Inspiráló gondolatok
A gyengédség ereje
Ne félj a gyengédségtől, hiszen az nem gyengeség, hanem éppen ellenkezőleg, valódi erő. Egy kedves tekintet, egy szívből jövő szó vagy érintés hatalmas változásokat indíthat el azokban, akik körülötted élnek.
Gyakran azt hisszük, a világot nagy dolgok változtatják meg, pedig valójában azok a kis tettek formálják leginkább, melyeket szeretettel hajtunk végre. Egy gyengéd gesztusban Krisztus szeretetének jelenléte van. A mindennapok kihívásaiban könnyű durvává, érzéketlenné válni, de ne engedjük, hogy szívünk megkeményedjen. A gyengédség megnyitja a másik ember lelkét, és lehetővé teszi, hogy Isten fénye átragyogjon rajta.
Próbáld ki, hogy otthonodban, munkahelyeden, találkozásaidban gyengédséget viszel kapcsolataidba, és látni fogod, hogy falak omlanak le, sebek gyógyulnak be, és új élettel telnek meg kapcsolataid.
A gyengédségben rejlik Isten egyik legnagyobb ajándéka az emberiség számára. Használd bátran és hittel, mert minden egyes alkalommal, amikor gyengédséget gyakorolsz, közelebb kerülsz az evangélium szívéhez.
Ferenc pápa
Élethelyzetek – sorozat
Minden veszteség egy pici halál
„Nem akarok meghalni, de hacsak csoda nem történik, azt hiszem, hamarosan meghalok” – mondta egyik közeli barátnőm. Ötvenkét éves volt, és négy hónappal azelőttig kutya baja sem volt.
Aznap, amikor ezt mondta, én éppen egy síelős családi összejövetelre készültem. A család hónapok óta szervezte, hogy végre egyszer együtt űzhessük kedvenc sportunkat egy hétvégén. Normális körülmények között nagy örömmel készültem volna az eseményre, de akkor majd megszakadt a szívem. Elbúcsúztam a barátnőmtől, miközben arra gondoltam, hogy talán soha többé nem látom viszont.
Nem lehetett tudni, hogy hetei vannak hátra az életből, vagy csupán néhány napja. Huszonöt éve voltunk barátnők, együtt dolgoztunk szociális munkásként egy szeretetotthonban. Tudtam, hogy jól esne neki, ha vele lennék a halála pillanatában, és lelki támaszt nyújtanék neki meg a családjának. Hogy élvezhetném a síelést, amikor valójában mellette szeretnék lenni ebben a kritikus időszakban?
Miközben azon vívódtam, hogy elutazzam-e, értelmetlen dühöt éreztem a sítúra szervezője iránt. Könnyek között vezettem végig a négyórás utat New England északi részére. A régi fogadó békés, meghitt hangulatától csak még rosszabbnak éreztem magamat, amiért ott vagyok.
Másnap, amikor elkezdtünk síelni, semmi másra nem tudtam gondolni, csak a barátnőm és a családja iránt érzett mély szomorúságra. Havas dombokon és sűrű erdőkön át síeltünk, egyre mélyebbre mentünk a sötét erdőbe. Meredek lejtőket másztunk meg, hosszú, kanyargós pályákon csúsztunk lefele, hogy azután még magasabbra küzdjük fel magunkat a hegyoldalon. Egyszer csak hirtelen véget ért az erdő, és lélegzetelállító panoráma tárult a szemünk elé; a természet fensége lenyűgözött. A nap éppen akkor bújt elő a felhők mögül, és szikrázó fényözönnyé változtatta a havat. A babaház méretűnek látszó kis házak mellett lankák vezettek az erdő felé. Alattunk egy hegyekkel ölelt tó terült el. Teljes csönd borult ránk; csupán egy sólyom hangja törte meg, mely a fejünk felett repült el.
Hirtelen könnyek szöktek a szemembe. Úgy éreztem, eltölt a béke, és egyszeriben biztosan tudtam, hogy jó helyen vagyok. Megvilágosodott előttem, hogy a kettősségnek, amit azért éreztem, mert magára hagytam a barátnőmet, ugyanaz a dinamikája, mint annak az érzésnek, amellyel az ember a halálba tartó utazásra indul – vonakodva, könnyek között, szomorú szívvel kelünk útra, minden idegszálunkkal harcolunk, hogy maradhassunk, és sajnáljuk, amit hátrahagyunk. Mégis békesség, szépség, boldogság és szeretet vár ránk, amikor megérkezünk. Eszembe jutott, amit egy lelkigyakorlaton hallottam: „Minden veszteség egy pici halál. Életünk során sok-sok pici halált élünk át, és mind a végsőre készít fel bennünket.” Tudtam, hogy ha a barátnőm meghal, mialatt távol vagyok, akkor így kell lennie.
Amikor hazaértem, elmeséltem a barátnőmnek, mire jöttem rá a hegyen. Az elmondottak megerősítettek bennünket, amit mindketten hittünk a halál utáni életről. Néhány nappal később abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a barátnőmmel és a családjával tölthettem földi élete utolsó napját.
Carol O’Connor
GONDOLAT:
Nem véletlenül hoztam ezt a történetet. Kemény dolog a halállal való szembesülés. Hiába próbáljuk elhessegetni magunktól, ez a valóság. Amikor valamiféle veszteség ér bennünket, már egy kicsit a halállal „találkozunk”.
Pár nap múlva, Nagypénteken emlékezünk Jézus szenvedésére és kereszthalálára. Jézus bebizonyította számunkra, hogy a halál nem a végpont az életünkben. A halállal nem vesztünk el mindent. Egy fontos pont, de vele nincs mindennek vége… Az életünk több, mint amit gondolunk róla…
Ez a mi reményünk!
***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!