Dr. Faragó Artúr egyházmegyei kórházlelkész így vall munkájáról:

Munkám során mindenféle betegségben lévővel találkozom. Van köztük akár egynapos sebészetet igénybe vevő, de ápolási osztályon fekvő végstádiumos beteg is. Sokszor nem a betegség súlyossága a kihívás számunkra, hanem a rászorulóban lévő kapcsolati törés, hitkétely, különféle életválságok.
Ugyanazon betegség is mindenkinél más-más testi-lelki fájdalommal járhat, ahányfélék vagyunk, annyiféle gond, probléma van bennünk. Úgynevezett „elakadások”, bezártságok, fogvatartottságok, amelyekből segítenünk kell kitalálni a másikat, a saját erőforrásait felhasználva, arra rávezetve a másikat, hogy tudja mibe kapaszkodva megtalálni a kiutat, leginkább abba kapaszkodva, aki minden zárat feltör, minden megkötözöttséget felold.

Dr. Faragó Artúr atya

Járjuk a kórházat egy-egy hívó, megszólító tekintetre felfigyelve, és odalépve ahhoz is, aki talán maga sem tudja, hogy hogyan szólítson, hogyan kérjen segítséget, de tapasztalva elfogadó szeretetünket, mer megnyílni, mer kérni, meri elmondani, mi játszódik le lelke legbelső szobájában, benső várkastélyában.

Sokszor kérik maguk a betegek a lelkigondozói, papi segítséget. Gyakran előfordul, hogy a hozzátartozók értesítenek minket vagy éppen az orvosok, nővérek hívják fel a figyelmünket egy-egy betegre, sokszor úgy is hívva minket, hogy ők nem értik, miért viselkedik így vagy úgy a beteg, akár testi betegség sem indokolja a tüneteket, próbáljuk meg mi a beszélgetésben oldani, enyhíteni vagy orvosolni a bajt.

Néhány emlékezetes eset:

Egyik kórházban, sok éve, egy többféle betegségtől szenvedő ember mellett voltam. Nem tudott beszélni, csak nyögdécselni. Egy-két szót írt a falra egyik sebéből csordogáló vérébe mártott ujjával. Sok súlyos bűnnel vádolta magát. Az általa kért közös imádság szemlátomást nyugalmat adott neki. Sokféle szimbólummal fejezte ki, hogy szabadulni akar bűneitől. Hosszú időt töltöttem nála. Bízom benne, hogy bánatára megkapta a megbocsátást. Nyugalomban halt meg.

Számomra nagyon szép esemény volt az is, amikor évekkel ezelőtt egy kardiológiai osztályon egy katolikus férfit részesítettem a szentségekben. Imádságaink, szolgálatom után magához intett betegtársa, akinek takaróján Biblia volt, kezében imádságos könyve, szemén a szemüveg: „Atya, én református vagyok, amíg ott volt nála, imádkoztam magukért. Azért, hogy ő meggyógyuljon, meg azért, hogy maga jól el tudja látni a szolgálatát.” Egyenes beszédén, tiszta szavain éreztem, erős Isten-kapcsolatába helyezett minket.

Bízom benne, hogy, amikor meglátogatom a betegeket, akkor az irgalmasság cselekedetét gyakorlom, testi és lelki értelemben egyaránt. Biztos vagyok benne, hogy amíg mi magunk nem leszünk érintettek benne, fogalmunk sincs a kórházak és betegségek elzárt világáról.

Sokszor a szenvedésben nagyon magányosak az emberek. Egyik kedves kislány, súlyos betegségében fogalmazott így: „Ha négyen fekszünk is a szobában, a szív akkor is egyedül áll.” Ebbe a világba csak szeretettel, együttérzéssel tudunk bejutni, és akkor, ha a másik közel enged magához.

Nagyon szeretném kiemelni a betegek, a másik ember méltóságát. Vélt szeretetünkkel nem szabad saját magunknak sem visszaélni. A másik ember „fenség, Észak-fok, titok, idegenség”, ahogy mondja a költő.

Mélységes tisztelettel kell hozzá közelítenünk, és hogy ne legyen „messze fény”, ezért nem szabad ráerőltetnünk saját tanácsainkat, ötleteinket, megoldási javaslatainkat, hanem megismerve őt, aki szeretné magát megmutatni (vö. Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse…) kell segíteni, hogy együtt találjuk meg a kiutat.

Bízom abban is, hogy a hétköznapi életben sem kell másként viselkednem, illetve tapasztalom, hogy plébánosi munkámat és a püspöki bíróságon végzett szolgálatomat is jó irányba befolyásolja kórházlelkészi szolgálatom.

Sokkal megértőbb vagyok a betegek között töltött óráim miatt az élet más területein is. Talán azért is, mert számtalanszor átéltem már, hogy a szenvedés útját járva sok-sok hétköznapi érték viszonylagossá válik.

A halál, az életet megfordító tragédiák színpadán, ami tegnap még fontos volt, ma már fölöslegessé, elenyészővé válik. Nagyon sokszor, nagyon sokan nem gondolunk bele abba, hogy bármelyik pillanatban mi is fekhetünk halálos ágyunkon, akár a következő percben is számot kell adnunk dolgainkról.

Isten már irgalmazott nekünk Jézus feltámadásával és a bűnbocsánat lehetőségének megadásával. Most nekünk kell irgalmasnak lenni egymáshoz. Akár a betegek gondozásával, meglátogatásával, de az elfelejtett baráti, rokoni kapcsolatok felelevenítésével is. Aki minket bántott, megsértett, azok felé nekünk kell irgalmasnak lennünk, azért is, mert a másik nem tudja megtenni.

Szükség van az irgalmunkra, nekünk is gyógyító tud ez lenni és a másiknak is, aki sóvárogva vár ránk és szeretetünkre.

* * *

Kedves Klubtag!
Te hogyan tudsz mások szolgálatára lenni? Hol és hogyan tudod az irgalmat gyakorolni? Van-e a környezetedben beteg, szükséget szenvedő, aki számíthatna rád?

Ha a fenti gondolatokkal kapcsolatban van felismerésed, gondolatod, tapasztalatod, kérlek, oszd meg velünk! 

Bevezető ima:

Boldogságos Mária! Gyermeki bizalommal és szerető lélekkel fordulunk hozzád és közbenjárásodat kérjük. Isten kiválasztott teremtményeként kérünk, ne feledkezz meg rólunk, akik Hozzád fohászkodunk! Eszközöld ki Istentől számomra azokat a kegyelmeket, amelyeket e kilencedben kérek.

Elmélkedés:

Lukács rövid mondataiban egész életmű lapul: „Mária mindezeket megőrizte, és szívében forgatta.” Az emlékezés itt nem rágódás, hanem érlelés; nem önvádlás, hanem őrzés. Mária nem ragad le a napi zajban, de nem is menekül a lélek munkája elől: esténként visszahozza a nap képeit, és fény alá tartja őket. A fény neve: Isten hűsége.

Az esti emlékezés néhány egyszerű kérdésből él. Hol tapasztaltam ma szeretetet – bennem vagy körülöttem? Hol mulasztottam el – mikor csúszott ki a kezemből a figyelem? Mit tanultam az emberekkel való találkozásaimból? Miért adhatok hálát, még ha kicsi is? Mi az egyetlen lépés, amire holnap hívást érzek?

Nem vizsga ez, hanem hangolás: mint amikor a mester az esti csöndben áttörli a szerszámait, hogy reggel tisztán nyúljon hozzájuk.

Az emlékezéshez szépen illeszkedik az áldás. Mária életében az áldás nem ünnepi kellék, hanem levegő. A szív lassú imája körbejár: „Legyek békében… legyen ő békében.” Először magadra mondod: nem azért, mert különleges vagy, hanem mert szeretetre születtél. Aztán arra, aki közel áll hozzád: az áldás nem birtokol, hanem kísér. Végül arra, akivel nehéz: nem felmentés ez, hanem jóság, amely nem engedi, hogy a keserűség uralja a szívet. Az áldás megdolgozza bennünk a düh kemény rögét – nem egyik pillanatról a másikra, de kitartóan.

Ha ezt a két mozdulatot – emlékezés és áldás – szokássá érleled, változik a reggeled is. Nem a hiányok listájával ébredsz, hanem egy finom emlékezéssel: van út, és nem egyedül járom. A nap folyamán hamarabb észreveszed a jó jeleit, és hamarabb kéred a segítséget, amikor fogy az erő. A kapcsolataidban is több lesz a tiszta szó és kevesebb a torzított: mert este már láttad, hogyan érdemes mondani.

Mária „szíve” nem költői kifejezés: a döntések központja, az emlékezet tere, a szeretet forrása. Ha a szívet minden este egy kicsit „megtisztítjuk” a fénytelen ragadásoktól, másnap szabadabban tud szeretni. Nem a hibátlanság miatt, hanem mert van hova visszatérnie. A szeretet nem a pillanat hevéből él, hanem a szív ritmusából.

Kis ima: „Mária, aki mindent a szívedben őriztél, taníts szeretettel emlékezni és jót kívánni. Add, hogy az estéim békét, a reggeleim derűt, a napjaim pedig tisztább szeretetet hordjanak. Ámen.”

​

Gondolat:

Aranyosi Ervin: Az út végén…

Vajon az út végén, mi fog engem várni?
Kérdésre a választ meg fogom találni?
S addig vajon engem majd milyen út vezet?
Félelem-göröngyös, szépen kikövezett?
Szeretet vezet majd, vagy düh, harag, átok?
Magányosan megyek, vagy lesznek barátok?
Mennyi-mennyi kérdés. Tudatlan a lélek?
Keresem a választ, utamon, míg élek!
Visszanézni nem kell, nem segít a múltam,
ami lényeges volt, talán megtanultam.
Magam mögött hagyom, szívből megbocsátok,
mert a múlt súlyával csak magamnak ártok.
Csak a mában élek és teszem a dolgom,
amint felmerülnek gondjaim, megoldom.
A jövőm majd eljön, nem kell félnem tőle,
vágyammal teremtek, jó cél lesz belőle.
És ha majd egy napon az út végéhez érek,
majd angyalok várnak, csupa kedves lélek.
Addig nem is kell már egyéb dolgot tennem,
csak emberként élnem, s őszintén szeretnem!

Záró imádság:
Imádkozzunk a saját vagy mások imaszándékára:
Üdvözlégy… Oltalmad alá futunk Istennek szent Anyja …

Bevezető ima:

Boldogságos Mária! Gyermeki bizalommal és szerető lélekkel fordulunk hozzád és közbenjárásodat kérjük. Isten kiválasztott teremtményeként kérünk, ne feledkezz meg rólunk, akik Hozzád fohászkodunk! Eszközöld ki Istentől számomra azokat a kegyelmeket, amelyeket e kilencedben kérek.

Elmélkedés:

Az emeleti terem csendje sűrű, mégis levegős. Az apostolok és asszonyok együtt vannak, és közöttük Mária. Nem teljesítményért gyűltek össze, hanem ígéretre. Nem egyformák: van köztük heves és óvatos, sebzett és reménykedő. A Lélek mégis ott szeret megtelepedni, ahol helyet készítenek neki: békével, imával, egymás hordozásával.

A közösség valóságában a szeretet apró szokásokból nő. A másik mondata elé nem odatenni a sajátunkat, hanem előbb meghallgatni. Amikor öröm születik, nem gyorsan továbblépni, hanem megjelölni: „álljunk meg, ez fontos”. Amikor valaki elfárad, nem tanácsot zúdítani rá, hanem kérdezni: „Hogyan lehetek veled?” Mária jelenléte láthatatlanul szervezi ezt a teret: nem irányít, hanem légkört teremt. Az ilyen légkörben nem tökéletesek leszünk, hanem emberek, akik mernek egymás előtt emberek lenni.

A „mindnyájan együtt” azt is jelenti: felelősség egymásért. Amikor valaki jelzést ad – sóhaj, félmondat, felvillanó szem –, legyen, aki észreveszi. Nem kell, hogy mindenki; elég, ha valaki. A közösség így tart össze: láthatatlan szálak feszülnek a szívek között, és terhet vesznek át, mielőtt a hát meghajolna. Ebben a szövetben a Lélek könnyebben jár.

A pünkösd nem verseny rajtpisztollyal. Előbb csendben melegszik a szív. Aztán jön a szél, és ami addig belül érlelődött, hanggá válik. A bátorság nem a félelem hiánya, hanem a szeretet túlsúlya. Mária jelenléte ezt jelenti: a túlsúly történetét hordozza. Látta a sötétet, maradt a fényben; ezért az ő csendje a többieket is világosabbá teszi.

Közösségeink ma is szomjaznak az ilyen csendes jelenlétre. Lehet, hogy te nem fogsz beszédeket mondani, de oda tudsz ülni valaki mellé. Lehet, hogy nem vagy szervező alkat, de meg tudsz jelölni egy jó pillanatot. Lehet, hogy te is fáradt vagy, de ki tudod mondani: „együtt várunk, együtt bírjuk.” A Léleknek gyakran ennyi elég, hogy átjárja a szobát.

Kis ima: „Mária, az imádkozó Egyház anyja, taníts együtt lenni jól: figyelmesen, ítélet nélkül, nagylelkűen. Készíts szívünkben és köztünk helyet a Léleknek, hogy a várakozás örömmé érjen. Ámen.”

Gondolat:

Reményik Sándor – Valaki értem imádkozott

Mikor a bűntől meggyötörten
A lelkem terheket hordozott
Egyszer csak könnyebb lett a lelkem
Valaki értem imádkozott. Valaki értem imádkozott,
Talán apám, anyám régen?
Talán más is, aki szeret.Jó barátom vagy testvérem?
Én nem tudom, de áldom Istent,
Ki nékem megváltást hozott,
És azt, aki értem csak
Egyszer is imádkozott.

Záró imádság:

Imádkozzunk a saját vagy mások imaszándékára:
Üdvözlégy… Oltalmad alá futunk Istennek szent Anyja …

Bevezető ima:

Boldogságos Mária! Gyermeki bizalommal és szerető lélekkel fordulunk hozzád és közbenjárásodat kérjük. Isten kiválasztott teremtményeként kérünk, ne feledkezz meg rólunk, akik Hozzád fohászkodunk! Eszközöld ki Istentől számomra azokat a kegyelmeket, amelyeket e kilencedben kérek.

Elmélkedés:

A Golgota durva, érdes valóság. Nincs benne esztétika, csak kitartás. Mária nem tudja megállítani a szöget, nem tudja megfordítani az órát, de ott áll. A szeretet itt nem cselekvésben, hanem maradásban mutatkozik meg. Van pillanat, amikor minden szó túl sok, minden tanács kicsi – és az egyetlen igaz mozdulat az, hogy nem megyünk el.

A jelenlétnek ára van: látni, amit nem akarsz látni; érezni, amit nem akarsz érezni. De a szeretet ebben az árban születik újjá. János és Mária tekintetében egymásnak adja őket a Megfeszített: „Íme, a te anyád… íme, a te fiad.” A fájdalom közepén új közösség születik. Aki a szenvedés szélén is marad, az hidat ver két part között: a pusztulás és az élet között.

A megbocsátás útja gyakran itt kezdődik. A seb valóság, nem lehet kifesteni. De lehet másképp hordozni. Felidézni, ami történt – nem torzítva, nem bagatellizálva. Rálátni, hogy az elkövető is ember – nem felmenteni, de észrevenni, milyen félelmek, hiányok dolgozhattak benne. Emlékezni, hol kaptam én irgalmat – nem érdem szerint, ajándékba. Dönteni, hogy nem a keserűség írja a következő fejezetet. És amikor visszatér a fájdalom, emlékeztetni a szívet a döntésre. Ez lassú út, de szabadsághoz vezet.

A jelenlét másik arca a határ. A kereszt alatt maradni nem azt jelenti, hogy tűrni kell a bántást; azt jelenti, hogy nem válaszolunk bántással. A szeretet határokat tart, hogy méltóság maradjon. Van, hogy el kell menni. Van, hogy ki kell mondani: idáig és ne tovább. A maradás itt belső: nem hagyjuk, hogy a sérelem megmondja, kik vagyunk.

Ha ma egy nehéz történet közepén állsz, ne sürgesd saját szívedet. Mondd ki, mi fáj. Kérj erőt ahhoz, hogy ne vágj vissza. Emlékezz egy helyre, ahol irgalmat kaptál. És tedd le újra és újra – nem az emléket, hanem a harag jogát. A szeretet ilyenkor nem gyenge; ellenkezőleg: erő, amely a seb közepén sem tagadja meg önmagát.

Kis ima: „Mária, a kereszt alatt álló Anya, taníts maradni ott, ahol emberileg menekülnék. Adj erőt elengedni a keserűséget, őrizd a méltóságot bennem és a másikban. Ámen.”

Záró imádság:

Imádkozzunk a saját vagy mások imaszándékára:
Üdvözlégy… Oltalmad alá futunk Istennek szent Anyja …

Bevezető ima:

Boldogságos Mária! Gyermeki bizalommal és szerető lélekkel fordulunk hozzád és közbenjárásodat kérjük. Isten kiválasztott teremtményeként kérünk, ne feledkezz meg rólunk, akik Hozzád fohászkodunk! Eszközöld ki Istentől számomra azokat a kegyelmeket, amelyeket e kilencedben kérek.

Elmélkedés:

A Szent Család történetének egyik legcsendesebb, mégis legdrámaibb mondata: „József fölkelt, fogta a gyermeket és anyját, és éjjel Egyiptomba menekült.” Éjszaka indulnak, amikor a város alszik és a félelem segít bepakolni. A szeretet itt nem heroikus díszletekben áll, hanem egy kicsi család csöndes, mégis bátor lépteiben. Nem tudják, meddig tart az út, nem látják előre a megállókat – csak azt, hogy most menni kell.

A válság mindenkinél mást jelent. Gyors döntések, rövid távú célok, egyszerű mondatok. Mégis elfér benne az Isten. József álma nem álmodozás, hanem útjelző; Mária hordozása nem romantika, hanem állhatatosság. A szeretet ilyenkor a lényeghez tér vissza: mi menthető, mi szükséges, mi az első kicsi lépés. Minden, ami túl sok, maradjon az ajtó előtt; amit magunkkal viszünk, azt bírjuk is vinni.

Hétköznap így néz ki: leülni egy tiszta lap mellé, és rendet rakni a fejben. Mi az, ami rám van bízva? Mi az, ami nem az én hatásköröm? Mi az, amire ma van erőm? Melyik az egyetlen lépés, amit most meg tudok tenni? Ha ezeket leírod, átgondolod, lesz út, amelyen haladhatsz. És az úton menni mindig könnyebb, mint a sötét szobában forgolódni.

Az is segít, ha a testet előre küldöd: a lassú légzés, a meleg víz, a kimondott rövid ima („Uram, irgalmazz”). Az idegrendszered megérti, hogy nem ellenség közeledik, hanem feladat. A feszültség nem tűnik el, de elmozdul a helyéről: már nem te vagy benne, hanem te nézed. Ebből a fél lépésnyi távolságból már lehet dönteni, kérni, segítséget hívni.

A menekülés másik arca a kitartás. Nem egy nap, nem egy hét – talán évek. A szeretet itt egy másik erényre támaszkodik: hűség a kicsihez. Egy rendes reggeli. Egy biztos kézmozdulat, amivel a gyermek ruháját igazítod. Egy mondat, amit minden este elmondasz, hogy ne felejtsd el, kihez tartozol. A kicsikből nő ki az, amit később majd „megoldásnak” hívunk.

És végül: vissza lehet térni. A válság nem végállomás. Egyiptomból is visszahív a szó, amikor ideje van: „Keljetek, mert meghalt, aki a gyermeket kereste.” A szeretet nem marad a félelem logikájában. Tudja, mikor kell indulni – és azt is, mikor lehet elengedni a szorítást. Mária ezzel a ritmussal tanít: ne előzd meg az utasítást, de ne is késlekedj, amikor jön.

Kis ima: „Mária, aki éjszaka indultál, taníts a lényeget választani. Adj józanságot a döntésekhez, türelmet a kitartáshoz, és reményt a visszatéréshez. Ámen.”

Gondolat:

Uram, ha éhezem, küldj valakit, aki éhezik.
Ha szomjazom, küldj valakit, aki szomjazik.
Ha fázom, küldj valakit, akit felmelegíthetek.
Ha szomorú vagyok, küldj valakit, akit megvigasztalhatok.
Ha keresztem nehézzé válna, hadd osztozzam mások keresztjében.
Ha szegény leszek, vezess valakihez, aki szükséget szenved.
Ha elfoglalt leszek, küldj valakit, akinek sürgősen szüksége van rám.
Ha megaláznak, küldj valakit, akit dicsérhetek.
Ha elbátortalanodom, küldj valakit, akit bátoríthatok.
Ha megértésre lenne szükségem, küldj valakit, akinek az én megértésemre van szüksége.

(Kalkuttai Szent Teréz anya)

Záró imádság:

Imádkozzunk a saját vagy mások imaszándékára:
Üdvözlégy… Oltalmad alá futunk Istennek szent Anyja …