„A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA”

Vedd észre, fedezd fel az életet, Isten működését mindabban, ami körülvesz!

Egy-két percet időzz el a képet figyelve!
Engedd, hogy hasson rád!

Ez a kép nem a földről készült. Valaki felemelkedett – talán drónnal, talán más eszközzel –, és onnan fentről nézett rá az apátságra és a tóra. A látvány lenyűgöző. De nem csak azért, mert szép – hanem mert szokatlan nézőpontból mutatja meg azt, amit már jól ismerünk. A templom, amely lentről nézve emelkedik, innen nézve kiegyenesedik – beleolvad a tájba, mégis uralja. A fény, ami oldalról csak elvakítana, fentről vezető ösvényként tükröződik a vízen. Ez az egész azt súgja: ha máshonnan nézed, másképp látsz. Sokszor az élet dolgai is csak akkor értelmeződnek helyükre, ha merünk eltávolodni – és feljebb emelkedni. A magasság nem fensőbbség – hanem tisztább látás.

GYAKORLAT:

Válassz ki egy élethelyzetet, amely most foglalkoztat – lehet öröm, kihívás vagy bizonytalanság. Képzeletben „emelkedj fölé”: mintha egy dombtetőről vagy madártávlatból szemlélnéd.

Tedd fel a kérdéseket:
– Mi látszik ebből másként, ha nem „benne”, hanem „felette” vagyok?
– Milyen részletek válnak világossá, amit lent nem vettem észre?
– Mit jelent ebben a helyzetben „Isten nézőpontja”?

Írd le egy mondatban:
„Ha felülről nézem, akkor meglátom benne, hogy…”

+1: Ha van lehetőséged, fizikailag is keress egy magas pontot a nap folyamán (kilátó, domb, templomtorony, erkély), és nézz rá egy megszokott tájra. Figyeld meg, mi változik benned, ahogy a látószög megváltozik.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

dr. FINTA JÓZSEF ATYA ELMÉLKEDÉSE

Támasza másoknak

Július 13. – Évközi 15. vasárnap
Olvasmány: MTörv 30,10-14  /  Kol 1,15-20     
Evangélium: Lk 10,25-37

Egy házaspárnak nem születhetett gyermeke. Hosszas várakozás, próbálkozás után úgy döntöttek, örökbe fogadnak egy gyermeket. El is mentek egy árvaházba, s miután minden hivatalos procedúrát elintéztek, az árvaház igazgatója ezt mondta nekik. „Rendben van, akkor most menjünk, és válasszuk ki a legszebb, legaranyosabb csecsemőt az intézetünkből!” Nagy meglepetésére a házaspár tiltakozott: „Ó nem! Nekünk a legrondább, leggyengébb, legfejletlenebb kisbaba kell, az, akit senki nem kíván örökbe fogadni, aki senkinek sem hiányzik. Mi neki akarjuk biztosítani azt a szeretetet, amit mástól nem kaphatna meg.” 

„Ki az én felebarátom?” – teszi fel a kérdést a törvénytudó a mai evangéliumban Jézusnak. Jézus pedig az irgalmas szamaritánus jól ismert példabeszédével válaszol. Igen, jól ismert, mégis oly kevéssé megszívlelt példabeszéd ez! A valóban keresztényi szeretet természetéről ad tanítást, ami sokszor fényévekkel múlja fölül a szeretetnek azt a mértékét, amit általában a mai ember ért szeretet alatt. Oly könnyű kimondani, hogy szeretni minden ember képes, meg hogy a szeretet teszi igazán boldoggá az embert stb. stb. Valójában mégis mit értünk e mögött a sokszor elcsépelt, lejáratott fogalom mögött? Legtöbbször csak a szimpátiát, a pozitív érzelmek játékát, a megkívánást és birtokolni vagy élvezni akarást – csupa olyasmit, ami elsősorban rólunk szól, nem a másikról.

Amikor a szeretet már komoly lemondást, áldozatot kívánna tőlünk, amikor olyasvalakire kellene irányulnia, aki nem szimpatikus, sőt valami miatt ellenszenves számunkra, akkor kihátrálunk az ilyen kapcsolatokból. Pedig Jézus éppen arra hívja fel követői figyelmét nemcsak példabeszédeivel, hanem tetteivel is, hogy a szeretetnek azokban a helyzetekben is meg kell nyilvánulnia, amelyek nem kellemesek, sőt nehezek számunkra, amikor nem pozitív érzelmektől vezettetve cselekszünk. Biztosak lehetünk benne, hogy a szamaritánus, akit a zsidók megvetettek és elkerültek, nem érzelmi fellángolásból segíti az összevert zsidó férfit, hanem látva szorongatott helyzetét, egyszerű emberi kötelességtudatból karolja fel.

Könnyű szeretni azokat, akik nem rászorulók, nem elesettek, akik viszonozni, sőt netán felülmúlni tudják minden udvarias gesztusunkat. Bezzeg nehéz szeretni a valóban elesetteket, a nyomorultakat, akik huzamos, komoly odafigyelésre, segítségre szorulnak, akik miatt sokszor és sok mindenről kell lemondanunk. Ilyenek lehetnek a súlyos betegek, a magatehetetlen idősek, a bűnös szenvedélyeik rabságában szenvedők. Jézus érdekes módon leginkább őket karolta fel és segítette, mert tudta, hogy nekik van igazán szükségük támaszra, segítségre, megértésre, elfogadásra. Hányszor és hányszor lehajolt a betegekhez, meggyógyította a szenvedőket, megbocsátott a bűnösöknek, közösséget vállalt a megvetettekkel. Erre hívja meg a benne hívőket is, amikor a felebarát szeretetének parancsát egy sorba állítja az Isten iránti szeretet parancsával. Ez többet követel tőlünk, mint amit általában a mai, vagy akár az akkori átlagember értett a szeretet fogalma és tartalma alatt. „Ha csak azokat szeretitek, akik titeket is szeretnek, mi többet tesztek? Ha csak a viszonzás reményében adtok kölcsön, miben vagytok különbek? Ezt megcselekszik a vámosok és bűnösök is!”

Ez az áldozatkész, lemondó önátadás, amit sokszor bizony nem kísérnek érzelmi fellángolások, ez érdemli meg igazán a keresztény szeretet elnevezést. Teréz anya mondja: „Isten szereti azt, aki örömmel ad, de még inkább szereti azt, aki engedelmességből, kötelességtudatból ad.” Ezt ugyanis nehezebb megtenni, nagyobb szeretetet követel tőlünk. Bár megértenék ezt a mai társadalom önző, élvezetközpontú, elkényelmesedett tagjai is!

Higgyük el, valamennyiünk életében lesznek helyzetek, amikor mi leszünk rászorulók, elesettek, nem szimpatikusak, megvetendők! Ha ilyenkor mindenki messze elkerül minket, ha nincs olyan valaki, akibe minden körülmények között kapaszkodhatnánk, akkor végképp kicsúszik a lábunk alól a talaj. Fontos, hogy mi is megadjuk tőlünk telhetően ezt a biztos támaszt másoknak, ezzel példát adjunk, s így nem veszíti el az emberiség az igazi szeretet mélységét és szilárdságát. 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

* * * * *

GONDOLATOK MÁS SZENTÍRÁSI SZAKASZOKHOZ

Kérlek, olvasd el a Bibliából ezt a szakaszt – MTörv 30,10-14:

„Engedelmeskedj az Úr, a te Istened szavának, és tartsd meg a parancsokat és rendelkezéseket, amelyek e törvénykönyvben írva vannak. Térj meg szíved, lelked mélyéből az Úrhoz, a te Istenedhez. Ez a törvény, amelyet ma adok neked, nem túlságosan nehéz, és nem is elérhetetlen számodra. Nem az égben van, hogy azt mondhatnád: »Ki hatol fel érte az égbe, ki hozza le és hirdeti, hogy hozzá szabhassuk tetteinket?« De a tengeren túl sincs, hogy azt mondhatnád: »Ki kel át érte a tengeren, ki hozza el és hirdeti, hogy hozzá szabhassuk tetteinket?« Egészen közel van hozzád a törvény, a szádban és a szívedben, így hozzá szabhatod tetteidet.”

Ez a rész Mózes búcsúbeszédének egyik legmeghatóbb és legreménytelibb pillanata. Mózes arra buzdítja a népet, hogy teljes szívéből térjen vissza Istenhez, és tartsa meg a törvényt. A törvény nem valami elvont, elérhetetlen parancs, hanem „egészen közel van”: ott van az ember szívében és ajkán. Nem kell érte az égbe szállni vagy messzi tengereken átkelni – Isten akarata belülről ismerhető meg, és megvalósítható.

A Második Törvénykönyv Izrael népéhez intézett hosszú tanító és figyelmeztető beszédek gyűjteménye, amikor a nép az ígéret földje határán áll. A 30. fejezet a választásról szól: élet vagy halál, áldás vagy átok. Itt Mózes világossá teszi, hogy az Istenhez való hűség nem valami misztikus vagy kiváltságos tapasztalat, hanem minden ember számára lehetséges út.

ÜZENET:

Ez a szakasz felszabadító örömhír: Isten akarata nem titokzatos és elérhetetlen, hanem belülről ismerhető és megélhető.

A mai ember sokszor túlkomplikálja a lelki életet – miközben Isten egyszerű, világos szeretetre hív. Nem kell csodákra várnunk vagy külső bizonyítékokat keresnünk: a lelkiismeretünk, a szívünk mélye hordozza az isteni iránytűt. Isten hangja nem harsány, hanem csendes – de ott van bennünk, ha figyelünk rá.

A szabadság nem abban áll, hogy bármit tehetünk, hanem abban, hogy választhatjuk a jót, az életet, a szeretetet. Ez a belső szabadság az, ami formál, vezet és erősít. A törvény nem külső kényszer, hanem Isten szeretetének térképe – amely hazavezet. Nem kell tökéletesnek lennünk – csak nyitottnak, elindulni képesnek. Isten nem kíván tőlünk lehetetlent, csak hűséget és szívet. És ha a szívünk már tudja az utat, a lábunk is követni fogja.