„A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA”

Vedd észre, fedezd fel az életet, Isten működését mindabban, ami körülvesz!

Egy-két percet időzz el a képet figyelve!
Engedd, hogy hasson rád!

Rövidesen itt az aratás ideje, azért is választottam ezt a képet.

A képen egy aranyszínű búzatábla hullámzik a szélben, a háttérben egy betakarítógép dolgozik, halvány porfelhőt hagyva maga után. A búza érett, hajladozik, készen arra, hogy learassák – ez az áldozat pillanata, amikor a növekedésből termés lesz. A kép a gondoskodás, a kitartás és az időzítés fontosságát idézi – hiszen a búza nem egyik napról a másikra lett érett. A látvány emlékeztet arra, hogy az emberi életben is eljön az aratás ideje – amikor láthatóvá válik, ami belül csendben formálódott. A betakarítás egyszerre munka és ünnep: fáradság és hála találkozása. A kép tanulsága lehet az is: minden növekedésnek célja van, és minden élet idővel termést hoz – ha türelemmel és hűséggel ápolják. Isten is így munkálkodik bennünk – csendesen, de biztos kézzel, amíg beérik bennünk, amit ránk bízott.

A búza nemcsak a föld ajándéka, hanem szent jelképe is annak, Aki önmagát adja a világ életéért. Ahogyan a búzaszem meghal a földben, hogy termést hozzon, úgy adta oda önmagát Jézus is, hogy bennünket lelkileg tápláljon. A kenyér, amely az asztalunkra kerül, és az Oltáriszentség, amely az Úr Testévé válik, ugyanabból az isteni gondviselésből fakad. A búza élete kenyérré válik – táplál, erőt ad, összeköt minket egymással. Így válik Krisztus is az „élet kenyerévé”, aki minden szentáldozásban magához von, hogy az Ő életét hordozzuk magunkban. Mi magunk is akkor válunk igazán „életadóvá”, ha megengedjük, hogy Krisztus „megtörjön” bennünk – mások javára, szeretetből.

GYAKORLAT:

• Csendesedés: Ülj le vagy sétálj egy mező, kert, vagy akár csak egy szobanövény közelében. Hunyd le a szemed, és lélegezz mélyeket.

• Képmeditáció: Képzeld el, hogy te magad vagy egy búzaszál egy hatalmas mezőn. Érezted az esőt, a napfényt, a szelet – most itt az aratás ideje. Nem félelem, hanem beteljesedés.

• Elmélkedés:
  – Milyen „gyümölcsöt” hoz most az életem?
  – Mi az, amit Isten az elmúlt hónapokban bennem érlelt?
  – Tudom-e elfogadni, hogy a gyümölcs mások táplálására is szolgál?

• Imádság:
  „Uram, segíts felismerni, hogy Te dolgozol bennem – akkor is, amikor nem látom.
  Köszönöm a csendes növekedés időszakát, és add, hogy bátor szívvel fogadjam az aratás idejét is.
  Használj fel engem mások javára, szeretetből.
  Ámen.”

• Zárás: Írj le egy konkrét dolgot, amit Isten most „betakarított” benned – egy új felismerést, képességet, vagy döntést. És adj érte hálát.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

dr. FINTA JÓZSEF ATYA ELMÉLKEDÉSE

Akarjuk megismerni, „fogyasztani” Őt!

Június 22. – Úrnapja
Olvasmány.: Ter 14,18-20 / 1Kor 11,23-26
Evangélium: Lk 9,11b-17

Egy híres, jó előadó képességekkel bíró ateista professzor órákon keresztül szónokolt egy kisváros művelődési házának színpadán. Minden lehetséges érvet felsorakoztatva Jézus ellen beszélt, és a beléje vetett hit ellen. Meg akarta győzni hallgatóit a keresztény vallás értelmetlenségéről. A végén feltette a kérdést: „Van valakinek hozzászólása?” A hátsó sorban egy nemrég még alkoholista férfi állt fel, aki nem sok idővel korábban tért meg. Szó nélkül elő vett a szatyrából egy narancsot, és nekiállt meghámozni. A professzor kedvesen megkérdezte: „Nos? Mit akar mondani?” A férfi nagy nyugodtan majszolni kezdte a narancsot, gerezdről gerezdre eszegette. A hallgatók soraiban nevetés hallatszott. Az előadó pedig kezdte elveszíteni a türelmét: „Nos??” – kérdezte most már ingerültebben. A férfi azonban az utolsó falatig megette a narancsot, és csak utána fordult a professzorhoz: „Mondja meg, professzor úr, édes volt-e ez a narancs, vagy savanyú?” „Honnan tudhatnám? Hiszen nem kóstoltam!” – hökkent meg az előadó. „Mondja, akkor hogyan állíthat ilyen dolgokat Jézusról, ha egyszer nem is ismeri Őt?” – kérdezte a férfi. A teremben döbbent csend lett. 

 Ha Isten távol maradt volna az embertől, az érthetetlenség, a végtelenség, a megközelíthetetlenség homályába burkolózva, akkor jogos lenne az a gyakran hangoztatott vélemény, hogy „Isten nem is létezik, hiszen nem láthatjuk, nem hallhatjuk Őt! Vagy ha létezik is nem ismerhetjük meg, nem foghatjuk föl, nem tudhatunk semmi biztosat Róla.” Azonban a kereszténység Istene nagyon is közel jött az emberhez: valójában szó szerint „foghatóvá, sőt fogyaszthatóvá tette önmagát” az emberiség számára. A megtestesülésben felvette a mi emberi létünket, hasonlóvá vált hozzánk, azonosította önmagát velünk.

Szeretetteli szavai érthetőek, vigasztalóak voltak a korabeli hallgatók számára, és ma is azok. Erőt adnak, utat mutatnak azoknak, akik életük nagy kérdéseire keresik a válaszokat. Tetteit látták, hallották, leírták az Ő követői és tanítványai. Ezek a tettek a szeretet nagy áldozatkészségét követelik meg ugyan tőlünk, de egyáltalán nem lehetetlen utánozni, követni őket. Az emberré lett Krisztusban Isten igenis érthető, fogható képet nyújtott Önmagáról, megismerhetővé, szerethetővé lett. Mielőtt pedig elbúcsúzott ettől a világtól, ránk akarta hagyni Önmagát, méghozzá olyan alakban, olyan formában, ami mindenki számára kézzelfogható, könnyen megérthető. Olyan szimbólumokat választott, amely az emberiség minden korában és kultúrájában ismerős: a kenyér és a bor alapvető tápláléka volt és még ma is az a legtöbb nemzetnek a világon. Sokszor töprengtem azon, miért is ezt a két, annyira egyszerű, annyira mindennapi dolgot választotta Jézus, hogy értünk adott életét, Testét és Vérét megjelenítsék.

Nem találtam más választ, mint azt, hogy éppen ezzel akarta kifejezni, mennyire közel akar lenni hozzánk. Ezzel akarta megmutatni, mennyire szükséges számunkra az Ő jelenléte. Sok minden nélkül meg tudunk lenni, de a legalapvetőbb táplálékok és folyadékok nélkül nem! Ha az általunk termelt vagy birtokolt dolgok legnagyobb része hirtelen eltűnne a világból, higgyük el, viszonylag könnyen túl tudnánk tenni magunkat rajtuk. Azonban a kenyér és a bor nem ezek közé tartozik. 

 Jézus ennyire fontossá, ennyire nélkülözhetetlenné válik az egyes emberek életében! Kinek ne lenne szüksége arra, Akivé Jézus vált az emberiség számára? Kinek ne lenne szüksége egy szerető útitársra, aki példát mutat, jó tanácsokat ad a mindennapokban? Kinek ne lenne szüksége bűnbocsánatra? Olyan valakire, aki sokadszorra, hetvenszer hétszer is képes irgalmas lenni botlásaink, szeretetlenségeink iránt? Kinek ne lenne szüksége olyan barátra, aki mindent képes föláldozni érte, aki a végtelenségig kitart mellette? Ilyen szerető kapcsolatra mindenkinek szüksége van. Jézus ilyen baráttá, testvérré vált számunkra, a szeretet ilyen állandó jelévé. Az Eucharisztia pedig, Krisztus ma ünnepelt Teste és Vére a kenyérben és a borban ezt a vég nélkül szerető, mindent feláldozó jó barátot jeleníti meg számunkra, Aki ma is velünk van, akihez mindig fordulhatunk. Akarjuk megismerni, megfogni, fogyasztani Őt! 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

* * * * *

GONDOLATOK MÁS SZENTÍRÁSI SZAKASZOKHOZ

Olvasd el a Bibliából a következő szentírási részt: 1Kor 11,23-26

Ez a rész Pál apostol utolsó vacsoráról szóló hagyományát adja tovább. Leírja, hogy Jézus azon az éjszakán, amikor elárulták, kezébe vette a kenyeret és a bort, hálát adott, és azt mondta: „Ez az én testem… ez a kehely az új szövetség az én véremben.” Pál hozzáteszi: „valahányszor eszitek ezt a kenyeret és isszátok ezt a kelyhet, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön.” Ez az igehely a keresztény eucharisztikus hit központi része.

A Korinthusi levél egyik fő témája az ottani közösség megosztottságának kezelése. Az eucharisztia körüli gyakorlatok is zavart okoztak: a közös étkezések során társadalmi különbségek jelentek meg, a szegények háttérbe szorultak. Pál ebben a fejezetben nemcsak elméleti tanítást ad, hanem a közösség szívét, a Krisztus-test tudatát akarja helyreállítani. A leírt szöveg a legrégebbi ismert, írásban rögzített változata az utolsó vacsora szavaiból – még az evangéliumokénál is korábbi.

ÜZENET:

Ez a szakasz emlékeztet arra, hogy az eucharisztia nem csupán vallási szertartás, hanem élő kapcsolat Krisztus önátadó szeretetével. Amikor részt veszünk az oltáriszentségben, nemcsak emlékezünk, hanem belekapcsolódunk az isteni szeretet örök jelenébe. Jézus testének megtörése és vérének kiáradása ma is élő valóság – értünk történik. A kenyér megtörése egységre hív: önmagunk megosztására, mások szolgálatára, közösségépítésre.

A mai ember is vágyik valóságos jelenlétre, mély kapcsolatra – az Eucharisztia éppen ezt kínálja. Pál tanítása figyelmeztet: ne rutinnal közeledjünk, hanem alázattal és hálával. Mert minden szentmise tanúságtétel is: hirdetjük Krisztus halálát, és várjuk dicsőséges eljövetelét. Ez a szentség túlmutat az egyéni élményen – közösséggé formál minket. A megtört kenyér a megtört világ gyógyítására hív. És aki részesül benne, az maga is hivatott „kenyérré válni” mások számára: tápláló, jelenlévő, szeretettel teli életté.

„A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA”

Vedd észre, fedezd fel az életet, Isten működését mindabban, ami körülvesz!

Egy-két percet időzz el a képet figyelve!
Engedd, hogy hasson rád!

A képen egy hegytetőre épült kápolna látható – az esztergomi Szent Tamás hegy -, két kereszttel az előterében – valószínűleg a Golgota-jelenetet idézve –, háttérben párába burkolózó, zöldellő dombvidék húzódik. (Fotó: Ilosvai Gábor)

A fény szelíden öleli körbe a tájat, mintha az egész jelenet egy imádságos csendben lebegne. A kis templom a hegytetőn olyan, mint egy világítótorony – útmutató azoknak, akik az emelkedőt választják.

Ez a látvány egyszerre szimbolizálja az elcsendesedést, az Istennel való találkozás helyét és az odavezető utat. A keresztutak, amelyek a hegyre vezetnek, az ember belső küzdelmeire emlékeztetnek – de a magasban béke és rend vár. A természet és az emberi hit összekapaszkodása erőt sugall: a teremtett világban mindig van hely a transzcendensnek.

A kép azt üzeni, hogy érdemes „felkapaszkodni”, a hegyre tartani – nem látványosságért, hanem hogy tisztábban lássunk és közelebb kerüljünk a Lényeghez. 

Gyakorlat:

Előkészület: Csendesedj el, lehetőleg egy magasabb ponton (dombon, teraszon, kilátóban), vagy képzeletben idézz fel egy hegytetőt, ahol valaha jártál.

Képmeditáció: Képzeld el, hogy egyedül haladsz felfelé a hegyre. Minden lépésed csendesedik. Nincs más, csak te, az út, és az a kis kápolna a hegy tetején.

Elmélkedés:
– Mi az az életemben, ami most emelkedést kér – időt, kitartást, csendet?
– Mi vár rám ott fenn? Meg tudom-e engedni magamnak, hogy időt szánjak az Istennel való találkozásra?
– Honnan jövök? És hova tartok igazán?

Imádság:
„Uram, vezesd a lábamat a csend hegyére. Add, hogy ne a világ zaja vezessen, hanem a szívem szomjúsága Feléd.
Taníts felmenni – nem rohanva, hanem kitartással.”

Zárás: Ha lehet, tarts egy rövid sétát csendben. Aztán csak ülj le valahol, és hallgasd a körülötted lévő világot – úgy, mintha Isten válaszolna benned.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

dr. FINTA JÓZSEF ATYA ELMÉLKEDÉSE

A kulcs: az állandó kapcsolat

Június 15.. – Szentháromság vasárnapja
Olvasmány.: Péld 8,22-31 / Róm 5,1-5
Evangélium: Jn 16,12-15 

Egy tinédzser elkeseredetten panaszkodott Mark Twain-nek, a híres írónak: „Rettenetesek a szüleim. Főleg az apám, akivel egyáltalán nem értjük meg egymást! Állandóan veszekszünk. Begyöpösödött agyú! Még csak fogalma sincs a modern életről! Kibírhatatlan a helyzet! Az lesz a legjobb, ha elköltözöm otthonról, amint tudok!” Az író így válaszolt: „Fiatal barátom! Mélyen átérzem a helyzetét. Tudja, amikor tizenöt éves voltam, az apám ugyanilyen lehetetlen alak volt: műveletlen, berozsdásodott, önző! Azonban legyen egy kis türelemmel! A szülők nagyon lassan fejlődnek, de azért idővel megváltozhatnak! Tíz évvel később, amikor huszonöt éves lettem, már annyira jutott az apám, hogy néha egész értelmesen el lehetett beszélgetni vele. Amikor harmincöt éves voltam, már alig-alig voltak problémáink vagy vitáink egymással. Most pedig, hogy negyvenéves is elmúltam, akár hiszi, akár nem, az én öreg, fehér hajú apámhoz fordulok a legszívesebben tanácsért, ha valamilyen segítségre van szükségem. Látja, így megváltozhatnak a szülők, ha kellő türelemmel vagyunk hozzájuk!” 

Biztos, hogy a szülő változott meg az idők során az iménti példában? Nem inkább a gyermek?

A mai evangéliumban Jézus azzal indokolja a Szentlélek Isten kiárasztását a világba, hogy Ő maga nem mondhatott el mindent az embereknek, mert nem voltak még elég erősek hozzá. A megígért Szentlélek megtanít majd bennünket mindenre és eszünkbe juttat mindent, amit Jézus hirdetett korábban. A Mester azt is kihangsúlyozza, hogy amit a Szentlélek majd hirdetni fog, azt abból veszi, ami Jézusé és az Atyáé: vagyis nem fog forradalmian új, a meghirdetett evangéliumhoz képest egészen más dolgokat hozni. Ha viszont ez így van, ha a Szentlélek olyan dolgokat mond, mint korábban Krisztus, akkor miért van szükség Őrá?

Miért nem mondott el mindent Jézus kellő részletességgel, s miért nem elég, ha egyszer elmondta? A válasz nagyon egyszerű: azért, mert az isteni kinyilatkoztatás emberekhez szól. Emberekhez, akik nincsenek egyszer s mindenkorra „készen”, hanem fejlődnek, bontakoznak egyénileg és társadalmilag egyaránt. Ki ne küzdött volna még azzal a kérdéssel emberi kapcsolataiban, hogy „Meg kell mondani, de mikor és hogyan? Mondjuk meg, de hogyan, hogy meg is értse?” Bizony, az ember nincs felkészülve egyformán az élete minden pillanatában bizonyos válaszokra és magyarázatokra. Ugyanígy igaz ez az egész emberi társadalomra is: a történelmi, kulturális fejlődés nem hagyható ki a képből. Isten, aki tiszteletben tartja az ember szabadságát és képességeit, tudja ezt. Ahogyan a szülő sem egyforma mélységű és teljességű válaszokat ad gyermeke egy-egy kérdésére különböző életkorokban anélkül, hogy hazudna, úgy Isten is egyre jobban megmagyarázza, megérteti a kinyilatkoztatást az emberiséggel a történelem során.

Mi szükséges ehhez a folyamatos, egyre mélyebb megmagyarázáshoz, megértetéshez? Állandó kapcsolat. Ha szülő és gyermek, férj és feleség, barát és barát között nem szakad meg a kapcsolat, akkor megadják egymásnak a lehetőséget arra, hogy idővel jobban megértsék a másiknak egy-egy korábbi döntését, szavát, cselekedetét. Isten is arra törekszik, hogy folyamatosan kapcsolatban legyen az emberiséggel. 

 Amikor ma a Szentháromságot ünnepeljük, akkor Istennek azt a velünk való folyamatos kapcsolatát is ünnepeljük: azt, hogy a történelem kezdeteitől mindmáig keresi, szereti az embert és nem szűnik meg az igazságra tanítani. A kinyilatkoztatás három korszakát szokás a teológiában egy kis leegyszerűsítéssel az „Atya, a Fiú és a Szentlélek korszakainak” nevezni. A teremtéstől kezdve a Messiás eljöveteléig elsősorban az Atyával találkozunk: a teremtő és gondviselő Istennel, aki a kiválasztott embereken keresztül megkezdi az emberiség tanítását, formálását. A Jézus születésétől mennybemeneteléig tartó időszakot, a megtestesülés és a megváltás évtizedeit nevezhetjük a Fiú korszakának, amikor maga az emberré lett Isten élt közöttünk, szólt hozzánk, s ezzel az isteni kinyilatkoztatás Jézusban elérte csúcspontját. A mennybemenetelt követően a Szentlélek kiáradásával pedig kezdetét vette a Szentlélek korszaka, amely azóta is tart. Isten működése ebben a világban az első Pünkösd óta a Szentlélek tevékenységében érhető utol.

Ő az, aki megőrzi az evangélium hirdetőit az igaz tanításban, s minden korban lelkesíti, ösztönzi a hívőket Krisztus követésére. Ő az, aki az egymást követő kulturális, társadalmi korszakokban mindig segít értelmezni és megélni ugyanazokat a keresztény igazságokat, alkalmazva azokat a mindig új kihívásokhoz. Az Ő segítségével tud az Egyház válaszokat adni az emberiség újabb és újabb kérdéseire, problémáira anélkül, hogy eltérne az evangéliumi alapoktól. A Lélek támasztja minden korban Isten barátait, a szenteket, akik hősies krisztuskövetésükkel példát adnak a lanyhulóknak. Ő tartja ébren a szentségekben Krisztus örök érvényű tetteit, ajándékait. Lényegében ugyanazt mondja és teszi, mint az Atya és a Megváltó Krisztus, de egyre jobban kibontva és megértetve az isteni kinyilatkoztatást az emberekkel a szüntelenül változó világban. 

Természetesen a háromszemélyű Egy Isten nem szűnik meg tökéletes egység lenni egyik korszakban sem: mind az Atya, mind a Fiú, mind a Szentlélek együttműködik a teremtésben, a gondviselésben, a megtestesülésben, a megváltásban és a hit hirdetésében, ébren tartásában is. Azonban az emberiség történetének és az egyes emberek életének más-más korszakaiban Isten mégis mindig valamelyik Személye által nyilvánul meg, közeledik az ember felé, hogy megértesse és megszerettesse Önmagát vele. Legyünk hálásak a Szentháromság Egy Istennek ezért a figyelmes, emberi mivoltunkat, fejlődésünket tekintetbe vevő szeretetéért, s kérjük az Ő kegyelmét, hogy soha ne utasítsuk el közeledését, mindig nyitottak legyünk a mindennapokban a Vele való találkozásra! 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

* * * * *

GONDOLATOK MÁS SZENTÍRÁSI SZAKASZOKHOZ

Olvasd el a Bibliából a következő szentírási részt: Róm 5,1-5!

Pál apostol ebben a részben az Istenbe vetett hitből fakadó igazságosság és annak következményei mellett érvel. Azt írja: mivel hit által megigazultunk, békében élhetünk Istennel Jézus Krisztus által. Ez a kapcsolat reményt ad, sőt, még a szenvedések is értelmet nyernek, mert kitartást szülnek, a kitartás kipróbáltságot, a kipróbáltság pedig reményt. És ez a remény nem csal meg, mert „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által”.

A Római levél Pál egyik legmélyebb teológiai írása, amelyben lépésről lépésre bontja ki a megigazulás, a hit, a kegyelem és az üdvösség összefüggéseit. Az 5. fejezet fordulópont: eddig Pál bemutatta, hogy minden ember bűnös, de Isten kegyelme Jézus Krisztus által mindenki számára elérhető. Most arról beszél, hogy ennek a megigazult állapotnak mi a gyümölcse: béke, remény, szeretet – még a szenvedés közepette is.

ÜZENET:

Ez a szakasz a remény forrásáról szól – egy olyan reményről, amely nem múló illúzió, hanem mélyen gyökerezik Isten szeretetében.

A mai ember gyakran keresi a biztonságot, a békét, a megerősítést – és Pál azt mondja: mindez megtalálható a hitben. A hitből fakadó igazságosság nem pusztán erkölcsi állapot, hanem élő kapcsolat Istennel, amely békét szül.

Még a szenvedés sem értelmetlen többé, mert a hit szemével nézve ez is része a formálódásunknak. A fájdalom kitartást tanít, a kitartás mélyíti az emberi méltóságot, és ebben a folyamatban a remény nem halványul, hanem egyre erősebb lesz. Isten szeretete nem elvont eszme – hanem bennünk él a Lélek által. Ez a szeretet nem csupán vigasztal, hanem átalakít: bizalmat, türelmet, távlatot ad.

A keresztény remény nem naivitás, hanem bizalom Isten hűségében – akkor is, ha minden más bizonytalan. Ez az a remény, amely megtart, felemel, és továbbvisz az úton. A világ zaja közepette ez a csendes, erős bizalom lehet az igazi kapaszkodónk.