RÁHANGOLÓDÁS
Az élethez forrásokra van szükségünk. Egyrészt belső forrásokra, másrészt a Szentlélek forrásaira. Egész életünkben keressük az utat saját magunkhoz és az Istenhez is. Közben elbukunk, majd újból felkelünk, letérünk az útról, elcsatangolunk, majd ismét visszatalálunk az ösvényünkre, és ez így megy évtizedeken keresztül.
A célunk mégis az, hogy – miközben tévelygünk – elérjük a célunkat, beteljesítsük küldetésünket, értelme legyen az életünknek.
A Laudetur szeretne újból és újból olyan szempontokat, gondolatokat, élményeket hozni számodra – most ezen lelki nap keretében is, amely közelebb visz a valóság megismeréséhez, önmagadhoz és az Istenhez.
AZ ÚT A BENNÜNK LÉVŐ MÉLYSÉGEKEN KERESZTÜL VEZET
A saját lelki folyamataink és az Istennel való kapcsolatunk megértése, helyes szemlélése meghatározó a saját boldogságunk szempontjából. Ezért is tetszik nekem Anselm Grün bencés szerzetes megközelítése, aki szerint a bennünk lévő mélységek felfedezése és kibontása hozza el számunkra az igazi kegyelmeket, amelyekből táplálkozhatunk a mindennapi életben.
Anselm Grün így fogalmaz: “A mélyből forrásozó lelkiség azt jelenti, hogy Isten nemcsak a Bibliában és egyháza által szól hozzánk, hanem épp önmagunkon, gondolatainkon és érzelmeinken, testünkön és álmainkon, sőt sebzettségünkön és vélt gyengeségeinken át is.”
A mélyből forrásozó lelkiséget főleg a szerzetesség gyakorolta. A korai szerzetesek az önismeretből indultak ki, hogy megismerhessék az igaz Istent és találkozzanak vele.
Istenhez a saját valóságunkba, a tudattalan mélységeibe lemerülve emelkedhetünk fel.
Az alulról építkező lelkiség az Istenhez vezető utat nem egyirányú utcaként fogja fel, amelyen előrehaladva az ember egyre jobban megközelíti Istent.
Istenhez sokkal inkább tévutakon és kerülőkön, kudarcokon és az önmagunk feletti csalódásokon át jutunk el. Nem saját erényeim tesznek mindenekelőtt nyitottá Isten felé, hanem gyengeségem, tehetetlenségem, sőt vétkem.
GOLDOLKODJ FORDÍTVA!
Anselm Grün megközelítése egy kicsit más, mint amit talán megszokhattunk.
Szükség van arra, hogy néha fordítva gondolkozzunk, fordítva közelítsük meg az életünk nehézségeit, ne pedig a megszokott, esetleg berögzött módon.
A mélyből forrásozó lelkiségnél inkább az a tét, hogy nyitottak legyünk a személyes kapcsolatra Istennel épp azon a ponton, ahol elérkeztünk lehetőségeink végső határához.
Az igazi ima – a szerzetesek szerint – nyomorúságunk mélyéből száll fel, nem erényeinkből.
A kérdés az, mit tegyünk, ha minden rosszul sikerül, mit kezdjünk darabokra hullott életünkkel, és hogyan hozhatunk létre valami újat belőle. Ez az alázatosság útja.
Nem szabad az alázatot olyan erénynek felfogni, amelyre az ember önmagától szert tehet, amennyiben „megalázza”, kicsivé teszi önmagát. Az alázat elsősorban nem társadalmi erény, hanem vallásos alapmagatartás.
A LELKI NAP CÉLJA
Ezen a lelki napon szeretném bemutatni a mélyből forrásozó lelkiség mindkét pólusát: az utat igazi valónkhoz és Istenhez a saját valóságunkba történő leereszkedés által, valamint a gyengeség és a kudarc megtapasztalását, mint az igazi imádság helyét és annak lehetőségét, hogy Istennel új, személyes kapcsolatba kerüljünk – Anselm Grün segítségével.
Érintjük azokat a terápiás lépéseket, amelyeket az embernek végig kell járnia, hogy eljusson igazi önmagához. Másrészt ez az a vallásos út, amely a kudarc megtapasztalásán keresztül visz el az imához, a „mélyből fakadó kiáltáshoz” és az Istenhez fűződő mély kapcsolathoz.
HOGYAN LEHET A MÉLYSÉGÜNKBŐL ERŐT MERÍTENI?
BIBLIAI PÉLDÁK
A Biblia soha nem tökéletes és makulátlan embereket állít elénk a hit példaképeiként, épp ellenkezőleg, olyan embereket, akiket súlyos bűn terhel, és a mélységből kiáltanak Istenhez.
Ilyen Ábrahám, aki Egyiptomban megtagadja a feleségét, húgának mondja, mert előnye származik belőle. Ennek eredményeként a fáraó felveszi Sárát háremébe. Istennek személyesen kell közbelépnie, hogy a hit atyját megszabadítsa hazugságától (Ter 12,10-20). Ilyen Mózes, aki kiszabadítja Izraelt Egyiptomból. Mózes gyilkos: haragjában megölt egy egyiptomit. Először saját alkalmatlanságával kell szembesülnie, melyet a csipkebokor képében lát visszatükröződni, hogy kudarcot vallott emberként Isten a szolgálatába fogadja. Ilyen Dávid, Izrael példás királya, minden királyok mintaképe. Súlyos bűnt követ el akkor, amikor Batsebával, Urija feleségével hál. Amikor aztán Batseba teherbe esik, megparancsolja, hogy hagyják magára a csatában a hettita Uriját, akit így könnyen megölnek.
Az Ószövetség nagy, jelentőségteljes és útmutató személyeinek először bűnük és tehetetlenségük mélypontján kellett túljutniuk, hogy reményüket egyedül Istenbe vessék és hagyják, hogy Isten átalakítsa őket, ezáltal a hit és az Isten iránti engedelmesség eszményképeivé váljanak.
Az Újszövetségben Jézus Simon Pétert választja ki, hogy közössége sziklája legyen. Péter nem érti Jézust. Szeretné visszatartani őt attól, hogy Jeruzsálembe, a biztos halálba menjen. Jézus Sátánnak nevezi Pétert, és megparancsolja neki, hogy távozzon tőle (Mt 16,23). Végül elfogatásakor Péter megtagadja Jézust. Az Olajfák hegyére vezető úton még ünnepélyesen bizonygatta: „Még ha meg is kell veled halnom, akkor sem tagadlak meg.” (Mt 26,35) Először meg kell tapasztalnia, hogy bármilyen ünnepélyesen ígéri is, nem kezeskedhet önmagáért. Amikor végül elárulta Jézust, „kiment és keserves sírásra fakadt” (Mt 26,75).
Az evangélisták nem szépítették Péter kudarcát. Szemmel láthatóan fontos volt számukra, hogy kíméletlen őszinteséggel bevallják, Jézus nem jámbor és megbízható apostolokat választott ki, hanem igenis bűnös, gyarló férfiakat. Mégis ezekre a férfiakra alapította egyházát. Ők voltak Isten könyörületességének alkalmas tanúi, ahogy azt Jézus hirdette és halálával bebizonyította.
Péter épp bűnével lett szikla mások számára, mert megtapasztalta, hogy nem ő, hanem egyedül a hit a szikla, amelybe kapaszkodnia kell, hogy a megpróbáltatásban hűségesen kitarthasson Krisztus mellett.
A farizeus Pál tipikus képviselője a magasból építkező lelkiségnek. Ő maga mondja: „A zsidó vallásosságban számos fajtámbeli kortársamat felülmúltam, mert fölöttébb buzgó követője voltam atyáim hagyományainak.” (Gal 1,14) Nagy becsben tartotta a farizeusok eszményeit, minden parancsot és előírást pontosan betartott, hogy rajtuk keresztül teljesítse Isten akaratát. Amikor azonban a Damaszkuszba vezető úton a földre zuhan, életének egész építménye összeomlik, magasból építkező lelkisége kudarcot vall. A földön fekszik, tehetetlenül és kiszolgáltatottan. Minden esemény, amelyet maga elé tűzött, elhomályosul előtte. Többé nem lát.
Ebben a sötétségben szembesül önmagával és saját semmiségével. Ekkor tapasztalja meg, mit jelent a mélyből forrásozó lelkiség: kiszolgáltatva lenni saját szánalmas valóságunknak. Ugyanakkor megtapasztalja, hogy maga Krisztus működik benne, és alakítja őt át. Erről a tapasztalatról tanúskodik a csak a hitből való megigazulásról szóló üzenete.
Azt fejezi ki, hogy Istent nem az erény és az aszkézis útján érhetjük el, hanem tehetetlenségünk beismerése árán, mert csak akkor leszünk fogékonyak a kegyelemre.
Pál megtérése után sem teljesen gyógyult, átalakult ember. Valamilyen betegség kínozza, amely nyilvánvalóan megalázó a számára. Azt mondja magáról: „De hogy a nagyszerű kinyilatkoztatás elbizakodottá ne tegyen, tövist kaptam a testembe, a sátán angyalát, hogy arcul csapkodjon, és el ne bízzam magam.” (2Kor 12,7) A betegség mégsem akadályozza Pált abban, hogy az örömhírt hirdesse. A súlyos baj, amelyet Pálnak viselnie kell, „az értelmezők többsége szerint egy erejét bénító és megalázó betegség.”’ Talán neurotikus alkata marad meg megtérése után is, amelyet Isten arra használ, hogy újrafogalmazza a megváltásról és a megszabadításról szóló üzenetét.
Pál egyenesen dicsekszik gyengeségével. Tudja, hogy elég neki Isten kegyelme. A szemmel láthatóan kínos betegség megtapasztalása nyitottá teszi Isten kegyelmére, és egyedül ez a döntő.
Senkihez nem hasonlíthatóan hirdeti a megszabadító megváltást Jézus Krisztusban. Ezért nem szabadította meg betegségétől Isten. Inkább azt válaszolta neki: „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyengeségben nyilvánul meg.” (2Kor 12,9)
Isten ereje annál erősebben működik bennünk, minél erőtlenebbek vagyunk mi magunk.
Arra vágyunk, hogy Isten által, a lelki élet segítségével erősebbek legyünk, biztosabban álljunk az emberek előtt, erkölcsileg jobbá váljunk.
A paradoxon azonban az, hogy épp ott leszünk a legnyitottabbak Isten és kegyelme iránt, ahol gyengék vagyunk, ahol elveszítjük az uralmat önmagunk felett, ahol „a sátán angyala” gyötör bennünket. Ezért üdvözli Pál tehetetlenségét és gyengeségét. „Mert amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős.” (2Kor 12,10)
Gyengeségében mentes attól a kísértéstől, hogy Istent saját erejéből akarja elérni. Megadja magát Istennek, mert tudja, hogy Isten kegyelme felemeli és megtartja.
*
Az összetört, megsebzett és megtört szív nyílik meg Istennek.
A kincsünket, saját lényünket, azt a képet, amelyet Isten magának alkotott rólunk, épp a szántóföldön, a földben, a szemétben találhatjuk meg (Mt 13,44-46). A gyöngy a kagyló sebében nő. Ezért csak akkor találjuk meg a kincset önmagunkban, ha elérjük bensőnkben sebeinket.
Ott növekedhet a kapcsolat Krisztussal, ahol erőnk végére jutottunk, ahol nincs más hátra, mint hogy megadjuk magunkat, és ott sejthetjük meg, hogy teljes mértékben Krisztusra vagyunk utalva. Kinyújtjuk kezünket az után, aki megérinti és begyógyítja sebeinket. Mert az ember ott nyílik meg az isteni kegyelem ajándéka előtt, ahol semmije sincs.
Jézus boldognak nevezi a szegényeket, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, akik szomorkodnak, akik nem támaszkodhatnak önmagukra és saját erejükre, hanem teljes mértékben Isten kegyelmére szorulnak.
Épp ott, ahol már semmit sem tehetünk, ahol csődöt mondanak önmagunkról alkotott elképzeléseink, ahol emberi mércével mérve minden félresikerül, ott szeretne megérinteni bennünket Isten, és megmutatni nekünk, hogy minden kegyelem.
* * *
Kedves Klubtag!
Az életünk mélységeire szerettem volna rámutatni e bibliai példák segítségével. Arra hívtalak, hogy tekintsünk e bibliai szereplőkre, szentekre kicsit más szemmel.
Vegyük észre, hogy ők is ugyanolyan bűnös emberek voltak, mint mi. Példák lehetnek abban, hogy elesettségükben mégis megnyíltak Isten felé – így tette az Isten szentté őket.
MI AZ, AMI LEGINKÁBB MEGÉRINTETT EBBŐL AZ ELMÉLKEDÉSBŐL?
MEGKÖSZÖNÖM, HA MEGOSZTOD VELÜNK ITT.