Gabriella és családja viszontagságos története

Az első angyalka 

A szenvedés folytatódott. Továbbra is fájdalmaim voltak, és iszonyatosan reszkettem a hidegtől. Hosszú tanácskozást hallottam a mellettem lévő kis szobából. Azon vitáztak az orvosok, hogy megműtsenek, vagy folytassák a szülést. Sokáig nem tudtak dűlőre jutni, végül a műtét mellett döntöttek. Nekem megváltás volt az altatás. Éjszaka ébredtem fel, mikor a nővér jött vérnyomást mérni. 

 – A baba meghalt? – kérdeztem. 

 – Sajnos nem tudták megmenteni – mondta a nővér. 

Egészen idáig reménykedtem, megmagyarázhatatlan módon, de a reményem ezek után elszállt. Jó volt visszaaludni.  

Másnap nagyon gyenge voltam, alig bírtam a lábamon megállni. Az orvos jött és magyarázkodott. A problémát az okozta, hogy a köldökzsinór rá volt tekeredve a magzat nyakára kétszer, a fejére pedig egyszer. Mikor felálltam, a gravitáció miatt lejjebb csúszott és a köldökzsinór a koponya és a medencecsont közé szorult. Gyakorlatilag el kezdett fulladni a magzat. Az orvos azt mondta, hogy ha tudta volna, ott azonnal felvágja a hasam a szülőszobán, akkor megmenekült volna, de nem tudta, hogy ez a probléma. Azt is mondta, hogy sok vért vesztettem (ez lehetett oka az életveszélyes állapotnak), de ő nem akar nekem vért adni az AIDS veszély miatt. Kérte beleegyezésemet a baba boncolásába, és kérdezte, hogy akarjuk-e a temetését, vagy a kórházra bízzuk. Mi ez utóbbiról döntöttünk. A babát, aki fiúcska volt, nem láttam. Nem javasolták, hogy megnézzem, mert nem szép látvány volt. Utólag tudtam meg, hogy egy nagy véraláfutás volt a fején, ott, ahol a köldökzsinór elzáródott. Az ügy nagy port kavart fel a kórházban. Még a rendőrség is vizsgálódott. Három fegyelmit osztottak ki. Ha bepereltük volna a kórházat simán megnyertük volna a pert. Nekünk azonban ez eszünkbe sem jutott. El voltunk foglalva a bánatunkkal. 

Összegezve a történteket sorozatos hibák okozták a gyermek halálát. Műhibának tekinthető az, hogy a szülés előtt nem készült ultrahang vizsgálat. Nem foglalkoztak azzal, hogy jeleztem a magzat mozgásszegénységét. Későn vizsgálták a magzatvíz állapotát. Későn indították be a szülést. Nem vették fontolóra azt a tényt, hogy a baba miért nincs lesüllyedve a medencekimenetben, bár a vizsgálat során ezt megállapították. Elhanyagolták a szívhang ellenőrzését. 

Műszaki hibának tekinthető az, hogy nem volt lift, amikor sürgősen kellett volna. A beteghordozónak ez esetben fel kellett volna vinnie engem a kezében. Ezek a sorozatos tévedések majdnem 2 ember halálát okozták! A boncolás során megállapították, hogy a baba szíve rendellenesen fejlődött, olyannyira, hogy nem maradt volna amúgy sem életben. Mi akkor ezt nem hittük el, mert úgy gondoltuk, ez jó alibi az orvosnak, hogy ne mondják vétkesnek. 

Azt hiszem az imám jól sikerült. Krisztus szenvedését, a fájdalmat, az elhagyatottságot, a kiszolgáltatottságot, a vérrel verejtékezést, a mezítelenséget, a halálfélelmet, az élet elvesztésének fájdalmát, sikerült egy kicsit átélnem.  

Hálát adok Uram neked ezekért a megtapasztalásokért! Imámat meghallgattad. Köszönöm, hogy megajándékoztál egy kicsi angyalkával, aki az égből figyel ránk és szerintem segít is minket minden ügyünkben! 

Égi Édesanyám! Vedd pártfogásodba ezt a gyermeket, aki 9 hónapig az enyém volt, mégsem tudtam megölelni, megcsókolni. Gondoskodj róla, szeresd nagyon és küldd el néha segítségünkre! 

A második angyalka

Nehezen tudtuk elfogadni, ami történt. Olyan hihetetlennek tűnt az egész. Bánatunkat fokozta az, hogy az orvos 1 év várakozási időt javasolt. Ennyi kell ahhoz, hogy a vágott seb begyógyuljon és felkészüljön a szervezet az újabb terhességre. Ez nekem nagyon nehéz volt, mert úgy éreztem, csak akkor fogok megnyugodni, ha újra babát várhatok. Érzéseinket fokozta az, hogy barátaink, akik közel egy időszakban kötöttek velünk házasságot, már gyerekes szülőkké váltak. Hozták a kicsinyeiket, megcsodáltuk őket, de mintha éles nyilakkal szurkálták volna lelkünket, ha arra gondoltunk, hogy mi miért nem dicsekedhetünk a saját gyerekünkkel.  

A szívfejlődési rendellenesség miatt felkerestük a genetikusokat, mivel édesanyámnak is meghalt egy gyermeke szívfejlődési rendellenesség miatt. Ez gyanús volt, ezért kértük a vizsgálatunkat. Az édesanyám esetéről azonban semmi írásos dokumentum nem állt rendelkezésünkre. Mivel ez 1959-ben történt a genetikusok pedig lusták voltak kinyomozni, csak azt mondták: – Ez gyakran előfordul a fiúknál, de ne törődjünk vele, nem lesz semmi baj. Vállaljuk nyugodtan a következő terhességet! 

Lassan vánszorogtak a napok, de mégiscsak eltelt az egy év. Én új orvost választottam, aki tudta, hogy hívők vagyunk és maximálisan értékelte a mi erkölcsi elgondolásainkat, annak ellenére, hogy ő maga nem volt keresztény. Eljött a várva várt anyaság újra! A 9 hónap úgy telt el, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Azért néha eszünkbe jutott, mi lesz, ha Ő is beteg lesz, de elhessegettük a rossz gondolatokat. Szülés idejére bekerültem a kórházba, és azon a napon, mikor az orvosom nem volt bent, a konzílium úgy döntött, hogy másnap megcsászároznak. Ez övön alul ért ütés volt számomra, mert nem ez a szokás. Kértem őket, hogy lehessen normál úton szülni, merthogy 3 gyereket szeretnénk, de ők azt mondták, ez így veszélytelenebb, de ha akarom, saját felelősségre választhatom azt is. Nem mertem ellenkezni, de igazságtalannak éreztem a döntést, végül mégis beleegyeztem. (Az egyik orvos e beszélgetést követően odajött az ágyamhoz, és azt mondta, hogy nagyra értékeli azt, amit kértem. Ekkor már kezdett divat lenni ugyanis az, hogy az asszonyok kérjék a császárt, a fájdalmatlanabb szülés miatt.) Másnap megszületett császárral a kis Tamáska. Pólyába és takaróba csavarva hozták ki. Nagyon szép, fekete hajú, de erősen lilás-szürke színű csecsemő volt. Azt mondták ne is szoptassam, csak nézegessem, mert fázik. Ez már gyanús volt. 10 percig sem volt nálam, elvitték. Nem sokkal később 2 orvos jelent meg az ágyamnál és kérdezgetni kezdtek az előző esetről. Ezután közölték, hogy valami nincs rendben a babával. Lehet, hogy csak ion eltolódás, de lehet, hogy a szívével van valami baj. Még aznap elvitték a Tűzoltó utcai gyermekklinikára, ahol életének harmadik napján az Úr magához szólította. Szívfejlődési rendellenességet állapítottak meg, hasonlóan, mint a testvéremnél. Mikor átkerült a klinikára, kértük, hogy kereszteljék meg. Valószínűleg az az orvos szentelte meg Tamást, akiről még később szó lesz. 

Fájdalmunk leírhatatlan volt! Nem akartuk, nem tudtuk elfogadni, azt, ami történt. Én úgy éreztem magam, mint akit becsaptak. Hasam kétszer felvágva, a szüléstől kezdtem lányos alakom elveszíteni, és gyermek nélkül arra gondoltam ez azért történt velem, mert biztosan nem lennék jó anya. András is azt érezte, hogy ő nem lenne jó apa. Ugyanakkor láttunk szülőket, akikről úgy gondoltuk, hogy meg sem érdemlik gyermeküket, mert úgy bántak velük.  

Olyan lelkiállapotba kerültem, hogy nem akartam élni. Csak aludni volt jó, tudattalan állapotba lenni, de amikor felébredtem mintha nyilak hasítottak volna a szívembe. Sírtunk éjjel, sírtunk nappal. Egy vigaszunk volt, a családunk, akik minden holtpontból kihúztak minket. Az ő támogatásuk nélkül összeomlottunk volna. Barátaink is segítettek, amennyire tudtak, de így is nagyon nehéz volt. A másik segítségünk a hitünk volt. Bár voltak időszakok, amikor annyira kiüresedett állapotban voltunk, hogy imádkozni sem tudtunk, mégis a hitünk sokszor átsegített a bajokon. Isten kegyelme végig kísért minket. Amikor én voltam mélyponton, András vigasztalt, amikor Ő volt kétségbe esve, én adtam erőt neki. Amikor mindketten magunk alatt voltunk édesanyám vagy más rokonunk adott erőt. Valaki mindig segített! 

Istenem! Hol voltál akkor, amikor ez történt velünk? Miért hagytál el bennünket? Mi bíztunk benned! Nem gondoltuk, hogy ekkora megpróbáltatás elé állítasz. Mi a terved velünk? Nem félsz, hogy hitehagyottak leszünk? Mi jót tudsz ebből a helyzetből kihozni számunkra? 

„A mélységből kiáltok Uram hozzád! Hallgasd meg szavamat Uram! 

Füled figyeljen fel könyörgő szavamra, mert nálad a szeretet és nálad él az irgalom.” 

Uram, megmutattad kicsinységünket, megmutattad hatalmadat! Megtapasztalhattuk, azt, hogy az életünket nem mi irányítjuk. Hálát adok, mert megtanítottál az alázatra megmutattad, kik a mi igaz barátaink, testvéreink. Uram, köszönjük, hogy még egy angyalkát ajándékoztál nekünk, akiről Te biztosan jobban gondoskodsz, mint mi tettük volna, és aki most segít minket testvérével együtt. 

Beletaszítottál a sötét verembe, de egy kapaszkodó szálat hagytál nekünk. Hinnünk kell, hogy a szemünket az égre tekintve, ebben a szálban megkapaszkodva kihúzol a veremből. 

De van-e akkora hitünk? 

…Te hagytál el Uram, vagy mi hagytunk el Téged?…  

Drága Szűzanya! Te tudod igazán milyen fájdalmas az, ha valaki elveszíti gyermekét. Könyörögj érettünk! Segíts, hogy el tudjuk fogadni helyzetünket és ne rendüljön meg hitünk, ne fogyjon reményünk és ne szűnjön meg szeretetünk az Isten iránt! Segíts, hogy tiszta szívből el tudjuk mondani: „Isten adta, Isten elvette, legyen áldott az Ő neve!” 

Égi Édesanyám! Vedd pártfogásodba immár második gyermekünket! 

Ezen a lelki napon mélyítsük el magunkban a missziós lelkületet: törekedjünk jobban megélni hitünket, reményünket, és a szeretetet, amit Istentől kapunk!

(Folytatjuk …)

HA VAN BÁRMI, AMI MEGÉRINTETT EBBŐL A SZAKASZBÓL, ÍRD LE NYUGODTAN, OSZD MEG VELÜNK!
HA VAN IMASZÁNDÉKOD, AZT IS BÁTRAN ÍRD LE!

Gabriella és családja viszontagságos története

Előszó 

Közös életünk történetét írom most le házasságunk 25 évéről. Teszem ezt azért, mert úgy gondolom, hogy különleges tartalommal bír, s szeretném, ha az utódaimnak megmaradna, mert ennek ismeretében sok kérdésükre választ kaphatnak. 

Teszem azonban azért is, mert lelki atyám ezt tanácsolta, sőt penitenciaként feladta, ami alól már nem lehet kibújni. 

Történetünk másoknak erőt adhat, mint ahogy nekem is erőt adnak barátaim, akik szintén sokszor tanúbizonyságot tesznek arról, hogyan kell egy-egy megpróbáltatást elviselni, egy-egy nehézséggel megküzdeni. 

Végül, de nem utolsó sorban teszem azért is, mert ezzel a történettel szeretném megdicsőíteni az Úristent, tanúságot téve arról, hogy mennyire szeret minket, még akkor is, ha próbatételek elé állít. 

Ez a történet igazából nem rólunk szól, hanem az Istenről, mert benne van az Ő határtalan szeretete, atyai gondoskodása, végtelen csodái: csendes és nagy csodák. Benne van bőséges kegyelme és irgalma. Benne van az Isten végtelen alázata, ahogyan ránk bízza a szabad döntést, hogy egy-egy helyzetben mit választunk. És ha kérjük, hogy beavatkozzon az életünkbe, akkor ennek megfelelően átírja az üdvösségtörténetünket. Úgy alakítja, hogy magához édesgessen minket. Ha máshogy nem tud, hát fájdalmak, szenvedések árán. Ettől lesz ez a történet hallatlanul kreatív, változatos, egyedi, de gyakran fájdalmas. 

Jézus mondta: „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek.” (Mt 7,7) Kívánom a kedves olvasónak, hogy fedezze fel ennek a mondatnak a titkát ebben a történetben. 

Az imák meghallgattatnak

Férjemmel, Andrással szentségi házasságot kötöttünk. Tisztán léptünk az oltár elé. Ezt követően nem nászútra, hanem zarándoklatra indultunk. Ez teljesen spontán döntés volt, semmi tudatosság nem volt benne. Varsóból Czestochowába gyalogoltunk (250 km 10 nap alatt). Ezt az utat már 2 évvel előtte is megtettük, és nagy hatással volt ránk. Akkor még nem gondoltuk, hogy milyen nehézségek állnak előttünk. Talán ez a zarándoklat kellett ahhoz, hogy lelkiekben felkészüljünk rá. 

 Úgy terveztük, hogy 3 vagy 4 gyerekünk lesz, mivel mindketten hárman voltunk testvérek, és ez jó volt. Nem akartunk azonnal gyermeket, de egy év után – Istennek hála nem nagy küzdelemmel – babát vártam. Húsvét utáni napon kellett bevonulnom a kórházba szülni. A Húsvét ünnepét ekkor különösen átéltem, mert egy kicsit féltem a szüléstől és az anyaságtól. A Szentlélek imádkozott bennem, aki kérte a Jóistent, hogy ne legyen könnyű a szülésem, hanem igenis szeretnék megszenvedni, hogy átérezhessem Krisztus értünk vállalt áldozatát. Úgy gondoltam, ha megszenvedek a babáért, jobban fogom őt szeretni, jobban fogok ragaszkodni hozzá. Akkor nem gondoltam volna, hogy mennyire megkapom, amit kérek. 

Bevonultam a kórházba és egy hétig semmi sem történt. (A főorvos sí szabadságon volt és nekem úgy tűnt, hogy a fontos döntésekben őt várták.) Azt azonban éreztem, hogy a baba nem mozog annyit és ezt említettem is az orvosoknak. Ennek ellenére még egy ultrahangot sem csináltak. Egy hét múlva beindították infúzióval a szülést, de fájásgyengeség miatt leálltak vele. Akkor megnézték a magzatvizet, ami zavaros volt és azt jelezte, hogy a gyerek már nem érzi jól magát a hasamban. Újra indították a szülést, de nagyon nehezen tágultam. Amikor eljött a férjem látogatni, kértem, hogy felkelhessek, mert beszélni akartam vele. Úgy gondoltam, hogy a gravitáció besegít a szülés előrehaladásában. Ekkor levették hasamról a doppler készüléket, ami a magzat szívhangját hangosítja ki. Talán negyedórát ha beszélgettünk, azután visszafeküdtem az ágyra, mert fájdalmaim voltak. A dopplert jóval később, körülbelül 20 perc múlva tette csak vissza az orvosom, mikor jött ellenőrizni. Rémült arcát nem felejtem el, amikor kereste a szívhangokat, de nem találta. Rövidesen egy-két elhaló gyenge dobbanást még hallottunk, de azután síri csend következett. Orvosom csak annyit mondott: 

 – Gabikám, sajnos meg kell műtenünk. –  

Ezzel elrohant a műtőbe bemosakodni. Tudtam, hogy baj van, ezért nagyon imádkoztam a gyerekért. Ami ezután következett, az számomra felháborító. Nem volt lift, ami felvigyen a földszintről a 3. emeletre. A látogatásnak vége volt, a liftes néni hazament. Elzárta a liftet és nem tudta senki, hogy a kulcsot hova tette. Volt egy másik felvonó is, de az kicsi volt egy kórházi ágy számára. Tanácstalanul, tétovázva, végül kb 20 perc múlva a másik liftbe nagy nehezen bepréselve jutottam fel a műtőbe. Orvosom a haját tépte e tehetetlenség láttán. Azonnal előkerült egy ultrahang készülék, amivel megállapították, hogy a magzat életjelet nem ad. Ekkor már nem volt értelme sietni. Én már nagyon rosszul voltam. Kaptam egy oxigén maszkot a szám elé, és néhány másodperc múlva elsötétült a világ … 

Különös utazás

Ami ezután következett, arra nem tudok sorrendben emlékezni. Talán azért is, mert mintha nem lett volna sem idő, sem tér olyan értelemben, ahogy azt megszoktuk. Ez egy más világ volt. Mintha kiléptem volna a testemből, és kívülről láttam volna magamat. Láttam, ahogyan körülállnak az orvosok és serénykednek. Hallottam, hogy az altató orvos időnként bemondta a vérnyomás értékeimet. Pontosan emlékszem arra, hogy a legalacsonyabb vérnyomásom 40 volt. Ezt már eléggé kétségbeesetten mondta. Közben küzdöttek az életemért, kapkodtak, injekciókat nyomtak belém, stb.  

A másik esemény egy utazás volt. Mintha egy sötét alagútban, vagy vonatban száguldottam volna, szédületes sebességgel. Eközben azonban színes képekben az életem eseményei jelentek meg, szintén nagyon gyors pergésben. Az érdekes az, hogy főleg azok az események jöttek elő, amiben én hibás, vétkes voltam. Mintha a bűneimet sorolták volna fel. Ez nem volt kellemes élmény, sőt nagyon nyomasztó volt. 

Azután rájöttem, hogy itt valami „nagy dolog” történik. Talán meg fogok halni? Hihetetlennek tűnt az egész. Nem gondoltam, hogy 24 évesen ez bekövetkezhet. Félelmetes volt. Messziről egy kérdést kaptam. Maradsz, vagy jössz? Mintha lehetne választani élet és halál között. Elgondolkodtam ezen és arra a véleményre jutottam, hogy nem akarok tovább élni, mert meghalt a gyerekem és ezért nagyon szomorú vagyok. (Mellesleg soha nem voltam olyan nagy életkedvű, mert mindig inkább a nehézségeket és a szomorú dolgokat vettem észre az életemben és kevésbé a jót.) A döntésem, hogy meg akarok halni drámai élményt eredményezett. Megjelent a szemem előtt a családom és férjem, amint a koporsómnál kezüket tördelve zokognak, siratnak. Ettől olyan lelkiismeret furdalásom lett, – mivel ezt én okoztam a döntésemmel – hogy azt nem lehet leírni!!! Iszonyatos gyötrelem. A menekülést az hozta, hogy szép lassan beleúsztam az életbe, a testembe, miközben újra előjöttek környezetemből a hangok. Pofozgattak és kérdezték hallom-e, amit mondanak.  

A Jóisten nem menekített meg a feladatoktól. Bizonyára tervei vannak még velem, gondoltam. 

Köszönöm Uram, hogy sok mindenben nem nekünk kell dönteni, hanem Te döntesz helyettünk. Kegyelmeddel sokkal gazdagabb életet kapunk. Élet és halál Ura, hálát adok ezért a halál élményért, mert nem fogom soha elfelejteni, milyen az, amikor az ember szembesül a bűneivel, de már nem tudja jóvátenni. Segíts, hogy az életemben kerüljem a bűnt, de mindig felismerjem és legyen lehetőségem azt megbánni, ha jóvátenni nem is tudom! 

Ezen a lelki napon mélyítsük el magunkban a missziós lelkületet: törekedjünk jobban megélni hitünket, reményünket, és a szeretetet, amit Istentől kapunk!

(Folytatjuk …)

HA VAN BÁRMI, AMI MEGÉRINTETT EBBŐL A SZAKASZBÓL, ÍRD LE NYUGODTAN, OSZD MEG VELÜNK!
HA VAN IMASZÁNDÉKOD, AZT IS BÁTRAN ÍRD LE!

Szeretettel köszöntelek a Laudetur Közösség és Kiadó 2021. évi adventi lelkigyakorlatán, melynek címe: RORÁTE.

FOGADD SZERETTEL A HETEDIK ADVENTI BESZÉLGETÉST Mirjam nővérrel:

Nagyon örültem Mirjam nővér mély gondolatainak, amelyek láthatóan a szívéből fakadtak. Különösen is tetszett, hogy nem csak az adventi készületről beszélt, hanem az ünnep megélésének fontosságát is kiemelte.

Szeretnélek biztatni, hogy itt lent a hozzászólásoknál oszd meg velünk:

• Melyik az a mondat, gondolat, amely leginkább megérintett, ami most „telibe talált” nálad?
• Milyen felismerés született meg benned?
• Milyen ötletet kaptál az adventi készületedhez és mit határoztál el? 

Köszönöm, hogy hozzászólásoddal aktívan részt veszel a lelkigyakorlaton, és lelki kincseid megosztásával segíted a többi lelkigyakorlatozót is!

Szeretettel köszöntelek a Laudetur Közösség és Kiadó 2021. évi adventi lelkigyakorlatán, melynek címe: RORÁTE.

FOGADD SZERETTEL A HATODIK ADVENTI BESZÉLGETÉST Mira és Anna nővérrel:

Két igazán különleges nővérrel találkoztam. Mira nővér később tért meg. Ennek tapasztalatával próbálja segíteni a megtérő embereket. Anna nővér Kárpátaljáról származik és elénekelt nekünk egy szép helyi karácsony éneket, amely a gyermekkorában a kedvence volt.

Szeretnélek biztatni, hogy itt lent a hozzászólásoknál oszd meg velünk:

• Melyik az a mondat, gondolat, amely leginkább megérintett, ami most „telibe talált” nálad?
• Milyen felismerés született meg benned?
• Milyen ötletet kaptál az adventi készületedhez és mit határoztál el? 

Köszönöm, hogy hozzászólásoddal aktívan részt veszel a lelkigyakorlaton, és lelki kincseid megosztásával segíted a többi lelkigyakorlatozót is!

Szeretettel köszöntelek a Laudetur Közösség és Kiadó 2021. évi adventi lelkigyakorlatán, melynek címe: RORÁTE.

FOGADD SZERETTEL AZ ÖTÖDIK ADVENTI BESZÉLGETÉST László atyával:

László atya néhol teljesen másképpen közelítette meg az adventi felkészülést, mint ahogyan talán a köztudatban szokásos! Örültem a sok személyes élményének, mélyből fakadó gondolatának.

Szeretnélek biztatni, hogy itt lent a hozzászólásoknál oszd meg velünk:

• Melyik az a mondat, gondolat, amely leginkább megérintett, ami most „telibe talált” nálad?
• Milyen felismerés született meg benned?
• Milyen ötletet kaptál az adventi készületedhez és mit határoztál el? 

Köszönöm, hogy hozzászólásoddal aktívan részt veszel a lelkigyakorlaton, és lelki kincseid megosztásával segíted a többi lelkigyakorlatozót is!