Gabriella és családja viszontagságos története

Az első angyalka 

A szenvedés folytatódott. Továbbra is fájdalmaim voltak, és iszonyatosan reszkettem a hidegtől. Hosszú tanácskozást hallottam a mellettem lévő kis szobából. Azon vitáztak az orvosok, hogy megműtsenek, vagy folytassák a szülést. Sokáig nem tudtak dűlőre jutni, végül a műtét mellett döntöttek. Nekem megváltás volt az altatás. Éjszaka ébredtem fel, mikor a nővér jött vérnyomást mérni. 

 – A baba meghalt? – kérdeztem. 

 – Sajnos nem tudták megmenteni – mondta a nővér. 

Egészen idáig reménykedtem, megmagyarázhatatlan módon, de a reményem ezek után elszállt. Jó volt visszaaludni.  

Másnap nagyon gyenge voltam, alig bírtam a lábamon megállni. Az orvos jött és magyarázkodott. A problémát az okozta, hogy a köldökzsinór rá volt tekeredve a magzat nyakára kétszer, a fejére pedig egyszer. Mikor felálltam, a gravitáció miatt lejjebb csúszott és a köldökzsinór a koponya és a medencecsont közé szorult. Gyakorlatilag el kezdett fulladni a magzat. Az orvos azt mondta, hogy ha tudta volna, ott azonnal felvágja a hasam a szülőszobán, akkor megmenekült volna, de nem tudta, hogy ez a probléma. Azt is mondta, hogy sok vért vesztettem (ez lehetett oka az életveszélyes állapotnak), de ő nem akar nekem vért adni az AIDS veszély miatt. Kérte beleegyezésemet a baba boncolásába, és kérdezte, hogy akarjuk-e a temetését, vagy a kórházra bízzuk. Mi ez utóbbiról döntöttünk. A babát, aki fiúcska volt, nem láttam. Nem javasolták, hogy megnézzem, mert nem szép látvány volt. Utólag tudtam meg, hogy egy nagy véraláfutás volt a fején, ott, ahol a köldökzsinór elzáródott. Az ügy nagy port kavart fel a kórházban. Még a rendőrség is vizsgálódott. Három fegyelmit osztottak ki. Ha bepereltük volna a kórházat simán megnyertük volna a pert. Nekünk azonban ez eszünkbe sem jutott. El voltunk foglalva a bánatunkkal. 

Összegezve a történteket sorozatos hibák okozták a gyermek halálát. Műhibának tekinthető az, hogy a szülés előtt nem készült ultrahang vizsgálat. Nem foglalkoztak azzal, hogy jeleztem a magzat mozgásszegénységét. Későn vizsgálták a magzatvíz állapotát. Későn indították be a szülést. Nem vették fontolóra azt a tényt, hogy a baba miért nincs lesüllyedve a medencekimenetben, bár a vizsgálat során ezt megállapították. Elhanyagolták a szívhang ellenőrzését. 

Műszaki hibának tekinthető az, hogy nem volt lift, amikor sürgősen kellett volna. A beteghordozónak ez esetben fel kellett volna vinnie engem a kezében. Ezek a sorozatos tévedések majdnem 2 ember halálát okozták! A boncolás során megállapították, hogy a baba szíve rendellenesen fejlődött, olyannyira, hogy nem maradt volna amúgy sem életben. Mi akkor ezt nem hittük el, mert úgy gondoltuk, ez jó alibi az orvosnak, hogy ne mondják vétkesnek. 

Azt hiszem az imám jól sikerült. Krisztus szenvedését, a fájdalmat, az elhagyatottságot, a kiszolgáltatottságot, a vérrel verejtékezést, a mezítelenséget, a halálfélelmet, az élet elvesztésének fájdalmát, sikerült egy kicsit átélnem.  

Hálát adok Uram neked ezekért a megtapasztalásokért! Imámat meghallgattad. Köszönöm, hogy megajándékoztál egy kicsi angyalkával, aki az égből figyel ránk és szerintem segít is minket minden ügyünkben! 

Égi Édesanyám! Vedd pártfogásodba ezt a gyermeket, aki 9 hónapig az enyém volt, mégsem tudtam megölelni, megcsókolni. Gondoskodj róla, szeresd nagyon és küldd el néha segítségünkre! 

A második angyalka

Nehezen tudtuk elfogadni, ami történt. Olyan hihetetlennek tűnt az egész. Bánatunkat fokozta az, hogy az orvos 1 év várakozási időt javasolt. Ennyi kell ahhoz, hogy a vágott seb begyógyuljon és felkészüljön a szervezet az újabb terhességre. Ez nekem nagyon nehéz volt, mert úgy éreztem, csak akkor fogok megnyugodni, ha újra babát várhatok. Érzéseinket fokozta az, hogy barátaink, akik közel egy időszakban kötöttek velünk házasságot, már gyerekes szülőkké váltak. Hozták a kicsinyeiket, megcsodáltuk őket, de mintha éles nyilakkal szurkálták volna lelkünket, ha arra gondoltunk, hogy mi miért nem dicsekedhetünk a saját gyerekünkkel.  

A szívfejlődési rendellenesség miatt felkerestük a genetikusokat, mivel édesanyámnak is meghalt egy gyermeke szívfejlődési rendellenesség miatt. Ez gyanús volt, ezért kértük a vizsgálatunkat. Az édesanyám esetéről azonban semmi írásos dokumentum nem állt rendelkezésünkre. Mivel ez 1959-ben történt a genetikusok pedig lusták voltak kinyomozni, csak azt mondták: – Ez gyakran előfordul a fiúknál, de ne törődjünk vele, nem lesz semmi baj. Vállaljuk nyugodtan a következő terhességet! 

Lassan vánszorogtak a napok, de mégiscsak eltelt az egy év. Én új orvost választottam, aki tudta, hogy hívők vagyunk és maximálisan értékelte a mi erkölcsi elgondolásainkat, annak ellenére, hogy ő maga nem volt keresztény. Eljött a várva várt anyaság újra! A 9 hónap úgy telt el, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Azért néha eszünkbe jutott, mi lesz, ha Ő is beteg lesz, de elhessegettük a rossz gondolatokat. Szülés idejére bekerültem a kórházba, és azon a napon, mikor az orvosom nem volt bent, a konzílium úgy döntött, hogy másnap megcsászároznak. Ez övön alul ért ütés volt számomra, mert nem ez a szokás. Kértem őket, hogy lehessen normál úton szülni, merthogy 3 gyereket szeretnénk, de ők azt mondták, ez így veszélytelenebb, de ha akarom, saját felelősségre választhatom azt is. Nem mertem ellenkezni, de igazságtalannak éreztem a döntést, végül mégis beleegyeztem. (Az egyik orvos e beszélgetést követően odajött az ágyamhoz, és azt mondta, hogy nagyra értékeli azt, amit kértem. Ekkor már kezdett divat lenni ugyanis az, hogy az asszonyok kérjék a császárt, a fájdalmatlanabb szülés miatt.) Másnap megszületett császárral a kis Tamáska. Pólyába és takaróba csavarva hozták ki. Nagyon szép, fekete hajú, de erősen lilás-szürke színű csecsemő volt. Azt mondták ne is szoptassam, csak nézegessem, mert fázik. Ez már gyanús volt. 10 percig sem volt nálam, elvitték. Nem sokkal később 2 orvos jelent meg az ágyamnál és kérdezgetni kezdtek az előző esetről. Ezután közölték, hogy valami nincs rendben a babával. Lehet, hogy csak ion eltolódás, de lehet, hogy a szívével van valami baj. Még aznap elvitték a Tűzoltó utcai gyermekklinikára, ahol életének harmadik napján az Úr magához szólította. Szívfejlődési rendellenességet állapítottak meg, hasonlóan, mint a testvéremnél. Mikor átkerült a klinikára, kértük, hogy kereszteljék meg. Valószínűleg az az orvos szentelte meg Tamást, akiről még később szó lesz. 

Fájdalmunk leírhatatlan volt! Nem akartuk, nem tudtuk elfogadni, azt, ami történt. Én úgy éreztem magam, mint akit becsaptak. Hasam kétszer felvágva, a szüléstől kezdtem lányos alakom elveszíteni, és gyermek nélkül arra gondoltam ez azért történt velem, mert biztosan nem lennék jó anya. András is azt érezte, hogy ő nem lenne jó apa. Ugyanakkor láttunk szülőket, akikről úgy gondoltuk, hogy meg sem érdemlik gyermeküket, mert úgy bántak velük.  

Olyan lelkiállapotba kerültem, hogy nem akartam élni. Csak aludni volt jó, tudattalan állapotba lenni, de amikor felébredtem mintha nyilak hasítottak volna a szívembe. Sírtunk éjjel, sírtunk nappal. Egy vigaszunk volt, a családunk, akik minden holtpontból kihúztak minket. Az ő támogatásuk nélkül összeomlottunk volna. Barátaink is segítettek, amennyire tudtak, de így is nagyon nehéz volt. A másik segítségünk a hitünk volt. Bár voltak időszakok, amikor annyira kiüresedett állapotban voltunk, hogy imádkozni sem tudtunk, mégis a hitünk sokszor átsegített a bajokon. Isten kegyelme végig kísért minket. Amikor én voltam mélyponton, András vigasztalt, amikor Ő volt kétségbe esve, én adtam erőt neki. Amikor mindketten magunk alatt voltunk édesanyám vagy más rokonunk adott erőt. Valaki mindig segített! 

Istenem! Hol voltál akkor, amikor ez történt velünk? Miért hagytál el bennünket? Mi bíztunk benned! Nem gondoltuk, hogy ekkora megpróbáltatás elé állítasz. Mi a terved velünk? Nem félsz, hogy hitehagyottak leszünk? Mi jót tudsz ebből a helyzetből kihozni számunkra? 

„A mélységből kiáltok Uram hozzád! Hallgasd meg szavamat Uram! 

Füled figyeljen fel könyörgő szavamra, mert nálad a szeretet és nálad él az irgalom.” 

Uram, megmutattad kicsinységünket, megmutattad hatalmadat! Megtapasztalhattuk, azt, hogy az életünket nem mi irányítjuk. Hálát adok, mert megtanítottál az alázatra megmutattad, kik a mi igaz barátaink, testvéreink. Uram, köszönjük, hogy még egy angyalkát ajándékoztál nekünk, akiről Te biztosan jobban gondoskodsz, mint mi tettük volna, és aki most segít minket testvérével együtt. 

Beletaszítottál a sötét verembe, de egy kapaszkodó szálat hagytál nekünk. Hinnünk kell, hogy a szemünket az égre tekintve, ebben a szálban megkapaszkodva kihúzol a veremből. 

De van-e akkora hitünk? 

…Te hagytál el Uram, vagy mi hagytunk el Téged?…  

Drága Szűzanya! Te tudod igazán milyen fájdalmas az, ha valaki elveszíti gyermekét. Könyörögj érettünk! Segíts, hogy el tudjuk fogadni helyzetünket és ne rendüljön meg hitünk, ne fogyjon reményünk és ne szűnjön meg szeretetünk az Isten iránt! Segíts, hogy tiszta szívből el tudjuk mondani: „Isten adta, Isten elvette, legyen áldott az Ő neve!” 

Égi Édesanyám! Vedd pártfogásodba immár második gyermekünket! 

Ezen a lelki napon mélyítsük el magunkban a missziós lelkületet: törekedjünk jobban megélni hitünket, reményünket, és a szeretetet, amit Istentől kapunk!

(Folytatjuk …)

HA VAN BÁRMI, AMI MEGÉRINTETT EBBŐL A SZAKASZBÓL, ÍRD LE NYUGODTAN, OSZD MEG VELÜNK!
HA VAN IMASZÁNDÉKOD, AZT IS BÁTRAN ÍRD LE!