Gabriella és családja viszontagságos története
Előszó
Közös életünk történetét írom most le házasságunk 25 évéről. Teszem ezt azért, mert úgy gondolom, hogy különleges tartalommal bír, s szeretném, ha az utódaimnak megmaradna, mert ennek ismeretében sok kérdésükre választ kaphatnak.
Teszem azonban azért is, mert lelki atyám ezt tanácsolta, sőt penitenciaként feladta, ami alól már nem lehet kibújni.
Történetünk másoknak erőt adhat, mint ahogy nekem is erőt adnak barátaim, akik szintén sokszor tanúbizonyságot tesznek arról, hogyan kell egy-egy megpróbáltatást elviselni, egy-egy nehézséggel megküzdeni.
Végül, de nem utolsó sorban teszem azért is, mert ezzel a történettel szeretném megdicsőíteni az Úristent, tanúságot téve arról, hogy mennyire szeret minket, még akkor is, ha próbatételek elé állít.
Ez a történet igazából nem rólunk szól, hanem az Istenről, mert benne van az Ő határtalan szeretete, atyai gondoskodása, végtelen csodái: csendes és nagy csodák. Benne van bőséges kegyelme és irgalma. Benne van az Isten végtelen alázata, ahogyan ránk bízza a szabad döntést, hogy egy-egy helyzetben mit választunk. És ha kérjük, hogy beavatkozzon az életünkbe, akkor ennek megfelelően átírja az üdvösségtörténetünket. Úgy alakítja, hogy magához édesgessen minket. Ha máshogy nem tud, hát fájdalmak, szenvedések árán. Ettől lesz ez a történet hallatlanul kreatív, változatos, egyedi, de gyakran fájdalmas.
Jézus mondta: „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek.” (Mt 7,7) Kívánom a kedves olvasónak, hogy fedezze fel ennek a mondatnak a titkát ebben a történetben.
Az imák meghallgattatnak
Férjemmel, Andrással szentségi házasságot kötöttünk. Tisztán léptünk az oltár elé. Ezt követően nem nászútra, hanem zarándoklatra indultunk. Ez teljesen spontán döntés volt, semmi tudatosság nem volt benne. Varsóból Czestochowába gyalogoltunk (250 km 10 nap alatt). Ezt az utat már 2 évvel előtte is megtettük, és nagy hatással volt ránk. Akkor még nem gondoltuk, hogy milyen nehézségek állnak előttünk. Talán ez a zarándoklat kellett ahhoz, hogy lelkiekben felkészüljünk rá.
Úgy terveztük, hogy 3 vagy 4 gyerekünk lesz, mivel mindketten hárman voltunk testvérek, és ez jó volt. Nem akartunk azonnal gyermeket, de egy év után – Istennek hála nem nagy küzdelemmel – babát vártam. Húsvét utáni napon kellett bevonulnom a kórházba szülni. A Húsvét ünnepét ekkor különösen átéltem, mert egy kicsit féltem a szüléstől és az anyaságtól. A Szentlélek imádkozott bennem, aki kérte a Jóistent, hogy ne legyen könnyű a szülésem, hanem igenis szeretnék megszenvedni, hogy átérezhessem Krisztus értünk vállalt áldozatát. Úgy gondoltam, ha megszenvedek a babáért, jobban fogom őt szeretni, jobban fogok ragaszkodni hozzá. Akkor nem gondoltam volna, hogy mennyire megkapom, amit kérek.
Bevonultam a kórházba és egy hétig semmi sem történt. (A főorvos sí szabadságon volt és nekem úgy tűnt, hogy a fontos döntésekben őt várták.) Azt azonban éreztem, hogy a baba nem mozog annyit és ezt említettem is az orvosoknak. Ennek ellenére még egy ultrahangot sem csináltak. Egy hét múlva beindították infúzióval a szülést, de fájásgyengeség miatt leálltak vele. Akkor megnézték a magzatvizet, ami zavaros volt és azt jelezte, hogy a gyerek már nem érzi jól magát a hasamban. Újra indították a szülést, de nagyon nehezen tágultam. Amikor eljött a férjem látogatni, kértem, hogy felkelhessek, mert beszélni akartam vele. Úgy gondoltam, hogy a gravitáció besegít a szülés előrehaladásában. Ekkor levették hasamról a doppler készüléket, ami a magzat szívhangját hangosítja ki. Talán negyedórát ha beszélgettünk, azután visszafeküdtem az ágyra, mert fájdalmaim voltak. A dopplert jóval később, körülbelül 20 perc múlva tette csak vissza az orvosom, mikor jött ellenőrizni. Rémült arcát nem felejtem el, amikor kereste a szívhangokat, de nem találta. Rövidesen egy-két elhaló gyenge dobbanást még hallottunk, de azután síri csend következett. Orvosom csak annyit mondott:
– Gabikám, sajnos meg kell műtenünk. –
Ezzel elrohant a műtőbe bemosakodni. Tudtam, hogy baj van, ezért nagyon imádkoztam a gyerekért. Ami ezután következett, az számomra felháborító. Nem volt lift, ami felvigyen a földszintről a 3. emeletre. A látogatásnak vége volt, a liftes néni hazament. Elzárta a liftet és nem tudta senki, hogy a kulcsot hova tette. Volt egy másik felvonó is, de az kicsi volt egy kórházi ágy számára. Tanácstalanul, tétovázva, végül kb 20 perc múlva a másik liftbe nagy nehezen bepréselve jutottam fel a műtőbe. Orvosom a haját tépte e tehetetlenség láttán. Azonnal előkerült egy ultrahang készülék, amivel megállapították, hogy a magzat életjelet nem ad. Ekkor már nem volt értelme sietni. Én már nagyon rosszul voltam. Kaptam egy oxigén maszkot a szám elé, és néhány másodperc múlva elsötétült a világ …
Különös utazás
Ami ezután következett, arra nem tudok sorrendben emlékezni. Talán azért is, mert mintha nem lett volna sem idő, sem tér olyan értelemben, ahogy azt megszoktuk. Ez egy más világ volt. Mintha kiléptem volna a testemből, és kívülről láttam volna magamat. Láttam, ahogyan körülállnak az orvosok és serénykednek. Hallottam, hogy az altató orvos időnként bemondta a vérnyomás értékeimet. Pontosan emlékszem arra, hogy a legalacsonyabb vérnyomásom 40 volt. Ezt már eléggé kétségbeesetten mondta. Közben küzdöttek az életemért, kapkodtak, injekciókat nyomtak belém, stb.
A másik esemény egy utazás volt. Mintha egy sötét alagútban, vagy vonatban száguldottam volna, szédületes sebességgel. Eközben azonban színes képekben az életem eseményei jelentek meg, szintén nagyon gyors pergésben. Az érdekes az, hogy főleg azok az események jöttek elő, amiben én hibás, vétkes voltam. Mintha a bűneimet sorolták volna fel. Ez nem volt kellemes élmény, sőt nagyon nyomasztó volt.
Azután rájöttem, hogy itt valami „nagy dolog” történik. Talán meg fogok halni? Hihetetlennek tűnt az egész. Nem gondoltam, hogy 24 évesen ez bekövetkezhet. Félelmetes volt. Messziről egy kérdést kaptam. Maradsz, vagy jössz? Mintha lehetne választani élet és halál között. Elgondolkodtam ezen és arra a véleményre jutottam, hogy nem akarok tovább élni, mert meghalt a gyerekem és ezért nagyon szomorú vagyok. (Mellesleg soha nem voltam olyan nagy életkedvű, mert mindig inkább a nehézségeket és a szomorú dolgokat vettem észre az életemben és kevésbé a jót.) A döntésem, hogy meg akarok halni drámai élményt eredményezett. Megjelent a szemem előtt a családom és férjem, amint a koporsómnál kezüket tördelve zokognak, siratnak. Ettől olyan lelkiismeret furdalásom lett, – mivel ezt én okoztam a döntésemmel – hogy azt nem lehet leírni!!! Iszonyatos gyötrelem. A menekülést az hozta, hogy szép lassan beleúsztam az életbe, a testembe, miközben újra előjöttek környezetemből a hangok. Pofozgattak és kérdezték hallom-e, amit mondanak.
A Jóisten nem menekített meg a feladatoktól. Bizonyára tervei vannak még velem, gondoltam.
Köszönöm Uram, hogy sok mindenben nem nekünk kell dönteni, hanem Te döntesz helyettünk. Kegyelmeddel sokkal gazdagabb életet kapunk. Élet és halál Ura, hálát adok ezért a halál élményért, mert nem fogom soha elfelejteni, milyen az, amikor az ember szembesül a bűneivel, de már nem tudja jóvátenni. Segíts, hogy az életemben kerüljem a bűnt, de mindig felismerjem és legyen lehetőségem azt megbánni, ha jóvátenni nem is tudom!
Ezen a lelki napon mélyítsük el magunkban a missziós lelkületet: törekedjünk jobban megélni hitünket, reményünket, és a szeretetet, amit Istentől kapunk!
(Folytatjuk …)
HA VAN BÁRMI, AMI MEGÉRINTETT EBBŐL A SZAKASZBÓL, ÍRD LE NYUGODTAN, OSZD MEG VELÜNK!
HA VAN IMASZÁNDÉKOD, AZT IS BÁTRAN ÍRD LE!