Pünkösd után vajon tudunk-e tudatosan figyelni Isten Lelkének és a bennünk működő léleknek a hangjára?

Ebben a lelki műhelyben szeretném veled megosztani Mustó Péter SJ gondolatait, amelyek nagyszerűen megvilágítják, milyen helyet foglal el az életünkben a lélek, és milyen hatással van ránk Isten Lelke, ha engedjük!

---

A Lélek nem hagy magunkra!

Egy rákos beteg többnyire elfogadja, hogy az orvos tudja leginkább, mi a megfelelő beavatkozás számára. S eszerint dönt.
Tanúja voltam annak a beszélgetésnek, amelynek során egy daganatos beteg elutasította a műtétet. Ez a beteg húsz évre ítélt rab volt, akinek nincs senkije, akihez tartozna. Bízik a halál utáni életben. Ezért úgy döntött, nem veszi magára a műtét kínjait, következményeit. Körülötte mindenki értetlenül fogadta e különös elhatározását. Döntésében mégis békét talált.
Amiről döntött, az összhangban volt múltjával, jelen helyzetével, kilátásaival, reményeivel. Végső soron önmagával. Akkor is, ha ezt mások megkérdőjelezték.

Az életedet egyedül te tudod felvállalni. Végső soron egyedül döntesz. Magadra maradsz ezzel.
Ennek magányát s a döntéseddel járó kockázatot te viseled. Ez alól Isten sem ment fel.

Amikor döntést hozol, s felvállalod az életed, akkor élsz. S a lélek biztonságát kapod.

 

Az imában a léleknek engedjük át magunkat

Amikor nehéz helyzetben leülünk imádkozni, vágyaink szerint félelmeink oldódására, megoldásra, válaszra, tisztánlátásra, egyértelműségre szeretnénk találni. Talán ezt várjuk Istentől akkor is, amikor az akaratát firtatjuk.

Vágyaink és félelmeink mindig magunkra irányítják a figyelmet. Ha vágyaink és félelmeink határoznak meg minket, magunkhoz tapadunk.
Az önmagunk körül forgás beszűkíti látóterünket. Vakká tesz lehetőségeink felismerésére.

Rossz lóra teszünk: bizalmunk irányt téveszt. Saját véges erőinket, tudásunkat tekintjük biztos talajnak.

Pedig az egyetlen biztos talaj a bizonytalannak megélt létünk. A bizonytalanság a félelmünkből fakad. S nem abból a biztos valóságból, hogy mégis vagyunk. S mindenek ellenére élünk. Az életet nem mi tartjuk fenn, nem mi hordozzuk. A lélek éltet minket.

Az imában tanuljuk, hogy a lélekre hagyatkozzunk. A léleknek engedjük át magunkat.
Úszni csak akkor tudunk, ha kapaszkodás helyett átengedjük magunkat a víz megtartóerejének.

Az ima lényegéhez tartozik, hogy megváltoztatja figyelmünk és bizalmunk irányát. Nem magunkkal foglalkozunk. Azzal a szándékkal maradunk az imában, hogy Istenre figyeljünk.

Szabadabbá válunk. Függetlenül attól, hogy nyugtalanul vagy összeszedetten imádkozunk-e. Oldódik testünkben a feszültség, ha nem aggódunk még amiatt is, hogy jól imádkozunk-e. Könnyebbek leszünk.

 

A lélek ajándéka, ha megszeretjük az életet úgy, ahogy van

Fiatalkoromban azt hittem, akkor vagyok reális, ha pesszimistán látom a világot. Ez lassan megváltozott bennem.

Már jó ideje figyelek arra, hogy hamar észrevegyem, ha megérint a félelem, a kedvtelenség szele.
Tanulok bízni abban, hogy akárhogy lesz is, keresni tudom újra és újra, hol mozdul bennem a lélek.
Hol találom a derűt, az örömet, a bizakodást.

Hogy ne csak elviseljem magam, másokat és azt, amit az élet hoz.

Hanem remélni tudjam, amit a XIV. századi Johannes Tauler írt, és nagyon sok lelkigyakorlatban mások lelkére kötöttem:
A trágya büdös és visszataszító. De megtermékenyíti a szántóföldet. A búzakalász és a szőlő soha nem fejlődne olyan bőségesen, ha nem lenne megtrágyázva. Vidd te is életed terheit elszántan, szorgalmasan Isten akaratának szántóföldjére. Nagy alázattal, teljes nyugalommal. Meglátod, jó gyümölcsöt teremnek.

Ilyen a lélek működése.

„A lélek teljes épségében jelen van, s megőrzi magában az élet utáni vágyat és az élet emlékeit, magaslatokat és sebződéseket, örömöket és gondokat, egymással összefonódva” (Cheng).

 

Aki kenyérként táplál

„Az én testem valóban étel és az én vérem valóban ital.” (Jn 6,55)

Öregkoromban, nyolcvan év napi szentmise, szentáldozás után teszem fel a kérdést: vajon a kenyér lesz-e Jézussá, vagy Jézus kenyérré? Mi következik az egyik vagy másik megközelítésből?

Ha a kenyér változik Jézussá, akkor a kenyér átlényegül. Átszellemül. Csak lelki valósággá válik. A tiszta, fehér ostya elfeledteti a valóságos kenyér formáját, ízét, tapintását, illatát.
Lelki táplálék. Lelki vigaszt ad. A testhez alig van köze. Távol marad attól, ami a test valósága. Mert a test és minden, ami hozzá tartozik, esendő, alacsonyabb rendű.
Isten szent és tiszteletre méltó, akihez szenny nem férhet. S az embernek ehhez az Istenhez kell hasonlóvá válnia.

Ha viszont Jézus válik kenyérré, akkor Jézusnak kenyéríze lesz. Kenyérként táplál. A kenyér mindennapiságában. Szentsége nem azt jelenti, hogy nem fér hozzá szenny. Hanem azt, hogy éltet, táplál, örömöt sarjaszt. A mindennapi valóságunkban. A kenyérré vált Jézushoz hasonlóvá válhatunk.

A legalapvetőbb táplálék

Hatvan évvel korábban, húszévesen, filozófiai tanulmányaim idején foglalkoztatott, hogy más kultúrákban talán nem kenyérrel és borral kellene misézni. Abból indultam ki, hogy Jézus a legalapvetőbb táplálékban adja magát. A mi kultúránkban ez a kenyér és a bor. Ott, ahol a legalapvetőbb táplálék nem a kenyér, a helyi kultúrának megfelelő étellel kellene megtartani a szentmisét.

Ahogyan a kenyérrel bánunk

Egy másik meglátásom New Yorkban ért. A jezsuita egyetem alagsorában miséztem egyedül. Hirtelen világos lett számomra, hogy ha Jézus kenyérben adja magát nekünk eledelül, akkor legyen valódi kenyér az oltáron. Kenyérízű, megragható, megemészthető. Hogy Jézus valóban testemmé és véremmé váljon. Hiszen azt mondta, hogy „az én testem eledel”.

Ha Jézus kenyérben adja magát nekünk, akkor nem lehet idegen a szándékától, hogy úgy is bánjunk vele, ahogyan a kenyérrel: tisztelettel, hálával, valódi eledelként.

A kenyér táplálja a testet s a lelket egyaránt

„Aztán fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, nekik adta, és ezt mondta: Ez az én testem, amely értetek adatik. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” (Lk 22,19) Jézus evéshez, táplálkozáshoz köti a rá való emlékezést. A lélek táplálását az utolsó vacsorán valódi étkezéssel kapcsolja össze. A lélek táplálékához is a testünkön keresztül jutunk. A gondosan elkészített étel a másik szeretetéről is biztosít minket.
A mindennapi kenyér biztonságot ad. Szabadságot ad, ha nem kell aggódni azért, lesz-e kenyér az asztalon. „Falat kenyérként” van szükségünk biztatásra, érintésre, személyes szóra, gyönyörködtető látnivalóra.

Az áldozáskor a szentostya érinti a kezünket. Isten testté lett. Isten testté lesz ma is.

Ha Isten kenyérként adja magát

Megdöbbentem, amikor észrevettem, mennyire más istenképet közvetít, ha azt állítom, hogy Jézus válik kenyérré, és nem a kenyér lesz Jézussá. Más a következménye annak, ha Isten kenyérként adja magát, s ha a kenyér változik át Istenné. A két kifejezés kétféle belső képet hív elő bennünk, és észrevétlenül is megváltoztatja a látásunkat Istenről.

S amit Istenről gondolunk, döntő abban, milyennek látjuk az embert, a másikat, önmagunkat. Mert ha Isten csak szent, tiszta, távoli, feddhetetlen, elérhetetlen, s az oltáriszentség csak lelki táplálék, és nem mindennapi, ahogyan a kenyér, annak egyik fontos következménye, hogy akkor sosem tudunk hozzá hasonlóvá válni.

Megbotránkoztat, ha a mindennapiban ott van Isten

Azok botránkoztak meg Jézuson, akik ismerték a családját. Így érveltek: „Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát: az égből szálltam alá?” (Jn 6,41) János evangéliuma szerint Jézus hallgatói először nem azon háborodtak fel, hogy eledelül adja magát. A botrány amiatt, hogy tápláléknak mondja magát, csak később robbant ki.
Már azt sem tudták elfogadni, hogy „az égből szállt alá”. Hogy Isten küldte. Hogy Istent közvetíti.

Jézusban kételkedtek. Benne nem bíztak.Tiltakoztak az ellen, hogy Isten emberben mutatkozik meg. Ezt látjuk a názáreti zsinagógában is Lukácsnál. Arról, akit olyan régen és egészen közelről ismertek, a szomszédok nem tudták elképzelni, hogy Isten küldötte. Visszautasították. Megkeményedtek vele szemben. „Kiűzték a városon kívülre” (Lk 4,29). S csodák sem történtek náluk.

Istent, ha mindennapjaink kenyerévé válik, ha közelről érint, mi sem fogadjuk mindig szívesen. Mert azon keresztül is szól hozzánk, ahonnan nem is várnánk. Azon keresztül is szól hozzánk, ami megbotránkoztat. Amit nem tartunk vele összeegyeztethetőnek. Megszólít minden emberben, eseményben. Kollégákban. Nővértársban. Drogos fiatalban. Migránsok által.

A távoli, szent és sérthetetlen Isten…

A távoli, szent és sérthetetlen Isten nem olyan riasztó, mint a valóságunkban megmutatkozó Isten. Ha nagyon közelről érint, akkor eláll a lélegzetünk. Megrémülünk. Letagadjuk. Elvetjük. Csak hosszú, fájdalmas folyamat végén békülünk meg a mindennapi életünkhöz közeli Istennel.

Isten mindennapi, ahogyan a kenyér. A mindennapi dolgainkhoz van köze.

Ezért az életünk jelentős és jelentéktelen pillanataival együtt. Akkor is, ha néha könnyebb elfogadnunk Jézus Krisztus jelenlétét a szentostyában, mint az élet minden eseményében vagy azokban az embertársainkban, akikhez naponta közünk van. Bennük Isten már-már ijesztően közeli.

Ha Isten mindennapi kenyér, akkor épp a mindennapiságunkban válunk hozzá hasonlóvá.

Mi is táplálékká válunk

Egy lelkigyakorlat alkalmával, amikor a szívem tele volt jóindulattal, és azt hittem, ártatlan lelki ember vagyok, akkor ért hideg zuhanyként az a kijózanító felismerés, hogy a táplálkozásom más élők életébe kerül. Az életfenntartáshoz nélkülözhetetlen az étkezés. Örömöt is szerez. De a másik életének megszüntetése árán.
Úgy tartom fenn az életemet, hogy a másik élőlényből táplálkozom. S nem könnyű elfogadnom, hogy Isten teremtette így a világot.

Mások életéből élünk. A gyerek az anyáéból. A házastársak egymáséból. Valamennyien más emberek fizikai munkájának verítékéből.

Érvényes ez a szellemi-lelki világra is. A költő, a zeneszerző, a tudós nem a feleslegéből ad, amikor alkot. Hanem az életéből. Az is táplálja a másikat, aki hűségesen kitart az imában. Aki újra meg újra keresi magában a csendet. S közben tér szabadul fel benne a másik számára. Aki elszenvedi, amit az élet számára felad, az bírja ki a másik szenvedését is.

Jézus kenyérként eledel számunkra. Arra emlékeztet, hogy mi is eledellé válunk. Az élet úgy bontakozik ki, hogy közben mások életéből táplálkozik. Ami ellen hol tiltakozunk, hol hálával tapasztaljuk, hogy talán épp ez adott értelmet az életünknek.

***
Kedves Útitárs!
Mi az, ami leginkább megérintett ezekből a gondolatokból? Mondd el a véleményed, a tapasztalatod!