— 2023. november 06. —

TÖRTÉNET, ELMÉLKEDÉS

Jókor lenni jó helyen

Lorenzo egy nap épp hazafelé tartott az iskolából és át kellett szállnia a vonatról a metróra.
A metróállomáson észrevette, hogy egy nő élénken gesztikulál, az emberek pedig a sínek irányába néznek. Lorenzo tizennyolc éves. Azonnal megértette, mi történt. Gyors pillantást vetett a kijelzőre, ami azt mutatta, hogy kicsivel több, mint egy perc van még a következő szerelvény érkezéséig. Ledobta a hátizsákját és leugrott a sínek közé, ahová beesett az anyukája kezéből kiszabadult fiúcska. Megragadta a kicsit, feltette a peronra, aztán ő is felkapaszkodott.
Később azt mondta: „Még volt egy perc a metró érkezéséig, azt mondtam magamnak: leugrok érte, csak sikerül visszaérnem nekem is. Vagy legrosszabb esetben megpróbálok addig futni a síneken, amíg meg nem áll a metró. Nem sokat gondolkodtam, azonnal cselekedtem, de nem vagyok hős.”

Amikor az édesanya újra magához ölelhette a gyermekét, Lorenzo felszállt a következő metróra, és hazament. Nem akarta zavarni az anyát, aki el volt foglalva a síró gyerek megnyugtatásával.
Lorenzo nem gondolta, hogy valami rendkívüli dolgot tett. Otthon, amikor az interneten keresett valamit, akkor látta meg a felvételt arról, ahogy megmentette a kisfiút. Anyukája is csak így tudta meg a történteket, mert Lorenzo nem is mesélt erről, amikor hazaért.

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Lorenzo, ez a hétköznapi fiú, mondhatnánk, véletlenül lett hős: épp jókor volt jó helyen. Úgy gondolom, nem léteznek alkalom szülte hősök: csak az képes hősies tettekre, aki napról napra megteszi mindazt, amit éppen az élet kér tőle.
Ahhoz hogy észrevegyük, szükség van ránk, fontos a nyitottság, a jószándék.

***

KAPCSOLATAINK, ÖNISMERET

Miben vagy a legjobb választás a másik fél számára?

Mely tulajdonságaid az erősségeid? Miként látnak mások? Másképpen megközelítve: milyen különleges dolgokat működtetsz?
Vagyis tudatosítottad-e már azokat az ajándékokat, amiket a jelenléted és a cselekedeteid hordoznak a másik ember felé? Miként tudnád befejezed a következő mondatot:
„A legjobb vagyok Neked, mert… ” Tedd fel visszafelé is a kérdést: miben a legjobb számodra a társad, a barátod, a családtagod? Talán ezt úgy könnyebb átérezned, ha belegondolsz abba, mit veszítenél, ha ő nem lenne az életedben. Miben hiányozna a leginkább?
És mi történne, ha a válaszaidat időközönként elmondanád a másiknak?

Egymás megbecsülése tanulható, ahogyan az önmagunké is!
Nem mindenki jön olyan családból, ahol a szülei elismerték volna a másik értékeit, használták volna a köszönet szavát vagy kölcsönösen teret és támogatást adtak volna a tehetségnek. Mindez azonban nem indok arra, hogy felnőttként ne próbáljam meg a saját felelősségemet elfogadni. Igenis, én döntöm el, hogyan akarok ezentúl önmagamhoz és a másikhoz hozzáállni! Az pedig, hogy nem egy pillanat alatt megy végbe az „áthangolódás”, magától értetődő. Gondolj csak bele, hogy egy idegen nyelv elsajátítása sem történhet meg gyakorlás és kitartás nélkül!
Nem biztos, hogy mindenkinél, de sokszor a szülőkkel való érzelmi kapcsolatban kell keresni az okokat. Ahogyan a szüleid iránt érzel, az fog akaratlanul számos kötelékedben visszaköszönni! Ezért is fontos a megbocsátás és az elfogadás választása!

Ami még ahhoz szükséges, hogy tudj önmagadban hinni, azok a sikerélmények (pozitív visszacsatolások), a reális önértékelés és az önismeret. A sorból nem hagyhatom ki azokat a személyeket sem, akik bíznak Benned!
“Az energiád és a lelkesedésed azután keletkezik, hogy belevágtál valamibe.”
(Andrew Matthews)

Mindenkinek magának kell a saját életével a realitások fényében tisztába kerülnie! Amíg nem tudok a szüleim, majd önmagam mellett dönteni, addig ez a másik mellett sem megy!
Valamiben Te vagy a legjobb a másiknak! Higgy magadban!
Dr. Domján Mihály pszichológus

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Neked mik az erősségeid? Miként látnak mások? Ugyanazt látják, mint amit Te gondolsz magadról?

---

 

— 2023. november 13. —

TÖRTÉNET, ELMÉLKEDÉS

Fanni lábak nélkül önmaga

Illés Fanni úszó, paralimpiai bajnok lábak nélkül született, az ujjai sem nőttek ki rendesen, és azt gondolták, hogy értelmileg sem lesz ép, ezért az orvos lebeszélte a szüleit arról, hogy vállalják őt. Mégis hazavitték, és szeretettel nevelték. Azt gondolta, hogy soha nem lesz férje, hiszen még gyűrűsujja sincs, mégis rátalált a szerelem, és mostegy gyönyörű kisfiú anyukája.
Fanni azt mondja, ő lábak nélkül önmaga, de a negatív kommentek azért megviselik. Nemrég egy tévéműsorban az egyik csapattársa táncolt, és a szerepléséhez kapcsolódó negatív kommentek nagyon rosszul estek még Fanninak is. „Azt láttam, hogy mindent beleadott, mindent megtett, és mégis a bántást kapja. Olyan jó lenne szépen élni egymás mellett, anélkül, hogy ilyen megjegyzéseket tennénk egymásra!”

Fanni elfogadta magát így, lábak nélkül, de ezért meg kellett dolgozni. Az uszodában szégyellte a testét. Általában rögtön beugrott a vízbe, hogy ne lássa senki. Tudta persze, hogy a víz átlátszó, de valamiért mégis biztonságban érezte magát ott. „Azt hiszem, 25 éves koromra tudtam levetkőzni ezeket a gátlásokat, és elfogadni magam. Érdekes, hogy ez egybeesett azzal, hogy megszabadultam a műlábaimtól. Addig műlábakkal és két mankóval közlekedtem, amit nem szerettem.”
Sokat kellene még fejlődni, sok helyen akadálymentesíteni, de Fanninak azért vannak pozitív élményei is. Egyik alkalommal sikerült tömegközlekedéssel teljesen akadálymentesen eljutnia oda, ahova akart.
Fanni sokszor látja az embereken, hogy nem tudják elképzelni, hogyan él otthon. „Pedig nagyon ügyesen közlekedek a padlón, bármennyi kilót tudok cipelni is. És lehet, hogy nem tudom a babámat két perc alatt kivinni a hálószobából, de három és fél perc alatt már igen. Vágyom rá, persze, hogy ne legyenek előítéletesek az emberek. Higgyék el, hogy képes vagyok arra, amire az épek is.”

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Fanni elfogadta önmagát és joggal vágyna rá, hogy mások is így tekintsenek rá. Mindannyian mások vagyunk, kívül-belül. Vannak látható és nem látható hibáink, mégis mind Isten csodálatos teremtményei vagyunk. Ő szeretettel néz ránk. Szeretettel tekints te is önmagadra és másokra is!

***

KAPCSOLATAINK, ÖNISMERET

Az élet sava-borsa

Kell valami őrültség, valami rajongás az élethez. Valami, amit mások talán nem is feltételeznek az emberről. Ami több és más, mint az egyhangú, munkás hétköznapok és a megfelelés annak a felnőttképnek, amely hosszú évek alatt kialakult rólunk. Valami, ami megmaradt a gyermek- és kamaszkorból, amikor még karnyújtásnyira volt minden álmunk. Amikor még biztosak voltunk abban, hogy az élet csodálatos és nagy kaland lesz. Amikor tudtuk, hogy a mi életünk izgalmasabb lesz, mint az általunk ismert felnőtteké. Kell, hogy maradjon ebből az érzésből valami, ami átkísér az életen.

Engem már régóta szinte csak ez érdekel az embertársaimban: ez a sokszor mások előtt is eltitkolt vágy, álom, csipetnyi őrültség. És mindig örömmel tölt el, amikor ezeket felfedezem valakiben. Ilyenkor érzem azt, hogy talán nem is olyan reménytelen ez a felnőtt élet. És akadnak bőven „játszótársak” harminc, negyven, ötven, hatvan, hetven, sőt nyolcvan esztendős kor felett is.

Kik ezek a „játszótársak”?
Például a mindig öltönyben és nyakkendőben járó, komoly és komor gazdasági igazgató, aki egy oldott pillanatában arról kezd beszélni, hogy a legféltettebb kincse a kamaszkori Black Sabbath-lemezgyűjteménye. A kissé sótlan könyvelő, akiről egy nap kiderül, hogy csütörtök esténként tangótanfolyamra jár. A hetvenéves szomszédasszony, aki a kerületet sem hagyja el soha, mégis arról mesél, hogy mennyire rajong Japánért, s minden vágya egyszer eljutni oda. Az idős nagyi, akinek sohasem volt jogosítványa, és még a távolsági buszokon is rosszul volt mindig, de egyszer csak azt mondja, szeretné kipróbálni, milyen lehet egy kabrióban autózni. A negyvenéves kolléganő, aki egy álmos péntek délután elújságolja, hogy beiratkozott egy balett-tanfolyamra. A kalauz, aki egy hosszú vonatút alatt fejből idézni kezdi az utasoknak Hamvas Bélát, és azt is elárulja, hogy kívülről tudja Zorán összes dalszövegét. A hatvanötéves nagybácsi, aki hetente háromszor jár gyógyfürdőbe, mert tíz éve egyfolytában fáj a dereka, de az utolsó erejével még elmegy a talán valóban utolsó Rolling Stones-koncertre. A kedves srác Ausztráliában, aki szerelemből megtanulja a nyelvünket. A régi iskolatárs, aki mindig Tibetbe vágyott, és a harmincéves osztálytalálkozón igazoltan van távol, hiszen épp a távol-keleti országban jár.

Ők a „játszótársak”. Ezek azok az álmok, szenvedélyek, amelyekre ha fény derül, nekem is könnyebb lesz minden. Ilyenkor újra hiszem, hogy vágyaink, rajongásaink, szent és nemes őrültségeink az életünk sava-borsa, talán értelme is. A többi csak a szükséges prózai valóság, a hétköznapok létfenntartó egyhangú rítusa. De az élet annál sokkal több.
forrás: kepmas

GONDOLAT/TENNIVALÓ:
Te lennél-e „játszótárs”? Van-e titkos vágyad, álmod? Esetleg már meg is valósítottad?

---

 

— 2023. november 20. —

TÖRTÉNET, ELMÉLKEDÉS

Emberéletet menteni ribizlilekvárral

Az 1912-ben született Soos Géza a kőbányai Szent László Gimnázium diákjaként társaival az Auguszta és Mária Valéria nyomortelepeken rendszeresen gondozott, segített rászoruló családokat.
Magyarország német megszállása után az üldözött zsidók mentése vált kiemelten fontossá számára. Az általa szerzett diplomáciai jelzésű autóban menekítették az embereket a Soli Deo Gloria Református Diákszövetség táboraiba, ahol annyi üldözöttet rejtettek el, amennyit csak lehetett.
Soosnak sok merész húzása volt ekkoriban: lopott német repülővel ment át a szövetségesekhez a front felett, ribizlilekvárral mentette meg egy tucat zsidó és hadifogoly életét.
Ez utóbbi eset így történt:
Nyolc ember várakozott az újpesti rakparton, egy késő őszi napon a támfalba épített raktárak között. Egyikük egy fiatal nő, akinek Raoul Wallenberg kente a fejére a lekvárt egy üvegből. Soos Géza, Szalai Pál budapesti rendőrparancsnok, Wallenberg sofőrje, két fegyveres katonatiszt és a nő férje eközben azt várták, hogy őrszemeik jelt adjanak. Egy teherautót vártak, amelyen információik szerint a németek hadifogoly repülősöket és lengyel zsidókat szállítanak.
Amikor a jelzés megérkezett, a nő kifeküdt az útra, fején a vérnek tűnő ribilizlekvárral, és a közeledő autónak segítséget kérve integetni kezdett. Az autó lassított, majd megállt. A sofőr és fegyveres kísérője kiszálltak, ám ebben a pillanatban a rejtőzködők körbevették, lefegyverezték őket és a foglyokat őrző két német katonát. A 14 kiszabadított fogolyra civil ruhákat adtak, és biztos helyre vitték őket. A négy katonát is átöltöztetették, őket Soos Géza rejtette el, és decemberben kiadták őket negyven zsidó szabadon bocsátásáért cserébe.

Nem egyedi eset volt ez. Soos Géza, aki jogász, református lelkipásztor, egész életét alárendelte mások segítésének, megmentésének és annak, hogy azt cselekedje, amit hazája érdeke és a Biblia útmutatása megkívánt. Egyik méltatlanul elfeledett hőse ő a huszadik századi magyar történelemnek.
forrás: reformatus

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Soos Géza igen találékonyan mentette az életeket. Ha az ember valami jót akar tenni, másokon akar segíteni, képes találékonnyá válni. Legyen meg benned a szándék, hogy tenni akarsz másokért, a javukat akarod szolgálni. Ha ez megvan benned, kérd az Istent, hogy megtaláld a segítség megfelelő módját is! Kinek és miként tudsz segíteni a héten?

***

KAPCSOLATAINK, ÖNISMERET

Szabaddá válni az elvárásoktól

Nyomasztó, amikor úton-útfélen elvárások bombáznak minket. Milyen jó lenne egyszerre megfelelni a munkahelyen, a barátok, a szülők, a házastárs, a szomszédok, a gyerekeink felé! Ennek nemcsak az energia a híja, hanem legtöbbször a kevés idő miatt képtelenség. Meg egyébként is, miért kellene mindenkinek megfelelni?
Ekkor testet öltenek az elvárások: a kimondott, másnak elpletykált vagy kimondatlan igények. A „jó lenne, ha végre megváltoznál” nyílt és rejtett üzenetek formájában. Olyan természetesnek tűnik, hogy mindig a másiknak kell változnia. Nekem nem, nem velem van a baj. Pedig két ember között a távolság mindkét irányból nézve ugyanannyi, tehát vagy mindkét félnek változnia kell, vagy nem is változásra van szükség, sokkal inkább elfogadásra. Kun Erzsébet „A szeretetről” című könyvéből való a következő gondolat: Az ember nem csalódhat másban, csak saját magában. A másik most is ugyanolyan, mint volt, csak többet vártam tőle, olyasmit, ami csak a vágyaimban létezett. Igazából a saját elvárásomban csalódom, nem a másikban.

A saját elvárásaink visszaszorításán és az elfogadás erősítésén túl arra is fontos figyelni, hogy ne akarjunk mindenkiben a saját tükörképünket látni. Nem szabad másokat a saját képünkre formálni. Nem is egészséges, hiszen mindenkinek önmagává kell válnia. Ehhez kell a napi bölcsesség, hogy a körülötted élőket segíthesd ebben a folyamatban.

Felmerül még néhány kérdés: a megfelelési kényszer és az ebből származó kudarc lehetősége. Mennyire hagyod, hogy elhatalmasodjon benned az „úgysem vagyok rá képes” érzése? Mert ez is elvárás, bármily furcsa: „te erre úgysem vagy képes”, „neked ez nem fog menni”. Na, ezt kellene lerázni magunkról, felállni, és azt mondani: „de igen, megoldom, képes vagyok rá”. Lehet, hogy nem fogok megfelelni másoknak vagy magamnak, de amit teszek, legalább örömmel teszem. És holnap is lesz nap, elég a mának a maga baja.

Ismered Max Lucado tanmeséjét a foltmanókról?
A foltmanók mást sem tesznek, mint egész nap matricákat ragasztgatnak egymásra. A szerencséseknek és tehetségeseknek arany csillag jut, az ügyetleneknek pedig szürke pont.
Ezek a matricák egy idő után megpecsételik a személyiség sorsát, bevonzzák az előre lendítő vagy visszahúzó erőket, mert burkolt elvárást fogalmaznak meg: a tehetségesek még jobbá válnak, az ügyetlenkék még sutábbá.
A kis Pancsinelló az utóbbiak közé tartozik, neki csak szürke pontok jutnak. Egészen elkeseredik, mígnem észreveszi, hogy egy foltmanó lányra, Lúciára, semmilyen matrica sem tapad. A lány elmeséli, hogy őt abszolút nem érdekli, mit gondolnak róla mások, számára egy a fontos: Éli mester, aki alkotta, értékesnek találja. Így jut el Pancsinelló Éli műhelyébe, ahol megtudja, hogy őt is szeretik, és így értékes, ahogy van. Vagyis nem mások elvárásainak kell megfelelnie, hanem a felé áradó szeretetben kell önmagává válnia, kiteljesednie. És akkor rajta sem fognak a matricák.
Csák-Nagy Kriszta

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Hogy látod? Rád arany csillag, vagy szürke pont kerül? Vagy semmilyen matrica se tapad rád?

---

 

— 2023. november 27. —

TÖRTÉNET, ELMÉLKEDÉS

A tűztorony megváltoztatta a fivérek életét

Alan és Dabney nem cserélné el az új életét semmiért. A két fivér életét egy komputazás változtatta meg. A szó legszorosabb értelmében belebotlottak egy könyvbe, amely az USA Erdészeti Szolgálatának tűztornyairól szólt. Kiderült, ezeket a gólyalábú építményeket a XX. században erdőtüzek keresésére és figyelésére használták. Ma már erre a célra műholdakat működtetnek, és mára már nagyon kevés tűztorony maradt meg.
A két testvér a könyvnek köszönhetően többet akart megtudni a tornyokról. Felhívták a helyi rangert, aki megkérdezte, hogy esetleg nem akarnak kibérelni egyet? Ez volt a kezdet. Több tűzkilátót is kibéreltek, míg végül megvásároltak egy 160 hektáros erdőt és mezőt Oregonban, természetesen saját tűztoronnyal. Egy helyi építészmérnök segítségével felújították a tornyot, és 2010-re a tetején megépült álmaik háza. A korábbi városlakók ezután évekig minden hétvégét kinn töltöttek a toronyban. De ezek a víkendek szép lassan valami többé váltak. Majd úgy döntöttek, feladják munkájukat, és végleg kiköltöznek. Úgy gondolták, csak egy évig maradnak, mert az itteni életet túlságosan elszigeteltnek, rusztikusnak, és unalmasnak fogják találni. Sok komfortról és városi kényelemről le kellett mondaniuk, de azóta is ott élnek, mert megszerették.

GONDOLAT/TENNIVALÓ:
A két testvér életét egy apróságnak tűnő könyv változtatta meg.

***

KAPCSOLATAINK, ÖNISMERET

A „megértem” szó csodákra képes

„Néhány napja előre csomagolt sertéshúst vettem egy szupermarketben, és amikor otthon kibontottam, nagyon büdös volt. Ki kellett dobnom. Úgy éreztem, hogy tűrhetetlen dolog egy majdnem kétkilós hús kidobása, ezért elhatároztam, hogy panaszt írok a vásárlók könyvébe.
Már másnap visszamentem a szupermarketbe. A vásárlók könyvét nem találtam a kasszák közelében, a fali tartóban, ahol lennie kellett volna. Odamentem egy pénztároshoz, elmondtam neki a szándékomat, ő rögtön hívott egy „főnököt”.
Negyvenes nő jött hamarosan, és komor arccal, de nagyon figyelmesen hallgatta a panaszomat. Ő is kereste a vásárlók könyvét, de nem találta. Néhány perc türelmet kért: elmegy és utánanéz. Átfutott az agyamon, hogy „na, ezt biztos direkt csinálják, majd várakoztatnak, hogy elmenjen a kedvem, vagy azt hazudják, nincs meg a könyv, megpróbálnak rávenni, hogy álljak el a panasztevéstől, ne maradjon írásos nyoma”.

Lélekben sündisznóállásba helyezkedve vártam vissza a főnököt.
Néhány perc múlva meg is érkezett: „Ez nagyon rosszul fog hangzani ebben a helyzetben, de higgye el, nem hazudok. Visszanéztük a kamera felvételét, és a vásárlók könyvét nemrég ellopta az egyik vásárló. Sajnos, nem tudjuk rögtön pótolni.”
Volt valami a tekintetében, ami miatt hittem neki. „Visszahozta a hibás árut? Mert akkor visszatérítenénk az árát” – próbálkozott reménykedve.
„Nézze, nem hoztam vissza, de szeretném, ha írásos nyoma maradna ennek az esetnek. Senkinek nem esik jól, ha büdös hússal szembesül, amikor főzni akar, és ki kell dobnia a kukába” – mondtam neki.
„Megértem” – csúszott ki a száján, és egy másodpercig a szemembe nézett, de azután elkapta a tekintetét, és már sorolta is tovább, mit tehetünk még.

Az én lelkemben bársonyos érzés támadt ettől az egy elejtett szavától – „megértem” –, az empátiának ettől a kis felvillanásától. Már nem is volt annyira mélyen bosszantó, ami történt, és már nem is tűnt annyira elodázhatatlanul fontosnak, amiért eredetileg odamentem. Kisimult a világ, engedett a görcsös szorítás. Tudtam, hogy nem ver át, és tudtam, hogy elérem, amit szerettem volna.
Joggal kívánhatott a háta közepén is túlra. De az eszével egy pillanatra mégis, önkéntelenül is belehelyezkedhetett az én nézőpontomba, és megérthette, hogy van jogosság az indítékaimban.

Megbeszéltük, hogy néhány nap múlva visszamegyek az üzletbe. Így is tettem, és a vásárlók könyve ott volt a helyén, a kasszák közelében. Beleírtam az esetemet.”
forrás: képmás

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Az a kis odavetett „megértem” szó megmutatta, micsoda hatalma van az empátiának, a mások iránt mutatott együttérzésnek, a másik ember helyzetébe való belehelyezkedésnek.
Ha egy pillanatra el tudod engedni a sértettségedet, bele tudsz helyezkedni a másik ember helyzetébe, így beleshetsz az indítékai világába. Talán meg is érted, hogy azok nem ördögtől valók. És milyen csodálatos lenne, ha ugyanezt a sértő fél is meg tudná tenni! „Ellenfeleink” indítékai a legritkább esetekben ördögiek, a legtöbbször ugyanolyan kicsinyesek vagy fájón emberiek, mint a mi ösztönző erőink. Hány hétköznapi konfliktus és háború megelőzhető lenne, ha mernénk és akarnánk bepillantani az ellenérdekelt fél helyzetébe! Talán a másik ember iránti érdeklődés, az empátia képessége és tudatos gyakorlása menthetné meg a világot.

Január 07. – Urunk megkeresztelkedése 
Olv.: Iz 55,1-11; Zs 12; 1Jn 5,1-9; 
Evangélium: Mk 1,6b-11 

A szél és a víz versenyre keltek egymással, melyikük az erősebb.    
– Próbáljuk ki az erőnket ezen a nagy kövön itt – mondta a szél, a völgykatlant elzáró hatalmas sziklára mutatva.   
– Legyen – mondta a víz.  
A szél nekiveselkedett, összeszedte minden erejét, s hatalmas fuvallattal próbálta odébb gördíteni a sziklát. Azonban csak a port tudta lefújni a tetejéről: maga a szikla meg sem mozdult. A víz ekkor apró kis patakocska képében kezdett folyni a szikla körül, s lassan körülnyaldosta. A szél hangos kacagásban tört ki. – Na hiszen! Ha én minden erőmmel sem voltam képes megmoccantani ezt a nagy követ, nemhogy eltűntetni az útból, akkor majd épp ennek a jelentéktelen kis vízerecskének sikerülne! – A patak azonban nem törődött a gúnyolódásával, továbbra is játékosan körülcsobogta a sziklát. Teltek az évek, évtizedek, majd évszázadok. A szikla mind kisebbre és kisebbre kopott: a végén már csak apró kavics maradt belőle, melyet a patak játszva tudott hátára venni és tovarepíteni.  

Az emberiség nagy „igazságtevőiről” általában milyen kép él bennünk? Harsogó, nagyhangú valakik, akik erővel viszik keresztül akaratukat. Lehengerlik az ellenállókat, „rendet tesznek” maguk körül és az egész társadalomban. Nem tűrnek ellentmondást, gyorsan megtisztítják a világ kisebb-nagyobb szegletét a rossznak, az igazságtalanságnak minden csírájától is. Az ilyen „igazságtétel” persze többnyire sok rombolással, pusztítással, erőszakkal jár – de hát „úgy kell nekik! Miért tették vagy teszik a rosszat? Miért állnak a rossz oldalon? Ezt érdemlik!” Igen, legtöbben így képzeljük el az igazságosztókat és az általunk vélt helyes világrend megteremtését. Főként, amikor szenvedünk az igazságtalanságoktól, a velünk történt rossz dolgoktól, méltánytalanságoktól. Szeretnénk egyik pillanatról a másikra megszabadulni a terhektől, s ugyanakkor elégtételt venni is! „Valaki csináljon már rendet, de gyorsan! Tapossa már el a gonoszt, de hirtelen!” Azonban, ha jól belegondolunk és figyelmesen vizsgálgatjuk az emberi történelmet, az ilyesféle nagyhangú törtetők, erőszakos rendcsinálók ritkán tudtak valóban igazságos viszonyokat teremteni a Földön. És valljuk meg őszintén, ritkán is akartak. Lehet, hogy eleinte valóban jogos felháborodással igyekeztek fellépni ténylegesen gonosz tettek vagy rendszerek ellen, de aztán ők maguk még több szenvedést okoztak és még gonoszabb, igazságtalanabb állapotokat teremtettek. Erről szól legtöbbször az erőszak és viszont-erőszak, háború és bosszúállás állandó körforgása is.   

Az eljövendő Messiásról azonban, aki majd Isten nevében jön, hogy igazságot vigyen a nemzeteknek, egészen más szavakkal, képekkel beszél a Próféta. „Nem kiált majd, nem emeli föl a hangját, szava sem hallatszik az utcákon. A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki.” Vagyis nem lesz erőszakos és zsarnokoskodó. Nem akar senkit és semmit eltaposni, megsemmisíteni. A rendcsinálás alatt nem a rombolást érti, hanem inkább az építést, a gyógyítást, a szenvedők megszabadítását. „Megnyitja a vakok szemét, és kiszabadítja tömlöcükből a foglyokat.” Mindezt pedig nem egyik pillanatról a másikra, nagy hirtelenséggel viszi végbe, hanem hűséges kitartással, hosszú és békés folyamat eredményeként. Nem hőzöng szalmaláng módjára, aztán pedig gyorsan levonul a színtérről, mint aki jól végezte dolgát, hanem aprólékos, türelmes munkával szilárdítja meg a Földön az igazságot. „Nem lankad el, és kedvét sem veszíti.” Mert igazságos viszonyokat teremteni az emberi társadalomban nem pillanatok műve: nem lehet rövid idő alatt, egy-két látványos, nagyhatású cselekedettel végbevinni. Egy gyors, erőszakos forradalom letaszíthat trónjáról egy-egy zsarnokot, de nem gyógyítja be a sebeket és nem építi újjá azt, ami elromlott. Egy bosszúálló hadjárat vagy igazságosnak tűnő háború jelenthet valami elégtételt azáltal, hogy esetleg megbünteti a rosszat (amellett hogy számos ártatlannak is szenvedést okoz), azonban még nem adja vissza mindazt, amit jogtalanul elvettek, nem teremt igazi békét a szívekben. Sőt, legtöbbször csak újabb igazságtalanságok és gonosz tettek magvait veti el. Igen, a búvó patak hosszú, türelmes, lágy munkája végbeviszi azt, amit a szélvész minden zsarnoki erőfeszítése nem volt képes megtenni.   

A prófétai jövendölések abban a Jézus Krisztusban teljesedtek be, aki békés szeretettel, a másképp gondolkodókat és bűnösöket nem eltaposva, hanem meggyőzve hirdette meg evangéliumát. Kivárta, míg tanítványai sok-sok botladozás közepette képesek lesznek folytatni életművét. Nem úgy tett igazságot, hogy elpusztította az igazságtalanokat, hanem úgy, hogy begyógyította az általuk okozott sebeket és elősegítette a megbocsátást, a kiengesztelődést. Jézus megkeresztelkedésének ünnepén nekünk, mai keresztényeknek is érdemes átgondolnunk, Jézus hogyan is vitte győzelemre az evangéliumot! Sokszor találkozom azzal a szemlélettel, hogy jobb lenne, ha a kereszténység egy erős, lehengerlő vallás lenne, amely még nagyobb erőszakkal tudja viszonozni az ellene elkövetett erőszakot, amelynek megvannak a hatalmi eszközei arra, hogy leszámoljon a társadalomban meggyökeresedett bűnös viszonyokkal. Amelyet nem lehet félreállítani, figyelmen kívül hagyni: amelynek kénytelen mindenki behódolni. Ezeket a gondolatokat persze őszinte és jogos elégedetlenkedések szülik. Fájdalmas tapasztalatok arról, hogy hogyan gyilkolják, nyomják el a keresztényeket a világ különböző pontjain más vallások vagy éppen bűnös ideológiák képviselői. Hogyan hirdetnek az evangéliummal ellentétes elveket, erkölcsöket nagy média-háttérrel és pénzügyi támogatással rendelkező szervezetek, amelyek valóban téves utakon járnak és másokat is nagy ügybuzgalommal igyekeznek megtéveszteni. Azonban Jézus példáját szemlélve látnunk kell, hogy a kereszténység ereje nem a gyors és erőszakos igazság-szolgáltatásban van. Nekünk is hűséges, kitartó buzgalommal kell képviselnünk az igazságot, nem annyira osztogatva a sebeket, mint inkább gyógyítva azokat. A keresztség szentsége által abba a Krisztusba öltözünk bele, Aki mélységes meggyőződéssel és odaadással, de ugyanakkor szelíd, meggyőző szeretettel akarja az embereket a Mennyei Atya gyermekeivé tenni.  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük! 

December 31. – Szent Család
Olv.: Ter 15,1-6; 21,1-3; Zs 104,1-9; Zsid 11,8.11-12.17-19;
Evangélium: Lk 2,22-40  

Egy igen elfoglalt, rohanó életet élő üzletember súlyos depresszióba esett. Állandóan a hasznot, a saját nyereségét hajszolta, s attól rettegett, mi lesz, ha veszteségek érik a tőzsdén. Állapota egyre rosszabb lett, így pszichológushoz fordult. A szakember vidéki levegőt és kikapcsolódást ajánlott neki. Mivel az üzletember már a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudott dolgozni az erősödő depressziója miatt, végül rászánta magát, hogy a hegyek közé, egy eldugott kisvárosba utazik néhány hétre. Amikor odaért, alighogy kiszállt a vonatból az aprócska kis állomáson, egy szerencsétlen, kopott ruhás asszonykára lett figyelmes. Zokogva szorította magához néhány éves kisgyermekét, aki lázasan, félájultan feküdt a karjaiban. Az asszony odafordult az üzletemberhez. „Kérem, nem tudná megmondani nekem, merre van az orvos rendelője? Nagyon beteg a kisfiam, a karomban hoztam le a távoli kis falunkból. Már nem bírja sokáig.” Az üzletember így felelt: „Nem, sajnos nem tudom, hol az orvosi rendelő, én sem vagyok idevalósi. Azonban épp az imént rendeltem taxit, hogy vigyen el a szállodába. Amint megérkezik, azonnal megkérem, hogy előbb magukat vigye el az orvoshoz. Én ráérek utána is a szállodába menni, semmi sietős dolgom nincs.” És valóban így is tett. Utasította a taxist, hogy szállítsa az asszonyt és a beteg kisfiút az orvos házához, sőt még a fuvardíjat is kifizette. Amikor a hálás asszonyka könnyei között is mosolyogva búcsút intett neki a taxi ablakából, az üzletember meglepődve konstatálta, hogy máris mennyivel jobban érzi magát. Másnap levelet írt a pszichológusnak. „Hálás vagyok, hogy elküldött kikapcsolódásra ide a hegyek közé. Egy nap telt el, és sokkal jobban vagyok. Persze nem a vidéki levegő segített ilyen gyorsan, dehogyis! Inkább arra jöttem rá, hogy másokat segíteni, másokat szeretni sokkal nagyobb boldogság, mint állandóan csak saját magammal foglalkozni.”  

 

A házassággal kapcsolatban tartja egy bölcs mondás: Ha két ember azért házasodik össze, hogy boldoggá tegyék saját magukat, egyikük sem lesz boldog. Ha azonban azért házasodnak össze, mert boldoggá akarják tenni egymást, mind a ketten elnyerik a boldogságot. Szent Család vasárnapja van, amikor néhány nappal karácsony után az egyház Szűz Máriára, Szent Józsefre és a gyermek Jézusra, a Föld legszentebb emberi közösségére irányítja a figyelmünket. Bámulatos, hogy mennyi önzetlenség, mások iránti szeretet van bennük! Mária alázatos igenje Isten akaratára, amellyel elfogadta, hogy a Megváltó édesanyja legyen, veszélyeztetve ezzel házasságát, családi életét. Nyilván nem ilyen álmokat, terveket dédelgetett korábban önmagáról. József önzetlensége, amellyel magához vette Máriát, annak ellenére, hogy nem az ő gyermekét hordozta méhében. Amellyel gondozta, nevelte Jézust, noha nem az ő testéből származott. És persze Jézus önátadása, aki mindegyikünkért jött erre a világra, akinek minden gondolata az volt, hogy az „Atya akaratát teljesítse” és minden embert megváltson. Igen, rendkívüli önzetlenség jellemezte a Szent Család minden egyes tagját, amelyet nagyon is érdemes lenne eltanulni tőlük … legalább részben. A házasság és a családi élet jelenkori válságát ugyanis éppen ennek az önzetlenségnek a hiánya okozza elsősorban. Nem véletlenül írja Ferenc pápa enciklikájában, hogy „a házasság az érzelmi elégedettség egyik formájává fokozódott le napjainkban”. Ha érzelmileg engem kielégít, akár épp házasságot is köthetek, családot is alapíthatok. Ha azonban más elégít ki érzelmileg, mondjuk egy könnyen felbontható élettársi kapcsolat, partnerváltó ágyrajárás, homoszexuális együttélés vagy épp a szingli életmód – hát akkor az is éppúgy jó, mint a házasság.  

Nos, legyen hát egyszer s mindenkorra világos: a házasság és a családi élet nem az önző ember érzelmi kielégüléséről szól! A családnak, mint minden emberi közösség gyökerének és alapjának, többről kell szólnia az egyes ember éppen aktuális érzelmi elégedettségénél. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szolgálhatja a benne élő emberek, férjek, feleségek, gyermekek személyes boldogságát. Természetesen a családi élet arról is szól, hogy minden tagja megtalálja általa a boldogságot. Azonban az egyéni boldogságot a családtagoknak nem önző módon, a többi tag kárára vagy hátrányára kell keresni, hanem éppen a többiek boldogságát keresve, szolgálva! Ahol ezt elfelejtik, ott óriási visszaélések, szeretetlenségek történnek. Az egyéni boldogságérzet, elégedettség miatt sokan felrúgják az életre szóló hűségesküt, amire a másik ember az egész életét ráépítette, amelyre alapozva gyermekek születtek! Az éppen aktuális egyéni kényelem, jólét, az annak elvesztésétől való félelem miatt abortusszal tömegével ölnek meg megfogant kis életeket, akik a jövő zálogát jelenthették volna. Kell, hogy erre a szörnyűségre is gondoljunk ma, amikor az Aprószentek ünnepét is üljük, azokét a kicsiny gyermekekét, akiket hatalmát, jólétét féltve öletett meg Heródes király Betlehemben. Az önzés gyilkolásra képes … még a szeretet legszentebb szentélyében, a családban, az anyaméhben is. Tanuljunk önzetlenséget a Szent Család tagjaitól, és higgyük el bátran, hogy egymás boldogságát szolgálva kovácsoljuk leginkább a saját boldogságunkat is! 

***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük!  

December 24. – Advent 4. vasárnap 
Olv.: 2Sám 7,1-5.8b-11.16; Zs 88,2-29; Róm 16,25-27; 
Evangélium: Lk 1,26-38 

Egy város lakói között súlyos, ragályos betegség ütötte fel a fejét. Aki megkapta, az először csak kapzsi, pénzsóvár lett: másra se tudott gondolni, csak a haszonra. Idővel, ahogy a betegség elhatalmasodott, az emberek bizalmatlanok és erőszakosak lettek egymással. Mindig azt képzelték, a másik be akarja csapni, ki akarja használni őket, el akarja venni, ki akarja csalni azt, ami az övék. Végül már attól sem riadtak vissza, hogy a nyílt utcán, fényes nappal rabolják ki egymást. Mivel a betegség egyre terjedt, és sehogy sem sikerült megállítani, a városlakók elhívatták a közelben lakó öreg, hosszú szakállú remetét, adjon tanácsot a nagy bajukban. A remete ezt mondta: „Van ellenszere a betegségnek, de nem könnyű megszerezni. A távoli Éneklő Hegy egyik forrásának vize, a Nagylelkűség Forrásának vize lehet csakis hatékony gyógyszer. Ebből egyetlen korty is elég, hogy valaki megszabaduljon a kórtól, de nagyon messzire kell mennie annak, aki elhozza. Nem vállalhatja pénzért, hanem szívességből, szeretetből kell megtennie. És csakis akkor működik, ha a városban legalább egy valaki igazán vágyik rá, őszintén várja, kívánja ezt a vizet. A városlakók gyűlést hívtak össze, s vállalkozókat kerestek a hosszú útra. Amikor azonban a jelentkezők meghallották, hogy semmit sem kapnak ezért a hosszú és veszélyes utazásért, szinte mind visszaléptek. Csak egyetlen fiú maradt, akinek a szívében még égett az önzetlenség szikrája. Ő felvállalta, hogy elhozza a forrás vizét. A városlakók lelkendezve fogadkoztak: minden nap, minden éjjel várni fogunk. Esténként egy-egy égő gyertyát teszünk az ablakainkba, hogy lásd, éberen virrasztunk és epedezve várunk! A fiú szorosan megölelte édesanyját, édesapját, majd elment a kedvese házához, s őt is hosszasan magához ölelte. Vállára vette a nagy és erős bőrtömlőt, és elindult. Az első 10 napon még meg sem pillantotta a távoli hegyvonulatot. A következő 10 napban már feltűntek a hegyek, de még óriási messzeséget kellett leküzdenie a fiúnak. Eltelt még 10 nap, az első hónap. Aztán eltelt a második is. Végül csak a harmadik hónapban érkezett meg az Éneklő Hegyhez, s még napokig kellett keresgélnie a Nagylelkűség Forrását. Amikor megtalálta, nagy örömmel töltötte meg a tömlőjét, s minden fáradtsága ellenére szinte azonnal hazaindult. A nehéz súllyal a vállán azonban még lassabban haladt, mint idefelé. A városlakók az első 10 napban mindannyian kitették ablakaikba az égő gyertyát esténként. A város gyönyörű fényben úszott. A második 10 napban azonban már jónéhány ablak sötét maradt. Az első hónap végére már jó, ha csak a házak felében pislákoltak a gyertyák. Azután napról-napra több fény aludt ki, míg végül alig maradt ház, amelynek ablakában gyertya világított volna éjszakánként. Az emberek nagy része meg is feledkezett a fiúról és a küldetéséről. Sokan lemondtak róla, azt gondolván, hogy odaveszett. A legbizalmatlanabbak persze azt gondolták, bizonyára megragadta a lehetőséget, ivott a vízből, aztán pedig máshol telepedett le, nem is gondolva a városára. Így aztán a gyertyafényes virrasztásból semmi sem lett. Amikor mintegy fél évvel az útnak indulása után a fiú egyik éjszaka nagy fáradtan, de repeső szívvel ráfordult a városba vezető út utolsó szakaszára, nagy fájdalommal látta, hogy egyetlen ablakban sem pislákol a fény. Sötétségbe borult az egész város. Óriási csalódást érzett, legszívesebben ledobta volna a tömlőt az éles kövekre, szétrugdosta volna, az utolsó csöpp vizet is kifröcskölve. Hiszen minden hiába volt! Így nem fog működni a csodálatos forrás! Azonban mégis azt gondolta, hátha így is ér valamit a víz. Bevitte hát a némán alvó városba. Első útja a kedvese házához vezetett, hiszen ő hiányzott neki a legjobban. Mérhetetlen örömmel látta, hogy a kedvese ablakában – noha az útról nem lehetett látni – ott ég egy aprócska gyertyacsonk. Amikor pedig a lány lelkendezve a nyakába ugrott, csak ennyit mondott: „Látod, én minden éjjel vártalak! Tudtam, hogy visszajössz!”  

Ilyenkor karácsony táján minden ember, aki a valaha kereszténynek számító országokban, vidékeken él, óhatatlanul megtelik vágyakozással, várakozással. Még azok is, akik egyáltalán nem gyakorolják a vallást, vagy akik már rég eltávolodtak a hittől, egyfajta meghatott nosztalgiával gondolnak vissza gyermekkoruk vagy ifjú koruk karácsonyaira, az akkor átélt élményekre, emlékekre. Valami vágyakozás, várakozás körvonalazódik a szívekben, aminek sokan talán már nevet sem tudnak adni. Akik viszont igen, azok általában a következőképp fogalmazzák meg: a karácsony a szeretet ünnepe, szeretném átélni a szeretet melegét, mint egykor gyermekkoromban. Vagy: a karácsony a család ünnepe. Milyen jó lenne békében, örömben ünnepelni együtt a családdal, minden veszekedés, feszültség nélkül. Vagy: a karácsony az ajándékozás különleges alkalma: milyen nagyszerű lenne úgy örülni egy-egy kis apróságnak, mint régen, vagy ilyen örömet látni a hozzátartozóink szemében!  
Igen, általában ilyesféle várakozások ébredeznek a lelkekben. Azonban ezen várakozások beteljesülése évről évre reménytelenebb. Hogyan lehetne a karácsony a szeretet ünnepe, amikor ezekben a napokban talán még nagyobb a rohanás, több a feszültség, mint az év egyéb szakaszaiban? Erőltetett szeretetünkben rengeteg az önzés, ugyanakkor hiányzik belőle az igazi megbocsátás, türelem, áldozatkészség és figyelmesség. Hogyan lehetne a karácsony a család ünnepe, amikor a csonka és beteg családok száma – ha lehet őket így nevezni – már meghaladja a még működő, egészséges családok számát? A gyermekek fele úgy nő fel Magyarországon, hogy szinte nincs is képe arról, amit valójában még nem is olyan régen családnak neveztek: apa, anya, gyermekek, nagyszülők, közeli rokonok együttéléséről és szoros kapcsolatáról. Hogyan tudnának az ajándékaink igazi örömet szerezni egy túlságosan is elanyagiasodott, mindenféle mesterséges igényekkel felturbózott társadalomban? Ahol sajnos a gyerekek jó része hetekkel, netán hónapokkal korábban maga választja ki a bevásárlóközpontok polcairól, hogy majd mit is „hozzon neki a Jézuska”!  

Mi a gond? Miért nem akarnak beteljesülni ezek a másodlagos, mégis oly fontos várakozásaink a karácsony ünnepének napjaiban?  
Azért, mert éppen csak azt nem várjuk, aki mindezt valóban meg tudná hozni és meg is akarja adni nekünk: a Fiút, Aki érkezik, Aki közénk születik! Rá nem figyelünk, Vele nem keressük a kapcsolatot. Pedig nélküle kiüresedik minden egyéb érték, ami a karácsonyban valaha megvolt. Az emberré lett Isten épp azért jött, hogy meggyógyítsa sérült, Istentől elszakadt emberségünket. Ha Őt nem keressük, Vele nem találkozunk, akkor az sem lehet igazán a mienk, amit csakis Tőle kaphatunk. Szükséges hát, hogy ott égjen a várakozás lángja a szívünkben! Ne csak a koszorúinkon, asztalainkon vagy ablakainkban! Tudjunk elcsöndesedni ezekben a napokban a hosszabb és mélyebb imára! Vegyünk részt a templomi szentmiséken, áhítatokon! Tudjunk bocsánatot kérni azoktól, akiket megbántottunk! Felkeresni azokat, akikkel már régen találkoztunk, de akiknek olyan jól esne egy kis odafigyelés!  
Milyen jó lenne, ha le tudnánk mondani egy kicsit az anyagiak, a külsőségek bűvöletéről, vagy legalábbis kevesebbel megelégedni, hogy több időnk, figyelmünk maradjon a lelki értékekre és a szeretteinkkel való együttlétre! Gyújtsuk meg hát a szívünkben ezekben a napokban újra a hit lángját, az Isten Fiára való várakozás tüzét, s meg fogjuk tapasztalni, hogy valóban Ő az, aki ma is képes betölteni legmélyebb, legigazibb vágyainkat!  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük! 

December 17. – Advent 3. vasárnap 
Olv.: Iz 61,1-2a.10-11; Lk 1,46-54; 1Tessz 5,16-24; 
Evangélium: Jn 1,6-8.19-28

A Sátán összehívta a pokol reklám és propaganda osztályának gonosz és körmönfont ördögeit, hogy megtanácskozzák, hogyan lehetne még hatékonyabbá tenni a kísértés és elkárhoztatás munkáját. Mivel lehetne még több ember pokolra kerülését elérni? Az egyik ördög ezt tanácsolta: „Mondjuk nekik azt, hogy nincs Isten!” „Ugyan!” – válaszolta a Sátán. „Ez egy elcsépelt és gyatra módszer. Az emberek nagy többsége úgyis tudja, hogy van Isten.” „Akkor talán mondjuk nekik azt, hogy bármi rosszat is tesznek, ne aggódjanak, a tetteiknek úgysem lesz semmi következménye.” – javasolta egy másik ördög. „Nem jó, ezzel gyorsan lebukunk!” – replikázott a harmadik. „Hamarosan ráébrednek, hogy a tetteik bizony nem maradnak következmények nélkül.” Végül egy öreg, ravasz kísértő emelkedett szólásra. „Hitessük el velük, hogy még bőven van idejük a megtérésre, a jóra! Nem kell kapkodniuk, ráérnek később is az Istenhez való fordulással! Nem kell azt úgy elsietni, hiszen még oly hosszú az élet!” „Na ez már jó ötlet!” – csettintett elégedetten a Sátán. „Ezt fogjuk tenni!”  

Az igazi emberi öröm forrása a Szentlélek. Az öröm lényege ugyanis a szeretet megtapasztalása, a végtelen örömé pedig a végtelen isteni szeretet áramlásába való belépés. Jézus azért jött el a Földre, hogy ezt az örömet, ezt az evangéliumot hirdesse és kézzelfoghatóvá tegye. „Az én örömöm legyen tibennetek, és örömötök ezzel teljes legyen!” Ő maga is a Szentlélek által tapasztalja meg az öröm teljességét: „Jézus felujjongott a Szentlélekben.” Amikor pedig visszatért az Atya Országába, nem akart minket magunkra hagyni, megfosztva az Istenben való örvendezés ajándékától. „Nem hagylak árván titeket, elküldöm a Vigasztalót.” Azóta a hiteles emberi öröm valamiképpen mindig kapcsolódik a Lélek ajándékaihoz. Az igazi örömben ugyanis mindig ott van a jóért való lelkesedés, a szeretetben való élet. Isten életébe való belépés a szeretet által. Azonban az ember megfoszthatja magát ettől az örvendezéstől. Nem hiába figyelmeztet Szent Pál apostol a mai szentleckében: „A Lelket ki ne oltsátok!” Aki a Lelket kioltja, az az igazi örömet oltja ki. A Lélek kioltásának sokféle módja van. Önmagunkban is, másokban is ki lehet oltani. Lényege a kevesebbe való belenyugvás, a rosszabbal való megalkuvás. Ha az ember sokáig folytatja ezt a „stratégiát”, végül a kétségbeesésig is el lehet jutni. Az pedig maga a pokol.  
 
1, A Lélek kioltásának egyik módja a jó halogatása: van még időm, van még időd megváltozni, megtérni! Végül az életünk annyira beáll egy helytelen pályára, hogy abból kitérni vagy onnan visszafordulni szinte lehetetlenség lesz.  

2, A Lélek kioltásának másik módja az állandó panaszkodás, a rosszra való elsődleges odafigyelés. Velem semmi jó nem történik, én nem vagyok képes semmi jóra. Vagy éppen a másik emberről nem tudom elképzelni, hogy bármi jóra is képes lehet, s ennek hangot is adok. A panaszkodás, a szkepticizmus másokban is gyilkolja a Lelket. „Nincs erre szükség! Úgysem fog semmi változni! Nem érdemli meg! Nem tudod megváltoztatni! Úgysem tudod megcsinálni!” stb. stb.  

3, A Lélek kioltásának harmadik módja az is, ha nem segítünk valakit jó elhatározásainak megtartásában, inkább belevisszük a rosszba. Hányszor és hányszor látunk erre keserves, fájdalmas példákat: megalkudni a kevesebbel: Együtt is lehetne a család, de hát érthető, hogy inkább külföldre megy, mennek dolgozni. Végülis, itt nem lehet megélni! Össze is házasodhatnának – de hát végülis ma majdnem mindenki élettársi kapcsolatban él. Igen, vállalhatnának testvérkét az egy szem gyermekük mellé – de hát igen, miből is tartanák el. Az ember valahol érzi a többre, jobbra való vágyakozást, de nem mer hinni benne, nem mer belevágni és másokat is lebeszél. Ez a Lélek kioltása.  

A próféták és Keresztelő János ennek éppen az ellenkezőjét teszik. Biztatnak, lelkesítenek a többre, a szebbre, és közben figyelmeztetnek a bármikor bekövetkező számadásra.  

Advent nemcsak az első eljövetel emléke, hanem a második eljövetelre való várakozás tudatosítása is. A tetteinknek van következménye, és ezért bármikor számadásra szólíthatnak Isten elé. Merjünk hinni és élni az igazi, teljes örömben!   

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük!