Szeretettel köszöntelek a Laudetur Közösség és Kiadó 2021. évi adventi lelkigyakorlatán, melynek címe: RORÁTE.

Mindannyiunknak szükségünk van lelki megújulásra újra és újra. Ehhez nyújtunk segítséget egy egészen különleges módon. Az idén a 800 éves Domonkos Rend szerzeteseivel és szerzetesnőivel beszélgettem arról, ők hogyan élik meg az adventi időszakot és a karácsonyt.

Az összes beszélgetésnél rendkívül tetszett, hogy a szerzeteseknél igazán személyes hangvételű, meghitt vallomásoknak lehettem részese, hiszen a saját életükből mondanak el történeteket,
konkrét példákat, illetve gyakorlatokat is tartalmaznak a beszélgetések, melyekből ötleteket meríthetsz és te magad is alkalmazhatod.

FOGADD SZERETTEL AZ ELSŐ ADVENTI BESZÉLGETÉST Dóra és Veronika nővérrel:

Szenzációs volt a két nővérrel beszélgetni! Olyan mélységeket érintettek, amely rám valóban nagy hatással voltak. Köszönöm az őszinteségüket!

Szeretnélek biztatni, hogy itt lent a hozzászólásoknál oszd meg velünk:

• Melyik az a mondat, gondolat, amely leginkább megérintett, ami most „telibe talált” nálad?
• Milyen felismerés született meg benned?
• Milyen ötletet kaptál az adventi készületedhez és mit határoztál el? 

Köszönöm, hogy hozzászólásoddal aktívan részt veszel a lelkigyakorlaton, és lelki kincseid megosztásával segíted a többi lelkigyakorlatozót is!

Kedves Klubtag!

Az októberi lelki napunk témája szorosan kapcsolódik a Mindenszentek ünnepéhez, az elmúlás gondolatához.

Mustó Péter jezsuita atya „Ahol otthon vagy” című könyvéből olvasok fel neked egy részletet (16 percben), amely az atya gondolatait, elmélkedését tartalmazza.
Hozzá videóillusztrációkat raktam, hogy még élvezetesebb és megragadóbb legyen a mondanivaló.
Fogadd szeretettel:

Néhány gondolat, kérdés az elhangzottakhoz:

• Ezekből a gondolatokból mi volt az, ami leginkább megérintett, amit „magaddal viszel”?
• Volt már az életedben olyan, amikor szinte „pokoljárást” éltél meg? Nálad mi volt a pokol?
  A megoldás az életünkre nem tőlünk jön! Ha megmaradunk a tehetetlenségben, a kétségbeesésben, a végleges kudarcban, az jelenti magát a pokolt.

• Az életedben téged is sok minden meggyötört. Gondoltál már arra, hogy ez is hozzájárult a „tisztulásodhoz”? 
• Istenben keresni mindent! Istenben látni az életünket, az eseményeket. Te hogyan értelmezed ezt a saját életedre vonatkozóan?
  Számodra lehetséges megszeretni azt, ami van?

***

Kedves Klubtag!
Örömmel veszem (vesszük), ha megosztod velünk véleményedet, gondoltaidat, saját tapasztalataidat!

RÁHANGOLÓDÁS

Az élethez forrásokra van szükségünk. Egyrészt belső forrásokra, másrészt a Szentlélek forrásaira. Egész életünkben keressük az utat saját magunkhoz és az Istenhez is. Közben elbukunk, majd újból felkelünk, letérünk az útról, elcsatangolunk, majd ismét visszatalálunk az ösvényünkre, és ez így megy évtizedeken keresztül.

A célunk mégis az, hogy – miközben tévelygünk – elérjük a célunkat, beteljesítsük küldetésünket, értelme legyen az életünknek.

A Laudetur szeretne újból és újból olyan szempontokat, gondolatokat, élményeket hozni számodra – most ezen lelki nap keretében is, amely közelebb visz a valóság megismeréséhez, önmagadhoz és az Istenhez.

AZ ÚT A BENNÜNK LÉVŐ MÉLYSÉGEKEN KERESZTÜL VEZET

A saját lelki folyamataink és az Istennel való kapcsolatunk megértése, helyes szemlélése meghatározó a saját boldogságunk szempontjából. Ezért is tetszik nekem Anselm Grün bencés szerzetes megközelítése, aki szerint a bennünk lévő mélységek felfedezése és kibontása hozza el számunkra az igazi kegyelmeket, amelyekből táplálkozhatunk a mindennapi életben.

Anselm Grün így fogalmaz: “A mélyből forrásozó lelkiség azt jelenti, hogy Isten nemcsak a Bibliában és egyháza által szól hozzánk, hanem épp önmagunkon, gondolatainkon és érzelmeinken, testünkön és álmainkon, sőt sebzettségünkön és vélt gyengeségeinken át is.”

A mélyből forrásozó lelkiséget főleg a szerzetesség gyakorolta. A korai szerzetesek az önismeretből indultak ki, hogy megismerhessék az igaz Istent és találkozzanak vele.

Istenhez a saját valóságunkba, a tudattalan mélységeibe lemerülve emelkedhetünk fel.

Az alulról építkező lelkiség az Istenhez vezető utat nem egyirányú utcaként fogja fel, amelyen előrehaladva az ember egyre jobban megközelíti Istent.

Istenhez sokkal inkább tévutakon és kerülőkön, kudarcokon és az önmagunk feletti csalódásokon át jutunk el. Nem saját erényeim tesznek mindenekelőtt nyitottá Isten felé, hanem gyengeségem, tehetetlenségem, sőt vétkem.

GOLDOLKODJ FORDÍTVA!

Anselm Grün megközelítése egy kicsit más, mint amit talán megszokhattunk.
Szükség van arra, hogy néha fordítva gondolkozzunk, fordítva közelítsük meg az életünk nehézségeit, ne pedig a megszokott, esetleg berögzött módon.

A mélyből forrásozó lelkiségnél inkább az a tét, hogy nyitottak legyünk a személyes kapcsolatra Istennel épp azon a ponton, ahol elérkeztünk lehetőségeink végső határához.

Az igazi ima – a szerzetesek szerint – nyomorúságunk mélyéből száll fel, nem erényeinkből.

A kérdés az, mit tegyünk, ha minden rosszul sikerül, mit kezdjünk darabokra hullott életünkkel, és hogyan hozhatunk létre valami újat belőle. Ez az alázatosság útja.

Nem szabad az alázatot olyan erénynek felfogni, amelyre az ember önmagától szert tehet, amennyiben „megalázza”, kicsivé teszi önmagát. Az alázat elsősorban nem társadalmi erény, hanem vallásos alapmagatartás.

A LELKI NAP CÉLJA

Ezen a lelki napon szeretném bemutatni a mélyből forrásozó lelkiség mindkét pólusát: az utat igazi valónkhoz és Istenhez a saját valóságunkba történő leereszkedés által, valamint a gyengeség és a kudarc megtapasztalását, mint az igazi imádság helyét és annak lehetőségét, hogy Istennel új, személyes kapcsolatba kerüljünk – Anselm Grün segítségével.

Érintjük azokat a terápiás lépéseket, amelyeket az embernek végig kell járnia, hogy eljusson igazi önmagához. Másrészt ez az a vallásos út, amely a kudarc megtapasztalásán keresztül visz el az imához, a „mélyből fakadó kiáltáshoz” és az Istenhez fűződő mély kapcsolathoz.

HOGYAN LEHET A MÉLYSÉGÜNKBŐL ERŐT MERÍTENI?
BIBLIAI PÉLDÁK

A Biblia soha nem tökéletes és makulátlan embereket állít elénk a hit példaképeiként, épp ellenkezőleg, olyan embereket, akiket súlyos bűn terhel, és a mélységből kiáltanak Istenhez.

Ilyen Ábrahám, aki Egyiptomban megtagadja a feleségét, húgának mondja, mert előnye származik belőle. Ennek eredményeként a fáraó felveszi Sárát háremébe. Istennek személyesen kell közbelépnie, hogy a hit atyját megszabadítsa hazugságától (Ter 12,10-20). Ilyen Mózes, aki kiszabadítja Izraelt Egyiptomból. Mózes gyilkos: haragjában megölt egy egyiptomit. Először saját alkalmatlanságával kell szembesülnie, melyet a csipkebokor képében lát visszatükröződni, hogy kudarcot vallott emberként Isten a szolgálatába fogadja. Ilyen Dávid, Izrael példás királya, minden királyok mintaképe. Súlyos bűnt követ el akkor, amikor Batsebával, Urija feleségével hál. Amikor aztán Batseba teherbe esik, megparancsolja, hogy hagyják magára a csatában a hettita Uriját, akit így könnyen megölnek.

Az Ószövetség nagy, jelentőségteljes és útmutató személyeinek először bűnük és tehetetlenségük mélypontján kellett túljutniuk, hogy reményüket egyedül Istenbe vessék és hagyják, hogy Isten átalakítsa őket, ezáltal a hit és az Isten iránti engedelmesség eszményképeivé váljanak.

Az Újszövetségben Jézus Simon Pétert választja ki, hogy közössége sziklája legyen. Péter nem érti Jézust. Szeretné visszatartani őt attól, hogy Jeruzsálembe, a biztos halálba menjen. Jézus Sátánnak nevezi Pétert, és megparancsolja neki, hogy távozzon tőle (Mt 16,23). Végül elfogatásakor Péter megtagadja Jézust. Az Olajfák hegyére vezető úton még ünnepélyesen bizonygatta: „Még ha meg is kell veled halnom, akkor sem tagadlak meg.” (Mt 26,35) Először meg kell tapasztalnia, hogy bármilyen ünnepélyesen ígéri is, nem kezeskedhet önmagáért. Amikor végül elárulta Jézust, „kiment és keserves sírásra fakadt” (Mt 26,75).

Az evangélisták nem szépítették Péter kudarcát. Szemmel láthatóan fontos volt számukra, hogy kíméletlen őszinteséggel bevallják, Jézus nem jámbor és megbízható apostolokat választott ki, hanem igenis bűnös, gyarló férfiakat. Mégis ezekre a férfiakra alapította egyházát. Ők voltak Isten könyörületességének alkalmas tanúi, ahogy azt Jézus hirdette és halálával bebizonyította.

Péter épp bűnével lett szikla mások számára, mert megtapasztalta, hogy nem ő, hanem egyedül a hit a szikla, amelybe kapaszkodnia kell, hogy a megpróbáltatásban hűségesen kitarthasson Krisztus mellett.

A farizeus Pál tipikus képviselője a magasból építkező lelkiségnek. Ő maga mondja: „A zsidó vallásosságban számos fajtámbeli kortársamat felülmúltam, mert fölöttébb buzgó követője voltam atyáim hagyományainak.” (Gal 1,14) Nagy becsben tartotta a farizeusok eszményeit, minden parancsot és előírást pontosan betartott, hogy rajtuk keresztül teljesítse Isten akaratát. Amikor azonban a Damaszkuszba vezető úton a földre zuhan, életének egész építménye összeomlik, magasból építkező lelkisége kudarcot vall. A földön fekszik, tehetetlenül és kiszolgáltatottan. Minden esemény, amelyet maga elé tűzött, elhomályosul előtte. Többé nem lát.
Ebben a sötétségben szembesül önmagával és saját semmiségével. Ekkor tapasztalja meg, mit jelent a mélyből forrásozó lelkiség: kiszolgáltatva lenni saját szánalmas valóságunknak. Ugyanakkor megtapasztalja, hogy maga Krisztus működik benne, és alakítja őt át. Erről a tapasztalatról tanúskodik a csak a hitből való megigazulásról szóló üzenete.

Azt fejezi ki, hogy Istent nem az erény és az aszkézis útján érhetjük el, hanem tehetetlenségünk beismerése árán, mert csak akkor leszünk fogékonyak a kegyelemre.

Pál megtérése után sem teljesen gyógyult, átalakult ember. Valamilyen betegség kínozza, amely nyilvánvalóan megalázó a számára. Azt mondja magáról: „De hogy a nagyszerű kinyilatkoztatás elbizakodottá ne tegyen, tövist kaptam a testembe, a sátán angyalát, hogy arcul csapkodjon, és el ne bízzam magam.” (2Kor 12,7) A betegség mégsem akadályozza Pált abban, hogy az örömhírt hirdesse. A súlyos baj, amelyet Pálnak viselnie kell, „az értelmezők többsége szerint egy erejét bénító és megalázó betegség.”’ Talán neurotikus alkata marad meg megtérése után is, amelyet Isten arra használ, hogy újrafogalmazza a megváltásról és a megszabadításról szóló üzenetét.
Pál egyenesen dicsekszik gyengeségével. Tudja, hogy elég neki Isten kegyelme. A szemmel láthatóan kínos betegség megtapasztalása nyitottá teszi Isten kegyelmére, és egyedül ez a döntő.

Senkihez nem hasonlíthatóan hirdeti a megszabadító megváltást Jézus Krisztusban. Ezért nem szabadította meg betegségétől Isten. Inkább azt válaszolta neki: „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyengeségben nyilvánul meg.” (2Kor 12,9)
Isten ereje annál erősebben működik bennünk, minél erőtlenebbek vagyunk mi magunk.

Arra vágyunk, hogy Isten által, a lelki élet segítségével erősebbek legyünk, biztosabban álljunk az emberek előtt, erkölcsileg jobbá váljunk.

A paradoxon azonban az, hogy épp ott leszünk a legnyitottabbak Isten és kegyelme iránt, ahol gyengék vagyunk, ahol elveszítjük az uralmat önmagunk felett, ahol „a sátán angyala” gyötör bennünket. Ezért üdvözli Pál tehetetlenségét és gyengeségét. „Mert amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős.” (2Kor 12,10)

Gyengeségében mentes attól a kísértéstől, hogy Istent saját erejéből akarja elérni. Megadja magát Istennek, mert tudja, hogy Isten kegyelme felemeli és megtartja.

*
Az összetört, megsebzett és megtört szív nyílik meg Istennek.

A kincsünket, saját lényünket, azt a képet, amelyet Isten magának alkotott rólunk, épp a szántóföldön, a földben, a szemétben találhatjuk meg (Mt 13,44-46). A gyöngy a kagyló sebében nő. Ezért csak akkor találjuk meg a kincset önmagunkban, ha elérjük bensőnkben sebeinket.

Ott növekedhet a kapcsolat Krisztussal, ahol erőnk végére jutottunk, ahol nincs más hátra, mint hogy megadjuk magunkat, és ott sejthetjük meg, hogy teljes mértékben Krisztusra vagyunk utalva. Kinyújtjuk kezünket az után, aki megérinti és begyógyítja sebeinket. Mert az ember ott nyílik meg az isteni kegyelem ajándéka előtt, ahol semmije sincs.

Jézus boldognak nevezi a szegényeket, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, akik szomorkodnak, akik nem támaszkodhatnak önmagukra és saját erejükre, hanem teljes mértékben Isten kegyelmére szorulnak.

Épp ott, ahol már semmit sem tehetünk, ahol csődöt mondanak önmagunkról alkotott elképzeléseink, ahol emberi mércével mérve minden félresikerül, ott szeretne megérinteni bennünket Isten, és megmutatni nekünk, hogy minden kegyelem.

* * *

Kedves Klubtag!
Az életünk mélységeire szerettem volna rámutatni e bibliai példák segítségével. Arra hívtalak, hogy tekintsünk e bibliai szereplőkre, szentekre kicsit más szemmel.
Vegyük észre, hogy ők is ugyanolyan bűnös emberek voltak, mint mi. Példák lehetnek abban, hogy elesettségükben mégis megnyíltak Isten felé – így tette az Isten szentté őket.

MI AZ, AMI LEGINKÁBB MEGÉRINTETT EBBŐL AZ ELMÉLKEDÉSBŐL?
MEGKÖSZÖNÖM, HA MEGOSZTOD VELÜNK ITT.

Most „végigmegyünk” a szentmise részein képzeletben. 
Egy fiktív személy (résztvevő) helyébe képzeljük magunkat – nevezzük Pirinek. Megfigyeljük, hogy Pirinek milyen problémái vannak a szentmisén és hogyan igyekszik a hozzáállásán változtatni.
Tarts velünk!

Piri azzal az elhatározással indult el vasárnap a szentmisére, hogy „gyógyulni szeretne”, hogy akár emberek, akár stílus, akármi más is zavarja majd a misén, egyszerűen elmondja az Úrnak, mit érez, és aztán odafigyel, hogyan válaszol rá Jézus a liturgián.

Bevonulás

– A nyolcórás mise általában sokféle gyógyulási alkalmat szolgáltat nekem – gondolta Piri -, hiszen a bevonulásra az orgonista olyan erővel játssza a „Szent az Istent”-t, hogy elakad a lélegzetem. Szívesebben hallanék valami csendes bevezetőt, ráadásul az orgonista 80 év körüli nagyothalló úriember. Aztán jön a pocakos plébános, és ránk se nézve úgy hadar, mintha negyedóra alatt kellene befejeznie a szentmisét. Mégis úgy döntöttem, hogy ennél a szentmisénél maradok, mert fájó szívvel néztem az üres padokra és haragosan kérdeztem az Urat: „Miért engeded, hogy elvadítsa a fiatalokat? Miért nem gyógyítod úgy, hogy jó eszközöd lehessen és tudja közvetíteni a te szeretetedet?”

Bűnbánati rész

Alig, hogy erre gondoltam, már a bűnbánati rész végénél voltunk. Ezúttal Jézusnak adtam haragomat, és így imádkoztam: „Uram, irgalmazz nekem és mindazoknak, akik sértenek engem.”
Ha fel tudom idézni, kik sértenek engem, és a bűnbánati szertartásban ezt át tudom adni Jézusnak, akkor megkezdődik a kiengesztelődés, a gyógyulás.

A fotó illusztráció

Miután a bűnbánati szertartásban haragosan elmondtam az Úrnak, hogy mennyire szeretném ennek a papnak a gyógyulását és megváltozását, az olvasmányokban meghallgattam, mi erről az Úr véleménye. Azt a részt olvastuk (Lk 4,16-30), hogyan nyilvánítja ki Jézus a zsinagógában küldetését: a szabadulás hirdetését a foglyoknak; és hogyan veti el őt szülőfaluja…

Kértem Jézust, hogy töltse el Lelkével ezt a szenvtelen papot, hogy szabadulást hirdethessen plébániájának. Amikor kelletlenül leültem, hogy meghallgassam a szentbeszédet, feltettem magamnak a kérdést: „Nem vagyok-e én is olyan ezzel a pappal szemben, mint a názáretiek, akik nem látták meg az ács fiában a cselekvő Istent?”

Mindenesetre ahogyan a pap belemélyedt húszperces homíliájába, amelyben nagyobb adakozásra szólított fel, kérnem kellett, hogy az Úr Lelke szabadítson meg fokozódó ellenszenvemtől. Szerencsére annyira unalmas volt a beszéde, hogy ez csak nyomatékot adott kérésemnek. Saját gyógyulásomat is elősegítette az alkudozás megfogalmazásával, hiszen ragaszkodtam ahhoz: „Jézus, én megbocsátok neki, ha legalább annyira törődik majd híveivel is, mint az anyagiakkal. Gyógyítsd meg, nehogy a templom, amit építeni akar, egészen üres legyen majd.”

Felajánlás

A felajánlásnál Jézus érzéseit próbáltam magamévá tenni, miközben nemcsak a saját adottságaimat adtam vissza neki, hanem azoknak a rejtett ügybuzgalmát is, akik sorra építik az üres templomokat. Mi lehet ennek a papnak az adománya? Ahogyan sietve végezte a felajánlást, megköszöntem Jézusnak, hogy ad nekünk olyan papot, aki tíz perc alatt is tud misézni – mint ahogyan vannak, akiknek pusztán ennyi idő adatik az életre. De ahogyan tréfálkoztam Jézussal, kezdett elpárologni a haragom és láttam, hogy ez a pap mennyire sebzett és mennyire fél önnön maga lenni. Megköszöntem Jézusnak, hogy ez a félelem nem űzte el papságából, sőt továbbra is misézik és templomot akar építeni, ahol mások imádkozhatnak. Olyan volt, mint egy durva, kidolgozatlan kehely, mely várja Jézus érkezését. Ha hiszek, Jézus eljön, akár új, akár ódon, elhomályosodott a kehely. Megköszöntem Jézusnak az öreg, érdes papnak a hitét, amellyel mégis hűségesen mondja a szentmisét és nagyobb templomról álmodik.  

Amikor hálát adtam Jézusnak, a pap már az eucharisztikus imát mondta, s ez a gyógyulás ideje, hiszen ekkor éljük át Krisztus az utáni vágyát, hogy érettünk kenyérré legyen. Krisztus örvendezve lép a kenyérbe, még egészen érdes, személytelen áldozók számára is. Az első eucharisztikus lakomán – az utolsó vacsorán -, fogadja Júdást és a menekülésre kész, gyáva tanítványait. Jézus tökéletesen sebezhető – kész arra, hogy újra és újra megbántsák, amikor a kenyér színe alatt hozzánk jön.

A kenyérben teljes önmagát adja; belép az áldozók világába, és még azt sem várja el, hogy az áldozó is belépjen az övébe.

Az Eucharisztia felszólít engem is és a közösséget is, hogy szeressem ezt az öreg papot olyannak, amilyen, mindaddig, amíg olyan szeretetet nem kap, amely képessé teszi arra, hogy viszont szeressen. Lassanként megváltozott az alkudozásom, már nem azt kértem: „Jézus add, hogy úgy viselje gondját híveinek, mint az építkezésnek”, hanem: „Jézus add, hogy úgy törődjünk vele, ahogyan Te törődsz velünk az Eucharisztiában, és így megtapasztalhassa, mit jelent a gondoskodó szeretet. Bocsáss meg nekünk, gyógyíts meg minket!”  

Miatyánk – Isten báránya

Minél inkább közeledett az áldozás ideje, a liturgia annál inkább rávilágított, mennyire szükségem van megbocsátásra és gyógyulásra.

Bűnösségünk miatti depressziónk késztet a Miatyánk bocsánatkérésének kimondására, amit a „szabadíts meg a gonosztól” követ, majd a békességet kérjük és az Isten Bárányához” kiáltunk, aki elveszi a világ bűneit. Végül megvalljuk: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd és meggyógyul az én lelkem!”

Közben kértem az Urat, tárja föl előttem, mennyire szükségem van a bocsánatára és a gyógyulásra. Miért háborított úgy a pap anyagiassága? Vajon nem azért, mert nekem olyan nehéz pénzt és segítséget kérni akkor is, ha valóban szükségem van rá? Könnyebb szeretet nélkül tekinteni erre a papra, mint belátnom, hogy egy kicsit jobban kellene hasonlítanom hozzá ebben.

Hát nem éppen olyan személytelen voltam én is, amikor azt kívántam, bárcsak más misére mentem volna, mint amilyen személytelenül misézett ő? Meglátom más szemében a szálkát, de a magaméban nem a gerendát?

Miatyánktól áldozásig azzal a kéréssel imádkoztam a liturgiát, hogy bocsásson meg nekem Jézus, és gyógyítsa meg azokat a sérüléseimet, amelyek passzívvá, személytelenné tesznek, gátolnak abban, hogy segítséget kérjek.

Áldozás

Áldozáskor egyszerűen megpihentem Jézusban és megköszöntem gyógyító szeretetét irántunk: a miséző pap és magam iránt. Átadtam neki érzelmeimet, kértem, vegye birtokba értelmemet, szívemet, és adja nekem az Övét, hogy egészen aszerint élhessek. Lassan hálát kezdtem adni azért, mert tiszteletet éreztem a liturgia, szeretetet a hívek, megbocsátást a személytelen, sebzett,
szenvtelen pap iránt, akit most már tudtam szeretni.

Hálát adtam azért a felismerésért, hogy szeretnem kell magamat ahhoz, hogy engedjem, tudjam: mások is szeressenek és segítsenek nekem. Aztán csendben imádtam Jézust és hagytam, hogy szeressen.

Gyakran teszem ezt, főként áldozásnál, mert ha szeretettel Jézusra tekintek, új irányt vesz az imám, és új dimenziói nyílnak meg a gyógyulásnak. Olykor Krisztus egy régi sérülést idéz fel bennem, amit most már Vele bocsáthatok meg, máskor csak csendben együtt imádjuk az Atyát. Olyan mértékben történnek gyógyulások, amilyen mértékben Jézus szeretetével nemcsak az Atya felé, hanem önmagam és mindazok felé fordulok, akik irritálnak engem.

Ha ilyen módon ünnepeljük a szentmisét, nemcsak bensőleg gyógyulnak a jelenlévők, hanem testi gyógyulások is történnek (1 Kor 11,17-34). Hiszen az eucharisztikus ima az egész személyiséget akarja gyógyítani. Áldozás előtt a pap mondja: „Ne váljék ítéletemre és kárhozatomra, hanem szolgáljon testem és lelkem oltalmára és gyógyulására…”- ezt követi a százados gyógyítást kérő
imája: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem!”

Szent Ágoston azt hitte, hogy a gyógyulások csak az első keresztények nemzedékének adattak. Később kénytelen volt megváltoztatni nézetét, amikor megtapasztalta az Eucharisztia által végbemenő gyógyulásokat. Az Eucharisztia naponkénti kiszolgáltatása közben én is tanúja voltam gyógyulásoknak, olyanoknak is, amiket orvosi műszerekkel is dokumentáltak.  

De akár dokumentálható testi gyógyulásról beszélünk, akár a plébános iránti megváltozott érzületről, az Eucharisztia akkor gyógyít, ha átadjuk Krisztusnak a mi kemény, kiengeszteletlen kőszívünket, és elfogadjuk az Ő Golgotán átszúrt hússzívét.

Mert a kereszten ígérete szerint kiárasztotta ránk a megbocsátás Lelkét: „Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek” (Ez 36,26). Akkor gyógyulnak az emlékek, ha a Kálvárián megvalósul a szívcsere.  

A szentmise szertartásrendje is ezt segíti elő.  

Bűnbánati liturgia: A tagadás feldolgozása, sebzettségem és haragom felismerése.  

Igehirdetés és felajánlás: A harag feldolgozása, miközben Jézust hallgatom, és védekezésem átadása.  

Eucharisztikus ima: Feladom feltételeimet, feltétel nélkül fogadom el azokat, akiket Krisztus is így fogad el az Eucharisztiában.  

Miatyánk, áldozás: Felismerem bűneim miatti depressziómat és bocsánatot kérek.

Áldozás után: Megköszönöm Jézusnak a sebzettségből fakadó ajándékokat, és kérem, hadd élhessek és cselekedhessem úgy, mint Ő.

De az is előfordul, hogy nem megyek át egy szentmise alatt mind az öt szakaszon, hanem elidőzöm egynél. Például a depressziós szakaszban a szentmise nagy részét azzal töltöm, hogy elmondom az Úrnak bűnösségemet, és figyelem, hogyan válaszol erre a liturgiában. Nem az a fontos, hogy egy liturgián belül mind az öt fázist átéljem, hanem az, hogy folyamatosan megbeszéljem az Úrral, hogyan érzek, s aztán felismerjem válaszát, és így békében indulhassak szeretni és szolgálni őt.

„A szentmise véget ért, menjetek békével” felszólítás számomra azt jelenti: „Menj békével szeretni és szolgálni az Urat!”, hiszen a szentmise gyógyító hatása folytatódik azzal, ahogyan hazavisszük Krisztust.

Nemcsak az oltár körül történnek gyógyulások, hanem a közösségben is, ha Krisztus szeretetében találkozunk egymással. Krisztus feltétlen szeretetével tudunk úgy szeretni sebzett embereket, hogy felszabadítjuk őket félelmeikből azokkal szemben, akikre emlékeztetjük őket. Ha ilyesmit hallunk: „Szeretném, ha a barátom hasonlított volna hozzád!” akkor barátságunk a másik barát által okozott sebeket gyógyította.

Szükségünk van arra, hogy teljes egészében átadjuk életünket; úgy, ahogyan Jézus tette a kereszten és teszi ma is az Eucharisztiában.

Mindegy, hogy kinek mire van szüksége egy közösségben. Szükségünk van erre a közösségre, mert egyedül semmiképpen sem tudjuk azt a szeretetet és gondoskodást nyújtani a rászorulóknak, amit Krisztus nyújtott.

Ha egy szerető közösségben gondoskodással figyelünk egymás bajaira, gyógyulni kezdenek emlékeink és megéljük az Eucharisztiát.
A cél, hogy egy plébánián olyan szerető közösség legyen, amely arra törekszik, hogy átélje a szentmisét és hordozza egymás nyomorúságát. Fontos, hogy megtapasztaljuk: az Eucharisztia annyit jelent: hálát adni. Hálát adni Krisztus gyógyító testéért, és így képessé válni Krisztus Testének gyógyítására. 

Így a férjek, feleségek kibékülnek házastársukkal, a tinédzserek szüleikkel, akik már nem is beszélnek velük. Így egyre több ember megtapasztalja Krisztus gyógyító szeretetét a szentmisében. A résztvevők pedig a következő hónapban a barátjukat is magukkal hozzák. A kábítószeres fiatalok felfedezik Krisztust, és elhozzák hitetlenkedő szüleiket, akik nem tudják elképzelni, mitől változott meg gyermekük.

* * *

Kedves Klubtag!
– Téged milyen területen érintett meg ez az elmélkedés – Piri szentmisén való részvétele?

– Mi fogalmazódott meg benned? Mi az, amiben szeretnél változtatni?

Oszd meg bátran gondolataidat, véleményedet, saját gyakorlatodat, ezzel (hogy kiírod magadból) már elindul a gyógyulás benned is, illetve seggíteni tudsz másoknak is!

Köszönöm, hogy velem tartottál!
Vidd tovább az életedben azt, ami megérintett!

* * *

A Hozzászólásnál bártan megoszthatod imaszándékodat is, amiért kéred a többi klubtag imádságát!

IMAKÉRÉSEM:
Azt kérem tőled, hogy mondj el egy Miatyánkot az 53 éves Sallai Zsuzsiért, aki az életéért küzd!
2018-ban másfél centis daganatot fedeztek fel a bal mellében – most, három évvel később, 7-8 cm-es lett, áttéttel a májában és a csontjaiban. A tavalyi Bátorság Hetében is készítettem vele egy megható, tanulságos interjút. Köszönöm!

Kedves Klubtag Testvérem! 

Közeleg a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus ideje, amelynek keretében a katolikus egyház – csatlakozva hozzá egyébként más felekezetek is – a fókuszba az Eucharisztiát állítja, amely a hitünk egyik legnagyobb misztériuma és egyben legfőbb erőforrása is. Azt mutatja meg a világnak, hogy Krisztus ma is köztünk él titokzatos módon, mégis valóságosan. 

Az augusztusi lelki napot is az Eucharisztiának szenteljük. Ha más vallású vagy, akkor pedig tekints úgy erre a két napra, mint ami Krisztus valóságos jelenlétéről szól az életünkben. 

A lelki napon megosztott gondolatokhoz segítségül hívtam “Az élet sebeinek gyógyítása” című könyvet, melyet Dennis Linn SJ és Matthew Linn SJ jezsuita atyák írtak. 

*** 

Az életünkben – csecsemő korunktól egészen halálunkig – számtalan lelki sebet szerzünk, akár saját hibánkból, akár mások által. Ezek a lelki sebzettségek “betegséggé” változhatnak, amelyekből mindannyian szeretnénk gyógyulni.  

A lelki gyógyulásokhoz hozzájárul Krisztus, aki már életében meggyógyított számos bajt és betegséget. Ugyanúgy képes ma is gyógyítani, mégpedig az Eucharisztiában lévő valóságos jelenléte és a hit által. 

Feltehetjük a kérdést: ha az Eucharisztia gyógyít, mégis miért van annyi bűnös, “beteg” ember a templomokban? Istentiszteletre járó emberek komoly bűnökben, haragban élnek, szenvedélybetegek, depressziósak és még sorolhatnánk. Ha a szentmise a gyógyulás helye, miért nem alakul át az emberek élete? 

Nemcsak manapság, akkor sem következett be mindig gyógyulás, amikor Krisztus ünnepelte az Eucharisztiát. Júdás az Eucharisztia vétele után árulta el, Péter pedig háromszor megtagadta.
Sokszor viszont gyógyulás következik be az Eucharisztia megünneplésekor, ahogyan ezt megtapasztalták az emmauszi tanítványok és Péter is a tónál (Jn 21).  

Először gyógyítsuk az emlékeinket!

Olyan mértékben következik be a gyógyulás, amilyen mértékben megengedik a résztvevők, hogy meggyógyuljanak emlékeik. 

A Lukács evangélium eucharisztikus elbeszélése szerint Jézus olyan jól meggyógyította a kétségbeesett tanítványokat Emmauszban, hogy a főpapoknak és saját maguknak is meg tudtak bocsátani a nagypéntekért. A tanítványok nem megbocsátottak és felejtettek, hanem megbocsátottak és emlékeztek nagypéntekre, a gyógyulás erejéből, a föltámadott Úr írásmagyarázatának szemszögéből. S amikor az emlékezet gyógyulása az Eucharisztiában elérte a csúcspontot, visszatértek Jeruzsálembe, az ellenséges városba, ahonnan elmenekültek (Lk 24,47).  

A kenyértörés gyógyító volt, mert Krisztus kezébe adták megtört szívüket, hogy teremtse újjá, megbocsátóvá, lángolóvá. 

 

Az imádságaid alkalmával tedd te is Krisztus kezébe minden nyűgödet, gyötrelmedet, kétségedet, félelmedet, és kérd, hogy Ő gyógyítsa meg!

 

 

Péter gyógyulása 

Nemcsak az emmausziak, hanem Péter is akkor találkozott Krisztussal, amikor csüggedt volt. A parázsló tűz melletti hármas tagadás és az elmúlt napok eseményei elbátortalanították, ezért vissza akart menni halászni, tehát azok közé a körülmények közé, ahol a Krisztussal való találkozás előtt volt (Jn 21). Judástól eltérően az eucharisztikus lakoma által lassanként megérti Péter, hogyan teszi a tagadása együttérző, irgalmas vezetővé őt a keresztény közösség számára.
S miközben Krisztus egy újonnan parázsló tűz mellett megtöri a kenyeret – ez a tagadás jelenetére emlékeztet -, Péter háromszor vallja meg, hogy képtelen a szeretetre (agape), s csak a Krisztusért való buzgalomra (phileo) képes. S éppen ez a vallomás teszi lehetővé Krisztusnak, hogy Pétert a nemzetek apostolává tegye. Péter, aki megtapasztalta saját gyarlóságát, el tudja fogadni a pogányok gyengeségeit, akiket már amiatt lenéztek, hogy nem tartották meg a Törvényt (ApCsel 10).  

Az eucharisztikus lakoma gyógyító erejéből Péter fájdalmas emléke meggyógyul, s így többé már nem csüggedt halász, hanem az egyház erős vezetője lesz. 

Krisztus ma is gyógyít – Agnes Sanford életében is

Krisztus ma is folytatja az emlékezet gyógyítását az Eucharisztián át, ahogyan Emmauszban és Péterrel tette.
Agnes Sanford, aki pasztorációs iskolájában sokakat tanított meg gyógyulásért imádkozni, az Eucharisztiát ajánlotta régmúlt emlékek gyógyítására. Ő minden szombaton időt szentel arra, hogy életének egy-két évét átgondolja, és vasárnap ezeknek minden sebzettségét átadja az eucharisztikus Jézusnak. Hazatérte után már nem bénítják ezek az évek, és lehetővé válik az eucharisztikus szeretet továbbadása.

Konkrét példa, gyakorlat  

Előfordulhat, hogy nem tudunk visszamenni a múltba, mert a jelen szorongat. Volt egy indián nagymama, aki nem tudott megbocsátani férje részeg gyilkosának. Ezt a kínlódást hozta az Eucharisztiához, és az Úrral végigjárta a gyilkosságot követő napok rémületét és magányát. Aztán arra kérte az Urat, segítsen neki megbocsátani, és fakasszon új életet ebből a tragédiából. A közösséget arra kérte, hogy ők is bocsássanak meg a gyilkosnak. S végül kérte, hogy neki is bocsássanak meg, amiért ennyire maga körül forgott és nem vette észre, milyen helyzetbe került a részegségében lövöldöző ember családja. Azóta azzal foglalkozik, hogy felkeresi az elmagányosodó időseket és gyerekeket. 

 

Ha van bármi, ami a te életedet is szorongatja, csináld hasonlóan, ahogyan ez az indián nagymama!

Ha mi mindannyian – az indián nagymama, Agnes Sanford, Péter és az emmauszi tanítványok – Krisztussal gyógyítjuk az emlékezetünket az eucharisztikus lakomán, csak a nagycsütörtöki parancsot teljesítjük: “Vegyétek és… Ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, amelyet sokakért kiontok a bűnök bocsánatára. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (1 Kor 11,25; Mt 26,28). S az “ezt cselekedjétek” nemcsak azt jelenti, hogy kenyeret és bort nyújtunk egymásnak, hanem, hogy ugyanúgy nyújtjuk önmagunkat a másiknak, ahogyan Krisztus tette az Utolsó Vacsorán, vagy Emmauszban, vagy a tóparton a bűnök bocsánatára.

Miközben megbocsátunk magunknak és másoknak, és megtanuljuk kínos emlékeinket ajándékként szemlélni, önmagunkat is megtanuljuk feltétel nélkül átadni. Úgy, ahogyan Krisztus adta magát Péternek és Júdásnak.

Krisztus azért volt képes az Eucharisztiát megosztani az árulásra készülő Júdással, mert ajándékként fogadta el a halál kínzó tudatát, mely által bebizonyíthatja a bűnösök iránti nagy szeretetét (Róm 5,8). Amikor az Eucharisztia ünneplésekor életadóvá válik az, ami eddig halált hozó volt, megvalljuk, hogy Krisztussal együtt meghalva, vele együtt fel is támadunk.  

Hogyan ünnepeljük úgy az Eucharisztiát, hogy valóban azt tegyük az Ő emlékezetére, amire szólít bennünket; hogy megtapasztalhassuk a gyógyulást, ahogyan Péter megtapasztalta a párton, és az indián nagymama a kórházban?
Hogyan válhat gyógyítóbb hatásúvá az Eucharisztia ünneplése?  

Talán már sokszor járultunk szentáldozáshoz, és mégsem tapasztaltunk olyan gyógyulást, mint Péter. Talán úgy érezzük magunkat, mint valaki abban a tömegben, amelyből egyedül a vérfolyásos asszony gyógyult meg (Lk 8,43-48). Miért pont ő nyert gyógyulást a tolongó tömegben?

Ez az asszony abban különbözött a tömegtől, hogy nemcsak a szenvedését hozta magával, hanem a reményt is, hogy ha megérintheti Krisztust, meggyógyul. Nemcsak szemlélője volt a látványosságnak, hanem vágyakozott a gyógyulás után.

Mi pedig nézőközönségként elégedetlenül lessük az óránkat: Még mindig nem történt semmi, pedig telik az idő!” Ha odaviszszük fájdalmunkat és vágyódunk a gyógyulásra, ami biztosan bekövetkezik, ha megérintjük Krisztust, mi is azt halljuk: „Hited meggyógyított, menj békével!”

Agnes Sanford a múltbeli eseményeket, az indián nagymama a jelen gyötrelmeit hozta a szentmisére a férje elvesztése miatt, de ugyanígy kérhetünk gyógyulást arra a szenvedésre is, amit az Eucharisztia ünneplése közben szerzünk. Az Eucharisztia – görög szó – hálaadást jelent.

Fedezzük fel, mit akar meggyógyítani bennünk az Úr az eucharisztikus lakomán. Ezt rögtön felismerhetjük, ha megkérdezzük: „Miért a legnehezebb hálát adnom?”

Olykor nehéz hálát adni a padszomszédunkért, vagy a szentmise stílusáért.

Nincs senki, aki mindig mindenért hálás tudna lenni. Kivel lennék legkevésbé szívesen egy lakatlan szigeten? A szenilis öreg hölggyel, aki hangosan morzsolja a rózsafüzért, vagy a tinédzserrel,
aki kézbe se fogna ilyesmit? Olykor pedig nem a szomszédaim, hanem a szentmisét végző pap irritál – akár azzal, hogy prédikál, akár azzal, hogy nem. Talán hiányoljuk valakinek a jelenlétét, vagy valaki túlontúl terhünkre van. Ha felfedezünk bárkit, akivel szemben ellenérzésünk van, ez már jó alkalom arra, hogy kérjük a gyógyulást, és a teljes misztikus testhez közelebb kerüljünk.

* * *

Kedves Klubtag!

– Te mit tudsz az Eucharisztia elé hozni? Milyen nehézségedet, vágyadat, fájdalmadat?
– Mi az, ami a múltból szorongat?

– Miért a legnehezebb hálát adnod mostanság?

– Mi az, ami megérintett ebből az elmélkedésből? Oszd meg bátran, ezzel (hogy kiírod magadból) már elindul a gyógyulás benned!

* * *

Holnap folytatjuk …

* * *

A Hozzászólásnál bártan megoszthatod imaszándékodat is, amiért kéred a többi klubtag imádságát!

IMAKÉRÉSEM:
Azt kérem tőled, hogy mondj el egy Miatyánkot az 53 éves Sallai Zsuzsiért, aki az életéért küzd!
2018-ban másfél centis daganatot fedeztek fel a bal mellében – most, három évvel később, 7-8 cm-es lett, áttéttel a májában és a csontjaiban. A tavalyi Bátorság Hetében is készítettem vele egy megható, tanulságos interjút. Köszönöm!