„A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA”

Vedd észre, fedezd fel az életet, Isten működését mindabban, ami körülvesz!

Egy-két percet időzz el a képet figyelve!
Engedd, hogy hasson rád!

Rövidesen itt az aratás ideje, azért is választottam ezt a képet.

A képen egy aranyszínű búzatábla hullámzik a szélben, a háttérben egy betakarítógép dolgozik, halvány porfelhőt hagyva maga után. A búza érett, hajladozik, készen arra, hogy learassák – ez az áldozat pillanata, amikor a növekedésből termés lesz. A kép a gondoskodás, a kitartás és az időzítés fontosságát idézi – hiszen a búza nem egyik napról a másikra lett érett. A látvány emlékeztet arra, hogy az emberi életben is eljön az aratás ideje – amikor láthatóvá válik, ami belül csendben formálódott. A betakarítás egyszerre munka és ünnep: fáradság és hála találkozása. A kép tanulsága lehet az is: minden növekedésnek célja van, és minden élet idővel termést hoz – ha türelemmel és hűséggel ápolják. Isten is így munkálkodik bennünk – csendesen, de biztos kézzel, amíg beérik bennünk, amit ránk bízott.

A búza nemcsak a föld ajándéka, hanem szent jelképe is annak, Aki önmagát adja a világ életéért. Ahogyan a búzaszem meghal a földben, hogy termést hozzon, úgy adta oda önmagát Jézus is, hogy bennünket lelkileg tápláljon. A kenyér, amely az asztalunkra kerül, és az Oltáriszentség, amely az Úr Testévé válik, ugyanabból az isteni gondviselésből fakad. A búza élete kenyérré válik – táplál, erőt ad, összeköt minket egymással. Így válik Krisztus is az „élet kenyerévé”, aki minden szentáldozásban magához von, hogy az Ő életét hordozzuk magunkban. Mi magunk is akkor válunk igazán „életadóvá”, ha megengedjük, hogy Krisztus „megtörjön” bennünk – mások javára, szeretetből.

GYAKORLAT:

• Csendesedés: Ülj le vagy sétálj egy mező, kert, vagy akár csak egy szobanövény közelében. Hunyd le a szemed, és lélegezz mélyeket.

• Képmeditáció: Képzeld el, hogy te magad vagy egy búzaszál egy hatalmas mezőn. Érezted az esőt, a napfényt, a szelet – most itt az aratás ideje. Nem félelem, hanem beteljesedés.

• Elmélkedés:
  – Milyen „gyümölcsöt” hoz most az életem?
  – Mi az, amit Isten az elmúlt hónapokban bennem érlelt?
  – Tudom-e elfogadni, hogy a gyümölcs mások táplálására is szolgál?

• Imádság:
  „Uram, segíts felismerni, hogy Te dolgozol bennem – akkor is, amikor nem látom.
  Köszönöm a csendes növekedés időszakát, és add, hogy bátor szívvel fogadjam az aratás idejét is.
  Használj fel engem mások javára, szeretetből.
  Ámen.”

• Zárás: Írj le egy konkrét dolgot, amit Isten most „betakarított” benned – egy új felismerést, képességet, vagy döntést. És adj érte hálát.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

dr. FINTA JÓZSEF ATYA ELMÉLKEDÉSE

Akarjuk megismerni, „fogyasztani” Őt!

Június 22. – Úrnapja
Olvasmány.: Ter 14,18-20 / 1Kor 11,23-26
Evangélium: Lk 9,11b-17

Egy híres, jó előadó képességekkel bíró ateista professzor órákon keresztül szónokolt egy kisváros művelődési házának színpadán. Minden lehetséges érvet felsorakoztatva Jézus ellen beszélt, és a beléje vetett hit ellen. Meg akarta győzni hallgatóit a keresztény vallás értelmetlenségéről. A végén feltette a kérdést: „Van valakinek hozzászólása?” A hátsó sorban egy nemrég még alkoholista férfi állt fel, aki nem sok idővel korábban tért meg. Szó nélkül elő vett a szatyrából egy narancsot, és nekiállt meghámozni. A professzor kedvesen megkérdezte: „Nos? Mit akar mondani?” A férfi nagy nyugodtan majszolni kezdte a narancsot, gerezdről gerezdre eszegette. A hallgatók soraiban nevetés hallatszott. Az előadó pedig kezdte elveszíteni a türelmét: „Nos??” – kérdezte most már ingerültebben. A férfi azonban az utolsó falatig megette a narancsot, és csak utána fordult a professzorhoz: „Mondja meg, professzor úr, édes volt-e ez a narancs, vagy savanyú?” „Honnan tudhatnám? Hiszen nem kóstoltam!” – hökkent meg az előadó. „Mondja, akkor hogyan állíthat ilyen dolgokat Jézusról, ha egyszer nem is ismeri Őt?” – kérdezte a férfi. A teremben döbbent csend lett. 

 Ha Isten távol maradt volna az embertől, az érthetetlenség, a végtelenség, a megközelíthetetlenség homályába burkolózva, akkor jogos lenne az a gyakran hangoztatott vélemény, hogy „Isten nem is létezik, hiszen nem láthatjuk, nem hallhatjuk Őt! Vagy ha létezik is nem ismerhetjük meg, nem foghatjuk föl, nem tudhatunk semmi biztosat Róla.” Azonban a kereszténység Istene nagyon is közel jött az emberhez: valójában szó szerint „foghatóvá, sőt fogyaszthatóvá tette önmagát” az emberiség számára. A megtestesülésben felvette a mi emberi létünket, hasonlóvá vált hozzánk, azonosította önmagát velünk.

Szeretetteli szavai érthetőek, vigasztalóak voltak a korabeli hallgatók számára, és ma is azok. Erőt adnak, utat mutatnak azoknak, akik életük nagy kérdéseire keresik a válaszokat. Tetteit látták, hallották, leírták az Ő követői és tanítványai. Ezek a tettek a szeretet nagy áldozatkészségét követelik meg ugyan tőlünk, de egyáltalán nem lehetetlen utánozni, követni őket. Az emberré lett Krisztusban Isten igenis érthető, fogható képet nyújtott Önmagáról, megismerhetővé, szerethetővé lett. Mielőtt pedig elbúcsúzott ettől a világtól, ránk akarta hagyni Önmagát, méghozzá olyan alakban, olyan formában, ami mindenki számára kézzelfogható, könnyen megérthető. Olyan szimbólumokat választott, amely az emberiség minden korában és kultúrájában ismerős: a kenyér és a bor alapvető tápláléka volt és még ma is az a legtöbb nemzetnek a világon. Sokszor töprengtem azon, miért is ezt a két, annyira egyszerű, annyira mindennapi dolgot választotta Jézus, hogy értünk adott életét, Testét és Vérét megjelenítsék.

Nem találtam más választ, mint azt, hogy éppen ezzel akarta kifejezni, mennyire közel akar lenni hozzánk. Ezzel akarta megmutatni, mennyire szükséges számunkra az Ő jelenléte. Sok minden nélkül meg tudunk lenni, de a legalapvetőbb táplálékok és folyadékok nélkül nem! Ha az általunk termelt vagy birtokolt dolgok legnagyobb része hirtelen eltűnne a világból, higgyük el, viszonylag könnyen túl tudnánk tenni magunkat rajtuk. Azonban a kenyér és a bor nem ezek közé tartozik. 

 Jézus ennyire fontossá, ennyire nélkülözhetetlenné válik az egyes emberek életében! Kinek ne lenne szüksége arra, Akivé Jézus vált az emberiség számára? Kinek ne lenne szüksége egy szerető útitársra, aki példát mutat, jó tanácsokat ad a mindennapokban? Kinek ne lenne szüksége bűnbocsánatra? Olyan valakire, aki sokadszorra, hetvenszer hétszer is képes irgalmas lenni botlásaink, szeretetlenségeink iránt? Kinek ne lenne szüksége olyan barátra, aki mindent képes föláldozni érte, aki a végtelenségig kitart mellette? Ilyen szerető kapcsolatra mindenkinek szüksége van. Jézus ilyen baráttá, testvérré vált számunkra, a szeretet ilyen állandó jelévé. Az Eucharisztia pedig, Krisztus ma ünnepelt Teste és Vére a kenyérben és a borban ezt a vég nélkül szerető, mindent feláldozó jó barátot jeleníti meg számunkra, Aki ma is velünk van, akihez mindig fordulhatunk. Akarjuk megismerni, megfogni, fogyasztani Őt! 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

* * * * *

GONDOLATOK MÁS SZENTÍRÁSI SZAKASZOKHOZ

Olvasd el a Bibliából a következő szentírási részt: 1Kor 11,23-26

Ez a rész Pál apostol utolsó vacsoráról szóló hagyományát adja tovább. Leírja, hogy Jézus azon az éjszakán, amikor elárulták, kezébe vette a kenyeret és a bort, hálát adott, és azt mondta: „Ez az én testem… ez a kehely az új szövetség az én véremben.” Pál hozzáteszi: „valahányszor eszitek ezt a kenyeret és isszátok ezt a kelyhet, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön.” Ez az igehely a keresztény eucharisztikus hit központi része.

A Korinthusi levél egyik fő témája az ottani közösség megosztottságának kezelése. Az eucharisztia körüli gyakorlatok is zavart okoztak: a közös étkezések során társadalmi különbségek jelentek meg, a szegények háttérbe szorultak. Pál ebben a fejezetben nemcsak elméleti tanítást ad, hanem a közösség szívét, a Krisztus-test tudatát akarja helyreállítani. A leírt szöveg a legrégebbi ismert, írásban rögzített változata az utolsó vacsora szavaiból – még az evangéliumokénál is korábbi.

ÜZENET:

Ez a szakasz emlékeztet arra, hogy az eucharisztia nem csupán vallási szertartás, hanem élő kapcsolat Krisztus önátadó szeretetével. Amikor részt veszünk az oltáriszentségben, nemcsak emlékezünk, hanem belekapcsolódunk az isteni szeretet örök jelenébe. Jézus testének megtörése és vérének kiáradása ma is élő valóság – értünk történik. A kenyér megtörése egységre hív: önmagunk megosztására, mások szolgálatára, közösségépítésre.

A mai ember is vágyik valóságos jelenlétre, mély kapcsolatra – az Eucharisztia éppen ezt kínálja. Pál tanítása figyelmeztet: ne rutinnal közeledjünk, hanem alázattal és hálával. Mert minden szentmise tanúságtétel is: hirdetjük Krisztus halálát, és várjuk dicsőséges eljövetelét. Ez a szentség túlmutat az egyéni élményen – közösséggé formál minket. A megtört kenyér a megtört világ gyógyítására hív. És aki részesül benne, az maga is hivatott „kenyérré válni” mások számára: tápláló, jelenlévő, szeretettel teli életté.