Április 24.  Isteni Irgalmasság vasárnapja
Olv.: ApCsel 5,12-16 // Zs 117 // Jel 1,9-13.17-19
Evangélium: Jn 20,19-31 

Az éjszaka közepén egy ház második emeletén tűz ütött ki. A lakók félálomban menekültek ki az utcára, majd rémüldözve figyelték, hogyan terjed a tűz viharos gyorsasággal lakásról-lakásra, emeletről emeletre. Mire a tűzoltók megérkeztek, a második emelet minden lakása égett, így a föntebbi emeleteket már nem lehetett megközelíteni. Egyszer csak szívettépő sikoly borzolta fel még inkább az idegeket. Egy fiatalasszony akkor vette észre, hogy ötéves kisfia nem jött le velük.
A gyermek félelmében nem a kijárat, hanem a felsőbb emeletek felé futott. Hamarosan fel is bukkant a kisfiú egy harmadik emeleti ablakban, amit még nem nyaldostak a lángok, de a füst onnan is gomolygott kifelé. A gyermek édesapja odaállt az ablak alá, s biztatni kezdte a kisfiút: „Ugorj le! Ugorj le gyorsan! Ne félj, itt vagyok és elkaplak!” A kisfiú félelemtől sírós hangon kiáltott vissza: „Nem merek! Nem látlak! Akkora a füst, hogy nem látok semmit!” „Ne aggódj, én jól látlak, és ez elég!” – válaszolta az apja. A kisfiú összeszedte minden bátorságát, s leugrott. Egy pillanat múlva édesapja erős karjaiban landolt és az ijedtségen kívül semmi baja sem lett.

„Békesség nektek!” – köszönti Jézus apostolait és tanítványait minden alkalommal, amikor feltámadása után megjelenik nekik. Noha nem idegen Jézustól, mégis új köszöntés ez. A kereszthalál előtti működése idején nemigen halljuk Tőle az evangéliumban. Úgy tűnik, hogy ez a béke, amit a feltámadott Úr kíván övéinek, valamiképpen szorosan összefügg a kereszthalállal és feltámadással, ez a béke a Húsvét ajándéka. Miért? Miféle béke az, amit Jézus ajándékozhat nekünk? Az a béke, amely a bennünket teremtő és ránk gondot viselő Isten szeretetébe, irgalmába, valamint minden rosszat legyőzni tudó erejébe vetett határtalan bizalomból fakad.   

Az ember vagy az emberi társadalom békétlenségének oka többféle lehet. Mindenekelőtt félelem a fenyegetettségtől, a bajtól, a szenvedéstől. Ha azonban még a halál is legyőzhető, ha a halálból is van visszatérés, akkor nincs olyan rossz, nincs olyan szenvedés, ami véglegesen el tudná taposni az embert. Ha a halált örök, boldog életre szóló feltámadás követheti, akkor nem taszít bennünket kétségbeesésbe és reménytelenségbe. Micsoda gyökeres változás ment végbe az apostolok magatartásában a feltámadt Krisztussal való találkozások után: nyoma sincs bennük a korábbi félelemnek, bezárkózó rettegésnek, tagadásra is kész gyávaságnak. Minden körülmények között bátran meg merik vallani Jézusba vetett hitüket. Nem veszítik el nyugalmukat a Főtanács fenyegetéseinek hatására, lelkesen énekelnek, imádkoznak, sőt térítenek a börtönökben, a vértanúságra is készek. Pedig nem szűnt meg a külső fenyegetettség, sőt sokszorozódtak a zaklatások, bántalmak, szenvedések. Ők azonban képesek túllátni, felülemelkedni ezeken. Nem a szemükkel, hanem a hitükkel „látják”, vagyis bizalommal elfogadják, hogy a szenvedést megdicsőülés, a halált feltámadás és boldog örök élet követi.
Ha az ember olyan békére vár, ami a teljes nyugalomból, minden fenyegető bajtól való mentességből, minden szenvedés megszűnéséből fakad, akkor itt a Földön hiába vár. Azonban ha a hozzáállásunk megváltozik, ha hisszük, hogy nem csak ez a gondterhes földi élet létezik számunkra, akkor megőrizhetjük szívünk békéjét a bajok, törődések közepette is.   

Oka lehet a békétlenségnek a helytelen értékrend, az ember birtoklási vágya is, amely kielégíthetetlenné torzulhat. Milyen sok férfi és nő, sőt gyermek, egész családok nyugalmát dúlja föl az állandó hajsza a még többért, a félelem az anyagi javak elvesztésétől, a kényelem, a megszokott jólét csökkenésétől. A feltámadás hite, az örök élet létezéséről való megbizonyosodás ezt is gyógyítja. Ha nem ezen a világon „kell mindenáron minden boldogságot megszereznünk és kiélveznünk”, ha tudunk hinni nagyobb, teljesebb boldogságban, mint amit az anyagi javak adhatnak, akkor nem is félünk annyira azok elveszítésétől vagy nem rokkanunk bele testileg-lelkileg azok hajszolásába.   

Sokszor válik a békétlenség okává az ember és ember, csoport és csoport közötti feszültség, a megbocsátani nem tudás. Annak is nyugtalan a szíve, a lelkiismerete, aki a sérelmet okozta, de az is tele van fájdalommal, keserű haraggal, aki azt elszenvedte. A feszültséggel teli súrlódások, a bosszúállás vágya, illetve a bosszútól való félelem megbénítja az embert. A feltámadt Jézus ebből is kiutat mutat. Visszatérve a sírból ugyanolyan szeretettel, bizalommal ajándékozza meg apostolait, mint amiről halála előtt tett bizonyságot. Nem hányja apostolai szemére hitetlenségüket, gyávaságukat, kétségeiket. Nem adja ki az útjukat, holott teljes joggal tehetné, hiszen nem tartottak ki mellette szenvedésében és halálában, félreértették messiási küldetését. Ő azonban megbocsát nekik, sőt felhatalmazást ad nekik arra, hogy az Ő nevében mindenki felé kinyilvánítsák a bűnbocsánat lehetőségét. „Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer.” Milyen megnyugtató lehetett ez a tanítványoknak, akik tele lehettek lelkiismeret-furdalással és zavarodottsággal az élő Jézussal találkozva!  

Ma, az Isteni Irgalmasság vasárnapján érdemes hálával gondolnunk arra, hogy Jézus éppen azért vállalta föl a megváltó kereszthalált, hogy mindenkinek megbocsáthasson. Az bocsáthat meg valakinek, aki bosszúállás nélkül elszenved minden rosszat, ami mások bűne miatt reá hárul. Jézus ezt tette a kereszten. Ha nem támadt volna fel, akkor nem lett volna kitől irgalmat kérni. Akkor csak áldozatává lett volna a gonoszságnak, mint annyian mások, de nem tudott volna megbocsátani. Jézus azonban feltámadt és örökké él, s így minden ember bármikor bocsánatot kérhet és kaphat Tőle. Ez az isteni irgalmasság nagy ajándéka! Ha Isten ennyire kész mindig minden bűnünket megbocsátani, akkor nekünk is hasonlóképpen kell tennünk. Az emberi irgalmasság sok nyugtalan, feszült lelket békített már meg és békíthet meg ma is.   

„Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.” – mondja Jézus Tamásnak. Az apostolok látták a feltámadt Krisztust, s ez megadta szívükbe, életükbe azt a békét, amelyet korábban nem ismertek.
A történelem során azonban sok keresztény hívő tett tanúbizonyságot ugyanerről a csak Istentől kapható békéről, holott nem látták testi szemeikkel az élő Krisztust. Hitük azonban mégis képes volt meglátni a múló evilági dolgok, kínlódások füstje mögött az örök életre meghívó, üdvösséget adó Krisztust.
Minket is körül vesznek bajok, szenvedések, anyagi bizonytalanság, emberi bűnök, sérelmek okozta feszültségek. Ez a láng és füst bizony már vele jár ezzel a megrontott világgal. Tudunk-e beleugrani bátran ebbe a füstbe, tudva, hogy a „másik oldalon” az élő Krisztus és az örök haza boldogsága vár minket? Ha igen, akkor nem veszítjük el szívünk békéjét ott sem, ahol mások már kétségbeesnek és rettegnek.  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.

Április 17.  Húsvétvasárnap
Olv.: ApCsel 10,34a.37-43 // Zs 117 // Kol 3,1-4
Evangélium: Jn 20,1-9 

Az öregúr állapota egyre rosszabbodott. Az orvosok már gyakorlatilag lemondtak róla. „Végelgyengülés.” – állapították meg a diagnózist. Üzentek a családjának, hogy jöjjenek be a kórházba, ha még élve akarják látni. Néhány nap múlva egyik délelőtt a vizitelő orvos mégis az ágyban felülve találta az öregurat, amint derűsen falatozta a reggelijét. „Hogyan lehetséges ez?” Kérdezte az orvos, megdöbbenésében hangosan. „Hiszen egy-két napja még alig élt!” A bácsi mosolyogva felelte: „Tegnapelőtt itt járt az unokám. Ezt suttogta a fülembe: Nagypapa, gyorsan haza kell jönnöd! Kipukkadt a biciklim, és senki nem tudja megcsinálni, csak te!”  

Vajon mit jelentsen ez a Szent Páli kijelentés a szentleckében: „Testvéreim! Krisztussal együtt ti is feltámadtatok!”? Hiszen aki még nem halt meg, annak nincs szüksége feltámadásra. Akkor is beszélhetünk azonban feltámadásról, megújult életről, amikor az ember megtalálja vagy újra megtalálja élete értelmét. Amikor a reménytelenség, a kétségbeesés, a teljes enerváltság állapotából kiemelkedve magára talál, újra azt érzi, hogy érdemes élnie, mert szükség van rá, mert szeretik. Újra azt érzi, van értelme a munkájának, a törekvéseinek, mert értékesebbé lesz általa, s másokat is gazdagíthat.   

Az apostolok és tanítványok Krisztus kereszthalálának váratlan borzalmától letaglózva a kétségbeesés és tehetetlenség tetszhalál-szerű állapotába kerülnek. Félelem, csalódottság, bizonytalanság uralkodik el rajtuk. Értelmét veszíti mindaz, amiért az utóbbi években éltek, dolgoztak, lelkesedtek. Megdöbbentően hitelessé teszi az evangéliumokat az a tény, hogy a szent írók (maguk is apostolok és tanítványok) milyen őszintén leírják saját hitetlenségüket, reménytelenségüket. Ők lesznek azután az elsők, akik Krisztussal együtt valóságosan feltámadnak.
A Feltámadottal való találkozás egészen újjá formálja őket. Sőt, a korábbi, még Jézus földi életében tanúsított elkötelezettségüknél és lelkesedésüknél sokkal nagyobb, átütőbb életerő tündöklik föl bennük.
Erről olvasunk Túrmezei Erzsébet versében:  

HÚSVÉT ELŐTT… nehéz, szomorú léptek. 
Húsvét előtt… zokogó, bús miértek. 
Húsvét előtt… ajtók, kemények, zártak. 
Húsvét előtt… arcok, fakóra váltak. 
Húsvét előtt… szívek, üres-szegények. 
Húsvét előtt… kihamvadott remények. 
Húsvét előtt… egy nagy „Minden hiába!” 
Bús eltemetkezés az éjszakába. 
De húsvét lett! Feltámadott a Mester! 
HÚSVÉT UTÁN… el a gyásszal, könnyekkel! 
Húsvét után… futni a hírrel frissen! 
Húsvét után… már nem kérdezni mit sem! 
Húsvét után… új cél és új sietség! 
Jézus él! Nincs út, mely messze esnék! 
Húsvét után… erő, diadal, élet! 
Csak azokért sírjunk húsvéti könnyet, 
Akik még mindig húsvét előtt élnek.   

A mai evangéliumban olvasható rövidke mondat: „Látta mindezt és hitt.”, valóságos újjászületésről, feltámadásról ad hírt nekünk János apostol esetében. A feltámadt Krisztus megjelenései ugyanezt az új életre ébredést viszik végbe a többi apostol és tanítvány, még a hitetlenkedő Tamás esetében is. Az első keresztények ezután következő tettei sokat elárulnak azonban a vallásos hit mibenlétéről is. A hit ugyanis nem egy jelentéktelen információ igaznak tartása, amiből aztán semmi nem következik a mindennapjainkban. Sajnos ma rengeteg magát kereszténynek mondó embernek ilyen „semmiresejó” hite van: erőtlen, jelentéktelen, hiszen nem mutatkozik meg tettekben, áldozatokban, elkötelezettségben. Nyugodtan nevezhető halott, vagy legalábbis tetszhalott hitnek. Ezzel szemben a valódi hit nagyon is tevékeny. Az átlagosnál messze nagyobb szeretetre, türelemre, önfeláldozásra képesít. Örömet és békét tud adni a legnagyobb nehézségek közepette is. Értelmet tud adni az életünknek sorozatos csalódások után is. Az apostolok erről a hitről, egészen a vértanúságig menő, tevékeny elkötelezettségről tesznek tanúságot Húsvét után. Az új élet, a lelki feltámadás oka bennük a feltámadt Krisztusba vetett hit.  

Érdemes elgondolkodni azon, hogy napjaink emberének enerváltságát, életuntságát, sokszor depresszióját nem a hit hiánya, a „halott hit” okozza-e!? Milyen sokat szenvedünk itt Magyarországon is attól, hogy látszólag sok minden létezik körülöttünk, de nem élő, nem adja azt, amit adhatna és adnia kellene. Vajon a házasság, a család azt jelenti-e, ami a lényege lenne? Azt biztosítja-e férj és feleség, gyerekek és nagyszülők számára, amit biztosítania kellene? Vajon a barátság tényleg életre szóló, áldozatkész kapcsolat, amire mindig építhetünk? Vajon az oktatás, az oktatási intézmények azt tudják-e tenni, amit tenniük kellene? Vajon az egészségügy tényleg hatékonyan szolgálja a nemzet egészségét? Vajon a munkahelyeken az emberek tényleg kihozzák magukból a legjobbat, amit adni tudnak, tényleg értelmét találják a munkának? Hosszan-hosszan sorolhatnánk még a kérdéseket. Persze, vannak családok, baráti kapcsolatok, iskolák, egészségügyi intézmények, ahol beszélhetünk valós életről, a küldetés igazi teljesítéséről, de sajnos nem ez a többség. Intézményeink, közösségeink, kultúránk élettelenségét az ember élettelensége okozza, akinek működtetnie kellene mindezt.   

A minden rosszat legyőző, gyilkosait is szerető, mindenkinek megbocsátó Krisztusba vetett hit, a Vele való személyes kapcsolat kiemeli az embert a reménytelenségből és kétségbeesésből. Az ilyen, Krisztussal együtt feltámadó ember azután már nem csak a földiekre, hanem az „odafönt valókra” tudja irányítani elsősorban a tekintetét. Nem keseredik bele a földi kínlódásokba, csalódásokba. Tudja, hogy örök boldogsága biztos helyen van a Megváltó Jézus kezében. Tudja azt is, hogy az üdvösségre vezető út a tevékeny szeretet, a megbocsátás, a fájdalmakat is vállalni tudó áldozatkészség útja. Ha pedig valahol, egy családban, egy baráti társaságban, egy iskolában, kórházban vagy bármely más intézményben megjelenik akár csak egyetlen ilyen „feltámadott, fölfelé tekintő” ember, annak jelenléte nem marad észrevétlen, nem marad visszhang nélkül! Minél elesettebb, halottabb a társadalmunk, annál kiáltóbbak az élet csírái, amelyek mégis fel-felbukkannak a kietlen pusztaságban. Ilyen felkiáltó jelek voltak az apostolok és első keresztények a maguk korában. Tömegesen csatlakoztak is hozzájuk az emberek minden üldözés ellenére, és átalakították a kor letűnő társadalmát. Ez a küldetés vár ránk, mai keresztényekre is! Adja meg ez a Húsvét a feltámadt Krisztussal való találkozás örömét, újjáformáló lelkesedését a szívünkbe, hogy újjáéledjen a hitünk, és másokat is segíthessünk kiemelkedni az Isten nélküli lét dermedtségéből!  

 ***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Április 10.  Virágvasárnap
Olv.: Iz 50,4-7 // Zs 21 // Fil 2,6-11
Evangélium: Lk 22,14 – 23,56 

Keserű arcú férfi kereste föl cellájában a bölcs remetét, hogy tanácsot kérjen tőle. „Segíts nekem, bölcs remete! Hosszú évekkel ezelőtt összevesztem a húgommal. Nagyon megbántott, és azóta egy szót sem szóltunk egymáshoz. Nem tudok megbocsátani neki, bárhogy is próbálkozom, nem megy és nem megy!! Mit tegyek?” A remete rövid hallgatás után így válaszolt: „Gondolj arra, hogy neki is és neked is már csak egy fél órátok van hátra a földi életből. Menj, keresd fel a húgodat, és viselkedj úgy vele, mintha biztosan tudnád, hogy 30 perc múlva mindkettőtöknek meg kell halnia!”  

A szenvedés, a haldoklás óráit, perceit az ember hajlamos értéktelennek, értelmetlennek tartani. Olyan időszaknak, ami valójában nem tartozik igazán az emberi élethez. Amit, ha lehetséges lenne, legjobb lenne kihagyni, meg nem történtté tenni. Vannak, akik már az öregség gyengülő, betegségekkel teli időszakára is kiterjesztik ezt az értelmetlenséget, értéktelenséget. Tény és való, hogy korunk sikerorientált, versenyre épülő, az erőt és a szépséget, az élvezeteket bálványozó társadalma nagyon nehezen tud mit kezdeni a betegséggel, a szenvedéssel, az idős, tehetetlen korral, és főként a halállal. Szociális Otthonok és kórházak falai mögé száműzi a betegséget és az öregséget, elfüggönyözött, magányos eseménnyé teszi a halált.   

Ezzel szemben Jézus szenvedésében és halálában egyáltalán nem azt látjuk, hogy ne történne semmi értékes és értelmes dolog. Egyáltalán nem tehetetlennek látjuk a felfeszített, mozdulatlan Krisztust! Élete legfontosabb, legértékesebb tettét hajtja most végre: a megváltás nagy művére teszi rá a koronát szenvedésével, ártatlan halálával. Szavai még most is üdvösséget hoznak, meggyőznek, átalakítanak. Ennek lesz a tanújává a római százados, aki Jézus halálát látva így nyilatkozik: „Ez az ember valóban igaz volt!” Vagy másik evangélium leírása szerint: „Ez valóban Isten Fia volt.”  

Nagyon elgondolkodtató, hogy a százados, aki nyilvánvalóan mér évek óta tagja a római megszálló seregnek, már évek óta állomásozik Judeában, éppen a haldokló Jézust látva teszi ezt a hitvallást. Miért nem akkor, amikor Jézus emberileg nézve a sikerei csúcsán áll? Amikor a csodáit teszi, sok-sok ember bámulatát kiváltva ezzel? Amikor tömegeket tanít, akik szájtátva követik? Amikor jóllakatja kenyérrel emberek ezreit, akik erre királlyá akarják tenni? Nem, a százados nem ezeknek az eseményeknek hatására tartja Isten Fiának Jézust, pedig nagy valószínűséggel hallhatott róluk, szembesülhetett velük! Ő mégis a kereszten szenvedő, legyőzött, összetört, látszólag tehetetlen ember halálát látva vallja meg, hogy Isten Fiának, igaz embernek tartja azt, aki épp az imént lehelte ki a lelkét. Őt Jézus szenvedése és haldoklása győzi meg! Méghozzá azért, mert Jézus gyötrődése és halála korántsem értelmetlen eseménysor: nagyon is értékes dolgok történnek. Jézus megbocsát az őt keresztre feszítő, kivégző katonáknak: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Nem szidalmazza az őt gúnyoló tömeget, a főpapokat és farizeusokat. Nem fenyegetőzik, nem kér számon senkit. Nem fordul el kínjai közepette az Istentől, vádolva Őt, hanem utolsó szavaival is az Isten kezébe ajánlja a lelkét. Mennyországot ígér a bűnbánó jobb latornak. Vagyis mindenkivel megbékélve, mindenkinek megbocsátva, élete utolsó perceiben is másokkal törődve, másokat szeretve, és az Atya iránti töretlen bizalommal a szívében lép át a halál kapuján. Ez döbbenti meg és kényszeríti térdre a római századost, aki bizonyára sok halált látott már, de ilyet még nem!  

A végső szenvedés és haldoklás az életünk megkoronázása lehet. Ilyenkor hozzuk meg – vagy nem hozzuk meg – a végső, legfontosabb döntéseinket, mondjuk ki legnagyobb, immár visszavonhatatlan igenjeinket és nemeinket. Ekkor van lehetőségünk utoljára dönteni emberek mellett vagy ellen, Isten mellett vagy ellen! Ilyenkor rendbe hozhatunk sok mindent, de örökre el is ronthatunk mindent.

A két lator kétféle magatartásmódjában látunk is példát mindkettőre. A bal lator élete utolsó perceiben is tíz körömmel a földi életbe kapaszkodik. Csatlakozik a Jézust gúnyolókhoz, és a többiekkel együtt arra biztatja Őt, hogy szabadítsa meg magát a kereszttől! Ne csak önmagát, hanem őket, a latrokat is! Ha valóban Messiásnak gondolná Jézust, akkor sem várna tőle többet, mint lehetőséget nyomorult, bűnökkel teli földi életének folytatására. Csak még pár évet … csak néhány hónapot itt ebben a világban! Reményei földhözragadtak, nem tud többet, jobbat elképzelni ennél a világnál. Nem akarja elfogadni az őt igazságosan sújtó ítéletet, lázadozik, másokat hibáztat még ekkor is. Jézus feléje sem fordul. Nincs válasza erre a kérésre. Nincs mondanivalója ennek az embernek.

Ellenben a jobb lator egészen másképpen viszonyul földi élete utolsó perceihez. Ő elismeri bűnösségét, az ítélet jogosságát. Ő nem rövidke egérutat kér az úgyis kérlelhetetlenül lecsapó halál elől. Nem, ő sokkal többet, nagyobbat kér. Ő hisz a Jézus által meghirdetett isteni Országban. Ő az örök, boldog életet kéri ebben az Országban, noha ugyanúgy nem érdemelte azt ki, mint a társa.
És lám, Jézusnak van mondanivalója, evangéliuma ennek az embernek! Örömhíre, még a halál pillanatában is. „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a Mennyben.” Erre a reményre, erre a kérésre válaszol az Úr! Mert ez a remény nem földhözragadt: túlszárnyalja a földi élet határait! Jézus a többet akarja megadni, nem a kevesebbet! Ezért a többért, ezért a „mindenért” hal meg a kereszten. Ezt a többet, ezt a “mindent” nyerhetjük el mi is, ha Isten fiainak, igaz embernek bizonyulunk földi életünkben, de legalább a halálunkban.   

 ***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Április 3.  Nagyböjt 5. vasárnap
Olv.: Iz 43,16-21 // Zs 125; Fil 3,8-14
Evangélium: Jn 8,1-11 

Győztes római tribunus vonult peckesen légiói élén egy sziklasivatagon keresztül. Egyszer csak egy közeli barlangból egy rongyos, sovány alak bújt elő, s kiállt a keskeny ösvény szélére. „A nyomorult keresztény szekta tagja, egy olyan félőrült remete!” – suttogta a hadvezér fülébe az egyik tiszt.
A tribunus érdeklődve fogta lassabb menetre a lovát. A remete megkérdezte tőle: „Hová mégy, mi az úti célod?” „Rómába megyek, hogy diadalmenetet tartsak.” – felelte gőgösen a hadvezér. „Az mire jó?” – kérdezte a remete. „Mindenki engem fog ünnepelni, híres leszek és gazdag, még a császár is bőkezűen megjutalmaz.” „És azután?” – kérdezte a remete. „Azután valószínűleg én leszek ennek a meghódított tartománynak a helytartója. Jócskán megadóztatom az alattvalóimat, még gazdagabb leszek, s talán újabb tartományokat hódítok meg.” „És azután?” – kérdezte a remete. „Azután visszatérek Rómába, de már nem helytartóként. Hányszor előfordult már, hogy a győzelemittas, lelkes katonák császárrá kiáltották ki vezérüket! Nekem is megvan erre minden esélyem! Igen, én leszek a császár, s hatalmas sereg támogatásával foglalom el a trónom.” „És azután?” – kérdezte a remete. „Azután – beszélt tovább a tribunus ragyogó arccal – én leszek a világ ura! Nem lesz olyan birodalom, amely nekem ellenállhatna. Leigázom mind a népeket, behajtom tőlük az adót, minden eddiginél hatalmasabbá teszem Rómát, csodálatos városokat építek.” „És azután?” – kérdezte a remete. „Azután élvezem a hatalmamat, a vagyonomat. Kényelemben és jólétben fogok megöregedni, miközben mindenfelől elismerés és hódolat vesz körül.” „És azután?” – folytatta a remete kérlelhetetlenül. „Azután …azután ….” A római tribunus arca elkomorodott. Egy darabig csöndben ült a lován, majd lassan leszállt róla. Levette fejéről a babérkoszorút, a gyeplőt a kísérő tiszt kezébe adta, s követte a remetét egy közeli barlangba.  

Szent Pál ezt írja a filippieknek: „Jézus Krisztusnak a fönséges ismeretéhez képest mindent hátránynak tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintek, csak hogy Krisztust elnyerhessem és Őhozzá tartozzak.” Talán annyira értéktelen, szemétrevaló lett volna Pál korábbi élete? Egyáltalán nem. Mélyen hívő, törvénytisztelő ember volt a maga zsidó vallása szerint. A kor egyik leghíresebb zsidó hittudósától, Gamáliel rabbitól tanult. Volt becsületes, nem is rosszul kereső szakmája: sátorszövő volt. Római polgárjoggal bírt, ami keveseknek adatott meg a nem itáliai születésűek közül. Mégis szemétnek tekinti mindezt ahhoz az új minőséghez képest, ami a Jézusba vetett hit által jelent meg az életében.  

Hogyan válik valami szemétté számunkra? Úgy, hogy eljár fölötte az idő, lejár a szavatossága, elmúlik. Kiszolgálja a maga idejét, ellátja a feladatát, de mivel nem képvisel maradandó értéket számunkra, belátjuk, hogy nincs rá szükségünk többé. Igen, szemét az, ami vagy teljesen elromlott és használhatatlanná vált, vagy pedig nincs maradandó értéke, így fölöslegessé lett. Milyen keserves érzés az ember számára, ha rájön, hogy egy-egy olyan dolog, amitől a boldogságát, élete értelmességét remélte, nem más, mint értéktelen szemét! Nem elég ahhoz, hogy hosszú, vagy akár középtávon boldoggá tegye, sőt, talán még akadályozza is az igazi boldogság felé vezető úton. Minél több ilyen szemetet halmoz fel az ember az életében, minél több időt tölt ezek gyűjtögetésével és használatával, annál nagyobb a veszélye, hogy kénytelen lesz magának az életének hosszabb-rövidebb szakaszát szemétkupacnak, törmelékhalmaznak látni.  

Hiába a szuper, lassan mindentudó mobiltelefon, ha nincs kivel tartani a kapcsolatot, csak játékra és fényképezésre használja valaki. Hiába az autó, ha nem ül benne senki, aki igazán hozzánk tartozna. Hiába a végre felépült családi otthon, ha kikerül rá a tábla: „Eladó!”, mert közben szétesett a család. Igen, keserves érzés, ha az ember egy szemétkupacon üldögélve siratja értelmetlenül elszállt évtizedeit. Pedig mindez értékes is lehetne, ha alapvetően megvolna magának az életnek az emberhez méltó értelme! Ha szeretetben tudnánk élni Istennel és embertársainkkal. Ha örökre megmaradó kincseket gyűjtögetnénk elsősorban, s a múló földi élet romlandó javait csak eszközként tekintenénk az örök értékek szolgálatában. Krisztus követése, az örök élet hite, az Istenbe vetett remény és az áldozatkész felebaráti szeretet megadja életünk végleges értelmét, s megtanít a földi dolgok helyes értékelésére és használatára. Szent Pál erre ébred rá, s ezt az utat javasolja nekünk is, ha nem akarjuk, hogy minden összehalmozott javunk, életünk „termése” értéktelen szemétkupaccá váljék, ami nem képes boldogítani.   

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A 2022-es nagyböjti lelkigyakorlatunk címe:

AZ ÚTKERESÉSTŐL A MEGTÉRÉSIG

A hatodik lelkigyakorlatos beszélgetőtárs: Patsch Ferenc jezsuita atya

***

– Mit jelent az útkeresés az életünkben?
– Igen, igen, a zarándokút-metafora sokatmondó kép nekem. Nagyon érdekesnek találom például, hogy Európa-szerte milyen népszerűvé váltak a zarándokutak. Elég sok ismerősöm van, akik megjárták a Szent Jakab Útját, a híres spanyolországi el Camino-t. Ez ma majdnem divatszámba megy. Egy időben dédelgetett vágyam volt, hogy legalább egyszer legyalogolom egy részét, de már lemondtam róla – időközben rájöttem, hogy nem kell az üdvösségemhez.

A római „hét templom zarándoklatot” viszont egy időben évente elvégeztem – és nagyon sokat adott! Ez egy egészen a középkorig visszanyúló hagyomány, ami abban áll, hogy a zarándok egyetlen nap alatt meglátogatja a hét pápai bazilikát. Az igazán „profik”, mint a Collegium Germanicum et Hungaricum papnövendékei, egyetlen délelőtt abszolválják a nagyjából 25 kilométeres távot. Az ember vasárnap hajnalban indul és délre a Szent Péter Bazilikához kell megérkeznie, hogy ott megkaphassa a hagyományos pápai áldást. Ezt mindig nagyon szép szokásnak találtam! Nyilván van benne valami a sportteljesítmények iránti vonzalomból is – ami egyébként engem szintén lelkesít –, de a lényeg spirituális: út közben mondjuk a rózsafűzért, minden bazilikában megállunk imádkozni.

A „búcsú elnyerése” reményében gyalogolunk: a bűneinktől szeretnénk szabadulni. Az is sokat mond – legalábbis nekem –, hogy a zarándoklat résztvevője egy ősrégi hagyományba illeszkedik: korábbi hívő nemzedékek lábnyomába lép.

Sokan fedezik fel ma nagy erővel ezeket az ősrégi tradíciókat: fura, hogy valójában a posztmodern társadalmunk spiritualitásának része lett.

Nekem alapélményem, hogy a zarándokút során nem csak úgy megyünk előre, nem céltalanul bolyongunk a városban, mint a turisták, hanem tartunk valami felé. A cél ad értelmet az útnak. Minden pillanatban jelen van, bár nem folyamatosan gondolunk rá. Amikor pedig nehézségek jönnek – fáradság, szomjúság, vagy ha feltöri a lábamat a cipő – ami egy zarándoklat esetében majdnem szükségszerű, akkor is a cél tudata ad erőt: oda akarok érni a pápai áldásra, együtt akarok ünnepelni a többi zarándokkal.

Ebben az értelemben a zarándokút tényleg az élet metaforája: hitünk szerint ott is vár valaki a végén. A „hét templom zarándoklatot” egyébként rendszerint egy kiadós ebéddel szoktuk befejezni. Annyi fáradtság után ez nekem mindig a mennyországot idézi…

De ha személyesebb vizekre is evezhetek: én szívesen tartom magam útkeresőnek. Ez így volt a hivatásom kezdetén és máig sem változott meg egészen.

Eleinte nem voltam biztos abban, merre kell mennem. Néhány pap életpéldája nagyon vonzott, olyanoké, akikre hasonlítani akartam. Volt köztük egy karizmatikus káplán, Sárvári György, aki később elhagyta a hivatását, de én máig őrzöm néhány mondatát és nagyon hálás vagyok neki. Nagyon nagy hatással volt rám egy tudós vidéki plébános, Kuklay Antal atya is, akinél egyetemesebb tudású embert azóta sem ismerek.
Aztán volt néhány brilliáns professzor a filozófiai és teológiai tanulmányaim idején, akiket volt szerencsém megismerni: talán Turay Alfréd és Fila Béla nevét megemlíteném. Aztán még néhányan a jezsuiták közül – Nemes Ödön, Jálics Ferenc, Mustó Péter –, nem sokan. Ők olyanok lettek a számomra, mint egy-egy szellemi-lelki világítótorony. Idő kellett, míg szabadulni tudtam az eszményeimtől. Pedig szükségszerű, hiszen a mesterek kezét úgymond el kell engedni, hogy a saját utunkra találjunk. Ezért mond olyan sokat nekem, hogy – a keresztény hagyomány szerint – egész életünkben úton vagyunk, egészen a halálunkig. Amikor aztán – ahogy hiszem – feltárul majd a beteljesedésre vezető ajtó.

– Keressük a boldogságunkat, a lelki békénket … Mit is keresünk igazából?
– Szerintem, egy kicsit mindenki mást keres! A boldogság nem mindenkinek ugyanaz. Van, akit az egyedüllét tölt fel, mások inkább a közösséget keresik. Van, aki testi, van aki lelki élvezeteket keres. Persze vannak közös pontok is: például a természet gyógyító hatását alighanem minden egészséges ember megérzi. Különösen a mai teljesítmény-orientált világban!

Nekem oázisnak számítanak az olyan helyek, ahol semmit sem kell elérnem, ahol az lehetek, aki vagyok, minden erősségemmel és korlátommal együtt.

Nekem egyébként személyesen viszonylag kevés közösségi igényem van: megteszi esténként egy szűk körű baráti társaságban elköltött vacsora is, amit minden rendházban megtalálok. Másoknak az „ideális nap” esetleg végig társaságban zajlik. Szép, hogy nem vagyunk egyformák! Isten is örömét leli a sokféleségben, különben nem teremtett volna mindannyiunkat különbözőnek. Ha körülnézek, azt találom, hogy mindenkinek más a hangja, más a szeme, a bőre színe, a haja, az arca. Ettől vagyunk szépek. Az én világképem szerint egyébként Istennek kedve telik bennünk, örömmel és megbocsátó szeretettel tekint ránk, egyformán szeret mindannyiunkat – végtelenül. Úgy, ahogy a saját Fiát, Jézus Krisztust is szerette. Persze, a szenvedésektől sem óv meg – ahogy őt sem védte meg a keresztre feszítéstől… – de talán erről talán még később.

Ha a vágyainkat különbözőképpen fogalmazzuk is meg, engem majdnem három évtizedes lelkipásztori tapasztalat arra a meggyőződésre vezetett, hogy leges-legmélyebben mégis mindannyian ugyanarra vágyunk: hogy feltétel nélkül szeressenek bennünket. A maffiafőnöktől a római pápáig, a prostituálttól a kilencven éves szentéletű apáca néniig mindenki ezt keresi – legalábbis legvégső soron! Ha valaki gyermekkorában tartósan nem részesült ennek a feltétlen elfogadásnak a tapasztalatában, akkor persze nem lesz könnyű dolga, mert jó eséllyel az egész életében ennek a traumának a következményeivel kell együtt élnie. Nehezére fog esni hinni az ingyenes szeretetben és valószínűleg gyakran lesznek kétségei Isten jósága felől is.

De az is, aki esetleg szerencsés indulást tudhat maga mögött, előbb-utóbb meg fogja tapasztalni, hogy a legmélyebb vágyait itt a földön senki sem tudja betölteni. A legszeretőbb anya, a legromantikusabb szerelem is csak ideig-óráig adja meg a beteljesülés érzését. Sőt, valójában ezek a tapasztalatok leplezik le leginkább, hogy minden elmarad Istentől, akire a szívünkbe oltott vágy irányul. Az a meggyőződésem a nagy szentek legéteribb misztikus tapasztalatai is csak halvány visszfényei a mennyországnak.

A filozófiai és teológiai klasszikusok pedig – Aquinói Szent Tamás Summa Theologica-ja és Hans Urs von Balthasar Herrlichkeit-ja – a kitett vicclapok lesznek a mennyország előszobájában! Maga Tamás is igazolta, és szerintem meggyőzően, hogy a boldogságvágyunkat csak Isten képes betölteni. A misztika pedig olyan morzsa a mennyei asztalról, amitől csak még éhesebbek teszünk. Ez tartja ébren az iránta való vágyakozásunkat.

– Hogyan vezet minket Isten a vágyainkon, a megpróbáltatásokon, kudarcokon keresztül?
– A kudarcon keresztül is vezet… igen, ebben nagyon hiszek! Hadd mondjak egy személyes példát. Én az akadémiai tudományosság elvont világában élek, ami a teljesítményekre és a versenyre épül. Állandóan összehasonlítanak másokkal és a legnagyobb érték az elismertség, a hírnév. Kezdetben nekem is nagy ambícióim voltak: világhírű akartam lenni. Azt terveztem, hogy megírom a szakterületem legfontosabb kézikönyvét, amitől aztán az egész „teológus-szakma” megismeri a nevemet, keresett előadó leszek a konferenciákon. Tizenöt-húsz év főiskolai-egyetemi munka után egy kicsit alázatosabb lettem. Írtam néhány tanulmányt, könyvet is, szerepeltem néhány konferencián, itthon és külföldön, de megismertem a korlátaimat is és egyre jobban megtanulok együtt élni velük.

Olykor persze még ma is kísértenek a régi démonok, a önközpontú teljesítmények hajszolása, de azt veszem észre magamon, hogy egyre kevésbé. Hálás vagyok azért, hogy Isten megismertetett a korlátaimmal, még ha fájdalmas volt is a velük való szembesülés. Az ő mérhetetlen kegyelme segített elfogadni, hogy elég, ha csak annyit teszek, amire Ő képessé tett. Ő nem vár tőlem többet.

Felszabadító az a tudat, hogy nem kell a teológia egész épületét felhúznom – amit úgysem tudnék. Elég, ha csak egy-két téglát hozzá tudok tenni az életidőm alatt. Ez valamiféle oldottságot hozott. Pradox módon ez a belátás a munkámat is termékenyebbé tette.

– Hogyan tudom felismerni ezt a vezetést? Hogyan tudok „rezonálni”, válaszolni rá?
Hogyan tudom átengedni magamat Isten vezetésének? Hogyan tapasztalta meg Isten vezetését a saját életében?
– Uhh, nincsenek könnyű kérdései…! Viszont örülök, hogy a „rezonálni” szónak – ez sokat mond nekem! Van egy német szociológus, Harmut Rosa, akinek az egyik fő gondolata, hogy a többi emberhez és általában a világhoz való viszonyunk akkor jó, ha nem állunk teljes harmóniában velük, mert akkor egyszerűen feloldódunk, de nem is helyezkedünk gyökeresen szembe, mert akkor megkeményedünk, „befeszülünk”, esetleg fel is morzsolódunk a konfrontációban.

A jó hozzáállás ehelyett inkább az, ha rezonálunk a bennünket körülvevő eseményekre és személyekre. A megérintődéshez persze figyelem kell, idő és lélekjelenlét. Olyan könnyű egyszerűen érzéketlenné válni! Hiszek abban, hogy Isten a bennünket körülvevő embereken és eseményeken keresztül beszél, csak legyen fülünk meghallani…

Nekem például általában sűrű napjaim vannak: emberekkel találkozom, előadásra készülök, tanárként „hivatalból” sokat beszélek.

A napom legfontosabb időszaka azonban az, amikor csendben leülök a szobám egyik sarkában és nem csinálok semmit. Az imaidőm azzal telik, hogy próbálom magamat kitenni annak, hogy Isten mondhasson valamit – ha akar. Én csak hűségesen próbálok rá figyelni, megnyílni, jelen lenni előtte. Ilyenkor lassan leülepednek a nap eseményei, felmerülnek apró részletek, amik mellett egyébként elmentem volna. Szinte automatikusan rezonálni kezdek, észreveszem, hogy hol érintődtem meg a találkozások során.

Évtizedek óta fokozatosan hosszabbodik ez az imára szánt idő az életemben, most naponta 1 óra 45 percnél tartok. Majdnem mindig úgy állok fel, hogy valami kitisztult, megvilágosodott bennem, és azt is tudom, mit kell tennem, mi a következő lépés. Egy kicsit szégyenlősen beszélek erről, de gyakran kapok konkrét sugallatokat is, hogy mit kell tennem egy-egy személyes kapcsolatban.

Egy egészen banális esemény kapcsán lett egy nagyon erős tapasztalatom Isten közelségéről. Úgy történt, hogy eltűnt a naptáram. Feltúrtam érte a szobát, a kabátom zsebeit, visszamentem azokra a helyekre, ahol az előzőleg jártam a rendházon belül. Minden hiába! Pánik kerített a hatalmába: ha a megbeszélt hivatalos és személyes találkozókra nem megyek el, mert nem tudok róluk, legjobb, ha elbujdosom. Akkor év végéig világgá kell mennem…! Ebben a lelkiállapotban ültem le imádkozni. És ima közben meglegyintett egy szelíd intuíció: nézzek be még egyszer az ágy alá. Bár már kerestem ott is korábban, az imaidő végén azért ez volt az első dolgom és – mit ad Isten – meglett! Hirtelen valami földöntúli öröm és megkönnyebbülés ömlött el, ami még napokig velem marad.

Tisztában vagyok vele, hogy természetes módon is meg lehet magyarázni az eseményt, én mégis Isten gyengéd közelségét ismertem fel benne: valódi csoda történt, amiért máig is elmondhatatlanul hálás vagyok.

Hát ilyen apróságok…

– Hogyan tudjuk megkülönböztetni Isten akaratát a saját „néhol önző” elképzeléseinktől, motivációinktól?
– Szerintem, ha észrevesszük az önzésünket, az már nagyon jó jel! Szóval, ha ez a kérdés felmerül, hogy hogyan tudom megkülönböztetni Isten akaratát a magamétól, akkor jó úton járok. Mert az igazán önző emberek – az az érzésem – egyáltalán nincsenek tudatában az önközpontúságuknak. Gátlástalanul használják ki a körülöttük élő embereket a saját céljaik elérésére és nemigen vannak aggályaik. Szóval, akinek feltűnik a saját önzése, az már nem is önző igazán. A személyes motivációinkba pedig mindig keverednek önző célok – ez elkerülhetetlen. Én például szerettem volna misszióba menni. De nem ám csak az a szent vágy motivált, hogy így sokakat vezethetek Krisztushoz, szerettem volna világot is látni, csak ezt éppen magamnak sem vallottam be…

Nagyon kreatívak vagyunk, hogy letagadjuk – kimagyarázzuk, megideologizáljuk – a saját indítékainkat. A csendben viszont, ha leülünk imádkozni, lassan közelebb kerülünk önmagunkhoz. Ez szinte elkerülhetetlen. Ha eleget „ülsz”, lehullanak az álarcok, egy kicsit világosabban kezdesz látni. Ami persze fájdalmas is, mégis gyógyító. Ebben a közegben lassan megbocsátóbbakká válunk másokkal és önmagunkkal szemben is…

– Amit szeretnénk, arra könnyen rásüthetjük, hogy biztos ez Isten akarata, de valóban az?
– Ez tényleg így van – könnyen rásütjük! Egy szerzetesi elöljárótól hallottam egyszer, hogy nagyon fél az olyan rendtársaktól, akik azzal jönnek hozzá, hogy „meg vagyok győződve, hogy ez az Isten akarata!” Aki így beszél – mondta -, az általában nem szabad arra, hogy mást is csináljon, mint amit ő maga talált ki magának, és ráadásul nincs is tudatában ennek az elfogultságának. Szerzetesnek lenni szabadságra való törekvést jelent, vágyat a szabadulásra a megkötözöttségeinktől.

A jezsuiták különösen is nagy hangsúlyt helyeznek erre: először dolgozz magadon, próbálj minél magasabb szabadsági fokot elérni, akkor talán jobban fogod tudni tenni Isten akaratát is. Az elmélet persze mindig szép és idealizált, a valóság pedig az, hogy harcolunk önmagunkkal – és olykor Istennel is…

– Mit nevezhetünk Isten akaratának? Hogyan tudjuk felfedezni az életünkben?
– Hát, ha a Szentírást kérdezzük, akkor ott az áll, hogy „Isten akarata [például az], hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson” (1Tim 2,4). Ez nekem azt mondja, hogy Isten szeretné, hogy az életünk sikerüljön, virágozzon és gyümölcsöt hozzon. Vagyis, hogy értelmesen teljék és a szó tejes értelmében: hogy “boldoguljunk”.

Szerintem Isten nem csak „odaát” akarja, hogy boldogok legyünk, hanem valamiképpen már itt is. Ez persze nem zárja ki a szenvedést sem, mert a kereszhalál nem volt „egészséges”! Kereszt nélkül nincs érzelmi érettség, tehát valódi boldogság sem…

Mondjuk, aki hűséges akar maradni a házastársához – vagy teszem azt a cölebsz hivatásához –, annak megpróbáltatásokon kell átesnie. Ez az ára annak, hogy a szeretetünk megizmosodjon. Bukások és kudarcok nélkül nem lehet szentté válni sem! Ezért számomra még azoknak is van helyük Isten tervében. Az az Ő akarata, hogy megérkezzünk hozzá, de már addig is vele éljünk! Ezért nem tudom elképzelni, hogy valaki boldog legyen, ha rendszeresen nem imádkozik. Lehet, hogy úgy is lehet, csak én nem látom…

– Hogyan tudok megtérni? Egyáltalán, kinek van szüksége megtérésre? Mit is jelent a megtérés az Ön értelmezésében? Hogyan jelentkezett vagy jelentkezik a megtérés az Ön életében?
– Számomra a megtérés nem létfontosságú dolog. Például, nem vagyok egészen biztos benne, hogy valaha is megtértem volna. Aki a karizmatikus megújulásból jön, talán megbotránkozik ezen, de én vallásos családban nőttem fel és nem volt szükségem arra, hogy radikális módon új irányba fordítsam az életemet. Márpedig újszövetség eredeti ógörög nyelvén a “megtérni” (metanoein) ige körülbelül ezt jelenti: megváltoztatni a gondolkodás- és életmódot. Jézus arról beszél, hogy „jobban örülnek a mennyben egy megtérő bűnösnek, mint kilencvenkilenc igaznak, akinek nincs szüksége megtérésre“ (Lk 15,7) – hát ezek szerint én nem tudtam ilyen örömet szerezni… Más szempontból viszont remélem, hogy az én életem is hozott néhány gyümölcsöt – már eddig is és talán még hoz majd ezután is –, olyat, amiben öröme telik a mennyeieknek.
Ha azonban „megtérni” azt is jelenti, hogy minden nap próbálok újra kezdeni, akkor nagy megtérőnek tartom magam.

– Hogyan segíthet bennünket az Istenhez való közeledésünkben, a húsvétra való készülődésünkben a böjt, a nagyböjt? Van-e Önnek olyan gyakorlata vagy a jezsuita lelkiséghez kapcsolódó gyakorlat, szempont (a húsvétra való készülődésben), amit másnak is szívesen ajánl?
– Ajánlani nem biztos hogy szívesen ajánlok, de valamit szívesen megosztanék a tapasztalatomból. Azt vettem észre, hogy az évek múlásával – most 53 éves vagyok – fokozatosan változott a böjthöz való viszonyom. Fiatal koromban, még fiatal papként is, elég sokat böjtöltem. Péntekenként egy időben egyáltalán nem ettem, nagyböjtben és adventben megtartóztattam magam az édességtől és a mogyorótól (amiért egyébként élek-halok!). Sőt, az évi rendes egyhetes lelkigyakorlatomon szintén semmit, vagy alig valamit vettem magamhoz. Papnövendékként egyszer hallottam valahol, hogy az ősegyházban szokás volt papszentelés előtt böjtölni, erre én is elhatároztam, hogy a barátaim papszentelése előtt három napig nem eszem semmit. Mint ebből is látszik, akkoriban fontosak voltak nekem a teljesítmények, szóval – mi tagadás – egy kicsit „sportból” is csináltam. Az utóbbi időben viszont inkább egyszerűbb és harmonikusabb életre vágyom. Böjti időkön kívül is. Megtanultam kerülni a szélsőségeket. Bár hálás vagyok a korábbi tapasztalatokért is – például azért, hogy Isten kedvéért szeretetből valamiről lemondani, ahelyett hogy elgyengítene, valójában megerősít –, kicsit szelídebbé váltam.

Engedékeny lettem magam és mások gyengeségeivel is. Megértőbb azokkal szemben, akik nem tudják megtartani a maguknak tett elhatározásaikat. Több együttérzés született bennem: egyre inkább elhiszem, hogy nem kell Isten előtt bizonyítanunk semmit. Hiszen ő a gyengeségeinken keresztül sokkal több mindenre tud megtanítani, mint a sikereinken. Amikor átélem, hogy nem bízhatok magamban, alázatosabbá leszek. Jobban ráhagyatkozom.

– Mit jelent Önnek a húsvét? Hogyan lehet a húsvétnak mélyebb hatása az életünkre – és ne csak egy felszínes ünneplés legyen sok-sok finomsággal?
– Csak a lényeget mondom: hiszek Jézus Krisztus feltámadásában. Az, hogy pontosan mi is történt azon a hajnalon, annál a sírnál, ott és akkor, azt sokféleképpen lehet értelmezni. A teológusok végtelen számú magyarázattal álltak elő, mivel a Szentírás szavai maguk is titokzatosak.
Fehér ruhás angyalokról és jelenésekről van szó, márpedig ezek a jelenségek nincsenek összhangban a jelenlegi tapasztalat-világunkkal. És nem is gondolnám, hogy a Jézus-élete filmek fejezik ki a leghűségesebben azt, ami történt – mondjuk Mel Gibson Passió-ja, ahol a Feltámadott kezén lyuk van, amin át lehet látni…

Az azonban biztos, hogy az első keresztények valami rendkívüli dolog tanúi lettek. A húsvéti események után olyan váratlan bátorsággal léptek fel, olyan meggyőződéssel kezdték hirdetni a Feltámadottat, hogy az evangélium futótűzként terjedt. Úgy érezték, nincs mitől félniük többé. Már nem bénította őket sem a zsidóktól, sem a rómaiaktól való rettegés. Márpedig, aki nem fél a haláltól, afölött sincs hatalma senkinek. Ez a hit megváltoztatta a világot.

***

Kedves Lelkigyakorlatozó! Kérlek, nyugodtan oszd meg gondolataidat, felismeréseidet, elhatározásodat és azt, milyen hatással volt rád ez a beszélgetés – itt a hozzászólásnál!
Természetesen, közzéteheted imaszándékodat is!

​

A 2022-es nagyböjti lelkigyakorlatunk címe:

AZ ÚTKERESÉSTŐL A MEGTÉRÉSIG

Az ötödik lelkigyakorlatos beszélgetőtárs: Koronkai Zoltán jezsuita atya

Kérlek, nyugodtan oszd meg gondolataidat, felismeréseidet, elhatározásodat és azt, milyen hatással volt rád ez a beszélgetés – itt a hozzászólásnál!
Természetesen, közzéteheted imaszándékodat is!