Dr. Faragó Artúr egyházmegyei kórházlelkész így vall munkájáról:
Munkám során mindenféle betegségben lévővel találkozom. Van köztük akár egynapos sebészetet igénybe vevő, de ápolási osztályon fekvő végstádiumos beteg is. Sokszor nem a betegség súlyossága a kihívás számunkra, hanem a rászorulóban lévő kapcsolati törés, hitkétely, különféle életválságok.
Ugyanazon betegség is mindenkinél más-más testi-lelki fájdalommal járhat, ahányfélék vagyunk, annyiféle gond, probléma van bennünk. Úgynevezett „elakadások”, bezártságok, fogvatartottságok, amelyekből segítenünk kell kitalálni a másikat, a saját erőforrásait felhasználva, arra rávezetve a másikat, hogy tudja mibe kapaszkodva megtalálni a kiutat, leginkább abba kapaszkodva, aki minden zárat feltör, minden megkötözöttséget felold.
Dr. Faragó Artúr atya
Járjuk a kórházat egy-egy hívó, megszólító tekintetre felfigyelve, és odalépve ahhoz is, aki talán maga sem tudja, hogy hogyan szólítson, hogyan kérjen segítséget, de tapasztalva elfogadó szeretetünket, mer megnyílni, mer kérni, meri elmondani, mi játszódik le lelke legbelső szobájában, benső várkastélyában.
Sokszor kérik maguk a betegek a lelkigondozói, papi segítséget. Gyakran előfordul, hogy a hozzátartozók értesítenek minket vagy éppen az orvosok, nővérek hívják fel a figyelmünket egy-egy betegre, sokszor úgy is hívva minket, hogy ők nem értik, miért viselkedik így vagy úgy a beteg, akár testi betegség sem indokolja a tüneteket, próbáljuk meg mi a beszélgetésben oldani, enyhíteni vagy orvosolni a bajt.
Néhány emlékezetes eset:
Egyik kórházban, sok éve, egy többféle betegségtől szenvedő ember mellett voltam. Nem tudott beszélni, csak nyögdécselni. Egy-két szót írt a falra egyik sebéből csordogáló vérébe mártott ujjával. Sok súlyos bűnnel vádolta magát. Az általa kért közös imádság szemlátomást nyugalmat adott neki. Sokféle szimbólummal fejezte ki, hogy szabadulni akar bűneitől. Hosszú időt töltöttem nála. Bízom benne, hogy bánatára megkapta a megbocsátást. Nyugalomban halt meg.
Számomra nagyon szép esemény volt az is, amikor évekkel ezelőtt egy kardiológiai osztályon egy katolikus férfit részesítettem a szentségekben. Imádságaink, szolgálatom után magához intett betegtársa, akinek takaróján Biblia volt, kezében imádságos könyve, szemén a szemüveg: „Atya, én református vagyok, amíg ott volt nála, imádkoztam magukért. Azért, hogy ő meggyógyuljon, meg azért, hogy maga jól el tudja látni a szolgálatát.” Egyenes beszédén, tiszta szavain éreztem, erős Isten-kapcsolatába helyezett minket.
Bízom benne, hogy, amikor meglátogatom a betegeket, akkor az irgalmasság cselekedetét gyakorlom, testi és lelki értelemben egyaránt. Biztos vagyok benne, hogy amíg mi magunk nem leszünk érintettek benne, fogalmunk sincs a kórházak és betegségek elzárt világáról.
Sokszor a szenvedésben nagyon magányosak az emberek. Egyik kedves kislány, súlyos betegségében fogalmazott így: „Ha négyen fekszünk is a szobában, a szív akkor is egyedül áll.” Ebbe a világba csak szeretettel, együttérzéssel tudunk bejutni, és akkor, ha a másik közel enged magához.
Nagyon szeretném kiemelni a betegek, a másik ember méltóságát. Vélt szeretetünkkel nem szabad saját magunknak sem visszaélni. A másik ember „fenség, Észak-fok, titok, idegenség”, ahogy mondja a költő.
Mélységes tisztelettel kell hozzá közelítenünk, és hogy ne legyen „messze fény”, ezért nem szabad ráerőltetnünk saját tanácsainkat, ötleteinket, megoldási javaslatainkat, hanem megismerve őt, aki szeretné magát megmutatni (vö. Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse…) kell segíteni, hogy együtt találjuk meg a kiutat.
Bízom abban is, hogy a hétköznapi életben sem kell másként viselkednem, illetve tapasztalom, hogy plébánosi munkámat és a püspöki bíróságon végzett szolgálatomat is jó irányba befolyásolja kórházlelkészi szolgálatom.
Sokkal megértőbb vagyok a betegek között töltött óráim miatt az élet más területein is. Talán azért is, mert számtalanszor átéltem már, hogy a szenvedés útját járva sok-sok hétköznapi érték viszonylagossá válik.
A halál, az életet megfordító tragédiák színpadán, ami tegnap még fontos volt, ma már fölöslegessé, elenyészővé válik. Nagyon sokszor, nagyon sokan nem gondolunk bele abba, hogy bármelyik pillanatban mi is fekhetünk halálos ágyunkon, akár a következő percben is számot kell adnunk dolgainkról.
Isten már irgalmazott nekünk Jézus feltámadásával és a bűnbocsánat lehetőségének megadásával. Most nekünk kell irgalmasnak lenni egymáshoz. Akár a betegek gondozásával, meglátogatásával, de az elfelejtett baráti, rokoni kapcsolatok felelevenítésével is. Aki minket bántott, megsértett, azok felé nekünk kell irgalmasnak lennünk, azért is, mert a másik nem tudja megtenni.
Szükség van az irgalmunkra, nekünk is gyógyító tud ez lenni és a másiknak is, aki sóvárogva vár ránk és szeretetünkre.
* * *
Kedves Klubtag!
Te hogyan tudsz mások szolgálatára lenni? Hol és hogyan tudod az irgalmat gyakorolni? Van-e a környezetedben beteg, szükséget szenvedő, aki számíthatna rád?
Ha a fenti gondolatokkal kapcsolatban van felismerésed, gondolatod, tapasztalatod, kérlek, oszd meg velünk!