Január 16.  Évközi 2. vasárnap
Olv: Iz 62,1-5 /  Zsolt 95  / 1Kor 12,4-11
Evangélium:  Jn 2,1-11 

Egy beduin üldözői elől a sziklasivatag mélyére menekült. Lélekszakadva hajszolta tevéjét órákon át, míg el nem halkult mögötte az üldöző lovasok patadobaja. Akkor kissé megállt, hogy kipihegje magát. Megrettenve vette észre, hogy egy sziklahasadékban van, mindkét oldalon magas, meredek sziklafalakkal. Egy lélek sem lehet itt – gondolta. Micsoda barátságtalan, vígasztalan vidék! Nagy meglepetésére azonban nem sokkal maga előtt egy kétségtelenül emberkéz vágta, lépcsőzetes ösvényt vett észre, mely a magas sziklafalra kanyarodott fel. Vajon hova vezethet? Kíváncsian követte a nyaktörő ösvényt, s hamarosan egy barlang szűk bejárata elé érkezett. „Lépj csak be bátran, Isten hozott!” – hallott bentről egy barátságos hangot. A beduin meglepődve lépett be. Szőrcsuhába öltözött, sovány remetét látott maga előtt a pislákoló mécses fényénél. „Hát te? Hogy tudsz itt megélni egyedül, nincstelenül, minden szépségtől és örömtől megfosztottan?” – kérdezte a beduin. „Ugyan! Nem vagyok én nincstelen, örömnek és szépségnek sem vagyok híjával. Nagy kincsem van.” – válaszolta a remete. „Micsoda kincs?” A remete a barlang egy folyosójába vezette a beduint, amelynek falán egy néhány tenyérnyi nyíláson ki lehetett látni a szabad égboltra. „Látod már?” – kérdezte a remete. „Mit? Nem látok én mást, csak egy darabka eget.” – válaszolta a beduin. „Egy darabka ég! Hát nem csodálatos kincs?!” – ujjongott a remete.  

Életünk legsötétebb, legzordabb, legnehezebb szakaszaiban is reményt és erőt adhat egy „darabka ég”, vagyis az a lehetőség, hogy felpillanthatunk Istenre, hogy észrevehetjük az Ő szerető jelenlétét a hit, az imádság és a bennünket igazán szerető emberek kitartása által. Olykor valóban nagyon szűkösre húzódik össze az a nyílás, amelyen át a végtelen, fényes, szabad égboltra szegezhetjük a szemünket. Olykor annyira elborítanak minket a földi élet fárasztó kötelességei, a sok csalódás, kudarc, a betegség vagy az emberi bűnök okozta fájdalmak, hogy szinte alig látunk ki belőle, összecsapnak a fejünk fölött a sötét hullámok. Azonban éppen ilyenkor tudjuk legtöbbre értékelni azt a kis darabka eget, amelyre feltekinthetünk: az Istentől kapott reményt, az imádságban nyert erőt, az örök, boldog életbe vetett hitet.

Mi a keresztény ember minden baj és keserűség ellenére megőrzött reményének alapja?
Az a meggyőződés, hogy Isten számára fontos a sorsunk, az életünk. Isten szereti és nem hagyja el gyermekeit, jót akar és jót is tud tenni valamennyiünkkel. Jóra fordíthatja azt a rosszat is, amely most olyannyira nyomaszt minket.   

Olvasmány: Izaiás könyvének ez a része akkor keletkezett, amikor Izrael népe fogságban volt Babilonban. A rabság keserű időszakában a próféta olyan Istenről beszél, aki „nem nyugodhat Júda és Jeruzsálem miatt”, aki izgul népe sorsa felett és mindenáron szabadnak, boldognak akarja látni övéit. Szinte úgy babusgatja népét az Úr Izaiás szavain keresztül, mint kedves a kedvesét vagy szülő a gyermekét. Gyönyörűségének, menyasszonyának becézi. Örömet akar szerezni népének, sőt Ő maga, az Isten is örömét akarja lelni népében, mint vőlegény a menyasszonyban. Mekkora reményt adtak ezek a prófétai szavak a fogságban élő Izraelnek! Micsoda erőt az összetartáshoz, a szenvedések elviseléséhez, egymás támogatásához! Ez a remény, ez az összekovácsolódás tette lehetővé a hazatérést, a megszabadulást néhány évtized múltán. Ehhez azonban hinniük, „égre nézniük” kellett!  

Az evangéliumban arról hallottunk, hogy az ember Istenbe vetett bizalma, reménye nem alaptalan. Jézus, az emberré lett Isten számára nem közömbösek az ember problémái, kisebb-nagyobb bajai. Mária segítséget kér fiától, mikor látja, hogy a lakodalmas háznak elfogyott a bora. Noha Jézus szinte elutasítólag reagál – „Még nem jött el az én órám!” – Mária mégis felszólítja a szolgákat: „Tegyétek, amit mond!” Ő tudja, hogy Jézus nem marad érzéketlen, segíteni fog. Nem véletlen az sem, hogy Jézus első csodája éppen egy mennyegzős lakomán történik, s éppen a víz borrá változtatása. A lakoma képével írja le Jézus legtöbbször az Isten Országát, az ember végső célját, a hazaérkezést, az örök boldogságot. A bor pedig az öröm jelképe az Ókortól napjainkig.

Isten számára a legfontosabb gyermekei öröme, tökéletes boldogsága. Ezt akarja megadni, és meg is tudja adni mindazoknak, akik nem veszítik el a hitüket, fel tudnak pillantani az égre a legsötétebb mélységből is.

HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.

Január 09.  Urunk megkeresztelkedése
Olv: Iz 42,1-4.6-7 v. Iz 40,1-5.9-11 /  Zsolt 28  / ApCsel 10,34-38 v. Tit 2,11-14;3,4-7
Evangélium: Lk 3,15-16.21-22 

Egy papnak volt egy jó barátja, aki azonban nem volt hívő. Sok, még gyerekkortól halmozódó élmény kötötte össze őket. A papnak szinte csupa jó tapasztalatai voltak barátja személyiségével kapcsolatban, nagyon erényes embernek ismerte meg. Egy alkalommal így szólt hozzá: „Te olyan nagyszerű ember vagy, értékesebb életet élsz, mint számos keresztény. Mondd, miért nem leszel hívő, miért nem keresztelkedsz meg?” Barátja így felelt: „Tudod, ha az a kereszténység, amiről te beszélsz, akkor az nagyon magasztos dolog, és én félek, hogy nem lenne erőm hozzá. Ha viszont az a kereszténység, amit általában véve magam körül látok a megkeresztelt emberek részéről, akkor nincsen kedvem hozzá. Abban nincs semmi vonzó.”  

Urunk Jézus megkeresztelkedésének ünnepén érdemes kissé elgondolkodnunk azon, mit is jelent számunkra, hogy meg vagyunk keresztelve, hogy keresztények vagyunk. Jelent-e egyáltalán valamit? Nem kevesen talán úgy gondolják, ők tesznek szívességet az Istennek vagy az egyháznak, ha hajlandók megkeresztelkedni. Amikor pedig arról hallanak, hogy ez elkötelezettséggel is jár, megtéréssel, egy sokszor nem könnyű életforma felvállalásával, akkor hőbörögnek. Pedig – amint az evangéliumban hallottuk – még Jézus életében is új fejezetet nyitott a Jordán vizében történt alámerülés. Neki nem volt ugyan szüksége megtérésre, bűntől való megtisztulásra, mint a többi keresztelkedőnek, azonban ez az esemény jelentette számára nyilvános működésének kezdetét, az Atyától kapott megváltói küldetés teljesítésének nyitányát. Keresztelő János keresztségének felvételével Jézus kinyilvánította, hogy Istennek engedelmes fia akar lenni, aki teljesíti Atyja akaratát. Az Atya pedig a Szentlélek elküldése és égi szózata által kinyilvánította, hogy Jézust egyszülött Fiának tekinti, akit a világba Messiásként küldött el. „Ez az én szeretett Fiam, Őt hallgassátok!”  

A keresztség számunkra is istengyermeki életünk kezdetét jelentheti, ha igazi hittel és elkötelezettséggel kérjük. Egy egész életünkre kiterjedő küldetéssel ruház fel, melynek lényege részben az, hogy saját üdvösségünkön munkálkodunk, részben pedig az, hogy másokat is segítünk eljutni a keresztény hit igazságainak felismerésére és megélésére.

Néhány napja hittanórán konkrétan elhangzott felém a kérdés – nem először életem során: „Mit érek el azzal, ha megkeresztelkedek? Mi jó van abban?” Ez a kérdés nem feltétlenül felháborító provokáció. Teljesen természetes megnyilvánulás is lehet, hiszen valóban: miért tegyek valamit, ha az nem jó valamire? Sajnos a legtöbb megkeresztelt ember életéből nem olvasható ki semmi plusz, semmi jobb, semmi több azokéhoz képest, akik nem lettek kereszténnyé. Bizony, egyértelműen látszania kéne Isten gyermekeinek életmódján azoknak az értékeknek, amelyek másokat is vonzanak az Atya felé. Ezek közül néhányat a mai olvasmányok fel is sorolnak:  

1, A keresztény ember nagyobb szeretettel, elfogadással, türelemmel van embertársai felé, mint mások. „A megroppant nádat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki.” Egy olyan világban, ahol sokan keresztültaposnak egymáson, kihasználják a másik ember legkisebb gyengeségét is, a hívőnek fel kell karolnia az elesettet, hordoznia mások gyengeségeit.  

2, A krisztuskövető ember „nem lankad el, sem kedvét el nem veszíti”, hanem kitart a jó keresésében és megvalósításában. Mikor körülöttünk olyan sokan feladják életük egy-egy értékes dimenzióját, elveszítik reményüket, akkor a kereszténynek saját kitartásával bátorságot, erőt kell öntenie a lankadókba.   

3, A hívő ember az igazság megismertetésén és megszilárdításán fáradozik. Vagyis ebben az összevissza, értékrend nélküli világban szilárd értékeket képvisel a szavaival, s a tetteivel is annak igyekszik megfelelni. Bátran tanúságot tesz Jézus evangéliumáról és Isten parancsainak fontosságáról az erkölcsi életben, s anélkül, hogy bárkit is kényszerítene, saját életében megalkuvás nélkül érvényre juttatja a keresztény tanokat. Ezzel biztos támaszkodót nyújthat a kereső és csalódott felebarátainak. Ha mi keresztények így tudnánk élni, sokkal kevesebben kérdeznék, „mire is jó egyáltalán a kereszténység?” A Szentlélek segít nekünk ebben! 

HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.

Január 01.  Szűz Mária, Isten anyja, Újév
Olv: Szám 6,22-27  / Zsolt 66  /  Gal 4,4-7
Evangélium: Lk 2,16-21 

Németországi barátjához látogatott egy kínai férfi. Amikor leszállt a gépe, német barátja már a repülőtér előtt várta. Épp hogy csak üdvözölte, máris tekintgetni kezdett a közeli buszállomás felé, ahonnan a városba indultak a járatok. Járó motorral bent is állt egy busz. Erre a német férfi kézenfogta kínai barátját, s mint az őrült, rohanni kezdett vele a busz felé. Teljesen kifulladva az utolsó pillanatban ugrottak fel a buszra, melynek azonnal becsukódtak az ajtói, s elindult a város felé. Miután a német úriember kissé kilihegte magát, megszólalt: „Na, most legalább 10 percet nyertünk!” Kínai barátja mosolyogva megkérdezte: „Miért volt ez fontos? Mit kezdünk most azzal a 10 perccel, amit nyertünk?”   

A modern ember egyre több időt takarít meg a technika csodáinak, a gépesítésnek és a piacgazdaságnak köszönhetően. Ma már azon munkák jó részét, amelyek korábban kézi erőt igényeltek, gépek végzik. A különféle élelmiszerek, fogyasztási cikkek lassú és fáradságos megtermelése helyett csak bemegyünk a szupermarketbe, s telipakoljuk a kosarunkat mindenféle szükséges – és persze szükségtelen – holmival. A kézzel megírt levelekkel és üdvözlőlapokkal postán való sorban állás helyett rövidke üdvözlő sms-eket és kör e-maileket küldünk a fotelben ülve. Az időigényes látogatások helyett mobiltelefonon intézgetjük a legszemélyesebb megbeszéléseinket is. Igen, rengeteg időt takarítunk meg – de legalább így év végén vagy év elején meg kell kérdeznünk magunktól: mit is kezdünk a felszabadult idővel?

Mire is fordítjuk a visszahozhatatlanul elcsorgó órákat, perceket?
Tény, hogy az életünk nem lett nyugodtabb, békésebb. Sőt, az állandó rohanás, a sürgős tennivalók szüntelen torlódása jellemzi a társadalom nagy többségének életét. Nem ellentmondás ez? Rengeteg időnk felszabadult a korábbi nemzedékekhez képest, mégis sokkal elfoglaltabbak, hajszoltabbak vagyunk! Igen, mert rengeteg olyan dologra is időt szánunk, ami nem fontos, nem tölt be jelentős szerepet az életünkben. 

Hogyan is tudjuk eldönteni, mi a valóban lényeges, ami tényleg elmulaszthatatlan, s mi az, amit nyugodtan kikapcsolhatunk a tennivalóink sorából, nem fog különösebb veszteséget okozni az elmulasztása?
Ennek eldöntésében annak megfogalmazása segíthet, hogy mit is tartunk a földi lét céljának. Ha valaki önmagában a földi életet tartja végcélnak, akkor mindenáron itt a Földön kell boldognak lennie, s e világ múló értékeiben kell keresnie boldogsága eszközeit. Ebből fakad az a mentalitás, hogy „mindent, azonnal, minél könnyebben megszerezni!”. Az ilyen ember akar minél több mindent kipróbálni, mindenben részesülni, amit csak a világ adhat. Éppen ezért nincs is igazán része tartós örömökben, csak rövid lejáratú gyönyörökben, gyorsan múló élvezetekben. A túl gyorsan megszerzett értékeknek gyorsan le is jár a szavatosságuk! Gyorsan-gyorsan begyűjteni, behabzsolni mindent, aztán már túl is vagyunk rajta, s lejárt az élet! Az ilyen ember legföljebb későn veszi észre – ha egyáltalán észreveszi – hogy ami igazán fontos lett volna, azt meg legtöbbször elmulasztotta.

Ezzel szemben, aki hisz az örök életben, az örök boldogságban, az a földi létet előkészületnek tekinti, valóban zarándoklásnak a mennyei haza felé. Az ilyen ember számára is nagyon fontos a jelen élet, de más szempontból: az igazi, örök életre megmaradó értékek megtalálása és kiformálása szempontjából. Mi is volt fontos Jézus számára rövid földi élete során? Az Atyával való kapcsolat ápolása (egész éjszakákat átimádkozott!). Az emberek Istenhez való elvezetése tanításával és életpéldájával. Az Atyától kapott küldetés, a megváltás beteljesítése. A mindenki iránt tanúsított áldozatos, megbocsátó szeretet, az önfeláldozó szolgálat. Jézus ezekben látta a földi lét értelmét, a „szűk utat”, amely az igaz életre visz. Ha el akarunk jutni oda, ahol Ő otthont készít nekünk, mi is ezeket a dolgokat kell, hogy fontosnak tartsuk, ezekre kell időt szánnunk. Imádságra, az Istennel való kapcsolat ápolására.

Élethivatásunk megtalálására, az arra való felkészülésre és annak hűséges teljesítésére a szürke hétköznapokban. A mellénk társul adott emberek szerető szolgálatára. Ha ezekre az értékekre szánunk időt, életünk napról-napra a beteljesülés felé halad. 

HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.

Gabriella és családja viszontagságos története

Egy életből két élet? 

Testvérem rokona 10 nappal előbb fogant, mint én. Nagy dilemmában volt, mert már 2 nagy gyereke és férje nem szerette volna az új babát. Próbálták lebeszélni az anyát a gyerek vállalásától. Testvéremhez fordult tanácsért. Ő próbálta rábeszélni a baba megtartására és elmondta, hogy én is most várom a harmadikat, és egyébként az ötödik császárra készülök. Ez kedves rokonunknak elég volt a döntéshez. Azt mondta: 

– Ha Gabi ezt így vállalja, akkor én min gondolkozom? 

Így mentettünk meg egy életet amellett, hogy szinte semmit sem tettem a magam részéről, csak éltem az életem. Ez csodálatos! Számomra egy nagy kegyelem volt ezt megélni! 

Rokonunk gyermeke megfiatalította szüleit. Hat éves korában már országos tornászbajnok lett. (Vajon hány tehetséget, zsenit hagyott ez a nemzet elveszni?) 

Egy másik megdöbbentő esemény édesanyámmal történt. Három hónap múlva elmondtam neki, hogy várjuk a 3. gyermekünket. Mikor megtudta, hogy mikor fogantam, akkor tudatosult benne, hogy Ő a saját unokáját adoptálta, hiszen ugyanakkor kezdett el imádkozni egy ismeretlen magzat életéért. Ez számára nagyon nehéz volt, mert tudta, hogy én az életemmel játszom, és nagyon féltett engem. Azt mondta, hogy sokkal nehezebb volt ebben a tudatban imádkozni a magzat életéért.  

Imahadjárat indult azért, hogy lányunk legyen. Újra Pio atyához és szent Ritához fohászkodtunk. Kérésünk teljesült! 

Istenem a Te útjaid kifürkészhetetlenek! A kegyelmek gazdag tárházát ontod ránk! Mivel érdemeltük ezt ki? 

Életre szóló döntés

A terhesség alatt nem volt semmi gond. Orvosom minden hónapban prédikációval nyaggatott, hogy most már végérvényesen köttessem el a petevezetékemet. Nagyon várta a válaszomat. Andrással sokat gondolkoztunk, kikértük papok tanácsát is. Többféle véleményt hallottunk, de tudtuk, akárhogy döntünk is két rossz közül választhatunk. Én nagyon nem akartam az elkötést, de nem mertem másként dönteni, hiszen nemcsak az én életem forgott kockán, hanem a magzaté is. Emellett ott volt még ráadásnak a genetikai kockázat is. Nem beszélve arról, hogy a már megszületett gyerekeink élete is a kezünkben van. Na és András? Nekem a férjemmel együtt három életről kell gondoskodnom. Andrásnak is szüksége van rám. Kockára tehetem-e ezt a négy életet (velem együtt öt életet) egy bizonytalan új életért? Bizonyára nem. Józanésszel ezt be kellett látni!  

Hogy Andrásban mik zajlottak le, bele sem merek gondolni. Nagyon tudta leplezni aggodalmát, de neki sem lehetett könnyű. Talán nem kell ecsetelnem milyen húsbavágó közös döntésünk volt az, hogy elköttetem magam annak ellenére, hogy nem vagyunk híve ennek az eljárásnak. Nem tehettük azonban ki magunkat annak, hogy csupán egyházilag megengedett természetes védekezéssel éljünk tovább ilyen kockázat mellett. 

Alaposan fel voltam készítve, mit tegyek, ha hirtelen vérzés, vagy egyéb szokatlant érzek. Azonnali kórház kellet volna, mert ilyenkor minden perc számít. Hála Istennek nem volt erre szükség. Szegény Andrást nem irigyelem ezért a 9 hónapért. 

Mielőtt szültem Sebinek és Ritának orrmandula műtétje volt, mert sokat kínlódtak a fülükkel. Ekkor már mindenórás voltam. Aznap, mikor kontrollra kellet volna visszavinni őket, éjjel beindultak a fájások. A kórházban 0. műtétre tettek be reggel 7 órára. Három főorvos operált. Az egyik közülük egy iszonyatosan antipatikus, nőgyűlölő ember volt, aki olyan megjegyzést tett, amikor meglátta, hogy lányom van, hogy nyomdafestéket nem tűr. Mikor ezt meghallottam nagyon begurultam és kedvem lett volna kizavarni a műtőből, de sajnos nem voltam olyan helyzetben, hogy ezt megtehessem. Megjegyzése tőrdöfés volt a szívembe. A második megnyilvánulása sem volt különb. Szülés után megjelent az ágyamnál és közölte ilyen stílusban: 

– Ugye tudja, hogy meddővé tettük? 

– Nem tehették volna, ha én nem egyezem bele. – mondtam neki és úgy néztem rá, mintha a sátán lenne velem szemben.  

Isten bocsássa meg nekem, hogy a teremtményére ilyet mondok, de valóban úgy éreztem, hogy a sátán volt az! Piszkos lelke az arcára volt írva. Éreztem, hogy ő tudja, milyen rosszul esett nekem ez a beavatkozás, de jólesett neki, hogy lelkembe tiporhat. Még most is bele remegek amikor erre a jelenetre gondolok. El nem tudom képzelni, hogy nők hogyan választhatnak ilyen orvost maguknak. (Pedig később kiderült, hogy két ismerősöm is hozzá ment szülni.) 

Zsófika csodaszép baba volt, Ritára nagyon hasonlított. Boldogan tértünk vele haza, de nehéz napok következtek. Immár 3 gyermekkel kellett boldogulnunk, ami nem volt könnyű, de megérte. 

Különös kegyelemnek tartom, hogy sebem szépen begyógyult és később sem volt gondom műtött hasammal. Az Isten vigyázott rám, áldozatomat egészséggel jutalmazta, hála érte!  

Hálát adok Uram a kegyelmekért, amit kaptunk, de hálát adok a gúnyolódásért is, amit el kellett viselnem. Mi ez Jézus keresztáldozatához képest? 

Epilógus 

Ha visszatekintek az elmúlt 12 évre, azt kell mondanom, hogy hihetetlenül embert próbáló volt. Ha valaki ezt előre megjósolta volna, nem hittem volna neki. De jó, hogy nem tudjuk mi vár ránk a jövőben! 

A nehézségek ellenére mégis azt gondolom, hogy nem cserélnék senkivel. Nagyon sokat szenvedtünk, de sokat változtunk is. Minden rosszból lehet valami jót kihozni, valami hasznosat produkálni.  

András, aki semmiről nem tehet, hihetetlen megértésről és hűségről tett tanúbizonyságot. Soha egyetlen szóval nem bántott, pedig az események biológiai oka én voltam, mégsem panaszkodott! Más férfi elhagyja a feleségét ennyi baj közepette. Ő végig kitartott mellettem és sorsközösséget vállalt velem. Szentségi házasságunknak ez is gyümölcse. 

Az, hogy a reménytelen helyzetből ki tudtunk lábalni, az nagyban a környezetünknek és az Isten kegyelmének tulajdonítható, kis mértékben pedig hitünknek. Én konokul ragaszkodtam a három gyermek ideálomhoz, és külön köszönöm, hogy konokságom ellenére megkaptam ezt az ajándékot.  

Igyekszem életemmel megdicsőíteni az Urat és felnevelni ezt a három kincset úgy, hogy a Jóisten is örömét lelje bennük. Szűzanyám, kérem pártfogásodat ebben! 

Hálát adok neked Istenem és kérem kegyelmedet feladatomhoz! Ámen!   

Gabriella

HA VAN BÁRMI, AMI MEGÉRINTETT EBBŐL A SZAKASZBÓL, ÍRD LE NYUGODTAN, OSZD MEG VELÜNK!
HA VAN IMASZÁNDÉKOD, AZT IS BÁTRAN ÍRD LE!

Gabriella és családja viszontagságos története

A testvér 

Elérkezett a 7. terhesség, Imahadjárat indult azért, hogy megmaradjon és lány legyen. Sebivel sokat sétáltunk a Városligetben. Ilyenkor mindig bementünk a Jáki kápolnába. Ismertünk már ott minden zugot, így a Pio atya oltárát is. Meséltem neki róla. Az jutott eszembe, hogy miért is ne kérjem az ő segítségét abban, hogy lányom legyen, és abban is, hogy a Sebi meggyógyuljon, hiszen Pio atya is nagyon beteg volt. Az imám részben meghallgattatott. 16 hetes magzatomról kiderült, hogy minden valószínűség szerint lány lesz. Nagyon boldogok voltunk! A kihordási idő vége felé az orvosom elkezdte mondogatni, hogy gondolkodjunk azon, hogyan tovább. Még egy másik terhesség nagyon veszélyes vállalkozás lenne. Jobban örülne, ha elköthetné a petevezetékemet a szülés után. Ezt szülésig el kellett dönteni. Hogy még nyomatékosabb legyen a dolog, a kollégáját, a főorvost is megfűzte, hogy beszéljen a fejemmel, mert látta, hogy nem nagyon hagyom magam befolyásolni. Így-úgy ijesztgettek, hogy az életemmel és a baba életével játszom, ha most nem hagyom abba a gyerekvállalást. Nehéz időszak következett. Sok-sok ima kellett megint, hogy helyes döntést hozzunk. Gábor atyához fordultunk tanácsért. Nagyon kedves volt. Azonnal imádkozott értünk, de tanácsot nem adott. Azt mondta, hogy tudja, hogy helyes döntést fogunk hozni. Végül megszületett a terv! Úgy gondoltuk, hogy meghagyjuk a Jóistennek a lehetőséget arra, hogy gyermekkel ajándékozzon meg, de magunk nem fogunk különösebben hajtani rá. Legyen meg az ő akarata. Ezt közöltük az orvossal is, aki nem nagyon örült, de tudomásul vette. 

Rita január 3-án született előre megtervezett időben. Mikor bevonultam a kórházba, olyan nyugalom töltött el, amit nem tudok megmagyarázni. Édesapám és édesanyám annál inkább izgultak értem. Kifogtam egy tanonc altató orvost, aki epidurált. Nagyon izgalmas volt, mert nem tudta beszúrni a tűt a gerincembe. Sokat kínlódott, miközben a tanára magyarázta, hogy hogyan csinálja. Nekem eközben nem volt szabad megmozdulnom. Erősen fohászkodtam a Szűzanyához, hogy sikerüljön lebénulás nélkül. Nagy sokára sikerült neki, de kissé feljebb jött az érzéstelenítő, úgyhogy nehézlégzést kaptam, majd lezuhant a vérnyomásom. Még szerencse, hogy feküdtem. Azután rendben zajlott minden. Megmutatták Ritát, majd elvitték. A műtét után azonban nagyon nehéz volt. Komoly vérzés lépett fel, amit nem vettem észre az érzéstelenítő miatt. A nővér azonnal hívta az ügyeletes orvost, aki azzal kezdte, hogy beletenyerelt a frissen műtött hasamba és gyömöszölte, míg én a csillagokat láttam. Azt persze nem akarta tudomásul venni, hogy dupla sebem volt, mert plasztikai műtétet is csinált a doki. Így nem csoda, hogy fájt a sebem. Ezután izomösszehúzó injekciót kaptam, ami mellett nem lehetett fájdalomcsillapítót adni. Ez a 3 óra felért egy szüléssel, de legalább szenvedtem egy kicsit a gyerekemért. Vasárnap András azzal a hírrel jött be a kórházba, hogy egy egész templom értünk imádkozott. Elmesélte Gábor atyának, a Ritát és ő megimádkoztatta a híveket a mise végén. Hihetetlen érzés volt! A gondviselés és az együttérzés megtapasztalása könnyeket csalt a szemembe.  

Rita nagyon szép kislány volt. Sebi mikor meglátta, azt mondta: 

– Gyönyöjű a Lita! 

Azután megkérdezte: 

– Anyu nagyon fájt amikor felvágták a hasad? 

Hát kell ennél szebb ajándék? Ismét nagyon boldogok voltunk! A kitartásunk, elszántságunk, elkötelezettségünk és Isten kegyelme boldogságot hozott. Köszönjük Pió atyának is a közreműködést. 

Égi édesanyám! Fohászunk nem volt hiábavaló! Segítettél abban, hogy lányunk szülessen és egészségben maradjunk a kockázatok ellenére. Köszönöm, hogy mellettem voltál a műtőben! Légy vezérlőm, támaszom abban, hogy anyai feladatomat maradéktalanul tejesítsem! 

Újabb nehézségek

Sebi kapott egy szalmonella fertőzést. Ez megviselte különösen őt. 6 hétig hasmenése volt. Sokat fogyott és leromlott az étvágya. Állandóan kellet székletmintát vinni a Köjálba. Ez kimerítő volt. Alig vártuk, hogy meggyógyuljon. Az étvágya nem jött helyre. 

Rita tündéri baba volt. Szépen fejlődött, Sebi is megszokta, hogy nem egyedül van. Mikor már Sebi elérte a 4 és féléves kort elkezdtük óvodába járatni, persze csak fél napokra. Néhány hónap múlva nagyon beteg lett. Kapott egy influenzát és ezzel együtt 3 szövődményt: Mandula gyulladást, középfül gyulladást, és kezdődő tüdőgyulladást. Emellett inni sem akart, úgyhogy kórházba került, akkor már súlyos állapotban. A fülét antibiotikumokkal nem tudták kikezelni, ezért műteni kellett. Még mielőtt ez szóba került volna, Sebi ezt megérezte és mondta, hogy ettől fél. Ez számomra meglepő volt, hiszen még mi sem tudtuk, hogy egyáltalán létezik ilyen fülműtét. Nagyon izgalmas volt, a szíve miatt a műtét. Két főorvos keze alatt azonban sikerült közel 1 hónapos kezeléssel meggyógyítani. Nagyon sokat szenvedtünk ő is, meg mi is. Közben nagy meglepetés ért minket.  

Újra kisbabát vártam! Mikor megtudtuk nagy félelem vett erőt rajtam, hiszen ez azt jelentette, hogy ha szülésig eljutunk, akkor 5. császárral kell számolni, ami nagyon kockázatos. Isten kegyelméből ez a félelem csak rövid ideig uralt bennünket, és átvette az öröm érzése. Persze csak 3 hónap után mertük beleélni magunkat abba, hogy nagycsaládosok leszünk. Szüleinknek nem is mertük elmondani, csak a testvéreink tudták. 

Istenem! Nem győzök hálát adni azért, mert nagy álmom megvalósulása közeledett a Te kegyelmedből! Mivel érdemeltem ezt ki? Most már nagyon örültem, hogy akkor úgy döntöttünk, hogy lehessen még gyermekünk. Köszönöm Uram bőkezűségedet! Add, hogy megdicsőíthessünk gyermekeinkben Téged! 

(Folytatjuk …)

HA VAN BÁRMI, AMI MEGÉRINTETT EBBŐL A SZAKASZBÓL, ÍRD LE NYUGODTAN, OSZD MEG VELÜNK!
HA VAN IMASZÁNDÉKOD, AZT IS BÁTRAN ÍRD LE!

Gabriella és családja viszontagságos története

A nagy ajándék 

Végre hazaérkeztünk Hollandiából! Várt rám egy nyelvvizsga angolból. Sajnos nem sikerült. Azután várt ránk egy beázott lakás. Rendbe hozattuk. Azután várt ránk egy beteg sógornő, aki komoly műtéten esett keresztül. Örülök, hogy velünk volt, mert legalább nem foglalkoztam annyit magammal. Elmentem orvosomhoz is ultrahangra, de most sem látta a nemét, mert úgy feküdt. Egy hónappal a kiírt napom előtt elfolyt a magzatvíz. Rohantunk a kórházba, ahol injekciókat kaptam, hogy a baba tüdejét megérleljék. 2 nap kellett ahhoz, hogy ez hasson. 2 napig feküdtem a szülőágyon, felkelni csak WC-re volt szabad. Nem volt velem más, csak a zsolozsma és a rózsafüzér. Egész nap imádkoztam, izgultam és reménykedtem. A vizitelő orvosok csodálkoztak, hogy milyen nyugodt vagyok. 

A harmadik császár nem volt komplikációmentes. Altattak, és mivel sokára tudták az összenövések miatt kiemelni a gyereket bealudt az altatótól. Nem sírt fel, nem akart levegőt venni, hiába pofozgatták. Intubálni kellett, majd 5 perc múlva már spontán lélegzett. Ez nagy izgalom lehetett a műtőben, mert mindenki tudta, hogy most jól kell menjenek a dolgok az előzmények miatt. Szegény orvosom is nagyon feszült volt, el is hibázta a műtétet, mert mikor varrt, túl mélyen öltött és felszakította a hasfalamat, úgyhogy dupla sebet kaptam.  

• Gratulálok, fia született! 2110 g. – erre ébredtem. 

• Istenem, ez nem lehet igaz!!! – gondoltam kétségbeesve, de csak nyögni tudtam. 

Újra nagyon jó volt visszaaludni és nem tudni semmiről! Pokolian izgalmas napok következtek. Senki nem mert semmit mondani a gyermek állapotáról. Csak annyit jeleztek, hogy a súlya kevés a korához képest. Azonnal az intenzív osztályra vitték, 2 napig nem láthattam a gyerekem, 10 napig kezembe se vehettem!!! Kegyetlen dolog, nem? Egy másik épületben volt és egyedül kellet átmenni hozzá. Egy napig fel sem kelhettem. Második nap még nem volt erőm annyit menni. Így is kimerítő kirándulás volt harmadik napon, de végre láthattam a fiam! Keresztapámra hasonlított és nagyon pici volt. Fájt, hogy nem lehetett velem. Beindult a tejem, egész nap fejni kellett, mert nem engedtek szoptatni. 10 nap múlva jutott eszükbe, hogy én miért nem szoptatom a fiam? Attól kezdve végre átjárhattam hozzá. Vártuk mindennap a híreket a gyerekről, de konkrét kijelentéseket nem kaptunk az állapotáról. Igazán a hit próbája volt bízni abban, hogy nem lesz semmi baj. 3 hét múlva kiengedtek minket a kórházból egy olyan zárójelentéssel, amibe az is belefér, hogy beteg lesz, de az is, hogy nem. Ez a három hét izgalma felért 3 év izgalmával. Mikulásra vittük haza Sebestyént 2200 grammal. András egyből vállalta a fürdetését és attól kezdve bátran ő fürdette. Otthon állandóan azt néztük, hogy nem lilul-e be, eszik-e eleget, stb. Gyakran láttam lilának és aggódtam, egészen 3 hónapos koráig. Ekkor kaptunk lehetőséget egy újabb kardiológiai vizsgálatra. Akkor a doktornő sima EKG és sztetoszkópos meghallgatás után megnyugtatott minket. Ezt mondta: 

– Anya, ennek a kisfiúnak nincs semmi baja. Gyönyörű gyerek.  

Ekkor tudtunk megnyugodni. Ennek ellenére a koraszülöttség miatt voltak problémák. Naponta többször kellett tornáztatni, mert féloldalas volt. Nem szeretett a hátán feküdni, mert bizonytalannak érezte magát. A mászást forszírozni kellett mászatással, forgatni kellett és még sok egyebet. Én nagyon sajnáltam, mert ezeket a tornákat végig bőgte. Ráadásul mindig evés előtt kellett csinálni, amitől elég dühös volt, mert inkább már evett volna. Előtte azonban aludt, azért nem tudtam tornáztatni. Szóval egy nagy nyűg volt mindkettőnknek. Fél éves korára már annyira nem voltak megelégedve vele, hogy a Pethő Intézetbe kellett járnunk heti 3 alkalommal. Hát ez volt aztán az igazi nyúzás. Fél napunk elment vele, hogy beutaztunk Budára, ott torna, etetés, foglalkozás, majd haza. Nagyon fárasztó volt. Kenguruban cipeltem, mert babakocsival nem mertem villamosozni meg buszozni. Alig vártam, hogy hazaérjünk. A Pethő Intézetben sokat tanultunk, de bizonyos dolgokat máshogy csináltam volna. Például állandóan csak oldalazva járatták. Szinte már megszokta, hogy így megy. Azután abba kellett hagynunk a terápiát, mert újra babát vártam és már nagyon nehéz volt Sebit így cipelni. Kb. 8-10 kg-ot nyomott akkor. 

Korai vetélésem lett. Újra szomorú voltam, de beláttam, hogy egy kicsit korán jött volna a második gyerek. Sebivel annyi dolgom volt, hogy nagyon nehéz lett volna kettővel törődni. Fél év múlva újabb terhesség és újabb vetélés következett. Kezdtem aggódni, hogy lesz-e egyáltalán Sebinek testvére, ha ez így megy.  

Sebi nagyon aranyos volt. Érdeklődő, okos, beszédes, határozott fellépésű, kicsit akaratos, de imádnivaló gyerek volt. Szépen meghízott, lassan meg tanult járni, de egyedül nem szeretett menni az utcán, mert bizonytalan volt. Mászni nem tanult meg, guggolni sem igen tudott. Akkor még nem tudtam, hogy ezek a hiányosságok milyen komoly gondot jelentenek. Zavart, hogy nem olyan, mint a többi gyerek. Volt olyan, hogy az utcán menve egyszerűen csak összerogytak a lábai, elesett. Egy szülőnek állandóan aggodalomra van oka, de nem szabad, hogy ezek hatalmukba kerítsenek minket. 

Bárhogy is próbálkoztam, nem tudtam ezt a helyzetet elfogadni! 

Istenem! Hát nem volt elég? A gondoktól kicsit sem kímélsz meg bennünket? Folyamatosan úgy terelgeted az életünket, hogy ne bízzuk el magunkat, legyünk alázatosak és higgyünk a Te gondviselésedben. 

Uram, örömet adtál, de bánatot is. Köszönjük, hogy megajándékoztál Sebestyénnel! Köszönjük, hogy nagy szenvedés árán, de szülők lehettünk! Segíts, hogy tudjunk teljesen Rád hagyatkozni, Rád terhelni gondjainkat, hiszen Te tudod azokat a legjobban megoldani! 

Uram, felajánlom első életben maradt gyermekemet a Te szándékodra! Irányítsd úgy az életét, hogy az kedves legyen Neked. Ha azt akarod, hogy a Te szolgád legyen, én nem fogok akadályt állítani elé, hanem mindenben igyekszem segíteni. Ha családot szánsz neki, küldj olyan társat, akivel harmonikus, boldog, üdvösségre vezető életet élhet.  

Drága Szűzanyám!  Segíts, hogy az anyaságot a maga teljességében megélhessem! Adj nekem türelmet, kitartást, szelídséget, hogy gyermekemet úgy neveljem, ahogyan Te nevelted Jézust! Segíts, hogy feltétel nélkül tudjam szeretni őt, de kellő szigorral legyek, amikor az szükséges! 

A bajok tetőződnek

Aggódtunk Sebestyén mozgása miatt is. Mivel közeledett a 2 éves kora, és az a doktornő, aki figyelemmel kísérte születésétől kezdve nyugdíjba készült, ezért kértük a vizsgálatát. Soha nem felejtem el azt a napot! Az ideggyógyásznak nem tetszett a Sebi. Hypotrófiára gyanakodott. Ez egyfajta izomsorvadásos betegség, mely tolókocsival, majd korai halállal végződik. Andrásnak volt egy ilyen osztálytársa a gimnáziumban. 20 évesen halt meg. Ezt egy vérvétellel lehet eldönteni, de erre várni kellet néhány napot. A másik gyanú pedig a szívfejlődési rendellenesség. Ezt ultrahanggal, röntgennel, EKG-val lehet kimutatni. Röntgen nem volt akkor jó a kórházban, úgyhogy átküldtek egy másik rendelőbe. Néhány nap múlva kellet visszamennünk a vérvétel eredményéért. Hála Istennek a hypotrófiát nem igazolta. Szív ultrahangot akkor végeztek nála. Megnézték a Sebit és felfedezték a rendellenességet.  

Egy világ omlott össze bennem! A remény, az ősbizalom elszállt, mint egy kipukkasztott luftballon. Nem akartam elhinni a tényeket. A fiam beteg és meg fog halni! Az ultrahang után átmentünk a röntgenre és ott már úgy néztek ránk, mint a halálraítéltekre. Szegény anya, milyen beteg a fia!! Ez látszott az arckifejezésükön. Szörnyű volt!!! Még most is előttem van a jelenet: ülök a villamoson, ölemben Sebi, és fojtogatnak a könnyek, mert arra gondolok, hogy ez a tündéri gyerek néhány év múlva már nem fog élni. Senkinek nem kívánom ezt átélni! Ez maga a pokol! 

Pár nap múlva jutottunk el a kardiológushoz, akinek sikerült helyre tenni a dolgokat. Azt a felvilágosítást kaptuk, hogy a genetikai rendellenség megléte nem jelenti azt, hogy életképtelen lesz a gyermek. Csak 33%, aki ebben a betegségben elhalálozik, 33% élete végéig gyógyszeres kezelésre szorul, és 33% pedig kinőheti ezt a problémát. Megdöbbenve vette tudomásul, hogy minket így félretájékoztattak a genetikán. Ez azért van, mert a szakemberek nem konzultálnak egymással. Őrület! Sebinél még időben észrevették a rendellenességet, mert nem voltak konkrét keringési problémái. Ez azt jelenti, hogy korán elkezdett kezeléssel szinten lehet őt tartani. Gyógyszereket kapott, amit azóta is szed. 

Újra elkezdtünk bizakodni, titokban abban reménykedni, hogy ki fogja nőni betegségét. Ekkor derült fény arra, hogy miért kellett Sebinek ezt a nevet adnunk. Sebestyén név azt jelenti, hogy halhatatlan. Hiszen szent Sebestyént sem tudták egykönnyen megölni. A Fabiola című könyvet nem véletlenül adta ekkor kezünkbe az Úr. Ezt én egy üzenetként fogtam fel. Sebinek élnie kell és élni fog! 

Istenem, újra leküldtél minket a sötét verembe, ahol a reménytelenség és kétségbeesés hatalmába kerültünk. (Ilyennek képzelem el a poklot, azzal kiegészítve, hogy egyáltalán nem érezzük az Isten jelenlétét.) De soha nem hagysz ott sokáig. Előbb-utóbb kivezetsz ebből a mélységből. Talán azért kell ide jutnunk, hogy még többet, még jobban imádkozzunk, és még inkább higgyünk a Te jóságos gondviselésedben.  

Messze volt a mi hitünk Ábrahám hitétől, de úgy gondolom, hogy erősödtünk, edződtünk.

(Folytatjuk …)

HA VAN BÁRMI, AMI MEGÉRINTETT EBBŐL A SZAKASZBÓL, ÍRD LE NYUGODTAN, OSZD MEG VELÜNK!
HA VAN IMASZÁNDÉKOD, AZT IS BÁTRAN ÍRD LE!