Tudok nélkülözni

Reggeli elmélkedés

Tanuljunk meg elégedettek lenni!

Ezt olvasni Szent Pálnál: Nem a nélkülözés mondatja ezt velem, hiszen megtanultam, hogy megelégedjem azzal, amim van. Tudok nélkülözni, de tudok bőségben is élni. Mindig mindenhez hozzászoktam: ahhoz, hogy jóllakjam és éhezzem, hogy bővelkedjem és nélkülözzem. Mindent elviselek abban, aki erőt ad. (Fil 4,11-13).

Az élet néha olyan, mint egy folyamatosan változó tenger: hol békésen ringat minket, hol vad hullámok dobálnak ide-oda. Pál apostol szavai arra emlékeztetnek bennünket, hogy életünk hullámzásai közepette is megtalálhatjuk a belső békénket és erőnket. Nem a külső körülmények határozzák meg boldogságunkat, hanem az a belső erő, amelyet Istentől kapunk.

Az életben megéljük a bőség és a nélkülözés időszakait, és mindkettőnek megvan a maga kihívása. A bőség könnyen elkényeztethet, eltompíthat, elfeledtetheti velünk, honnan jövünk, míg a nélkülözés kétségbeesést és félelmet ébreszthet. Pál azonban megtanulta a titkot: mindkét helyzetben képes volt megőrizni lelke szabadságát, örömét és békéjét. Az elégedettség nem passzív belenyugvás, hanem aktív elfogadás: elfogadom azt, ami van, miközben hálával tekintek arra, amim lehet.

Ez az elégedettség hasonlít egy fához, amely minden évszakban képes megmaradni: tavasszal virágzik, nyáron gyümölcsöt terem, ősszel levelet hullat, télen pedig csendesen várakozik. A fa titka, hogy gyökerei mélyen a földben vannak, stabilan tartják, bármi is történjék körülötte. Ugyanígy van a hívő ember is: gyökerei Isten szeretetében, erejében vannak, ezért tud minden helyzetben megállni.

Az elégedettség megtanulása nem egyik pillanatról a másikra történik, hanem egy életen át tartó folyamat.

Pál apostol arra tanít minket, hogy nem kell félni az élet hullámzásaitól, ha erőnk forrása maga Isten. Benne erőt kapunk, hogy megbirkózzunk az éhséggel, a bőséggel, az örömmel, a fájdalommal egyaránt. Ő az a biztos pont, amely mindig stabil marad, bármit is hozzon életünk tengere. Tanuljuk meg hát ezt a belső szabadságot, ezt a csendes erőt, amely minden körülmény között megelégedéssel és békével tölti el szívünket.

Reggeli gyakorlat

Kezdd a napot a következő fohásszal: Uram, köszönöm, hogy a Te kegyelmed elég a mai napra is. Nem akarok tovább harcolni az ellen, amin nem tudok változtatni. Inkább átadom Neked az irányítást, és bízom benne, hogy a gyengeségemben a Te erőd munkálkodik. Taníts ma is türelemre és bizalomra. Ámen.

Határozd el magad, hogy ma különösképpen is figyelsz arra, türelmes tudj maradni akkor is, ha az adott helyzet ingerültséget, sürgetést, aggódást követelne tőled.

Abortusz helyett a szeretet győzött

Ha lányaid vannak, óhatatlanul is felmerül benned, hogy váratlanul, esetleg túl fiatalon terhesek lesznek. Mit lehet ilyenkor tenni? Egyből abortusz? Anikó mást utat választott, amikor a 16 éves lányáról kiderült, hogy teherbe esett. Az nlc.hu oldalán olvastam történetüket.

Anikó lánya már egy éve járt a barátjával, aki két évvel idősebb nála. Sajnos most pont olyan korban élünk, ahol a szexualitást nem veszik elég komolyan a fiatalok, hiába mondanak a szülők bármit. A lány nem titkolta anyja előtt, hogy nemi életet szeretnének élni a barátjával. Anikó szemében ő még mindig a pici lány volt, de belátta, hogy ez a világ rendje, úgysem tudja megakadályozni benne, így inkább tudjon róla, mint hogy elkezdjen titokban, hazudozva nemi életet élni.

Aztán megtörtént a baj, kimaradt a menstruációja. Egy hét múlva vettek egy terhességi tesztet, és kiderült, hogy a lánya terhes. A 16 éves lány ott ült a kanapén, szorongatta a tesztet és zokogott, hogy ő nem akarta, nem is érti, hogy történhetett, hiszen védekeztek. Anikó sokkot kapott, és csak nézett maga elé, hogy most mit csináljanak. Elsőnek persze az abortusz jutott eszébe, mint kézenfekvő megoldás, mert egyértelmű, hogy 16 évesen tönkretenné az életét, ha gyereket kellene nevelnie. Másodikra viszont beugrott, hogy egy tündéri pici gyerek lehetne ebből a magzatból, aki mosolyt és örömet hoz az életükbe. Nem tudta elengedni a képet a fejében, hogy élő emberi lény, érzésekkel, tele szeretettel, egy élet, amit nem vehetnek csak úgy el.

Döntésre jutott pár óra alatt, hogy meg tudják oldani a helyzetet, voltak már nehezebb helyzetben is. Majd ő gondoskodik a piciről, a lánya pedig járhat iskolába és élheti a fiatalok életét. Természetesen, elmondták a fiúnak és a szüleinek a hírt. A fiú apja elég vaskalapos volt, mindenképp abortuszra akarta küldeni a lányt. Anikó elmondta nekik, hogy nem ölhetik meg születése előtt az unokájukat, inkább vállalják fel a helyzetet és oldják meg közösen a problémát.

Abban maradtak, hogy a fiú szülei beszállnak anyagilag is a baba körüli költségekbe, és segítenek a gondozásában is. Az otthona Anikóéknál lesz, de a fiú és a szülei bármikor jöhetnek hozzá, vigyázhatnak rá. Nem volt könnyű döntés, attól függetlenül, hogy milyen gyorsan hozta meg. Belegondolt, hogy épp csak most nőtt fel a gyereke annyira, hogy visszakapta a szabadságát, és most újra elölről kezdheti a babázást. De közben meg édes teher is, mert betölti azt az űrt, amit a lánya hagyott maga után, amikor felnőtt. Akárhogy is alakul az élet most, hogy jön az unokája, áll elébe. Biztos benne, hogy meg tudja oldani a helyzetet, bármilyen nehéz is lesz. És abban is biztos, hogy imádni fogja a kissé korán érkezett unokáját.

GONDOLAT:

Anikó bölcsen az életet, az unokáját választotta. Milyen sokszor hoz az élet elénk váratlan helyzeteket, szinte a lélegzetünk is eláll tőle. Kétségbe esünk, mi lesz most velünk. Legyünk ilyenkor is elég bölcsek, hogy higgyük, Istenbe kapaszkodva meg tudjuk oldani a feladatot, el tudjuk fogadni a történteket.

Elmélkedés

Bizalomra van szükségünk

Amikor egy hosszabb ideje tartó nehézségben vagyunk, a lelki kimerültség egyik jele a folyamatos belső harc: „Miért történik ez velem? Bárcsak vége lenne már! Nem bírom tovább!” Ezek őszinte érzések, és Isten megérti, ha így érzünk.

Mégis, Ő egy mélyebb békességre szeretne elvezetni minket – arra, hogy a vihar közepén is nyugodtak tudjunk maradni. Jézus egyszer a háborgó tengeren, a vihar kellős közepén aludt a bárkában. A tanítványok kétségbeesetten küzdöttek a hullámokkal, míg végül fel nem keltették Őt (Mk 4,37-39). Jézus békessége abból fakadt, hogy teljesen bízott az Atyában. Nekünk is erre a bizalomra van szükségünk ahhoz, hogy a puszta nehézségeit jól kezeljük.

Mit jelent „jól” kezelni a pusztát? Mindenekelőtt azt, hogy abbahagyjuk a meddő harcot olyasmi ellen, amit úgysem mi irányítunk.

Izrael népe a pusztában sajnos sokszor rosszul kezelte a helyzetét: zúgolódott Mózes és Isten ellen, visszavágyott Egyiptom húsos fazekaihoz, sőt azt is mondták: „Miért hoztatok ki minket ide? Haljunk meg inkább Egyiptomban!” (2Móz 16,3). Ez a hozzáállás csak további keserűséget és Isten elleni lázadást szült, nem hozott megoldást. Ezzel szemben két ember, Józsué és Káléb, más lelkülettel volt: amikor a többiek pánikba estek a hosszú út és az előttük álló akadályok láttán, ők azt mondták: „Ha az Úr velünk van, sikerülni fog, ne féljetek!” (4Móz 14,6-9).

Bár nekik is 40 évet kellett a pusztában tölteniük a többiek hitetlensége miatt, ők megőrizték bizalmukat, és végül bejuthattak az Ígéret Földjére.

A mi pusztai hozzáállásunkon sok múlik**.** Ha állandóan csak ellenkezünk és kesergünk, elszalasztjuk a lehetőséget a növekedésre, és meghosszabbítjuk a szenvedést (legalábbis szubjektíve biztosan).

Ha viszont azt mondjuk: „Uram, nem értem teljesen, de elfogadom, hogy most ezen kell keresztülmennem – kérlek, segíts ebben hűségesnek maradni és tanulni”, akkor a lelki horizontunk kitágul, és megtaláljuk a mindennapok mannáját a túléléshez.

Konkrét stratégiák a puszta nehézségeinek kezeléséhez: Az első a türelem.

Fogadd el, hogy a lelki életnek is vannak évszakai, és ahogy a tél sem tart örökké, úgy a lelki szárazság sem. Jakab apostol biztat, hogy legyünk türelemmel, „mint a földműves, aki várja a föld drága gyümölcsét” (Jak 5,7).

A második a hála gyakorlása. Tudatosan keresd meg minden nap azokat a dolgokat, amikért – a nehézség ellenére – hálás lehetsz. A hála ellenszere a panasznak. Nem engedi, hogy a keserűség gyökeret verjen a szívben.

A harmadik stratégia: Isten ígéreteibe kapaszkodás. Írd fel a számodra bátorító ígéreteket (például: „Nem marad el az Úr örökre, ha megszomorított is, nagy irgalmával könyörül” – Sir 3,31-32), és emlékeztesd magad rájuk gyakran.

A negyedik: imádság és dicsőítés. Lehet, hogy nem érzed mindig őszintének, de próbálj meg köszönetet mondani Istennek a pusztáért is – nem a fájdalomért, hanem azért, amit Isten ki fog hozni belőle. A dicsőítés felszabadít a csüggedés alól.

Ötödször: közösség és megosztás. Ne zárkózz be teljesen. Merj segítséget vagy imatámogatást kérni egy bizalmas testvértől vagy lelki vezetőtől. Sokszor már az is könnyít a lelkünkön, ha kiönthetjük valakinek az érzéseinket, aki együtt imádkozik velünk. Isten gyakran embertársainkon keresztül erősít és hordoz bennünket a nehéz időkben.

Végül fontos megértenünk, hogy a pusztával való „együttélés” nem azt jelenti, hogy örökre ott maradunk. Úton vagyunk**.** A puszta átmeneti állomás, nem végcél. Amikor megtanuljuk mindazt, amit ott kell, Isten a megfelelő időben kivezet belőle.

Ahogy a zsoltáros mondja: „Könnyhullatás közt vetnek… ujjongva aratnak majd” (Zsolt 126,5). Eljön az aratás és az öröm ideje. Addig is, ne feledd: még a pusztában is ott van Isten forrásvize. Lehet, hogy csak cseppenként érzékeled, de Ő táplál téged. Napról napra ad erőt – néha csak annyit, hogy mára elég legyen. De ez éppen megtanít arra, hogy értékeld a mát és benne Isten napi kegyelmét.

Ha így állsz hozzá, többé nem a puszta fog „uralni” téged – nem a körülmények határozzák meg teljesen a lelkiállapotodat –, hanem Isten békéje. Amikor idáig eljutunk, akkor mondhatjuk el Pállal: „megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek” – mert tudjuk, hogy Krisztus ereje bennünk van (Fil 4,11). Ez a lelki edzettség egyik fontos jele.

Esti gyakorlat(ok)

#1: Írj egy levelet Istennek, amiben őszintén leírod mindazt, ami nehéz számodra a jelenlegi „pusztádban”. Mondd el Neki, mitől félsz, mi bánt, miért vagy türelmetlen. Aztán a levél végére írd oda: „Átadom Neked, Istenem. Legyen meg a Te akaratod, bízom Benned.” Ezzel kifejezheted, hogy elengeded a harcot és Isten kezébe teszed a terhedet. (A levelet nem kell senkinek megmutatnod; ha szeretnéd, meg is semmisítheted szimbolikusan, jelezve, hogy Istenre bíztad a benne leírtakat.

#2: Gondolj valakire a környezetedben (közösségedben, munkahelyeden, családodban), akiről tudod, hogy szintén nehéz időket él át. Írj neki egy bátorító üzenetet, ossz meg vele egy kedvenc igédet vagy gondolatot, amit a pusztai tanulmányaidból merítettél. Az is lehet, hogy felajánlod neki: imádkozol érte. Paradox módon sokszor a saját fájdalmunk is enyhül, ha másokat erősítünk – és közben Isten két embernek is reményt ad.

Konklúzió

Az első négy nap (rész) a pusztai vándorlásról szólt. Összegzésképpen gondold át: mit tanultál ezekben a napokban önmagadról és Istenről? Miben változott a hozzáállásod a lelki szárazsághoz? Lehet, hogy még mindig a pusztában jársz – talán még egy darabig fogsz is –, de már ott van veled a remény, a cél felé mutató iránytű.

Isten kész továbbvezetni ezen az úton, egészen addig, míg „oázisra” nem lelsz. Bízz benne, és légy büszke magadra, amiért kitartasz ezen a lelki expedíción!

Üres edény

A keresztény hit az összeszedettség sokkal mélyebb értelmére tanít. Rávezet arra, hogy a csendet, a kikapcsolódást a munkából, életünk sokféle szétszórtságát és ellentmondását, ne csupán énközpontban nézzük és önmagunkra vonatkoztassuk. Istennel hozzuk kapcsolatba életünket és mindazt, aminek helyt adtunk benne.

Így a valóságnak egy egészen más szemlélete tárul föl előttünk.

Isten felől nézve ráébredek, hogy az embert és világát a lét legmélyén és végső fokán nem a munka, a teljesítmény és az egyéni tudás valósítja meg.

Ha Istenre nézek, ráébredek arra is, hogy teremtmény vagyok, tehát nincs semmim, amit magamtól birtokolok, hanem üres és mezítelen vagyok. Mindent csak Istentől kaphatok. Olyan vagyok, mint egy üres edény, amely csak arra vár, hogy megtöltsék.

Sőt mi több, ráébredek, hogy bűnös vagyok, olyan valaki, aki az élet alapvető igazságával folyton szembe fordul, csakhogy Istenre utaltságát ne kelljen tudomásul vennie és elfogadnia. A hit egy radikálisabb és mélyebb összeszedettségre és kontemplációra szólít föl, ez utóbbin ismét a valóság dolgainak „együttlátását” értve. Arra hív bennünket, hogy csendben és a magunk tevékenységéről lemondva azt szemléljük, hogy kik is vagyunk Isten előtt: teremtmények és bűnösök, de mégis arra meghívottak, hogy kinyújtsuk felé üres kezünket, és szeretetet kapjunk tőle.

Így a hit fényénél végzett kontemplációban lejátszódik életünk nagy igazsága, az, hogy szegények és tehetetlenek vagyunk, és valójában nem a magunk munkája, képességei és törekvései révén boldogulunk, hanem csakis úgy, ha teljes nyitottsággal készen állunk arra, hogy mindent Istentől várjunk és kapjunk.

Reggeli elmélkedés

Nincs semmi más, csak te és Ő

A lelki puszta nem csak a próbák és csend ideje, hanem egyben találkozási pont Istennel. Lehet, hogy eleinte úgy érezzük, Isten távol van – hiszen nem tapasztaljuk úgy a jelenlétét, mint korábban –, de a Szentírás és a tapasztalatunk is arra tanít, hogy gyakran éppen a legnagyobb szárazság közepette szól hozzánk a leghangosabban Isten szeretete.

Hogyan találhatjuk meg Istent a pusztában? Először is, kereső szívvel. Aki vágyakozik utána, azt Isten nem hagyja cserben. Jézus ígérete szerint: „Keressetek és találtok” – ez a pusztában is igaz. Isten jelenlétének megtapasztalása azonban lehet, hogy más formában jön, mint várnánk: talán nem látványos csodák vagy euforikus érzések kísérik, hanem egy halk békesség, egy igeszakasz új megértése, vagy egy apró „manna-pillanat” a nap folyamán, amikor ráébredsz, hogy Ő ott van veled.

A pusztában való Istennel való találkozás gyakran személyesebb és mélyebb, mert nincs semmi más, csak te és Ő.

Reggeli gyakorlat

#1: Olvasd el imádságos lélekkel az ajánlott igerészt (1Kir 19,4-13 Illés történetéről). Utána csukd be a szemed, és képzeld magad elé a jelenetet. Képzeld el, hogy te magad is ott vagy Illés mellett a barlangban. Milyen érzés a nagy csend és üresség közepette lenni? Mit váltanak ki belőled a természeti erők (szél, földrengés, tűz) és utána a mély csend? Képzeld el, hogy ebben a csendben Isten hozzád is szól. Mit mondana neked most?

#2: Ha megteheted, menj ki a szabadba ma akár rövid időre (egy kertbe, parkba vagy erkélyre). Figyeld meg a természet egy részletét – a felhők mozgását, a szél susogását a fák között, vagy éjjel a csillagokat. Emlékeztesd magad: ugyanaz a Teremtő Isten van veled, aki mindezt alkotta. Lélegezz mélyeket, és minden sóhajjal mondd: „Istenem, itt vagy velem.” Ez egy egyszerű meditáció, ami segít ráhangolódni Isten teremtett világán keresztül az Ő jelenlétére.

Ó, Isten, te vagy Istenem, hozzád vágyakozom! Utánad szomjazik lelkem, utánad sóvárog testem, mint kiszikkadt, kopár, víztelen föld.” (Zsolt 63,2) – Uram, Te látod szívem szomját. Kérlek, mutasd meg magadat nekem a mai napon is – akár a csendben, akár Igédben, akár bármi apró jelben –, hogy lelkem felüdüljön Benned. Ámen.

Biagio így talált rá az igazi szabadságra

Biagio Conte 1963-ban született Palermóban, jómódú családban, ahol kényelemben, gondtalanul élt. Palermo városában ugyanakkor pokoli állapotok uralkodtak: az utcákat az emberek maffia által kiontott vére áztatta, az erőszak mindenhová begyűrűzött. A nap mint nap tapasztalható igazságtalanságok, az egzisztenciális üresség, az értékek hiánya egyre súlyosabb lelkiismereti válságba sodorta Biagiót: magába zárkózott, napjait a szobájában töltötte.

Elkezdte keresni az igazságot, az igazi szabadságot és az igazi békét és az életösztön végül felülkerekedett. 26 éves korában úgy döntött, hogy elszakad az anyagias világtól: „Belefáradtam a hétköznapi életembe – mesélte később –, a szívemben éreztem, hogy mindent és mindenkit el kell hagynom. Elhagytam apám házát azzal a szándékkal, hogy soha többé nem térek vissza Palermoba, mert ez a város és annak társadalma annyi fájdalmat és csalódást okozott.” Mindenét elajándékozta és a természetbe menekült. Több mint egy évig vándorolt Szicília erdeiben és hegyei között, remeteként élt, bogyókkal és növényekkel táplálkozott. Így talált rá a szabadságra, az anyagi szükségletektől mentesen. Megtanulta, hogy az élet lényege nem a gazdagság birtoklása, nem a javak felhalmozása és fogyasztása, hanem a természettel való harmónia, ami egyben kemény küzdelem a túlélésért. Aztán egy nap találkozott egy pásztorral, aki rábízta a nyáját és adott neki egy kutyát. A juhok legeltetésével magányosan töltött hosszú napokon és a csillagos éjszakákon Biagio megtanult felnézni az égre és megtanulta keresni Istent. „Egyre inkább kezdtem érezni, hogy Jézus, az igaz ember, aki az életét adta értünk, magával visz egy olyan tapasztalat útjára, amely később az egész életemet a feje tetejére állítja. A csendben és a meditációban egyre szabadabbnak és békésebbnek éreztem magam, semmim nem volt, mégis olyan volt, mintha mindenem meglenne.” Egy nap a hegyekben, a hóban eltévedve majdnem halálra fagyott. A pásztor sietett a segítségére és elvitte a corleonei Szent Bernát-remetelakba. Itt találkozott Paolo testvérrel, aki mesélt neki Szent Ferencről és arról, mi késztette arra, hogy szegénységben, alázatosan és imádságban éljen.

Elhatározta, hogy gyalogosan megy el Assisibe, és útközben találkozott csavargókkal, cigányokkal, szabadult rabokkal és mindenféle kirekesztett emberrel. A szenvedő emberekkel való találkozás közelebb hozta hozzá Szent Ferenc alakját: „Apránként kezdtem megérteni a missziót: életemet a szegények közül is a legszegényebbeknek szentelni”. Assisi szegénykéjének sírjánál arra gondolt, nem Afrikába vagy Indiába kell mennie, hanem vissza abba a városba, ahová már nem akart visszatérni: „Jézus azt akarta, hogy a misszió éppen Palermo utcáin szülessen meg.”

Három évvel távozása után visszatért városába, ott maradt a vasútállomáson, a hajléktalanok között. Velük élt, segített nekik, mosdatta őket, koldult nekik kenyeret és meleg ételt. Egyre több volt a csavargó. Így született meg 1993-ban a Remény és Szeretet Missziója, „Isten mindent felforgató terve”, ahogyan Biagio testvér nevezte.

Biagio testvér, a világi misszionáriusa január 12-én hunyt el 59 éves korában.

GONDOLAT: Biagio megtanult a ragaszkodásaitól szabad maradni! Milyenek az én ragaszkodásaim: anyagi javakhoz, pozícióhoz, életszínvonalhoz, elért eredményekhez, szokásokhoz…? Érdemes ezen a héten felülvizsgálni a ragaszkodásaidat! Minél inkább szabaddá válunk a saját ragaszkodásainktól, annál inkább nyitottá leszünk Isten vezetésére, ahogyan Biagio életében is történt.

Elmélkedés

Találkozhatsz az Istennel!

A puszta mélyén, ahol a lelkünk szinte kiált az élő víz után, Isten kész a találkozásra velünk. Az Ószövetségben csodálatos példa erre Illés próféta története. Illés életveszély elől menekülve egyedül bolyongott a pusztában, annyira kimerülten és kétségbeesve, hogy azt mondta: „Elég! Most, Uram, vedd el az életemet…” (1Kir 19,4). Isten azonban nem hagyta magára szolgáját. Először is egy angyal által enni-inni adott neki, hogy fizikailag megerősödjön az úthoz. Majd amikor Illés a Hóreb hegyére ért, Isten megszólította. Nem akármilyen módon tette ezt: hatalmas szélvihar, földrengés és tűz vonult el a hegyen – de egyikben sem volt ott az Úr. Végül „halk és szelíd hang” hallatszott, abban szólította meg Isten Illést (1Kir 19,12-13). Ebben a csendes pillanatban Illés találkozott Istennel, választ kapott kiégett szívének kérdéseire, és új küldetést is kapott az Úrtól. Ez a történet gyönyörűen mutatja, hogy a pusztában nem mindig drámai módon tapasztaljuk meg Istent. Sokszor a legnagyobb csend rejti a legmélyebb jelenlétet.

Gondoljunk Mózesre: negyven évig élt Midián pusztájában pásztorként, mielőtt az Úr egy égő csipkebokor lángjában megjelent neki (2Móz 3). Mózes talán azt hitte, hogy Isten elfeledkezett róla azokban az években – de kiderült, hogy Isten végig ott volt, és a megfelelő pillanatban lángra lobbantotta jelenlétének jelét. Lehet, hogy a te életed pusztájában is van egy-egy „csipkebokor-pillanat”, amikor Isten váratlanul, mégis nyilvánvalóan jelzi: „Itt vagyok veled!” Ez lehet egy imameghallgatás, egy váratlan béke a szívedben egy ima után, egy bibliai ige, ami pontosan betalál a helyzetedbe, vagy akár egy emlékezetes álom vagy látomás. Isten szuverén és kreatív – a pusztában sokféleképpen megmutathatja magát.

Azonban a leggyakoribb módja annak, hogy Istennel találkozzunk a lelki szárazságban, az a mindennapi csenden át történik.

Ahogy Illésnél is: a lármás események után a csendben hallatszott Isten hangja. Számunkra ez azt jelentheti, hogy az imában, csöndes elmélkedésben egyszer csak megjelenik a békesség, vagy Isten Lelke emlékeztet egy ígéretére, és ez erőt ad. Lehet, hogy a puszta elején még csak a saját gondolataink visszhangját halljuk, de ha kitartunk, szépen lassan elhalkul a belső zaj is, és meghallhatjuk Isten suttogását. Ez a suttogás néha nem is szavak formájában jön, hanem egy mély belső bizonyosságként vagy vigasztalásként: egy érzés, hogy „Isten kezében vagyok, minden rendben lesz”. Olykor pedig felismerjük, hogy bármi is történik kívül, Isten bennünk munkálkodik – és ez a felismerés maga a találkozás Vele.

Van egy híres keresztény költemény, a „Lábnyomok”, amely azt üzeni: amikor a legnehezebb időket éljük, és utólag visszatekintünk, kiderül, hogy Isten akkor hordozott minket a karjaiban. A lelki pusztában Isten ölelése talán nem mindig érződik azonnal, de hidd el, ott van veled minden lépésnél. Ő maga ígérte: „Én veletek vagyok mindenkor” (Mt 28,20). Ez egy olyan ígéret, amely a száraz időszakokra is vonatkozik. Sőt, Jézus maga is megtapasztalta a legmélyebb istenélményt a legnagyobb szenvedés közepette: a kereszten a „Miért hagytál el?” kiáltás után végül az Atya kezébe tette le lelkét – és harmadnapra a feltámadás dicsőségében találkozott újra teljesen az Atyával. Ezzel azt is megmutatta, hogy a „puszta” után mindig jön a húsvét hajnalának találkozása.

Ma Isten arra hív, hogy a pusztádat ne csak túlélni akard, hanem éld meg találkozásként Vele. Talán nem érzed minden percben a jelenlétét, de nyisd ki a szemed és a szíved a nap apró jeleire. Lehet, hogy éppen egy emberi szó vagy gesztus által érint meg (egy barátod felhív és pont bátorít valamivel, amire szükséged volt), vagy a természet szépségén keresztül (egy gyönyörű napfelkelte, ami emlékeztet, hogy új napot kezd veled az Úr).

Kérd minden reggel: „Uram, mutasd meg magad ma nekem valamilyen módon!” – és este visszatekintve keresd meg, hol volt jelen. Biztos lehetsz benne, hogy nem maradsz Istentelenül a pusztában, mert Ő maga a forrás, aki ott fakaszt vizet, ahol emberileg nincs. „Patakok fakadnak a pusztában” – ígéri Izajás (Iz 43,19). Isten meg tud és meg is fog jelenni a te pusztaságodban is az Ő életet adó jelenlétével.

Esti gyakorlat(ok)

Vedd sorra a napod eseményeit! Vizsgáld meg, hogyan volt jelen az Isten ezekben az eseményekben!

Konklúzió

Amikor lehetőséged adódik, legyél csendben, és kifejezetten Isten jelenlétére figyelj! „Csendesedjetek el, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!” (Zsolt 46,11). Maradj csöndben! Ne agyalj túlságosan, csak fordítsd a szíved figyelmét Istenre! Lehet, hogy gondolatok jönnek-mennek; ha elterelődsz, finoman tereld vissza a figyelmedet arra, hogy Isten veled van. A végén jegyezz fel egy mondatot arról, hogyan élted meg ezt az időt. Volt-e benne akár egy pillanat, amikor kicsit megérezted Isten békéjét vagy közelségét?

Aranyat a kohóban

A második napon azt vizsgáljuk meg, hogy miért engedi meg Isten, hogy néha a lelki életünk kietlen pusztasággá váljon. Vajon nem szeret minket, amikor hagyja, hogy nehézségeken menjünk keresztül? Dehogynem! Éppen mivel szeret, törődik azzal, hogy hitünk erősödjön és szívünk megtisztuljon mindattól, ami árt nekünk.

A próbatétel sosem könnyű, de Isten kezében mindig a javunkat szolgálja. Ahogy a tűz megtisztítja az aranyat a salaktól, úgy tisztítja meg a hitünket egy-egy pusztai időszak. Isten nem kívülről nézi közönyösen a küzdelmeinket, hanem mint gondos kovács formál minket a körülmények által, vagy mint szerető apa, aki időnként megfegyelmezi gyermekét, hogy később annál erősebb és érettebb legyen (vö. Zsid 12,6). A pusztai próba tehát Isten műhelye: fájhat a vele járó izzadság és hő, de közben valami értékes születik bennünk.

Reggeli elmélkedés

Amikor minden külső támaszunk meginog

Csak szemléld a fotót egy-két percig imádságos lélekkel. Kérd Istent, hogy tisztítsa meg a te szívedet is a pusztai idő által.

Ahogy az arany tisztításakor a salak leválik, úgy ezekben a pusztai tapasztalatokban lelkünk is megszabadul a felszínességtől, a hamis biztonságérzettől, önzésünktől és felesleges aggodalmainktól. Hirtelen felfedezzük, hogy hitünk nem csupán elméleti meggyőződés, hanem életet adó erő, amely megtart bennünket. A puszta tanítása, hogy a valódi hit mindig Istenre irányul, és nem pusztán a körülményeinktől függ.

Amikor minden külső támaszunk meginog, kénytelenek vagyunk belső erőforrásainkat keresni, amelyeket maga Isten helyezett belénk. A pusztai tapasztalat megtanít minket imádkozni, hinni és remélni – akkor is, amikor látszólag semmi okunk nincs rá. Ebben a megtisztító folyamatban ébredünk rá, hogy Isten jelenléte a legnagyobb kincsünk.

A puszta végül az életünk fordulópontja lesz, amely után már semmi sem lesz ugyanaz. A tisztulás után hitünk ragyogóbb, őszintébb és mélyebb, mint valaha. Megtanuljuk értékelni a csendet, amelyben Isten szól hozzánk, és megtapasztaljuk, hogy a legnagyobb áldásaink gyakran éppen azokból a helyzetekből születnek, amelyekből leginkább menekültünk volna. Így válik minden pusztai időszak életünkben a hit újjászületésének és valódi szabadságának lehetőségévé.

Reggeli gyakorlat

Vizsgáld meg a szívedet és kérdezd meg Istentől a csendben: „Uram, mit szeretnél megtisztítani az életemben a mostani helyzetemen keresztül?”

Várj türelemmel, és ami gondolat vagy indíttatás felbukkan, azt írd le, amellett kötelezd el magad! Lehet, hogy eszedbe jut egy negatív hozzáállás, egy rossz szokás vagy bármi, amitől itt az ideje megszabadulni. Mondd el Istennek, hogy szeretnél ettől megtisztulni! Kérd, hogy bocsásson meg neked (ha bűnről van szó), és adjon erőt a változáshoz ezen a napon! Képzeletben tedd le ezt a dolgot Isten „oltárára” – jelképesen, és engedd el!

De ő tudja, milyen úton járok: ha megvizsgál, kiderül, hogy arany vagyok*.***” (Jób 23,10) – Istenem, segíts ma úgy tekintenem a nehézségekre, mint amelyek által arannyá formálsz engem. Add, hogy a próbatételekben ne elforduljak Tőled, hanem engedjem, hogy megtisztítsd a szívemet. Ámen.

A tragédiák ellenére Daniella vallja: az élet gyönyörű

Daniella 16 évesen agyvérzést kapott, mindent újra kellett tanulnia. Miért kaphat valaki ilyen fiatalon agyvérzést? Hogyan éli meg kamaszként azt, hogy elölről kell kezdenie az életét? Miért kezd bele egy olyan mesterségbe, amire nem igazán alkalmas? A Képmás oldalán olvastam Danielláról, és családjáról. Pár éve, egy szombat éjszakán, Daniella összeesett. Az orvosok azt hitték, hogy drogozott, ezért gyorsan beadtak neki egy narkotikumok semlegesítésére szolgáló ellenszérumot, és úgy gondolták, hogy a rohamnak hamarosan vége lesz. Azonban nem lett vége, ezért az anya addig erősködött, amíg egy CT-t nem készítettek lánya koponyájáról. Akkor derült ki, hogy aneurizma következtében agyvérzést kapott.

Ez a verőértágulat egy fejlődési rendellenesség, amely gyakorlatilag időzített bombaként ketyeg a beteg testében. Danielláék sem tudtak erről semmit. Előjele sem volt, noha időnként fájt a feje, de szülei azt gondolták, hogy ennek oka a sok tanulás lehet. Sajnos, nem a tanulás volt a hibás. Bár igen apró volt a lyuk az éren, mégis komoly agyvérzéssel adott magáról hírt az aneurizma, amelynek következtében a lány teljes bal agyféltekéje bevérzett, és három hónapra kómába esett.

Az édesanya biztos volt abban, hogy lánya nem fog meghalni, noha az orvosok lemondtak már róla. A várakozás azonban egyáltalán nem volt könnyű, hiszen közben körülöttük az intenzív osztályon csupa félelmetes eset vette őket körbe, sorban haltak meg a betegek. Rengetegen imádkoztak akkor a lányért, akik hittek az ima erejében. Három hónap után kezdett Daniella magához térni, és ahogy ő mondja: „Az egész addigi életem a kukában kötött ki.”

A lánynak apránként kellett rájönnie arra, hogy ezt követően már semmi sem lesz olyan, mint régen. Öntudata visszatérte után gyakorlatilag mindent elölről kellett kezdenie. Csak a memóriája maradt meg. A teljes bénaságból hosszú-hosszú idő után jutott el oda, hogy képes volt először segítséggel, majd önállóan enni, végtagjaiba az élet fokozatosan tért csak vissza. Bár jobbkezes, még most sem tudja azt a karját sok mindenre használni, így kénytelen volt bal kézzel megtanulni írni és kerámiázni is. A beszédet, a számolást és az olvasást is újra el kellett sajátítania, és a mai napig vannak szavak, amelyeket nem ért. „Olyan vagyok, mint egy külföldi, aki magyarul tanul” – magyarázza. Mindezt persze mosolyogva. Arra a kérdésre, hogy hogyan tudta ezt végig csinálni, csak annyit felel: „Kitartó vagyok, és jó a monotonitástűrő képességem.”

A kamaszkor természetesen a rehabilitációban lévő Daniellát sem kerülte el, noha az ő lázadása nem a szülei vagy épp a tanárai ellen irányult, hanem egy láthatatlan akarat ellen. „Miért pont velem történt mindez? Miért nem haltam inkább meg?” – fogalmazódott meg benne. Ma már azonban másként gondolkozik. Azt vallja, hogy nem mindenki tudná ezt a betegséget így túlélni, ezért, ha újra dönthetne arról, hogy elvállalja-e ezt a keresztet, igent mondana, mert úgy érzi, hogy mások helyett is tudja ezt a nehéz terhet hordani. Hite mindig is erős volt, de tény, hogy a felépülés során edződött meg igazán. „Megtanultam minden kis dolognak örülni. Hiszek a csodákban, hiszek abban, hogy Isten jó, és segít engem ezen az úton. Lehet, hogy egy, lehet, hogy száz év múlva, de meg fogom csinálni azt, amit elterveztem. A jövőben ugyanis szeretnék motivációs előadásokat tartani arról, hogy az élet gyönyörű, és mindenki megtalálhatja azt, ami őt boldoggá teszi.”

Szorgalma és kitartása pedig valóban nem ismert akadályokat. Sikeresen leérettségizett. A vállalkozása közben olyan sikeres lett, hogy valószínűleg inkább ezzel fog csak foglalkozni a jövőben. Annyi megrendelése van, hogy alig bírja, de szerencsére a megrendelők türelmesek, hiszen mindannyian tudják, hogy Daniella egy kézzel dolgozik. A kerámiázás ötlete az édesanyától származik. A család vállalkozása a rehabilitációval eltöltött évek alatt csődbe ment. Ezért gondolt arra, hogy ha már úgyis egész nap otthon van a lányával, megtanul egy új szakmát, amelyből talán fedezni tudják a jövőbeni rehabilitációt. Kerámiázást tanulni azonban nem olyan könnyű, nem igazán vannak iskolai keretei, ezért az anya saját magát képezte ki különféle tanfolyamokon és internetes fórumokon. Daniellát is érdekelni kezdte a dolog, és ő is egyre többet kutatott különféle technikák és stílusok után.

Vállalkozásuk rövid időn belül valóban igazi sikertörténetté vált. A legnépszerűbb darab a gránátalma formájú tál lett, a vállalkozás logóján is ez a gyümölcs szerepel. Talán az sem véletlen, hogy pont ezzel a nagy erejű szimbólummal kezd összeforrni Daniella neve. A gránátalma ugyanis az ókorban a szeretet, a termékenység és a halhatatlanság szimbóluma volt, a keresztény művészetben pedig elsősorban Krisztus szimbólumává vált.

Elmélkedés

Egy percig sem tart tovább, mint szükséges

Egy mélyen hívő ember egyszer így fogalmazott: „Isten a hitünket próbákkal vizsgáztatja, de nem azért, hogy kudarcot valljunk, hanem hogy erősebbé váljunk.” A lelki puszta gyakran ilyen vizsgaterem. Amikor Isten megengedi az életünkben a nehézségeket vagy a lelki szárazságot, azzal esélyt ad arra, hogy hitünk bizonyítson – elsősorban számunkra, hogy mi magunk lássuk, mennyire bízunk Benne. Gondoljunk például Jézusra: a Jordánban történt megkeresztelkedése után a Szentlélek a pusztába vitte, ahol a sátán háromszor is megkísértette (Mt 4,1-11). Ezek a kísértések valójában próbatételek voltak. Jézus mindháromszor Isten Igéjével válaszolt és ellenállt a csábításnak. Nem azért, mintha kétséges lett volna az Ő tökéletessége, hanem példát adott nekünk, hogyan állhatunk meg a próbatétekben: Istenbe kapaszkodva, az Ő szavába vetett hittel.

A mi életünkben a pusztai próbatételek sokféle formát ölthetnek. Lehet, hogy egy fájdalmas veszteség, egy betegség, a magány érzése vagy éppen az Istenélmény hiánya jelent kihívást. Ilyenkor természetes, hogy megkérdezzük: „Miért történik ez velem, Istenem?” A válasz sokszor csak később lesz világos, de a Szentírásból megtanulhatjuk az alapelvet: Isten a javunkra forgatja ezeket. „Hitetek megpróbált volta értékesebb a veszendő, tűzben tisztított aranynál” – írja Péter apostol (1Pét 1,7). Vagyis Isten a hitünket még az aranynál is értékesebbnek tartja, és a próbákat arra használja, hogy ezt az értékes hitet megtisztítsa, megerősítse. A türelem, az alázat, az Istenbe vetett bizalom olyan erények, amelyek többnyire nem a gondtalan időkben növekednek, hanem éppen a nehézségek közt gyökereznek mélyre.

A pusztai időszak megtisztulás is. Amikor minden külső támasz kicsúszik alólunk, felszínre kerülhetnek a rejtett bálványaink és bűneink.

Az izraeliták a pusztában szembesültek szívük hitetlenségével – emlékezzünk, hogyan imádták az aranyborjút, amikor Mózes késlekedett a hegyről visszatérni (2Móz 32). Isten nem hagyta ezt figyelmen kívül: megfegyelmezte a népet, de ugyanakkor megtisztította őket e bálványimádás bűnétől, mielőtt bevitte volna az Ígéret Földjére. Hasonlóképpen, a mi életünk pusztai szakaszaiban Isten rámutathat olyan dolgokra a szívünkben, amelyek akadályozzák a vele való mélyebb kapcsolatot. Lehet ez túlzott ragaszkodás valamihez vagy valakihez, büszkeség, hitetlenség, megbocsátatlanság vagy bármi más. A magány és nehézség tűzében ezek a salakok felforrósodnak és Isten kiolvasztja őket, ha engedjük Neki. Bár fájdalmas szembesülni hibáinkkal, gondolj arra, hogy mindez azért történik, hogy utána szabadabb és tisztább legyen a szíved.

Isten soha nem örül a szenvedésünknek önmagáért. Ő nem kínzó, hanem edző. A lelki edzőtábor – aminek keretében ezt a kurzust is végzed – arról szól, hogy Isten formál téged.

Mint egy jó edző, néha keményebb gyakorlatokat ad, hogy fejlődjünk. Lehet, hogy ma még csak fáradtságot és izomlázt (lelkileg: kimerültséget, zavartságot) érzünk, de holnapra erősebbek leszünk. A próbák idején Isten hűsége változatlan. Bár lehet, hogy a pusztában nem érzed olyan erőteljesen az Úr jelenlétét, bízhatsz az Ő ígéretében: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled” (Zsid 13,5). Képzeld el, hogy Isten ott áll melletted a forró kemence mellett, és figyeli életed izzását – Ő pontosan tudja, meddig kell tartania a próbának. Egy percig sem tart tovább, mint szükséges**,** viszont egy perccel sem rövidebb ideig, különben nem lenne teljes a mű. Mikor az értékes fém már tiszta, a Mester kiveszi a tűzből és gyönyörködik benne.

Ha visszatekintesz eddigi életedre, bizonyára találni fogsz olyan pusztai időszakot, amiről utólag derült ki, mit munkált benned. Talán egy régi nehézség által váltál együttérzőbbé mások iránt, vagy épp egy kudarc alázatra tanított, netán egy várakozási időszak türelmet növelt benned.

Ezek mind a puszta gyümölcsei. Ma adj hálát Istennek azért, hogy a próbákon keresztül a javadat munkálja! Lehet, hogy most még nem látod a jelenlegi küzdelmed értelmét, de bízz benne: „aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjáig” (Fil 1,6). Isten nem hagy félbe téged formálatlanul. A puszta után tisztábban ragyog majd a hited, és készen állsz arra a következő áldásra vagy szolgálatra, amit Ő készített el számodra.

Esti gyakorlat

Idézz fel egy korábbi nehéz időszakot az életedben, amit már magad mögött hagytál. Gondold át, milyen jót hozott ki belőle Isten – mit tanultál abból a helyzetből, hogyan formálódott a jellemed? Írd le néhány mondatban ezt az emléket és a tanulságot. Adj hálát Istennek imában ezért a fejlődésért.

Konklúzió

• A puszta az a hely, ahol az ember rádöbben saját határaira, és csak Istenre támaszkodhat.
• A pusztában tapasztaljuk meg legjobban Isten jelenlétét – amikor semmi másra nem számíthatunk.

„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet.
Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Nem lehet más reményünk, csak a kívülről jövő fény

 Március 16. Nagyböjt 2. vasárnap
Olv.:  Ter 15,5-12.17-18   Zsolt 26 Fil 3,17–4,1    
Evangélium: Lk 9,28b-36 

A gazdasági válság begyűrűzött a mi családunkba is – mesélte egy fiatal fiú az osztályfőnökének. Apám egyik napról a másikra elveszítette a munkáját. Amúgy is elég szűkösen éltünk, de azért biztonságosak voltak a mindennapjaink. Annyi mindig volt, amennyi elégnek tűnt. Most azonban ez a gyenge lábakon álló biztonság szertefoszlott. Teltek a hetek, és apa nem kapott semmilyen munkát. Anyu a kistestvéreimmel otthon volt még, így neki sem volt munkahelye. Vékony kis tartalékainkat gyorsan feléltük. A munkanélküli segély távolról sem bizonyult elegendőnek. Egyre több dologra mondták a szüleink, hogy „nem”, amit pedig korábban mindig megkaphattunk. Napok óta másról sem volt szó, csak hogy min és hogyan lehetne még spórolni. Egyik este vacsora mellett ültünk: bizony nem volt se sok, se finom …. ráadásul a kedvünk se volt éppen rózsás. Senki sem szólt a másikhoz, hangtalanul, szemlesütve rágcsáltuk a szegényes falatokat. Végül édesanyám hirtelen lecsapta a kést és a villát az asztalra és felkiáltott: „Ez nem mehet így tovább! Ne legyünk már ennyire elkeseredettek! Gyertek ki velem a kertbe!” Azzal karon fogott és kirángatott bennünket a ház mögötti kis kertecskébe. „Nézzetek föl az égre!” – vezényelte. Mi kelletlenül felbámultunk a sötét égboltra, de attól, amit láttunk földbe gyökerezett a lábunk. Az égen csillagok milliói szikráztak és sziporkáztak. A ház mögé nem szűrődött be a városi közvilágítás fénye, így a csillagok ragyogóan látszottak. Fényük vigasztaló és simogató volt. Olyan volt ez a csodálatos, apró kis fényekkel tarkított kupola, mint a remény élő emlékműve. A szívünk felderült. Valahogy már nem éreztük olyan sötétnek és reménytelennek a jövőt. Édesanyánk egyszerűen csak ennyit mondott: „A csillagok éjjel látszanak!” 
 

Az álom, az alvás furcsa állapot az ember életében. Velünk történik, de nincs az irányításunk alatt. Mi vagyunk a főszereplői az alvásnak is, mégis mintha „kívülről” élnénk meg az egészet. Nem tudunk „beleszólni”, nem tudunk odahatni, hogy mi történjen, vagy mi ne történjen. Nem vagyunk urai az életünknek, amikor alszunk, nem tudjuk befolyásolni az eseményeket! Egy elkerülhetetlen állapot, amikor úgymond teljesen kiszolgáltatottak vagyunk. Sötétség, ami nem csak a szemeinkre, de az egész életünkre rátelepül. A szentírási olvasmányokban kétszer is találkozunk álommal, elalvással. Az ószövetségi olvasmányban Ábrahám, aki ígéreteket kapott Istentől, de ezekből az ígéretekből még semmi nem valósult meg, előkészíti az áldozatot az Istennel való szövetségkötésre. Feldarabolja az áldozati állatokat, aztán pedig csak vár … vár. Nem történik semmi egészen késő éjszakáig. Végül fáradtságában elalszik, és ahogyan olvastuk, „félelmetes sötétség szállott rá.” Ez a sötétség több, mint az éjszaka sötétje. Több, mint a fáradtság leple. Ez bizony a súlyos kétségek, a lassan előkúszó reménytelenség, a tehetetlenség sötétje.  

Ábrahám elhagyta mindenét az Úr szavára, és kivonult biztonságot nyújtó otthonából. Most otthontalanul, kóbor kutyaként vándorol idegen földön, állandó veszélyek között, holott azt az ígéretet kapta, hogy tejjel mézzel folyó ország lesz az övé és utódaié. Ráadásul milyen utódaié? Nincs gyermeke … Isten ugyan megígérte, hogy nemzetsége oly számos lesz, mint a tengerpart homokja, de mindezidáig még csak egyetlen fia sem született. Az idő telik, ő és felesége egyre öregebbek lesznek. Bizony, az Ábrahámra szálló sötétség valóban „félelmetes”, mert ez a lélek éjszakája: az ember gyöngeségének, tehetetlenségének, kiszolgáltatottságának alvó állapota. Azonban ez a félelmetes sötétség csak az Isten tüzének, lobogó, fényes lángjának előszobája. A legmélyebb álom, a legszörnyűbb tehetetlenség kellős közepén fénylő tűz lobban: Isten jelenlétének, szeretetének tüze. Végigvonul az áldozatra szánt húsdarabok között, felemészti azokat, s ezzel létrejön és megerősödik a szövetség Isten és választottja, Ábrahám között. Az éjszakát felváltja a fény, a reménytelenséget felváltja a remény, a kétségbeesést az öröm, a magányt az Isten közelléte.     

Hasonló jelenetre kerül sor a színeváltozás hegyén is. Jézus a szenvedésére, megváltó kereszthalálára készül. Beszél is erről apostolainak, akik nem értik, elszomorodnak, kétségek között vergődnek. Fönn a hegyen Péter, Jakab és János mély álomba merülnek. Amikor azonban felébrednek, látják Jézust földöntúli fényben ragyogni. Isteni dicsőség veszi körül, és az Ószövetség nagyjaival beszélget. Az álom sötétjét itt is Isten dicsőségének ragyogása váltja fel. A szenvedéstől, a haláltól való félelmet a feltámadás és az örök élet biztonsága, bátorsága.  

Hányszor és hányszor kerülünk mi is életünk során ilyen „alvásszerű”, sötét lelkiállapotba. Tehetetlennek érezzük magunkat, szinte mozdulatlanul vagyunk kénytelenek tűrni a rosszat, ami tombol körülöttünk.
Amikor pl. valaki súlyos, gyógyíthatatlan betegségbe esik. Amikor önhibáján kívül elveszíti munkahelyét, anyagi biztonságát. Amikor valamilyen természeti katasztrófa egyik pillanatról a másikra életünk munkájának összes gyümölcsét felemészti. Amikor egy hűséges férj vagy feleség összeomlani látja családi életét egy „kéretlen harmadik” közbeavatkozása folytán. Amikor egy szülő szinte tehetetlenül kénytelen látni, hogy gyermeke élete hogyan csúszik valami szakadék felé. Amikor „elszabadulnak” körülöttünk a bűn következményei, akár a magunké, akár a másoké!  

Nem ezt akartuk … nem így akartuk …. de a rossz történései átléptek a fejünk felett, nem tudjuk már befolyásolni a lavinát, amit elindítottunk vagy mások elindítottak. Igen, ezekben a rettegéssel, reménytelenséggel teli órákban nincs, nem lehet más reményünk, csakis a kívülről jövő fény. Isten hatalmas, győztes világossága. Nagyböjt II. vasárnapján azzal a reménnyel biztat bennünket az egyház, hogy a sötétség csak a világosság előszobája. Ahol mi tehetetlenek vagyunk, ott Istennek még van ereje. Ahol számunkra már nincs remény, ott Isten szeretete még mindig hűségesen mellettünk áll. Épp a sötétség emeli ki a világosság ragyogását. Éppen a bűn gyötrelme indítja útjára a megváltás művét. 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

Víz után kiált

A kiaszott, fölrepedezett puszta víz után kiált. Csak egy kis elnyomorodott bokor szeretné az izzó nap hevét kiállni a szárazságban. Alig látszik, tüskékkel védekezik, s kevéssel beéri. Ha vízhez jut, kivirul, ahogy körülötte a puszta is életre kel: növényzete fölébred a kiaszottság álmából. Addig ki kell tartani. „Utánad szomjazik a lelkem, érted sóvárog a testem, mint száraz, tikkadt, kiaszott föld” (Zsolt 63,3). Egyetlen fa a sziklás, kietlen vidék végtelenjében. Legalább 25 km-es körzetben ez az egyetlen nagyobb növény. Hogy került ide, s hogy tudott ezen az egyébként teljesen terméketlen, kopár vidéken életben maradni? Szembe kell szállnia a széllel és a homokkal, a hőséggel és a szárazsággal. A léte valóságos csoda – az élet csodája, amely mindennek ellenére élni akar. S az Isten az, aki a pusztában is, sőt épp a pusztában mondja: „Maradj életben!” (Ez 16,6kk.)

Ha a pusztában két szerzetes találkozik, nem azt kérdezik egymástól, hogy „hol laksz?”, hanem „hol harcolsz?”. Pusztában élni annyit jelent, mint harcolni. Ebben a harcban Istent megtalálni és mellette kitartani. „Nem engedlek el, míg meg nem áldasz!” (Ter 32,27).

Reggeli elmélkedés

Miért szükségesek életünkben a pusztai időszakok?

A pusztaságot senki sem választaná önként. Mégis, életünk legértékesebb tanításait gyakran ezekben a sivatagos időszakokban kapjuk. Ahogy a természetben a sivatagi növények különleges képességeket fejlesztenek ki a túléléshez, úgy bennünk is különleges erények születnek a szárazság idején.

Gondoljunk csak a borkészítésre. A legkiválóbb borok gyakran olyan szőlőből készülnek, melyek mostoha körülmények között nőttek. A vízhiány, a kőzetgazdag talaj arra kényszeríti a szőlőtőkét, hogy gyökereit mélyebbre bocsássa, küzdjön az életben maradásért. Éppen ez a küzdelem adja a szőlőszemeknek azt a koncentrált ízt, amit később a palackban csodálunk. Mi emberek is hasonlóan működünk – a kényelem ritkán késztet minket arra, hogy mélyebbre ássunk, akár magunkban, akár Istenben.

A pusztaság kiüresít. Elveszi azt, amire támaszkodtunk, kihúzza lábunk alól a megszokott talajt.

Amikor elveszítjük biztonságérzetünket, egészségünket, kapcsolatainkat vagy bizonyosságunkat, mintha a lélek összes bútorozása eltűnne egy nagy költöztetés során. Marad az üres szoba. De az üresség sohasem pusztán hiány – egyúttal hely is, ami megtelhet valami újjal.

Amikor az életünket sújtó viharok letépik rólunk a díszeket és az álarcokat, akkor kerülünk szembe önmagunk igazi arcával. Eltűnnek a szerepek, amiket játszunk, szertefoszlanak az illúziók, melyekbe burkolóztunk. A pusztaság kíméletlen őszintesége felszínre hozza mindazt, ami igaz, mindazt, ami hamis bennünk.

A sivatagi vándorlás alatt Izrael népe szembesült félelmeivel, hitetlenségével és lázadásával, de ugyanígy Isten hűségével is. Nem véletlen, hogy a Biblia legnagyobb alakjai – Mózes, Illés, Keresztelő János, sőt maga Jézus is – átmentek a pusztai tapasztalaton. Egyikük sem ugyanaz az emberként tért vissza, mint aki bement.

A pusztaság megtanít a lényeg megkülönböztetésére.

Ahogy a sivatagban vándorló számára egyértelművé válik, mi nélkülözhetetlen a túléléshez és mi csupán fölösleges teher, úgy a lelki pusztaság is ráébreszti az embert, mi az, ami valóban számít. A pusztaságban lehull minden fölösleg és marad a tiszta, nyers valóság.

A csend és a magány, amit gyakran a pusztában tapasztalunk meg, alkalmat ad arra, hogy meghallhassuk Isten halk és szelíd hangját, ami a mindennapi élet zajában elveszne. Mint amikor az éjszakai égbolton csillagok millióit láthatjuk, melyeket a városi fények mellett soha nem vehetnénk észre.

Gyermekkorunkban a nehézségek ellen lázadtunk, felnőttként azonban megértjük, hogy az izmaink csak ellenállással szemben erősödnek. A lelki pusztaságban megtanuljuk a kitartás, a türelem és a remény erényeit, melyek nem fejlődhetnek ki a kényelem és biztonság időszakaiban.

A pusztai időszakok előkészítenek valamire, ami még csak ezután jön.

Isten gyakran a pusztában készíti fel szolgáit a küldetésükre. Józseftől kezdve, aki börtönben töltötte felkészülését, Dávidig, aki a pusztában tanulta az uralkodást, a megüresedés helye mindig a felkészítés helye is.

Végül, a pusztaság megtanít arra, hogy bár magunk erejéből nem találunk kiutat, Isten mindig utat készít.

Mint ahogy a sivatagban nem tehetünk mást, mint hogy követjük a csillagokat vagy a felhőoszlopot, a lelki sivatagban is megtanuljuk teljesen Istenre bízni magunkat. Így válnak legkeserűbb próbatételeink legnagyobb áldásainkká, mert éppen ezeken keresztül mélyül el istenkapcsolatunk olyan szintre, amelyet másképpen soha nem érhetnénk el.

Reggeli gyakorlat

Reggeli „pusztai csendesség”: Kezdd a napot 5 perc teljes csenddel – se zene, se telefon, se beszéd. Engedd meg magadnak, hogy csak legyél, különösebb elvárások nélkül.

Urunk, köszönjük, hogy hívtál minket a csend pusztájába. Segíts ma félretenni a mindennapok zaját és rohanását, hogy lelkünk meghallhassa a Te hangodat. Oltalmazz minket a csüggedéstől, és add, hogy lelkünk szomját egyedül Te olthasd – ahogyan a szomjazó vándor is forrásra talál a sivatagban. Ámen.

Beleborzongtam a csendbe

Sziffer Péter, a „parpar” kézműves termékek gyártója, hányatott gyermekkort tudhat maga mögött. Fiatalon seftelt, hogy megéljen. Bejárta Izraelt, Amerikát, Indiát, Egyiptomot, Japánt és Ázsia több országát. Sokszor pillanatról pillanatra élt. Egy alkalommal a Sínai-hegyen járt, amikor egyszerre érezte a megsemmisülést és az újjászületést. Így vall erről:

“A Sínai-hegyen megrendítő élményben részesültem. Igen mély élményeket szereztem itt. Ma már nem, de akkoriban igen érintetlen közeg volt a maga kősivatagával, az ott élő beduinokkal az a vidék. Ez már adott egyfajta alaprezgést az egész környéknek. A Sínai-félszigetről terveztem eljutni Kairóba. Mindenképpen meg akartam nézni azt a helyet, ahonnan Mózes lehozta a kőtáblákat. Elutaztam busszal egy kis településre, és ott kérdeztem az embereket, hol van konkrétan ez a hely. Mutatták a hegyet és az utat is, amin fel lehetett menni.

Elindultam egymagam, miközben már ment le a nap. Amikor felértem, összegyűjtöttem a talált fadarabokat és tüzet gyújtottam. Körülöttem csend volt. A naplementével, a besötétedéssel a csend olyan szinten rám ült, hogy szinte beleborzongtam. Soha életemben, sehol nem tapasztaltam meg ezt a csendet, csak itt. Megszűnt minden körülöttem. Ráébredtem, hogy vagyok is, meg nem is. Ebből az állapotból az billentett ki, amikor megmozdultam.”

Elmélkedés

Nem vagy egyedül az úton!

Talán ismerős érzés számodra is, amikor a lelked száraznak és üresnek tűnik, mintha egyedül bolyonganál a végtelen homokdűnék között. Ilyenkor imádságaid erőtlenek, Isten közelségét pedig alig érzed. Minden hívő ember életében előfordulnak ilyen időszakok – ezeket nevezzük lelki pusztának. Lehet, hogy egy nehéz élethelyzet, veszteség vagy épp a megszokott rutinok kiüresedése vezet ide. Bármilyen okból is kerülj a pusztába, fontos tudnod: nem véletlenül vagy ott. Isten engedélyével és tervével történik mindez, még ha jelenleg nehéz is ezt elfogadnod. A puszta csendje nem az Isten távollétének a jele, hanem egy különleges meghívás arra, hogy közelebb kerülj hozzá, mint eddig bármikor.

A Biblia tele van „pusztai történetekkel”. Gondoljunk csak Izráel népére: miután Isten csodálatos módon kiszabadította őket Egyiptomból, nem azonnal a tejjel-mézzel folyó Kánaánba jutottak, hanem először negyven évig a pusztában vándoroltak. Ez nem volt könnyű időszak – gyakran szenvedtek szomjúságtól és éhségtől, és sokszor zúgolódtak is. Mégis, a pusztában kapta meg a nép a Tízparancsolatot, ott tanulta meg napról napra, hogy mannán éljen, és ott tapasztalta meg Isten folyamatos jelenlétét a felhő- és tűzoszlop formájában. Isten a pusztában formálta őket népévé. Ugyanígy van ez velünk is: a lelki szárazság idején Isten a szívünket készíti fel valamire. Lehetőséget ad, hogy felismerjük, mi van a szívünkben – mennyire bízunk benne, és mi az, ami még akadályoz a vele való kapcsolatban.

A puszta nemcsak próbatétel, hanem találkozás helye is. A csend és visszavonultság felszínre hozza legmélyebb vágyainkat és félelmeinket. Isten ebben a csendben szólni akar hozzánk.

Emlékezz: Illés próféta is egy pusztai barlangban hallotta meg az Úr hangját szelíd suttogás formájában, miután a hatalmas szél, földrengés és tűz elvonult (1Kir 19,11-13). Sokszor mi is ilyen szelíd, belső hang formájában találkozhatunk Istennel, amikor minden más zaj elcsendesül körülöttünk. Ehhez azonban szükség van arra, hogy hajlandóak legyünk időzni a pusztában. A mai rohanó világban tudatos döntést kell hoznunk a csend és magányos imaidő mellett. Nem könnyű szembenézni önmagunkkal a csendben, de éppen ott vár ránk Isten gyógyító és megerősítő jelenléte.

Képzeld el, hogy ez a 13 napos edzőtábor egy utazás, egy lelki expedíció. Te, mint egy zarándok, elindulsz a belső pusztaságba. Lehet, hogy már most is érzed a por szomjúságát vagy a nappal perzselő hőségét – jelképesen értve, talán türelmetlenség, félelem vagy üresség formájában.

De tudd, hogy nem vagy egyedül ezen az úton: Isten végig veled tart, még ha néha rejtőzködve is. Sőt, maga Jézus Krisztus járt előtted ezen az ösvényen – emlékezz, hogy nyilvános szolgálata előtt negyven napot töltött a pusztában.

Ha a saját Megváltónk is fontosnak tartotta a pusztai időszakot, nekünk sem kell félnünk tőle. Ő ismer minden kísértést és nehézséget, amivel szembenézel, és együtt érez veled.

Ma, a kurzus első napjának végén bátorítást kapsz: a puszta nem tart örökké, de a benne szerzett tapasztalatok örökre szólhatnak.

Gondolj a Ozeás könyvében olvasható ígéretre: Isten maga mondja, hogy kicsalogatja népét a pusztába, hogy szívükre beszéljen, és ott „az Ákór völgyét a reménység kapujává teszi” (Oz 2,17). Az Ákór völgye a baj és nyomorúság helye volt Izrael történetében, mégis a remény kapujává válhat Isten jelenlétében. Így lehet a te mostani nehéz időszakodból is a reménység forrása.

Engedd meg Istennek, hogy a lelked pusztájában új életet sarjasszon! Ahogy a sivatag is kivirágzik az eső nyomán, úgy fog a te lelked is megújulni, ha kitartasz és figyelsz az Úrra a csendben.

Esti gyakorlat(ok)

#1: Szánj időt rá, hogy átgondold és leírd egy naplóba vagy füzetbe, mit érzel most a lelki életedben. Van-e olyan területe az életednek, ami pusztaságnak tűnik – ahol szárazságot, ürességet tapasztalsz? Ne értékeld, csak figyeld meg őszintén ezeket az érzéseket és gondolatokat.

#2: Lapozz a Bibliádban Ozeás 2,14-17 szakaszhoz, és olvasd el lassan, elmélkedve. Képzeld el, hogy Isten személyesen neked mondja: „elvezetlek a pusztába, és szívedre beszélek”. Mit jelenthet ez számodra konkrétan? Írj le egy mondatot vagy imát válaszként Istennek.

#3: Zenés meditáció: Hallgasd meg az egyik csendes, Istenre hangoló éneket, mint például a „Mint szarvas hűs vízforrásra” kezdetű dicséret (Zsolt 42 inspirációjával), amely arról szól, mennyire vágyakozik a lelkünk Isten után. Hagyd, hogy a zene és a szöveg imádságként hasson a szívedre!

Konklúzió:

• A puszta rákényszerít, hogy szembenézzünk önmagunkkal.
• Megfoszt a fölöslegtől, hogy meglássuk, mi az igazán fontos.
• Egyszerre lehet helye a szenvedésnek és az Istennel való mély találkozásnak.

Mikor élted meg úgy az életedet, mint egy pusztát?

Milyen érzések törtek rád ebben az időszakban?