Gabriella és családja viszontagságos története

Iskolakezdés, jaj!

Sebestyén hétévesen kezdte az iskolát. Nem volt 20 kg sem ekkor. Nagyon aggódtam, hogy fogja venni az akadályokat, hogy fogja elviselni, ha csúfolják, vagy fellökik. Ezért mielőtt felvették beszéltem az igazgatóval és az osztályfőnökével és kértem, hogy segítsenek abban, hogy a Sebit elfogadják a gyerekek furcsa mozgása, gyenge fizikuma ellenére. Az osztály elég jól befogadta, de azok, akik nem ismerték, bizony csúfolták. Kezdett hozzászokni ehhez, muszáj volt neki. Szinte minden nap valami miatt megütötte magát, gyakran azért, mert elesett. Bár jól érezte magát az osztályban, igaz barátja nem akadt. Nem volt, akivel megbeszélje a titkait, gondolatait és ez nekem nagyon fájt. Tanárai nagyon megértőek voltak, megszerették őt. Ügyesen kommunikált velük, tudta menedzselni magát, úgy irányítani a dolgokat, hogy jobb jegyet kapjon. 

Mikor Rita lányom is iskolás lett, kezdtem gondolkodni azon, hogy hogyan fogok visszamenni dolgozni. Harmadik gyerekem születése után régi munkahelyemen nem hosszabbították meg a szerződésem. Ez azt jelentette, hogy munkát kellett keresnem. Még szerencse, hogy a főállású anyaságot igénybe tudtam venni még évekig, de már előre aggódtam, mi lesz. Kinek kell egy 3 gyerekes munkaerő, aki kiesett a szakmából? Az élelmiszeripar, ahol elhelyezkedhettem volna, szép lassan elsorvadt. Sorba zárták be az üzemeket. Kutatóintézetben karriert kellett volna építeni tudományos munkával. Ezt nem tudtam volna felvállalni, de még azt sem, hogy 2 műszakban 8 órákat dolgozzak műszakvezetőként. Sokat imádkoztam, kérve a JóIstent, hogy találjon számomra megoldást. 

Nemsokára jött egy nekem való elfoglaltság. Beiratkoztam egy OKJ-s számítógép kezelői tanfolyamra, amit már régen szerettem volna. Az Új Ember újságban hirdették és elég olcsó volt. A 160 ezer Ft-os tanfolyamért mindössze 40 ezret kellett fizetni és egy évig tanulhattam ennyiért. Ez gondviselésszerű volt. Ekkor már mindhárom gyerekem délelőtti intézménybe járt, így meg tudtam oldani, hogy délelőttönként órákra járjak. Így sem volt könnyű tanulni, de sikerült elvégeznem. Mielőtt levizsgáztam volna, megtörtént a csoda! 

Kedves ismerősöm zeneiskola igazgatója volt és keresett olyan munkaerőt, aki a számítógép kezeléséhez ért. A JóIsten segített megtalálnunk egymást. 6 órába elmentem iskolatitkárnak 9 évi otthon tartózkodás után! Amiért sokat aggódtam, az megoldódott szinte azonnal, amint akartam. 

Csodálatos a Te gondoskodásod Uram! Lesed óhajainkat és többet adsz, mint amit kérünk! De akkor miért aggódunk, félünk, szorongunk? Ha le tudnánk tenni mindig feltétlen bizalommal problémáinkat a lábad elé, akkor sokkal szabadabbak lennénk, sokkal több energiánk maradna másokra. Segíts, hogy ezt meg tudjuk tenni, és inkább arra összpontosítsunk, ami a mi feladatunk! 

Drága Szűzanyám! Megváltozik az életem. Kevesebb időm lesz gyermekeimre, több munkám lesz. Kérlek, segíts ezt győznöm. Segíts, hogy helyt tudjak állni mindenütt, megtartsam lelki nyugalmam, derűs legyek és az otthon békéjét ne rontsa meg ez a helyzet. 

Égi édesanyám! Felajánlom gyermekeimet a Te oltalmadba! Légy mellettük akkor, amikor én nem tudok velük lenni! Vigyázz rájuk, óvd őket minden bajtól, veszedelemtől!

Egy nehéz év

Húsvétot ünnepeltünk András családjában. Kimentünk a Duna partra sétálni. Ott készült egy fénykép, amin rajta van a család apraja nagyja. Alig fértünk rá, hiszen több mint tizenöten voltunk. Apósom középen fáradt, de boldog arccal mosolyog. Akkor még nem tudtuk, hogy ez lesz az utolsó kép róla… 

Pár nap múlva rosszul lett, összeesett és eszméletét vesztette. Agyér görccsel került kórházba. Bevittünk neki egy magnót, amin keresztény fiatalok énekét hallgathatta. Jelezte, hogy nagyon örül neki. Sokat imádkoztunk az ágyánál kérve a JóIstent, hogy legyen meg az Ő akarata. 10 napi szenvedés után égi zene kíséretében, megtisztult lélekkel megnyugodva távozott körünkből. 

Gyerekeimnek ez volt az első húsbavágó halálélménye. Megviselte őket, mert szerették a nagyapjukat. Sokat beszélgettünk akkor a halálról és segített egy könyv is ennek feldolgozásában, amit ajándékba kaptunk barátainktól. Azt olvasgattuk nekik, hogy megnyugodjanak. 

Édesapám magas vérnyomásban szenvedett és gyakran volt rosszul. Ennek oka az volt, hogy a nyaki erei egyik oldalon 90, másik oldalon 100 százalékosan el voltak záródva. Meg kellett műteni, de csak a 90 százalékos oldalt vállalták, mert a másik ér nagyon rossz helyen volt. 

Rendkívül rizikós volt ez a beavatkozás, mondhatni életveszélyes. Nagy lelki teher volt a családnak, de bíznunk kellett abban, hogy sikerül. Sokat imádkoztunk, de így is halálfélelmem volt apu miatt. Nem gondoltam volna, hogy lehet így izgulni másokért. 

Mikor fiatal voltam csak magamért tudtam izgulni és nem értettem, hogy másokért hogyan lehet. Most már megértettem. Úgy látszik kellett egy kis élettapasztalat ehhez. Ekkor értettem meg azt is, hogy a szüleim miért izgultak értem, amikor sokadszor szültem. 

A több órás műtét sikerült! Istennek hála! Én ezt úgy éltem meg, mint egy valóságos csodát! Apám nagyon gyorsan felépült és változtatott az életén, ami nem volt könnyű, de amiért én nagyon büszke lettem rá! 

Újabb kegyelmekkel halmoztál el minket Istenem! Nagyon szeretsz minket! Köszönjük gondoskodásod, hálával van teli a szívünk. 

Egyik nap furcsa dolog történt édesanyámmal. Vásárolt egy abc-ben. Mikor sorban állt a pénztárnál, valaki mögötte elkezdett hőbörögni, tolakodni és szitkozódni, mert ő sietett és sorba kellett állnia. Édesanyámra is szitkokat szórt, hogy miért nem engedi maga elé őt, de eszébe sem jutott udvariasan ezt kérni - anyám biztosan megtette volna -, inkább átkozódott. Hazafelé menet anyám térde megfájdult, és attól kezdve egyre jobban fájt…. 

Hosszas vizsgálat Baker cisztát mutatott ki, amit műteni lehet, de több mint fél évet kellett várni a beavatkozásra. A fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett. Végre találtunk egy orvost, aki elintézte a korábbi műtétet, de az sajnos nem sikerült. Anyám térde ugyanolyan dagadt és fájdalmas volt, mint korábban. Második műtétre kellett várni. Ez már jobban sikerült, de anyám térde nem lett tökéletes. 

Átok volt ez, vagy csak Isten megengedte ezt a szenvedést édesanyámnak? Nem tudjuk. Ő elfogadta ezt és felajánlotta. 

Add Uram, hogy én is el tudjam fogadni nehézségeimet olyan türelemmel, és alázattal, mint édesanyám! 

Ez az év nagyon nehéz volt, teli szenvedéssel, gyásszal, halálfélelemmel. Mégis közelebb kerültünk Istenhez, és egymáshoz Az ima, és az együttérzés a családunkat szorosabb kötelékbe fonta. A bizalom, a felajánlások Istenkapcsolatunkat felélesztették. Sok kegyelmet kaptunk. Köszönjük Urunk, hogy ha szenvedések árán is, de gondoskodsz arról, hogy ne lankadjon szívünk, ne laposodjon el kapcsolatunk Veled! Hálát adunk a nehézségekért, mert ezek a megtapasztalások közelebb vittek hozzád Élet Ura! 

Rózsafüzér Királynője! Köszönjük közbenjárásodat! A Te általad tanított ima segített átvészelni a nehéz napokat. A titkok által a Te életed példájából erőt tudtunk gyűjteni a saját nehézségeink elviseléséhez. Áldott légy! 

Medjugorje

Átlagos évek következtek. Mikor Zsófi is iskolás lett, annyi könnyebbségem volt, hogy reggel csak egy helyre kellett vinni őket. Így is rohanás volt minden reggelem. Délután rohantam értük, vagy haza, majd főzés, különórák, tanulás velük. Nem volt könnyű, de megszoktam. András sokat besegített, de csak 5 óra után ért haza. Akkor rögtön beugrott a szállításba, tanulásba. Szó sem lehetett pihenésről, kikapcsolódásról. Mai fejjel nem is tudom hogyan bírtuk. Szerencsénk volt, hogy nekem is és a gyerekeknek is volt időnként szünet az iskolában. Ezek éltettek. 

A nyári szünetek különösen élvezetesek voltak, mert azt együtt töltöttük Velencén szüleim házában. Ez volt az ő életművük. Minden spórolt pénzüket erre költötték, ők soha nem mentek külföldre, drága utazásokra. Az volt az álmuk, hogy a család nyáron együtt nyaralhasson. Ez meg is valósult. Csodálatos heteket töltöttünk itt minden évben nagy beszélgetésekkel, közös imákkal, szórakozással, de persze munka is volt mindig, amit többnyire együtt végeztünk. Ez a ház egybe tartotta a családot. Nagyon sok szép emlékünk fűződik ide. 

Sebi nyolcadikos lett és iskolát kellett választanunk. Mindenképpen egyházit akartam neki, azért is, mert úgy gondoltam, hogy ilyen közegben jobban fog barátokat találni. A Ward Mária Gimnáziumba felvételizett, ahova fel is vették. Unokatestvére már oda járt, így volt képünk róla, és mivel ő jó tanuló volt, beajánlotta Sebit az iskolába. Sajnos az utazás 1 órát vett igénybe, de ez volt a legközelebbi katolikus iskola hozzánk. 

Nyári szünetben zarándoklatra készültünk Međjugorjébe. Már évek óta terveztük ezt, no meg azt, hogy a gyerekeket elvisszük a tengerpartra. Nagy öröm volt, mikor sógoromék is csatlakozni kívántak hozzánk, sőt felajánlották, hogy az ő kisbuszukkal menjünk. Sógornőm előtte nem sokkal már volt ezen a szent helyen és akkor egy üzenetet kapott, hogy Sebit el kell, hogy hozza ide. Volt még egy hely az autóban, így csatlakozott még a nővérem is. Először a zarándoklat, azután a nyaralás. Kicsit féltem, hogy a gyerekek hogy fogják tűrni az imákat, misét, hegymászást, keresztutat. Kellemes csalódás volt. Mindenben szépen részt vettek, nem tiltakoztak. Első este jót beszélgettünk egy atyával, aki egy lelkigyakorlaton vett részt és Déván pasztorál. Meséltük neki, hogy Sebi szívbeteg és nem mer nekivágni a hegymászásnak. Ő még aznap este imádkozott Sebiért, hogy legyen ereje és bátorsága hozzá. Másnap kezdtük a lelki programokat. András nem erőltette Sebit az útra, de én szerettem volna, ha velünk jön, úgyhogy bíztattam. A döntést az hozta meg, hogy sógorom egy nagyon remek botot vett Sebinek, egy többfunkciós, állítható sétabotot. Úgy megtetszett neki, hogy már nem volt kérdés a hegymászás. (Akkor még nem tudtuk, hogy erre a botra milyen nagy szüksége lesz később.) A keresztutat végig imádkoztuk, végig énekeltük. Minden stációnál más olvasta az elmélkedést. Sok pihenővel, de felértünk a Križevacra. Bár napcsodát nem láttunk, de nekem az is csoda volt, hogy Sebivel ott voltunk. Másnap mentünk a Podbrdora a Szűzanya jelenéseinek helyére. Láttuk, hogy sokan mezítláb járkálnak. Az én gyerekeim sem akartak ebből kimaradni. Mindhárman mezítláb jöttek lefelé a hegyről. Előtte azonban otthagytuk kéréseinket a Szűzanyánál. Megrázó lelki élményt jelentett számunkra a könnyező Krisztus. Ez a kézzel fogható csoda számomra egy nagy bizonyosság Isten létéről. Mindenkinek ajánlom, hogy nézze meg, tapintsa meg, lássa meg, hogyan folyik a könny Krisztus lábából! Mikor eljöttünk erről a szent helyről, ahol a nyugalom és a béke lakozik éreztük, hogy visszavágyunk ide. Zsófi lányom sokat emlegette, hogy ő jövőre is akar menni. 

Elkezdődött a suli, és Sebinek a gimnázium. Első nap elkísértem, azután már egyedül ment. Egy 2*2 sávos forgalmas úton kellett átmenni a buszmegállóhoz. Zebra volt, de nem ott, ahol az utcasarok, így azt senki sem használta. A busz ritkán járt, ezért nem volt mindegy mikor indul Sebi. Persze, ő utolsó perces lévén mindig később indult, így mesélte nekem, hogy sokszor kell futnia a buszhoz. Én ekkor megdorgáltam és mondtam neki, hogy ezt ne tegye, mert ebből még baj lehet. Félelem kerített hatalmába, mert belegondoltam milyen baj lehetne ebből, de elhessegettem a rossz érzésemet, mert arra gondoltam, hogy az Isten és Mária vigyáz rájuk, mint mindig, miért éppen az én gyerekeimmel történne baj? Ők jó kezekben vannak. 

Sebinek nehezen ment az új iskola. Nagyobbak voltak a követelmények, több órája volt és későn ért haza. Nagyon fáradtnak láttam és kezdtem aggódni, hogy mi lesz vele. Megbetegedett. Egymás után kétszer. Szervezete jelezte, hogy ez a terhelés neki sok. 

Istenem! Annyi küzdelmet kell már a gyerekeknek is megharcolni. Miért? A mi gyerekkorunk nyugodtabb volt. Mindent könnyebben csináltunk. Ők úgy látom, túl vannak terhelve, és ezt mi felnőttek okozzuk nekik. Mégis tehetetlenek vagyunk. Vannak dolgok, amiken nem tudunk változtatni. Az élet hozza az elvárásokat. Aki ezeknek nem felel meg, az lemarad. Kérlek, Istenem adj erőt gyerekeimnek, hogy helyt tudjanak állni a megmérettetésekben. 

Drága Szűzanya! Köszönjük, hogy meglátogathattuk jelenéseid helyét! Nagy lelki feltöltődést kaptunk. Kérlek, adj erőt, hogy az élet kihívásainak meg tudjunk felelni a Te közbenjárásoddal és Szent Fiad kegyelmeivel!

Ég és föld között

- Aztán ne fuss a buszhoz fiam, mert el fog ütni az autó! Inkább várd meg a következőt! –kiabáltam ki a konyhából, és aznap, ha jól emlékszem nem adtam neki kis keresztet a homlokára, pedig szoktam. 

- Jó, anya, majd megyek a másik busszal. – válaszolta. Apjával indult, de a sarkon már kettéváltak. 

Ez volt az a nap, amit soha nem felejtek el. 2 betegség után ment először iskolába Sebi és rögtön matek dolgozat várt rá. Bedugta a fülébe a zenéjét, mert azt mondta, hogy ettől megnyugszik. 

András is érzett valamit, mert mikor elváltak, visszanézett rá. Fájdalmas, kissé sajnálkozó pillantása volt Sebinek, mintha sajnálná, hogy András nem megy vele. 

5 perc múlva Sebi élet-halál között lebegett… 

Természetesen jött neki jobbról a busz, amit el akart érni. Nem gondolkozott, hangokat nem hallott, csak a zenéjét. Baloldalon a busz már éppen indult ki a megállóból. Sebi úgy gondolta, hogy előtte ő még át tud futni. Azt azonban nem látta, amit a vezető, hogy a mellette levő sávban egy személyautó gyorsan jön. Ezt a busz takarta. Sebi nekilódult. Az autó, amit több mint 70 km/h sebességgel jött, Sebit elütötte és feldobta a levegőbe. 21 métert repült iskolatáskával együtt!!! Érkezésekor egy kukásautó állta útját, amelyik be akart fordulni abba az utcába, ahonnan Sebi jött. Koponyára esett és az autó alá zuhant. A baleset minden szemtanú számára sokkoló volt, közülük volt, aki bevallotta, hogy nem hitte el, hogy Sebi életben marad. Még a nevét kérdezve válaszolt, majd kómába esett. A mentősök nem tudtak minket értesíteni, mert a mobilja nem volt nála. Valamelyik nadrágzsebében volt lemerülve. Egy szemtanú a szomszédunk volt. Ő próbált volna minket értesíteni, de nem tudta a számunkat, viszont tudta, hogy én énekelek a plébánián. Azt hívta, ahol megadták a karvezető telefonját. Mikor engem sikerült elérni, már majdnem egy óra is eltelt. Éppen úton voltam a munkahelyemre, mikor az utcán értesültem a balestről. Sírva hívott a szomszédom, és azt mondta, hogy a mentők azt üzenik, hogy nagyon siessek, de hogy hova vitték, azt nem tudta. 

Nem akartam elhinni ezt az egészet. Andrást hívtam kétségbeesve, Ő a rendőrséget, hogy kinyomozzuk, hol keressük Sebit. Én visszafordultam, mert azt gondoltam, hogy a szomszédom otthon lesz és tud valamit mondani. Kár volt, mert otthon nem találtam. Taxiba ültem és anyámat értesítettem. Nagyon féltem őket felhívni, de úgy éreztem, hogy most az imájukra nagyon nagy szükség lesz. Kértem anyut, hogy szóljon Lajos atyának is, ha tud, jöjjön be a kórházba (addigra kiderült, hova szállították). A taxival dugóba kerültünk. Mikor a Balesetihez értem, éppen készültek a mentősök elmenni. Mint egy őrült rohantam be az épületbe. Akkor már András ott volt. Sebit röntgenezték. Sokat vártunk, mire kijött és végre megláthattam egy pillanatra, de azután a sokktalanítóba, majd a műtőbe került. Kisebb műtétet végeztek, hogy kitisztítsák a sebet a koponyában és beépítettek egy nyomásmérőt, hogy ellenőrizni tudják az agy nyomását. Kb. 1 óra múlva hozták ki. Addigra Lajos atya és a testvérem, Sebi keresztanyja is ott volt. Atyát nem engedték Sebi közelébe. Sokáig várt még, de aztán hazament, mert még aznap készült külföldre, de ígérte, hogy délután visszajön. Sebit az intenzív osztályra vitték és felcsövezték. Addig nem engedtek be minket, míg rá nem kötötték a gépekre. Az iskolát értesítettem, ahol nagy megdöbbenést váltott ki a hír. Kértem, hogy imádkozzanak a tanítványukért. 

Amikor beengedtek Sebihez, sokkoló látvány volt. 3 gépre volt kötve. Mindenütt monitorok jelezték az agynyomást, a vérnyomást, a szaturációt, a szívműködés paramétereit, lélegeztető gépre volt kötve, szájában tubus, orrában szonda, karjából csövek lógtak ki, feje bekötve, szóval borzalmas látvány volt. Hát még az arca… Jobb szeme háromszorosára dagadt, és lila volt, zúzódások voltak az arcán, lábán, törzsén. Életveszélyes állapotban volt, nem tudták megmondani hogyan lesz egy óra múlva, vagy akár 3 nap múlva. Az orvosok mindent megtettek, de innentől kezdve ez már nem rajtuk múlott.

Kiáltás

Istenem! Miért? 

Miért engedted ezt meg? Mit vétettünk ellened? Hol voltál, amikor ez történt? Hol voltak Sebi őrangyalai? Hol volt a Szűzanya, akire rábíztam őt? Hol? 

Miért kell pont ennek a beteg gyereknek ilyen traumát elszenvednie? Hol itt az igazság? 

Hova engedsz még le minket, milyen mélységekbe? 

Úgy éreztem magam, mint Jób, akinek megint elvették valamijét, amit nagy szenvedések árán kapott meg, amihez ragaszkodott. Nagyon, de nagyon szerencsétlennek éreztem magam. Az Isten fényévnyire volt tőlem. Kérdéseimre nem válaszolt, hallgatott. 

Egyszerűen nem akartam felfogni az egészet. Nem akartam elhinni, hogy ez igaz. Vártam, hogy felébredek ebből a rossz álomból, ebből a rettenetből. De egyre inkább szembesültem azzal, hogy ez nem álom, ez véres valóság, ez maga a pokol! Mikor ezt lassan felfogtam, kezdett ez a világ körülöttem összeomlani. És ebben az összeomló világban az Istenképem is összeomlóban volt. Bár eszemmel tudtam, hogy itt már más nem segíthet, csak az Isten, mégis úgy éreztem, hogy Ő nem segít, mert azaz Isten, aki ezt megengedte, végtelen távolra került. És végtelenül elidegenedtem tőle. Ezt éreztem. A belévetett ősbizalmat felváltotta a bizalmatlanságom. Egyszerűen nem tudtam már, hogy miben és kiben higgyek. A gondoskodó Atya helyett egy ítélkező, egy tétlenül szemlélő, kiszámíthatatlan, talán bosszúálló (hogy miért, nem tudom), halált és szenvedést hozó istenkép alakult ki fokozatosan bennem. Ez pedig a lelkemnek nagyon fájt. Úgy éreztem, hogy mélységesen becsaptak, szellemi szférában teljesen magamra hagytak. Először kétségbeesés kerített hatalmába, egy teljes tehetetlenség, majd ezt felváltotta a kiüresedés. A kétségbeesés folyamán szembesültem azzal, hogy mennyire kicsi és kiszolgáltatott vagyok. Egy csepp a háborgó tengerben, amelyet mélységesen elnyel a végtelen óceán. Majd később úgy éreztem, hogy az érzések, érzelmek kiszállnak belőlem és megmarad az anyag, a test. Mikor aznap este hazaértem, csak néztem ki a fejemből, mint egy állat, aki nem tudja, mi történik körülötte. Olyan minden mindegy állapot. Sírni sem tudtam, csak bambulni, és nem éreztem már se kétségbeesést, se kiszolgáltatottságot, se bánatot. Egyáltalán semmit sem éreztem csak azt, hogy vagyok, de már csak egy élő halott vagyok. 

* * *

(Folytatjuk …)

HA VAN BÁRMI, AMI MEGÉRINTETT EBBŐL A SZAKASZBÓL, ÍRD LE NYUGODTAN, OSZD MEG VELÜNK!
HA VAN IMASZÁNDÉKOD, AZT IS BÁTRAN ÍRD LE!

Gabriella és családja viszontagságos története

Nagy Isten, Urunk és Mesterünk, örökké szent és megszentelő isteni 
akaratod teljesedjen bennem, gazdagságban, szegénységben, örömben, 
bánatban, megpróbáltatásban, életben és halálban. 
Jóságos Isten, legyen, amint Te akarod, létemet és akaratomat a te isteni 
elhatározásaidhoz, a megpróbáltatásokhoz vagy büntetésekhez igazítom. 
Atyám, legyen meg a Te akaratod, és ne az enyém! 
(Fülei Szent Miklós)

Történetünk folytatásához úgy gondolom, hogy ez az ima passzol leginkább. Bár nagyon nehéz ezt elfogadni és kimondani, hosszú távon ezt a legjobb imádkozni, hiszen a Jóisten tudja, mire van szükségünk.

Egy nem szokványos család

Külön fejezetet szentelnék arra, hogy elmondjam milyen speciális problémáink voltak (vannak) Sebestyén betegségéből adódóan. Szívbetegsége azzal járt, hogy nagyon fáradékony volt. Ha kimentünk az utcára 2 sarok után meg kellett állnia pihenni, mert neki egy kényelmes séta olyan volt, mint nekünk egy futás. Egy buszmegállóhoz való eljutás 3-4 pihenővel történt. Emiatt sokkal előbb kellett mindenhova elindulni, és sehova sem tudtunk sietve menni. Sebi nem tudott futni, csak néhány másodpercig, akkor is nagy volt a rizikó, hogy közben elesik. Járása bizonytalan volt, legszívesebben belém kapaszkodott. Ez nekem nagy gondot jelentett, mert a Zsófi és a Rita (2 kisebb gyermekem) is igényelte, hogy fogjam a kezét. Igazán három kéz kellett volna, ezért sokszor gondoltam arra, milyen jó lenne Buddhának lennem. Ritus volt, aki hamar alkalmazkodott ehhez a helyzethez. Ő sokszor mondott le az igényeiről, kényelméről, amit ki is használtam. Ami nagyon hiányzott nekem, később a lányoknak is, a kirándulások. Gyerekkoromban megszoktuk, hogy túrázunk. 2 évesen megmásztam a Kevélyeket, és rendszeresen jártunk családommal a hegyekbe. Sebivel csak nagyon korlátozottan lehetett kimozdulni, akkor is csak nagyon rövid kis sétákra. A felfelé menetet egyáltalán nem bírta. A baráti kirándulásokból mindig az lett, hogy lemaradtunk. A közösségtől nem lehetett elvárni, hogy bevárjanak, bár így is sokat alkalmazkodtak hozzánk. A nagycsaládosok különösen jól igazodtak. Ebből az lett, hogy a lányaim, akik bírták volna az erőpróbákat, lemaradtak ezekről és elkényelmesedtek. Nekem is nagy hiányom volt nemcsak a fizikai terhelésre, hanem a lelki feltöltődésre is. Nekem az erdő egy nagy megnyugvást, lelkileg erősödést hozott, amire nagy szükségem lett volna évente legalább 3-4 alkalommal. Ennek hiánya egy nagy űrt teremtett bennem. Sokat panaszkodtam - nemcsak magamban - emiatt. Én kicsit katonásabb lévén sokszor erőltettem Sebit a mozgásra, míg András elnézőbb, kíméletesebb akart vele lenni. Ez konfliktust eredményezett közöttünk. 

Sebi betegsége azt is magával vonta, hogy vele egy kicsit elnézőbbek voltunk. Ezt Ő sokszor ki is használta. Természetesnek vette, hogy neki nem kell közösségi feladatot vállalnia, mert sok mindent nem is tudott volna jól megcsinálni, inkább nem köteleztük. Kézügyessége és mozgáskoordinációja miatt egy pulóver összehajtogatására sem volt elég ügyes. Bár próbáltuk tanítgatni, és egyre több mindennel megbízni, azért nem sok sikerrel jártunk. A lányok kisebb létükre több mindent vállaltak. Sokszor ezt nehezményezték is. Bár igyekeztünk program dús hétvégéket és hétköznapokat szervezni, azért úgy gondolom szegényesebb napjaink voltak, mint lehettek volna. A lányok ezt hol elnézték, hol szóvá tették. Voltak vitáink ezzel kapcsolatban. Valahol úgy gondolom, hogy mindannyian vesztesei vagyunk ennek a helyzetnek és éppen ezért nagyon nehéz feldolgozni azt, hogy miért kellett ennek így alakulnia. Ezt csak a JóIsten tudja. 

Istenem! Te látod igazán, hogy milyen áldozatokat kellett hoznunk Sebi betegsége miatt. Kérlek, gyűjtsd egybe ezeket és emlékezzél arra, ha eljön az ideje, hogy számot adjunk életünkről! Ha mi nem is tudjuk megérteni, ez mire jó, segíts abban, hogy el tudjuk fogadni és fel tudjuk ajánlani a Te szándékodra. Így nekünk is könnyebb elviselni helyzetünket.

Egy kis baleset

Csöppet sem könnyű, de boldog évek következtek. A 3 gyermek sok odafigyelést igényelt, de sok-sok örömet, és felfedezést is. Én otthon voltam velük és úgy terveztük, hogy amíg lehet, nem megyek vissza dolgozni, hiszen ezek az évek a legfontosabbak számukra. Azt a biztonságot, nyugalmat sehol sem találják meg, amit otthon. Munka mellett nem lehet gyereket nevelni. Hálát adok azért, hogy András is így gondolta helyesnek és azért, hogy meg tudtuk anyagilag oldani így az életünket. 

Kezdtük kinőni a lakást, illetve minőségi cserében gondolkodtunk, mert a penészes, salétromos környezet nem tett jót a felsőlégutaknak. Pénzünk nem volt, így nem sok lehetőség adódott. Testvéremék költöztek panelból egy társasházba, ahol voltak még üres, új lakások. Mi is megnéztünk egyet, de 8 millió volt az ára. A lakás maga az álom volt, bár méretére ugyanakkora, mint a régi, de beosztásban és minőségben messze felülmúlta azt. 

De honnan vegyünk 8 milliót? Sakkoztunk oda-vissza, mígnem a lakást értékesítő ügyvéddel nagy nehezen 2 kölcsön szerződéssel bele lehetett volna menni a vételbe, de András nem mert belevágni. Igazából nem csak a pénz miatt, hanem azért is, mert ő ide született, minden emléke ide kötötte. Őszintén szólva én is féltem tőle, de úgy gondoltam, hogyha most ezt nem lépjük meg, akkor sosem fogunk elköltözni. 

Hajszálon múlott az egész, de belevágtunk. 3 hónapot kaptunk arra, hogy eladjuk a régi lakást. Imahadjáratba kezdtünk, hogy sikerüljön. Idegtépő feladat volt, már azt hittük, hogy nem sikerül, mikor egy napon belül két vevő is érkezett. 20 perc választott el attól, hogy nem 400 000 Ft-tal drágábban adtuk el a lakást, de az első vevőnek már elígértük, így nem lett volna erkölcsileg helyes változtatni. 

3 kisgyerekkel költözni, csomagolni nem könnyű vállalkozás. Nem kívánom senkinek ezt az élményt. Előtte azonban történt egy kis baleset. 

A játszótéren voltam a gyerekekkel. Zsófi babakocsiban, Rita és Sebi csúszdáztak. Míg a Sebit vártam a csúszda végén és emeltem ki, addig a Rita már mászni készült. Figyelmeztettem, hogy várjon meg, de nem fogadott szót. Mászás közben, kb. 2 méterről esett le. Lehet, hogy lelökte egy kislány, aki szintén mászott mellette. Neki ott volt az anyukája, de nem ügyelt rájuk rendesen. Tompa koppanást hallottam, majd sírást. Rita a földön, fejét alaposan beverte, de szerencsére eszméletét nem vesztette el. Borzasztó élmény volt! Azonnal kivettem a kocsiból a Zsófit, beleültettem a Ritát, és Sebivel „rohantunk” az SZTK rendelő felé, ami igen messze volt. Nem is tudom, hogy értünk oda, de átirányítottak a Bethesdába. Rita akkor már bágyadt, szótlan volt. A két gyerekre vigyázót kerítettem, Zsófit lefektettem aludni, majd rohantunk a kórházba Ritával. A koponyaröntgen repedést mutatott ki. Agyrázkódással 2 napig feküdt a kórházban. Nem tudtuk, fog-e visszamaradni valami károsodás, csak reménykedtünk, hogy nem. Volt miért imádkozni. Lelkiismeret furdalásom volt, hogy miért nem vigyáztam rá jobban, de haragudtam az anyukára is, aki ott volt, de nem felügyelte őket. Sokszor egy pillanat műve a baj, elég, ha az ember rosszul súlyoz egy feladatot, fontosabbnak tart egy másikat helyette. Bár tudnánk ezt előre, de nem tudjuk. Ritának attól kezdve voltak fejfájásai, később migrénje is, de idővel ezek a migrének szerencsére ritkultak. 

Szülőnek lenni nagy felelősség. Az Isten határtalan nagy bizalommal van irántunk, mikor gyermekkel ajándékoz meg. Tudja jól, hogy sokszor hibázni fogunk, már előre látja azt, hogy mikor mit mulasztunk vagy rontunk el, mégis azt mondja: -„Csináld! Menni fog!” 

Vajon fogunk-e tudni így bízni a saját gyerekeinkben, mint Ő? Tudunk-e majd rájuk bízni önállóságot annak ellenére, hogy mi is tudjuk előre, hogy számtalanszor hibázni fognak? Meg fogjuk-e ezt nekik bocsátani? 

Köszönjük a bizalmadat Uram. Köszönjük, hogy nem erőszakolod ránk Magadat, de mindig készségesen rendelkezésünkre állsz, és apró csodáiddal segítesz nekünk kijönni a bajból, vagy bele sem kerülni abba. Köszönjük, hogy feltétlen bizalommal fordulhatunk hozzád bármikor. Hálát adunk azért is, mert szeretetedet nem vonod meg akkor sem, ha hibázunk.

Az új otthon

A költözésre összefogott a család és a barátok, kollégák. Testvérem főzött, és vigyázott a gyerekekre (6 db), sógoromék fuvaroztak, mi pakoltunk, mert az utolsó pillanatban sem készültünk el az összepakolással. Apám, sógoraim az új lakásban várták a bútorokat, majd rakták össze, amit lehetett. Estére már volt hol lehajtani a fejünket. 

Az új környezetet könnyű volt megszokni. Testvéremék közelsége lehetővé tette, hogy egymásnak segítsünk, egymással sorsközösséget vállaljunk. A gyerekek is jól megvoltak együtt hatan. Mivel egymással szemben laktunk, beláttunk egymás konyhájába. Sohasem felejtem el, amikor késő este mosogatás közben átintegettünk egymásnak, így tartottuk egymásban a lelket. Együtt sírtunk, ha kellet és együtt nevettünk. Nagyon jó volt! Kár, hogy ők 2 év múlva elköltöztek. 

Kőbánya, hamar otthonunk lett. Ez egy régi ismerős családnak köszönhető, akik itt laktak és megismertettek minket a nagycsaládosok helyi csoportjával, ahol hamar befogadtak minket. A következő évben már együtt nyaraltunk és sok olyan családdal ismerkedtünk így meg, akik példát mutattak nekünk emberségből. A plébániai közösségbe is hamar beilleszkedtünk. Mondhatom, nagyobb társasági életet éltünk, mint a belvárosban. 

Köszönjük Istenünk az új csodát: otthonunkat, a barátokat, a közösséget, az új példaképeket! 

Köszönjük, hogy befogadtak minket!

A második baleset

Egyik napon az Óhegy-parkba indultunk babakocsival, biciklivel és kismotorral. Jót játszottunk, majd hazafelé induláskor Sebi a biciklivel előre tekert és mivel lejtett az út nagyon begyorsult. Hirtelen kellett fékeznie egy kanyarban, ezért elesett, rá a karjára. Komoly sírásra érkeztem oda. Az oldalán feküdt, alatta a karja eltörött. Azonnal láttam, hogy komoly a baj, szerencsére nem nyílt törése volt, de utóbb kiderült, hogy mindkét alkarcsont sérült. Zsófit kivettem a babakocsiból, Sebit beültettem, Rita biciklivel, Zsófival a karomban, fél kézzel a babakocsit tolva igyekeztünk haza. Otthon rögtön fájdalomcsillapítót adtam neki és lefektettem, majd hívtam anyukámat, hogy jöjjön gyerekvigyázónak, Andrást, hogy jöjjön haza. Sebit orvoshoz vittük. Az SZTK-ban nem foglalkoztak velünk, a Bethesdába kellett vinnünk Sebit, ahol altatásban rögzítették a karját. Sebinek ötéves korában ez volt a harmadik műtétje. Nagyon kellett vigyázni arra, hogy a karja horizontálisan ne mozduljon el, mert bár gipszben volt, az nem rögzítette minden irányban. Végül azért sikerült ebből is kigyógyulnia. 

Elgondolkoztam azon, hogy miért kell ennek a kisfiúnak ennyit szenvednie? Mi a Jóisten terve vele? Egyre inkább azt láttam, hogy ez a gyerek egy misztérium! Nem tudtam dűlőre jutni, és megérteni, hogy mi volt jó ebben. 

Istenem, te tudod, hogy mit miért engedsz meg. Segíts, hogy elfogadjuk rendelkezésedet akkor, is, ha nem értjük! 

Drága Szűzanyám! A te Fiad is egy misztérium volt. Önként vállaltad a vele való sorsközösséget, és elfogadtad még azt is, amikor azt mondta: „Ki az én anyám?” Segíts, hogy én is el tudjam fogadni a számomra érthetetlen dolgokat, szenvedéseket és legyen erőm felajánlani azt mások javára!

Ahol három gyerek van, ott mindig történik valami

Augusztus huszadika volt. Másnap készültünk Hajdúböszörménybe utazni a nagycsaládosokkal 1 hétre. Elhatároztuk, hogy a tűzijátékot a háztetőről fogjuk megtekinteni. Ehhez egy tyúklétrán kell felmászni, amelynek a végén horizontálisan egy csapóajtó van lecsukva. Ezt ha kinyitjuk egy lánccal van kibiztosítva Igazából nem tudom minek. A tetőről jól látható a tűzijáték. A háznak kb. 40 centiméteres pereme van, viszonylag biztonságos. Mégis jobb, mint beutazni velük a belvárosba. Ehhez nem fűlt a fogunk, de azt sem akartuk, hogy kimaradjanak egy ilyen élményből. 

Én felmásztam a létrán előbb a Sebivel. Ő ment előttem én szorosan utána. Mögöttem a Rita ügyeskedett, apa pedig a Zsófit vitte a kezében. A Sebi már fent volt, mikor a Ritát segítettem a lépcsőről beemelni a tetőre, de a lába beakadt a csapóajtó láncába és a vaslemez egyenesen a bokájára csapódott. Még most is beleborzongok, hogy fájhatott neki. Nagyon sírt. A tűzijátékból semmit sem láttunk, András el kellett vigye a Madarász utcai kórházba. Nem törött el, de elég komoly zúzódás érte a szöveteket. Alaposan becsomagolták a lábát, szigorú fekvésre ítélték és felpolcolt lábbal kellett lennie. Másnap otthon maradtunk fájó szívvel, de nem mertünk így elindulni. Felhívtuk a barátainkat, hogy ne várjanak, de addig-addig beszéltek velünk, míg rábeszéltek az utazásra. Szerintem egy kis önzés is volt bennünk, amikor így döntöttünk, annyi azonban biztos, hogy otthon csak siránkoztunk volna, ott meg jobban telt az idő Rita számára is. Egy valamit azonban nem tudtunk megvalósítani: azt, hogy felpolcoljuk a lábát. A vérömleny nem nagyon szívódott így fel. Szegény Ritám úgy nyaralt, hogy lábra nem állhatott. Babakocsiba volt szorítkozva, meg pokrócon ücsörgött, míg a többiek szaladgálhattak. Azért meggyógyult, de azóta sem mentünk fel a tetőre tűzijátékot nézni. 

Újabb rossz szülői döntés és elővigyázatlanság gyermekünk szenvedését váltotta ki. Istenem, Te ezt hogy tudod elnézni nekünk? Hány és hány szülői gondatlanságot kell végignézned? Mennyi felelőtlenség tanúja vagy? Lelkiismeret furdalásunk volt, de a történteket nem tudtuk jóvátenni. Talán a vívódásunk volt a büntetés felelőtlenségünkért, meg gyerekünk szenvedésének látványa. 

Bocsáss meg nekünk Uram! Ne engedd, hogy gyermekeink miattunk szenvedjenek. Ments meg minket az értelmetlen balesetektől! Adj mindig felelősség tudatot, hogy ilyen esetek ne mérgezzék meg életünket! 

* * *

(Folytatjuk …)

HA VAN BÁRMI, AMI MEGÉRINTETT EBBŐL A SZAKASZBÓL, ÍRD LE NYUGODTAN, OSZD MEG VELÜNK!
HA VAN IMASZÁNDÉKOD, AZT IS BÁTRAN ÍRD LE!

Június 26. Évközi 13. vasárnap 
Olv.: 1Kir 19,16b.19-21 // Zs 15 // Gal 5,1.13-18; 
Evangélium: Lk 9,51-62 

Egy utazó éjszakára egy kolostorba kéredzkedett be. A kolostor apátja barátságosan fogadta, még a szobájába is meginvitálta egy kis beszélgetésre. Az utazó igen ledöbbent, amikor belépett a szerzetes apró cellájába. Fel volt készülve rá, hogy igen egyszerű lesz a berendezése, na de ennyire??! Egy fa priccs szalmazsákkal és pokróccal, egy zsámoly, egy faragatlan asztal, s mindössze egy deszka felkötözve polcnak, amin a Biblia és még néhány könyv árválkodott. Nem is állhatta meg a vendég, s rákérdezett a szerzetestől: „Atyám, hogy lehetséges, hogy csak ennyi holmija van? Hogy lehet így élni?” Az apát így felelt: „Ami azt illeti, nálad sincs sok minden, fiam.” „Igen, de én úton vagyok.” – felelte az utazó. „Én is fiam.” – mondta a barát. „Én is csak átutazóban tartózkodom a Földön.”  

Nem csak akkor nélkülözi az ember a szabadságot, amikor erőszakkal korlátozzák. Akadályozhatják a szabadságunkat az életünkben felhalmozott anyagi dolgok is, amiktől nem tudunk elszakadni. Akadályozhatják a hagyományok, szokások, amikhez ragaszkodunk, a csordaszellem nyomása. Akadályozhatják a múltbeli tapasztalataink, másokkal szembeni előítéleteink, amelyeket tévedhetetlennek hiszünk.  

Nyilván, hogy a megélhetésünkhöz vagy életünk kényelméhez szükséges anyagi értékek, az örökségül kapott, személyiségünket, kultúránkat formáló szokások, a múltban szerzett tapasztalataink nem önmagukban rosszak. Mindezek legtöbbször jók és szükségesek is. Mikor akadályozzák hát a szabadságunkat? Akkor, ha a szeretet korlátjaivá válnak, s így megakadályozzák, hogy osztatlan szívvel teljesítsük az életünk alapküldetését. Az igazi szabadság nem akkor érvényesül, amikor az ember abban az értelemben „csinálja azt, amit akar”, hogy össze-vissza dönt, sokszor saját magának is ellentmondva az éppen aktuális hangulata, kénye-kedve szerint. Semmire nem tud nemet mondani, ami kicsit is vonzza. Az igazi szabadság ott jut érvényre, ahol az ember valóban „azt csinálja, amit akar”, vagyis hűségesen kitart amellett, aki vagy ami mellett elkötelezte magát, nemet tud mondani mindarra, ami elfordítaná hivatásának teljesítésétől.  

Így válik érthetővé, amit Szent Pál mond a mai szentleckében: „Szabadságra kaptatok meghívást, csak ne éljetek vissza vele a test javára!” Akkor vagyunk igazán szabadok, ha azt tesszük, ami valóban a hivatásunk, s így a boldogság, a kiteljesedés felé halad az életünk. A szabadság útja tehát: felismerni a hivatást, s annak vonzásában élni. Így „igent mondva” könnyebben tudunk „nemeket” mondani, elszakadni attól, ami akadályoz. Erre az elszakadásra sokszor szükség is van, hogy valóban annak éljünk, ami az életünk értelme.  

Elizeus: Amikor Illés próféta meghívja és utódjává teszi, elszakad addigi életétől, a szó valós értelmében felszámolja azt. Feldarabolja az ekét, amivel addig szántott, s megfőzi rajta az ökröket, talán egész vagyonát, s szétosztja. Ezzel is kifejezi, hogy egészen új útra indul és teljesen ennek az útnak akarja szentelni az életét.   

Az evangéliumban Jakab és János a zsidó hagyományok, konvenciók rabjai: a szamaritánusokkal való ősi ellentét fogva tartja őket, s nem hagyja szeretni. A szamaritánusok szerint nem csak Jeruzsálemben, az egyetlen templomban lehet áldozatot bemutatni és imádni Istent, hanem az ő szent helyükön, a Garizim hegyén is. Ez súlyos eretnekség a zsidók szemében. Ráadásul most épp a szamaritánusok élezik ki a feszültséget, amikor nem adnak szállást a Jeruzsálembe tartó galileai zarándokoknak. Az apostolok számára épp a zsidó valláshoz és nemzeti érzéshez való ragaszkodásból következik a teljesen természetesnek, helyesnek tartott reakció: „Hívjuk le rájuk a villámot, hogy elpusztítsa őket!”. Jézus azonban figyelmezteti őket a helytelen lelkületre, s rámutat arra, hogy nem a pusztulásukon, hanem a megmentésükön kell fáradozniuk. Mekkora szabadság a gyűlölettől, az előítéletektől!  

Szinte embertelenül keménynek, a szabad akaratot semmibe vevőnek tűnnek Jézus követelményei azokkal szemben, akik a követésére jelentkeznek. Aki követni akarja Őt, az „ne tekintgessen hátrafelé”, hanem engedjen a vonzásnak. Valójában éppen a szabad döntés megerősítését, az abban való kitartást segítik Jézus követelményei. Ha fontosabb az odú vagy a fészek melege, kényelme, ha fontosabb az eddigi környezet és életforma, mint az újonnan felismert igazi életcél vonzása, akkor nem fogunk rálépni a feléje vezető útra. Bizony, sokan toporognak hosszan, vagy talán élethossziglan az útjuk elején, s nem tudják megtenni azt a döntő első lépést, ami elszakadást jelentene az eddigi életformától, amiről pedig már tudják, hogy nem kielégítő, nem ez az igazi.  

Persze, hogy a valami megszokottal való szakítás az mindig bizonytalanságot is jelent. Azonban az ember biztonságát hosszabb távon nem az anyagi javak, nem a testi kényelem és jólét adják meg, hanem az a tudat, hogy a „helyemen vagyok és azt teszem, ami a boldogságomat szolgálja”. Vagyis épp a hivatás felismerése és hűséges teljesítése adja meg az ember biztonságát. A mai fiatalok bizonytalansága, ami már szinte kétségbeejtő méreteket ölt, nem anyagi eredetű, hanem éppen az elköteleződés hiányából fakad.  

Minden ember alapküldetése: Krisztust követni. Ez pedig az Isten és az embertársaink áldozatkész, hűséges szeretetét kívánja meg tőlünk. Ez a küldetés adja életünk értelmét, s aki a szeretet vonzásában élve felül tud emelkedni az anyagiasságon, a kényelmességen, az előítéleteken, negatív tapasztalatokon, a csordaszellem önző nyomásán, az megtapasztalja az igazi szabadságot.  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Június 19. Úrnapja 
Olv.: Ter 14,18-20 // Zs 109 // 1Kor 11,23-26; 
Evangélium: Lk 9,11b-17 

Egy hét-nyolcéves kislány piros orra tapadt oda az ékszerész kirakatának üvegéhez. Bámulta, bámulta a szebbnél szebb nyakláncokat, gyűrűket, karpereceket, majd egyszer csak felderült az arca, s már lépett is be az ékszerboltba. Az idősebb, szemüveges tulajdonos mosolyogva pillantott a meglehetősen szegényesen öltözött kislányra: „Mivel szolgálhatok neked?” – „Azt a gyönyörű kék köves nyakláncot szeretném!” – válaszolta a kislány. „Nono! – húzta fel a szemöldökét az ékszerész – aztán pénzed van-e rá?” A kislány csillogó, gyűrött papírdobozt húzott elő a zsebéből. Tartalmát kiöntötte a pultra. Egy nagy halom aprópénz, néhány kis címletű papírpénz és színes kavicsok voltak benne. „Ez mindenem. Évek óta gyűjtögetem. Ennyi elég lesz?” – kérdezte. „Tudja, a nővéremnek lesz a nyakék. Pont olyan csodálatos kék szeme van, mint ez szép kő. Ő még csak tizenhat éves, de ő gondoskodik rólam és még három kistestvéremről. Anyánk két éve halt meg, apánkat sosem ismertük. A nővérünk mindent feladott, hogy elláthasson minket. Nem tanulhatott tovább, éjt nappallá téve dolgozik értünk. Amikor otthon van, akkor is szüntelenül mos, főz, takarít, és még esti mesét is ő mond nekünk. Az ékszerész szeme elködösödött. „Persze, elég lesz rá a pénzed!” – felelte. Majd szép díszdobozba csomagolta a nyakláncot, s óvatosan átadta a kislánynak. Néhány óra múlva egy sovány, törékeny, fáradt arcú kamaszlány lépett az ékszerboltba. Ahogy az ékszerészre nézett, kék szemének pillantásából a férfi rögtön sejtette, ki is lehet. A lány letette a dobozt és a benne lévő nyakláncot a pultra. „Itt vásárolták ezt a nyakéket?” – kérdezte. „Igen, innen való.” – felelte az ékszerész. „És mennyibe került?” – kérdezte aggódva a lány. „Az árak nálam bizalmasak. Csak a vevőre és rám tartoznak.” – válaszolta a férfi. „De az én kishúgomnak semmiképp nem lehetett annyi pénze, hogy ezt kifizesse. Inkább visszahoztam, nehogy akaratlanul megkárosítsuk.” Az ékszerész azonban szó nélkül újra becsomagolta a nyakláncot és átadta a lánynak: „Ne aggódjon, az ön kishúga kifizette. A legnagyobb árat adta érte: mindent odaadott, amije csak volt.”  

Amikor Isten tesz valamit az emberért, azt sohasem nélkülünk teszi. Mindig bevon bennünket a saját boldogságunkat, kiteljesedésünket szolgáló tervébe. Ennek egyik legcsodálatosabb jele, misztériuma az Oltáriszentség. Jézus a kenyér és a bor színében adja nekünk az Ő Testét és Vérét, ahogyan a mai ünnepen különösen is megemlékezünk róla. A kenyér és a bor pedig két alapvetően emberi valóság. Részben azért, mert az ember alkotásai, részben pedig azért, mert szinte a történelem kezdetei óta az ember legalapvetőbb szükségeit, éhét és szomját enyhítő leggyakoribb, legismertebb táplálékokról van szó. Nem véletlenül emlékezünk meg a felajánlási imában minden szentmisében arról, hogy a kenyér és a bor a „a föld termése és az emberi munka gyümölcse”. Belőlünk, tőlünk való. Ugyanakkor amivé lesz, az már nem magyarázható az emberből. Az örök élet kenyere és lélek halhatatlanná tevő itala, Krisztus Teste és Vére lesz, ami már csakis Isten ereje, személyes cselekedete révén válik lehetségessé. Isten áldása, szeretete mérhetetlenül többé teszi, megsokszorozza az értéket annak, ami pusztán emberi.  

Ezt látjuk a mai evangéliumban, a kenyérszaporítás történetében is. Jézus, ha képes arra, hogy öt kenyérrel és két hallal több ezer embert jóllakasson, vajon nem tudott volna a semmiből is ételt teremteni az éhező sokaságnak? Dehogynem! Azonban mégis igényli azt a keveset, amit övéi adni, felkínálni tudnak. Kéri az ember erőfeszítését, áldozatát, hogy azt áldhassa meg és növelhesse végtelen értékűvé. Ha az ember azt a keveset, amit adni, tenni tud, teljes szeretettel átadja, felajánlja Istennek, nem kell félnie a jövőtől. Isten gondoskodik gyermekeiről, de ezt nem nélkülünk akarja tenni. Akarja, hogy az Ő végtelen szeretetének kiáradásába bekapcsolódjon a mi szeretetünk is. Áldozatát gazdagítsa a mi áldozatunk is. Ezt a csodálatos titkot ünnepeljük Úr Napján, Jézus szentséges Testének és Vérének ünnepén.   

Milyen sokszor úgy várják emberek Isten segítségét az életük problémáinak megoldásában, például anyagi gondjaik, vagy kapcsolati nehézségeik orvoslásában, hogy ők maguk semmit sem tesznek ezért! Még a hitre való eljutást vagy a hit megőrzését is sokan csak Istenre akarják rábízni anélkül, hogy ők maguk bármit is tennének a vallásosságuk megerősödése vagy megmaradása érdekében. Csodára, természetfölötti beavatkozása számítanak. Isten kész is segíteni rajtuk, de nem nélkülük akarja ezt tenni. Nem szabad semmittevésbe, mozdulatlan reménytelenségbe visszahúzódni! Mutassuk meg az Istenbe vetett hitünket azzal, hogy bármennyire kevésnek, elégtelennek tűnik is, mindig megtesszük, ami tőlünk telik. Ahogyan a tanítványok, akik odaadták Jézusnak az öt kenyeret és a két halat, holott ezrek tolongtak körülöttük éhesen, s ők maguk is éhesek voltak. Vagy mint az a kislány, aki töretlenül bízott abban, hogy évek alatt összegyűjtögetett vagyonkája elég lesz a legszebb nyakláncra, amit életében látott. Higgyünk abban, hogy Isten megsokszorozza erőinket, megáldja a képességeinket, de soha ne feledjük el, hogy nem akar kihagyni bennünket saját boldogságunknak és embertársaink boldogságának munkálásából!  

 *** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Június 12. Szentháromság vasárnapja 
Olv.: Péld 8,22-31 // Zs 8 // Róm 5,1-5 
Evangélium: Jn 16,12-15 

Egy tinédzser elkeseredetten panaszkodott Mark Twain-nek, a híres írónak: „Rettenetesek a szüleim. Főleg az apám, akivel egyáltalán nem értjük meg egymást! Állandóan veszekszünk. Begyöpösödött agyú! Még csak fogalma sincs a modern életről! Kibírhatatlan a helyzet! Az lesz a legjobb, ha elköltözöm otthonról, amint tudok!” Az író így válaszolt: „Fiatal barátom! Mélyen átérzem a helyzetét. Tudja, amikor tizenöt éves voltam, az apám ugyanilyen lehetetlen alak volt: műveletlen, berozsdásodott, önző! Azonban legyen egy kis türelemmel! A szülők nagyon lassan fejlődnek, de azért idővel megváltozhatnak! Tíz évvel később, amikor huszonöt éves lettem, már annyira jutott az apám, hogy néha egész értelmesen el lehetett beszélgetni vele. Amikor harmincöt éves voltam, már alig-alig voltak problémáink vagy vitáink egymással. Most pedig, hogy negyvenéves is elmúltam, akár hiszi, akár nem, az én öreg, fehér hajú apámhoz fordulok a legszívesebben tanácsért, ha valamilyen segítségre van szükségem. Látja, így megváltozhatnak a szülők, ha kellő türelemmel vagyunk hozzájuk!”  

Biztos, hogy a szülő változott meg az idők során az iménti példában? Nem inkább a gyermek? A mai evangéliumban Jézus azzal indokolja a Szentlélek Isten kiárasztását a világba, hogy Ő maga nem mondhatott el mindent az embereknek, mert nem voltak még elég erősek hozzá. A megígért Szentlélek megtanít majd bennünket mindenre és eszünkbe juttat mindent, amit Jézus hirdetett korábban. A Mester azt is kihangsúlyozza, hogy amit a Szentlélek majd hirdetni fog, azt abból veszi, ami Jézusé és az Atyáé: vagyis nem fog forradalmian új, a meghirdetett evangéliumhoz képest egészen más dolgokat hozni. Ha viszont ez így van, ha a Szentlélek olyan dolgokat mond, mint korábban Krisztus, akkor miért van szükség Őrá? Miért nem mondott el mindent Jézus kellő részletességgel, s miért nem elég, ha egyszer elmondta? A válasz nagyon egyszerű: azért, mert az isteni kinyilatkoztatás emberekhez szól. Emberekhez, akik nincsenek egyszer s mindenkorra „készen”, hanem fejlődnek, bontakoznak egyénileg és társadalmilag egyaránt.  

Ki ne küzdött volna még azzal a kérdéssel emberi kapcsolataiban, hogy „Meg kell mondani, de mikor és hogyan? Mondjuk meg, de hogyan, hogy meg is értse?” Bizony, az ember nincs felkészülve egyformán az élete minden pillanatában bizonyos válaszokra és magyarázatokra. Ugyanígy igaz ez az egész emberi társadalomra is: a történelmi, kulturális fejlődés nem hagyható ki a képből. Isten, aki tiszteletben tartja az ember szabadságát és képességeit, tudja ezt. Ahogyan a szülő sem egyforma mélységű és teljességű válaszokat ad gyermeke egy-egy kérdésére különböző életkorokban anélkül, hogy hazudna, úgy Isten is egyre jobban megmagyarázza, megérteti a kinyilatkoztatást az emberiséggel a történelem során.  

Mi szükséges ehhez a folyamatos, egyre mélyebb megmagyarázáshoz, megértetéshez? Állandó kapcsolat. Ha szülő és gyermek, férj és feleség, barát és barát között nem szakad meg a kapcsolat, akkor megadják egymásnak a lehetőséget arra, hogy idővel jobban megértsék a másiknak egy-egy korábbi döntését, szavát, cselekedetét. Isten is arra törekszik, hogy folyamatosan kapcsolatban legyen az emberiséggel.  

Amikor ma a Szentháromságot ünnepeljük, akkor Istennek azt a velünk való folyamatos kapcsolatát is ünnepeljük: azt, hogy a történelem kezdeteitől mindmáig keresi, szereti az embert és nem szűnik meg az igazságra tanítani. A kinyilatkoztatás három korszakát szokás a teológiában egy kis leegyszerűsítéssel az „Atya, a Fiú és a Szentlélek korszakainak” nevezni. A teremtéstől kezdve a Messiás eljöveteléig elsősorban az Atyával találkozunk: a teremtő és gondviselő Istennel, aki a kiválasztott embereken keresztül megkezdi az emberiség tanítását, formálását. A Jézus születésétől mennybemeneteléig tartó időszakot, a megtestesülés és a megváltás évtizedeit nevezhetjük a Fiú korszakának, amikor maga az emberré lett Isten élt közöttünk, szólt hozzánk, s ezzel az isteni kinyilatkoztatás Jézusban elérte csúcspontját. A mennybemenetelt követően a Szentlélek kiáradásával pedig kezdetét vette a Szentlélek korszaka, amely azóta is tart.  

Isten működése ebben a világban az első Pünkösd óta a Szentlélek tevékenységében érhető utol. Ő az, aki megőrzi az evangélium hirdetőit az igaz tanításban, s minden korban lelkesíti, ösztönzi a hívőket Krisztus követésére. Ő az, aki az egymást követő kulturális, társadalmi korszakokban mindig segít értelmezni és megélni ugyanazokat a keresztény igazságokat, alkalmazva azokat a mindig új kihívásokhoz. Az Ő segítségével tud az Egyház válaszokat adni az emberiség újabb és újabb kérdéseire, problémáira anélkül, hogy eltérne az evangéliumi alapoktól. A Lélek támasztja minden korban Isten barátait, a szenteket, akik hősies krisztuskövetésükkel példát adnak a lanyhulóknak. Ő tartja ébren a szentségekben Krisztus örök érvényű tetteit, ajándékait. Lényegében ugyanazt mondja és teszi, mint az Atya és a Megváltó Krisztus, de egyre jobban kibontva és megértetve az isteni kinyilatkoztatást az emberekkel a szüntelenül változó világban.  

Természetesen a háromszemélyű Egy Isten nem szűnik meg tökéletes egység lenni egyik korszakban sem. Mind az Atya, mind a Fiú, mind a Szentlélek együttműködik a teremtésben, a gondviselésben, a megtestesülésben, a megváltásban és a hit hirdetésében, ébren tartásában is. Azonban az emberiség történetének és az egyes emberek életének más-más korszakaiban Isten mégis mindig valamelyik Személye által nyilvánul meg, közeledik az ember felé, hogy megértesse és megszerettesse Önmagát vele. Legyünk hálásak a Szentháromság Egy Istennek ezért a figyelmes, emberi mivoltunkat, fejlődésünket tekintetbe vevő szeretetéért, s kérjük az Ő kegyelmét, hogy soha ne utasítsuk el közeledését, mindig nyitottak legyünk a mindennapokban a Vele való találkozásra!  

 *** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Június 5. Pünkösd ünnepe 
Olv.: ApCsel 2,1-11 // Zs 103 // 1Kor 12,3b-7.12-13; 
Evangélium:  Jn 20,19-23 

A híres szívspecialista orvos komoly műtétre készült. Több kollégája is segédkezett neki. Egyikük, aki most műtött együtt először a professzorral, csodálkozva látta, hogy az operáció előtt keresztet vet és elmélyülten imádkozik. Amikor a szívspecialista befejezte az imát, az új kolléga kissé gunyorosan megkérdezte: „Ennyire nem bízol magadban, a szaktudásodban, hogy Istenhez kell fordulnod kisegítésért? Nem gondoltam volna!” A professzor azonban így válaszolt: „Bízom én abban, amit tanultam, amit tudok, de az önmagában még kevés. Annyi de annyi váratlan dolog jöhet közbe és jött is már közbe, amit nem én okozok, nem én irányítok. Éppen ezért operáció alatt annyira közel érzem magam Istenhez, hogy soha nem tudom, hol végződik az én szaktudásom és hol kezdődik az Isten működése.”  

Az emberi élet, a világon minden fejlődő, alakuló élet az Isten és az ember együttműködésének a műve. Ezt az együttműködést biztosítja Isten részéről a Lélek, a halk szavú, szinte észrevétlen, mégis annyira nélkülözhetetlen Szentlélek. A keresztény hit szerint minden már megfogant emberi testbe a lelket maga az Isten teremti bele, személyes, egyéni teremtő aktussal. Az emberi léleknek ez a teremtése a Szentlélek által történik, ahogyan a Biblia írja: Isten maga leheli bele az élet leheletét, lelkét a Föld porából, anyagából formált emberbe. Azonban nemcsak az ember személyes, egyéni élete, hanem a közösségi élet minden formája, a társadalmi, egyházi élet megnyilvánulásai is a Szentlélek által lehetnek egészségesek, gyümölcsözőek. Az élet, akár a személyes, akár a közösségi, a maga teljességében kiszámíthatatlan. Nem lehet előre megtervezni. Lehetnek, sőt kellenek is előzetes tervek, elképzelések, de a valóság legtöbbször kisebb-nagyobb mértékben másként alakul. Ki az, aki kézben tudja tartani a dolgokat, maradéktalanul irányítani képes az élet alakulását? Mi emberek biztosan nem. Sem a sajátunkét, sem a gyermekeinkét, családunkét, városunkét, egyházunkét. Akkor alkudjunk meg a teljes bizonytalansággal, érezzük magunkat és szeretteinket a véletlenek játékszerének? Nem! Bátran higgyünk abban, hogy valaki igenis kézbe veszi és kézben tartja minden élet alakulását! Ha akarjuk és hagyjuk, akkor Isten Szentlelke irányítja a létünket az igazi boldogság felé.  

Rendkívül fontos egy-egy házaspár, család, de az egész emberiség számára a születés eseménye, az élet első csodája! Ki ne érezné meg egy-egy kisgyermek születésekor, hogy mennyire kevés ehhez a pusztán emberi erő, képesség! Ugyanúgy sír fel, mint a többi milliárdok, mégis egy új hang szólal meg általa: egy korábban soha nem hallott hang, egy korábban soha nem látott, személyes élet! A születés pillanata teli van új ígéretekkel, teli lelkesedéssel, az indulás örömével. Pedig a jövő bizonytalan, kiszámíthatatlan. Mégsem kell, megijedni, hanem rá lehet és rá kell bízni az új kis életet minden élet Urára, Alakítójára, a Szentlélekre!   

Nemcsak az egyes emberek létének kezdetén és lefolyásán munkálkodik és őrködik a Szentlélek, hanem a közösségekén is. A Pünkösd az Egyház születésnapja. Isten csodás tette, a Szentlélek eljövetele által születik meg a Krisztusban hívő emberek első gyülekezete, s utána mind valamennyi. Az egyház egész útja az Isten és az emberek együttműködése során valósul meg.   

A születésnap mindig a visszagondolás, a megtett útra való rácsodálkozás ideje. A születésnap ugyanakkor nemcsak a visszaemlékezés ideje, hanem az új lelkesedésé, a folytatás iránti elkötelezettségé is. Legyen ez a Pünkösd mindnyájunk számára az élet ünnepe: az egyház életéé, a mi saját kisebb-nagyobb plébániáink, közösségeink életéé! Kérjük a Szentlelket, hogy mindig öntsön friss lelkesedést a szívünkbe, s erős elhatározást, hogy nyitottak akarjunk maradni minden tervünkben, kezdeményezésünkben az Ő meglepetéseire, sugallataira!  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.