Jim Colbert élete kellemesen alakult. Szép otthona volt, kedves felesége, három gyereke és jó állása. Elérte a huszonnyolc éves kort, amikorra az ember igazán megérik és kialakul az egyénisége. Azután egyszerre megtört Jim pályája. Ahelyett, hogy hazatért volna meghitt otthonába, egyre mélyebbre merült az élet útvesztőjében, mintha egy mély és sötét barlangba zuhant volna bele.
Hamarosan alig bírt járni, vastüdővel lélegzett, kórházban élt és egy koporsószerű gépezethez volt kötve. Csak a fejét tudta normálisan mozgatni. A teste kilenc hónapra mozdulatlanná merevedett. Az orvosok közölték vele, hogy gyermekbénulása van. Ha elszakadna a géptől, meghalna. Nem lenne képes lélegezni.

Jim pokoli rémálmot élt át ébren. Végigélte, amint a felesége fölé hajol a kórházban, és suttogva azt mondja, elhagyja Őt és magával viszi a gyerekeket.

– Menj csak – felelte Jim határozottan. – Én már úgysem érek semmit.

Ilyennek értékelte önmagát. Egy értéktelen ember értéktelen testtel. Elfelejtette, hogy az agya azért ér valamit. Amikor kiengedték a kórházból, kapcsolatba lépett az állami rehabilitációs intézettel, és hamarosan visszatért pszichológiai tanulmányaihoz. Bele kellett törődnie, hogy többé nem lesz képes járni.

Életéből ki kellett iktatnia a feleségét, a gyerekeit és meghitt otthonát. Tolószékbe kényszerült, és két mozgássérült szobatársával lakott együtt egy Los Angeles-i lakásban. Ekkor igazán elveszíthette volna az életkedvét. Sokat kellett tanulnia, és két szobatársa imádott bulizni. Egyikük szintén tolószékben ült. A másik egy cisztikus fibrózis nevű, végzetes betegségben szenvedett. Hárman együtt mégis hamar beletanultak, hogyan érezzék jól magukat és hogyan csináljanak őrültségeket. A mozgáskorlátozottság nem volt akadály. Még sivatagi táborozáson is részt vettek.

Jim félembernek tartotta magát, amióta tolószékben ült. Önértékelése akkor kezdett változni, amikor észrevette, hogy a nők visszamosolyognak rá. Ettől megkönnyebbült. Talán életének ez a területe mégsem zárult le teljesen. Valóban nem.

Néhány év múlva Jim főállású pszichológus lett. Árvaházak létrehozásában segédkezett. Dolgozott fiatalkorú bűnözőkkel. Végül magánrendelőt nyitott, jómódra és közelismerésre tett szert.

Évek teltek el, majd egy éjjel verítékezve ébredt. Idősebb lett, és hirtelen beléhasított a felismerés, hogy nem valósította meg az életcélját. A bökkenő csupán az volt, hogy nem tudta, mi az. Annyit azonban tudott, hogy élete értelme nem merülhet ki abban, hogy bőségben él és köztiszteletnek örvend.

Elkezdte osztogatni anyagi javait, ahogyan a kígyó levedli régi bőrét. Ennek ellenére továbbra sem volt világos számára, mit is kellene tennie. A választ a barátai és kollégái találták meg számára. Azt javasolták menjen el a megyei árvaházba, ahol a gyerekeket ideiglenesen szállásolják el, olvassa el azoknak a gyerekeknek az aktáit, akik nem tudnak kijutni onnan.

Rájött, hogy a tartós nevelőotthoni elhelyezést nélkülöző gyerekeknek általában súlyos egészségügyi problémáik vannak. Vagy halálos betegségben szenvednek, vagy állandó ápolásra szorulnak valamilyen krónikus betegség miatt.

Különösen mély benyomást tett rá egy tizenhét éves fiú, aki tolószékben ült, és egész nap a fejét verte a falba. Sosem kapott végleges nevelőotthoni elhelyezést, egész életét az ideiglenes intézményben töltötte. Semmi szeretet. Semmi melegség.

Másnap Jim feladta a lakását, és megnyitotta benne az első árvaházat krónikus illetve halálos beteg gyerekek részére. Négy év alatt négy otthont nyitott, tolószékében kerekezve barátaikkal tárgyalt az olcsó bérek kialkudásáért. Tolószékében kerekezve megszervezte az igazgatótanácsot. Tolószékében kerekezve tárgyalt emberekkel, akik felajánlották idejüket és adományaikat.

Nevelőotthonait rendkívül szűkös anyagi keretekből kellett fenntartania, ennek ellenére sikerült elérnie, hogy alkalmazottai a szakmán belül a legmagasabb bérezést kapják — ami persze még mindig nem magas. A nevelőotthonok (köztük egy süket gyerekeket gondozó intézet) alapelve, hogy minden egyes gyerek a lehető legtöbb szeretethez részesüljön. Íme, egy a gyerekek története közül:

A tizenhét éves Carlos cisztikus fibrózissal került az intézetbe. Haragos és megkeseredett gyerek volt. Gyűlölte az otthont. Gyűlölte a személyzetet. Amikor azonban rájött, hogy azok nem hagyják magára, kimutatta mélyen elrejtett érzelmeit, szeretetét. Nem telt bele sok idő, és ő lett a Samadana árvaház lelke. Az egész személyzet odavolt érte. Mielőtt meghalt, számos barátját elveszítette különféle betegségek következtében. Azt álmodta, egy szikláról figyeli őket, azok pedig integetnek neki. „Ne félj — mondták neki a barátai álmában. — Itt sokkal könnyebb lélegezni. Ha felkészültél, egy fehér ló jön majd érted, és áthoz ide, hozzánk.” Ebben a hitben halt meg. Úgy ment el, hogy érezte mások szeretetét.

Jim sikere ellenére még mindig aggódik. Öregszik. Sok gyereken kell segíteni. Biztos akar lenni benne, hogy a programja halála után is tovább fog működni, hogy lesz elég pénz a finanszírozásra, és lesznek, akik továbbviszik művét. Ha ezt sikerül biztosítania, megtalálta élete igazi értelmét.

Diana Chapman