Gabriella és családja viszontagságos története

A nagy ajándék 

Végre hazaérkeztünk Hollandiából! Várt rám egy nyelvvizsga angolból. Sajnos nem sikerült. Azután várt ránk egy beázott lakás. Rendbe hozattuk. Azután várt ránk egy beteg sógornő, aki komoly műtéten esett keresztül. Örülök, hogy velünk volt, mert legalább nem foglalkoztam annyit magammal. Elmentem orvosomhoz is ultrahangra, de most sem látta a nemét, mert úgy feküdt. Egy hónappal a kiírt napom előtt elfolyt a magzatvíz. Rohantunk a kórházba, ahol injekciókat kaptam, hogy a baba tüdejét megérleljék. 2 nap kellett ahhoz, hogy ez hasson. 2 napig feküdtem a szülőágyon, felkelni csak WC-re volt szabad. Nem volt velem más, csak a zsolozsma és a rózsafüzér. Egész nap imádkoztam, izgultam és reménykedtem. A vizitelő orvosok csodálkoztak, hogy milyen nyugodt vagyok. 

A harmadik császár nem volt komplikációmentes. Altattak, és mivel sokára tudták az összenövések miatt kiemelni a gyereket bealudt az altatótól. Nem sírt fel, nem akart levegőt venni, hiába pofozgatták. Intubálni kellett, majd 5 perc múlva már spontán lélegzett. Ez nagy izgalom lehetett a műtőben, mert mindenki tudta, hogy most jól kell menjenek a dolgok az előzmények miatt. Szegény orvosom is nagyon feszült volt, el is hibázta a műtétet, mert mikor varrt, túl mélyen öltött és felszakította a hasfalamat, úgyhogy dupla sebet kaptam.  

• Gratulálok, fia született! 2110 g. – erre ébredtem. 

• Istenem, ez nem lehet igaz!!! – gondoltam kétségbeesve, de csak nyögni tudtam. 

Újra nagyon jó volt visszaaludni és nem tudni semmiről! Pokolian izgalmas napok következtek. Senki nem mert semmit mondani a gyermek állapotáról. Csak annyit jeleztek, hogy a súlya kevés a korához képest. Azonnal az intenzív osztályra vitték, 2 napig nem láthattam a gyerekem, 10 napig kezembe se vehettem!!! Kegyetlen dolog, nem? Egy másik épületben volt és egyedül kellet átmenni hozzá. Egy napig fel sem kelhettem. Második nap még nem volt erőm annyit menni. Így is kimerítő kirándulás volt harmadik napon, de végre láthattam a fiam! Keresztapámra hasonlított és nagyon pici volt. Fájt, hogy nem lehetett velem. Beindult a tejem, egész nap fejni kellett, mert nem engedtek szoptatni. 10 nap múlva jutott eszükbe, hogy én miért nem szoptatom a fiam? Attól kezdve végre átjárhattam hozzá. Vártuk mindennap a híreket a gyerekről, de konkrét kijelentéseket nem kaptunk az állapotáról. Igazán a hit próbája volt bízni abban, hogy nem lesz semmi baj. 3 hét múlva kiengedtek minket a kórházból egy olyan zárójelentéssel, amibe az is belefér, hogy beteg lesz, de az is, hogy nem. Ez a három hét izgalma felért 3 év izgalmával. Mikulásra vittük haza Sebestyént 2200 grammal. András egyből vállalta a fürdetését és attól kezdve bátran ő fürdette. Otthon állandóan azt néztük, hogy nem lilul-e be, eszik-e eleget, stb. Gyakran láttam lilának és aggódtam, egészen 3 hónapos koráig. Ekkor kaptunk lehetőséget egy újabb kardiológiai vizsgálatra. Akkor a doktornő sima EKG és sztetoszkópos meghallgatás után megnyugtatott minket. Ezt mondta: 

– Anya, ennek a kisfiúnak nincs semmi baja. Gyönyörű gyerek.  

Ekkor tudtunk megnyugodni. Ennek ellenére a koraszülöttség miatt voltak problémák. Naponta többször kellett tornáztatni, mert féloldalas volt. Nem szeretett a hátán feküdni, mert bizonytalannak érezte magát. A mászást forszírozni kellett mászatással, forgatni kellett és még sok egyebet. Én nagyon sajnáltam, mert ezeket a tornákat végig bőgte. Ráadásul mindig evés előtt kellett csinálni, amitől elég dühös volt, mert inkább már evett volna. Előtte azonban aludt, azért nem tudtam tornáztatni. Szóval egy nagy nyűg volt mindkettőnknek. Fél éves korára már annyira nem voltak megelégedve vele, hogy a Pethő Intézetbe kellett járnunk heti 3 alkalommal. Hát ez volt aztán az igazi nyúzás. Fél napunk elment vele, hogy beutaztunk Budára, ott torna, etetés, foglalkozás, majd haza. Nagyon fárasztó volt. Kenguruban cipeltem, mert babakocsival nem mertem villamosozni meg buszozni. Alig vártam, hogy hazaérjünk. A Pethő Intézetben sokat tanultunk, de bizonyos dolgokat máshogy csináltam volna. Például állandóan csak oldalazva járatták. Szinte már megszokta, hogy így megy. Azután abba kellett hagynunk a terápiát, mert újra babát vártam és már nagyon nehéz volt Sebit így cipelni. Kb. 8-10 kg-ot nyomott akkor. 

Korai vetélésem lett. Újra szomorú voltam, de beláttam, hogy egy kicsit korán jött volna a második gyerek. Sebivel annyi dolgom volt, hogy nagyon nehéz lett volna kettővel törődni. Fél év múlva újabb terhesség és újabb vetélés következett. Kezdtem aggódni, hogy lesz-e egyáltalán Sebinek testvére, ha ez így megy.  

Sebi nagyon aranyos volt. Érdeklődő, okos, beszédes, határozott fellépésű, kicsit akaratos, de imádnivaló gyerek volt. Szépen meghízott, lassan meg tanult járni, de egyedül nem szeretett menni az utcán, mert bizonytalan volt. Mászni nem tanult meg, guggolni sem igen tudott. Akkor még nem tudtam, hogy ezek a hiányosságok milyen komoly gondot jelentenek. Zavart, hogy nem olyan, mint a többi gyerek. Volt olyan, hogy az utcán menve egyszerűen csak összerogytak a lábai, elesett. Egy szülőnek állandóan aggodalomra van oka, de nem szabad, hogy ezek hatalmukba kerítsenek minket. 

Bárhogy is próbálkoztam, nem tudtam ezt a helyzetet elfogadni! 

Istenem! Hát nem volt elég? A gondoktól kicsit sem kímélsz meg bennünket? Folyamatosan úgy terelgeted az életünket, hogy ne bízzuk el magunkat, legyünk alázatosak és higgyünk a Te gondviselésedben. 

Uram, örömet adtál, de bánatot is. Köszönjük, hogy megajándékoztál Sebestyénnel! Köszönjük, hogy nagy szenvedés árán, de szülők lehettünk! Segíts, hogy tudjunk teljesen Rád hagyatkozni, Rád terhelni gondjainkat, hiszen Te tudod azokat a legjobban megoldani! 

Uram, felajánlom első életben maradt gyermekemet a Te szándékodra! Irányítsd úgy az életét, hogy az kedves legyen Neked. Ha azt akarod, hogy a Te szolgád legyen, én nem fogok akadályt állítani elé, hanem mindenben igyekszem segíteni. Ha családot szánsz neki, küldj olyan társat, akivel harmonikus, boldog, üdvösségre vezető életet élhet.  

Drága Szűzanyám!  Segíts, hogy az anyaságot a maga teljességében megélhessem! Adj nekem türelmet, kitartást, szelídséget, hogy gyermekemet úgy neveljem, ahogyan Te nevelted Jézust! Segíts, hogy feltétel nélkül tudjam szeretni őt, de kellő szigorral legyek, amikor az szükséges! 

A bajok tetőződnek

Aggódtunk Sebestyén mozgása miatt is. Mivel közeledett a 2 éves kora, és az a doktornő, aki figyelemmel kísérte születésétől kezdve nyugdíjba készült, ezért kértük a vizsgálatát. Soha nem felejtem el azt a napot! Az ideggyógyásznak nem tetszett a Sebi. Hypotrófiára gyanakodott. Ez egyfajta izomsorvadásos betegség, mely tolókocsival, majd korai halállal végződik. Andrásnak volt egy ilyen osztálytársa a gimnáziumban. 20 évesen halt meg. Ezt egy vérvétellel lehet eldönteni, de erre várni kellet néhány napot. A másik gyanú pedig a szívfejlődési rendellenesség. Ezt ultrahanggal, röntgennel, EKG-val lehet kimutatni. Röntgen nem volt akkor jó a kórházban, úgyhogy átküldtek egy másik rendelőbe. Néhány nap múlva kellet visszamennünk a vérvétel eredményéért. Hála Istennek a hypotrófiát nem igazolta. Szív ultrahangot akkor végeztek nála. Megnézték a Sebit és felfedezték a rendellenességet.  

Egy világ omlott össze bennem! A remény, az ősbizalom elszállt, mint egy kipukkasztott luftballon. Nem akartam elhinni a tényeket. A fiam beteg és meg fog halni! Az ultrahang után átmentünk a röntgenre és ott már úgy néztek ránk, mint a halálraítéltekre. Szegény anya, milyen beteg a fia!! Ez látszott az arckifejezésükön. Szörnyű volt!!! Még most is előttem van a jelenet: ülök a villamoson, ölemben Sebi, és fojtogatnak a könnyek, mert arra gondolok, hogy ez a tündéri gyerek néhány év múlva már nem fog élni. Senkinek nem kívánom ezt átélni! Ez maga a pokol! 

Pár nap múlva jutottunk el a kardiológushoz, akinek sikerült helyre tenni a dolgokat. Azt a felvilágosítást kaptuk, hogy a genetikai rendellenség megléte nem jelenti azt, hogy életképtelen lesz a gyermek. Csak 33%, aki ebben a betegségben elhalálozik, 33% élete végéig gyógyszeres kezelésre szorul, és 33% pedig kinőheti ezt a problémát. Megdöbbenve vette tudomásul, hogy minket így félretájékoztattak a genetikán. Ez azért van, mert a szakemberek nem konzultálnak egymással. Őrület! Sebinél még időben észrevették a rendellenességet, mert nem voltak konkrét keringési problémái. Ez azt jelenti, hogy korán elkezdett kezeléssel szinten lehet őt tartani. Gyógyszereket kapott, amit azóta is szed. 

Újra elkezdtünk bizakodni, titokban abban reménykedni, hogy ki fogja nőni betegségét. Ekkor derült fény arra, hogy miért kellett Sebinek ezt a nevet adnunk. Sebestyén név azt jelenti, hogy halhatatlan. Hiszen szent Sebestyént sem tudták egykönnyen megölni. A Fabiola című könyvet nem véletlenül adta ekkor kezünkbe az Úr. Ezt én egy üzenetként fogtam fel. Sebinek élnie kell és élni fog! 

Istenem, újra leküldtél minket a sötét verembe, ahol a reménytelenség és kétségbeesés hatalmába kerültünk. (Ilyennek képzelem el a poklot, azzal kiegészítve, hogy egyáltalán nem érezzük az Isten jelenlétét.) De soha nem hagysz ott sokáig. Előbb-utóbb kivezetsz ebből a mélységből. Talán azért kell ide jutnunk, hogy még többet, még jobban imádkozzunk, és még inkább higgyünk a Te jóságos gondviselésedben.  

Messze volt a mi hitünk Ábrahám hitétől, de úgy gondolom, hogy erősödtünk, edződtünk.

(Folytatjuk …)

HA VAN BÁRMI, AMI MEGÉRINTETT EBBŐL A SZAKASZBÓL, ÍRD LE NYUGODTAN, OSZD MEG VELÜNK!
HA VAN IMASZÁNDÉKOD, AZT IS BÁTRAN ÍRD LE!

Gabriella és családja viszontagságos története

A dolgok mélye 

Ügyünket kedves ismerős, András édesanyjának barátnője vette kézbe, aki csecsemőgyógyász volt a kórházban, és kiváló szakember. Ő intézte Tamás keresztelését is. Határozottan és gyorsan intézkedett, hogy édesanyám kisfiának boncolási jegyzőkönyvét előkeressék a kórbonctanon. 10 nap alatt megtalálták! Első gyerekünk, akinek még nevet sem adtunk, második gyerekünk Tamás, és Lacika testvérem lelete kísértetiesen hasonlított egymásra. Kromoszóma vizsgálaton is átestünk. Az eredmény nem volt fényes.  

Megállapították, hogy X kromoszómához kötött recesszíven öröklődő genetikai betegséget hordozok, melynek neve: fibroelasztózis. Az öröklődési kockázat pedig igen nagy a többi genetikai betegséghez képest. Azt mondták, hogy ha fiú lesz az utódunk, akkor 50%, hogy örökli a betegséget, de ha örökli, akkor meg fog halni néhány éven belül. Ha lány lesz szintén 50%, de nem lesz beteg, csak hordozó, viszont az ő fiai ugyanúgy belehalhatnak a betegségbe. Elmentünk egy másik genetikushoz is, aki népszerű professzor volt akkoriban. Azt mondta: – Mi sem egyszerűbb ennél? Megállapítjuk terhesség esetén a magzat nemét, és ha fiú, akkor abortálhatjuk, ha lány, akkor megtarthatja, mert nem lesz beteg. 

Hát mi csak néztünk, szinte megszólalni sem tudtunk a meglepetéstől. Mivel az abortusz nálunk szóba sem jöhet (most már sajnálom, hogy akkor ezt nem közöltük), illedelmesen elköszöntünk. Tudtuk, hogy ide soha többé nem tesszük be a lábunkat. 

Orvosom nagyon megértő és rendes volt. Mondta nekem, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy következő terhességem sikeres legyen. Maximálisan együtt érzett velünk, de ő sem talált szavakat a történtekre, viszont csodálkozott, hogy milyen hősiesen viseljük a megpróbáltatásokat (nem sírtam előtte egyszer sem). 

Az Isten különös kegyelméből összehozott a sors minket egy olyan családdal, ahol ugyanez a betegség lépet fel és ők is elvesztettek egy gyermeket. Mikor találkoztunk, már volt egy fiúk és egy lányuk, mindkettő egészséges. Sokat beszélgettünk. Nekünk nagy erőt adott az ő példájuk, egyáltalán a létük. Ez bátorított minket arra, hogy felemelt fejjel nézzünk a jövőbe. 

Elvégeztem az agykontroll tanfolyamot. Erre akkor nagyon szükségem volt, hogy önbizalmat nyerjek, lekössem gondolataimat. A múltamat félre kellett tennem, sőt összetörnöm, elfelejtenem és bizakodással kellett a jövőbe tekintenem. Fel kellett újra építenem a jövőmet. Volt egy olyan gyakorlat, hogy képzeld el, amit el szeretnél érni. Én elképzeltem a családomat. Teljesen tiszta kép volt előttem. 3 gyermek 1 fiú és két lány, na és persze András. Sokszor előidéztem ezt a képet. Ez nekem sokat segített, hogy kitartsak elszántságomban. 

Az újabb egy év várakozás még lassabban telt, mint korábban. Közben munkahelyet váltottam. A Központi Élelmiszeripari Kutató Intézet Mikrobiológiai Osztályán lettem tudományos munkatárs, ahol élelmiszerek besugárzásával is foglalkoztak. Volt egy kicsi besugárzó készülék, amivel a kísérleteket végezték. Emiatt nekem is el kellett végeznem egy tanfolyamot, ami radiológiai jellegű volt. Már elindult a tanfolyam, amikor kiderült, hogy babát várok. Azonnal abba kellett hagynom. Sajnos ez a terhesség nem sikerült. Korai vetélésem volt. Ismét nagyon szomorúak voltunk, de elfogadtuk, hogy ez így még mindig jobb, mintha beteg gyerekünk születne. 

Azután találkoztam egy érdekes emberrel. Testvérem udvarlójának keresztapja volt, akire azért lettem figyelmes, mert egy családi összejövetelen kezébe került a fényképem, és annak ellenére, hogy semmit nem tudott rólam, mégis a kép alapján elmondta, hogy milyen vagyok. Ez megdöbbentett engem, mert olyan dolgokat is mondott, amit még magamnak meg sem fogalmaztam, de igaz volt. Ez az ember asztrológiával foglalkozott, de komoly szinten. Hitelességét az tette számomra egyértelművé, hogy megjósolta II. János Pál merényletét, de azt is tudta, hogy lesz még egyszer életveszélyes sérülése (ez volt később a második merénylet). Emellett komolyan hívő katolikus volt. Elmentem hozzá tanácsot kérni. Előtte azonban percre pontosan meg kellett adnom a születésem időpontját. Ezt nem volt könnyű kinyomozni, de sikerült. Megcsinálta a horoszkópomat, és tovább elemezte, milyen vagyok. Megdöbbentő dolgot mondott, amit sokáig nem akartam elfogadni és megmondom őszintén nagyon rosszul esett. Azt mondta, hogy azért haltak meg a gyerekeim, mert tudat alatt nem akarom őket elfogadni, nem vagyok felkészülve az anyaságra, az ezzel járó áldozatokra. Mivel a családban más ágon is voltak szívbetegségek, én ezt cáfolni igyekeztem. De ő kijelentette, hogy ezek is az ősöktől származó sérelmek, gyengeségek, traumák bennem valóban hordozódnak, azonban legfőképpen saját magam vagyok az eseményeknek oka. Ez egy nagy pofon volt a számomra, és sokat elmélkedtem rajta először felháborodva, később lenyugodva, de be kellett vallanom, hogy lehetet benne igazság. A jövőt illetően pedig azt tanácsolta, hogy mivel abban az időszakban nem álltak kedvezően a csillagok, ne legyek még fél évig terhes. Ez megint nagyon rossz hír volt számomra, mert már nagyon vágytam az anyaságra. Megbeszéltük Andrással, hogy várunk.  

Ember tervez, Isten végez. Asztrológia ide, vagy oda, az életünk irányítói hála Istennek nem csak mi vagyunk! Bár nem terveztük, néhány hónap múlva kismama lettem. Egész életemben szerettem megtervezni a dolgokat, és nagyon nehezen viseltem el, ha nem úgy alakultak, ahogy én elképzeltem. A Jóisten mindig egy nagy pofonnal helyre tett. Mégis, mint ahogy sokszor tévedünk én is mindig tévedek és elkövetem ugyanazokat a hibákat. Eltévelygünk, de a fő irányítónk visszaterel minket a kerékvágásba. Ez is egy ilyen terelés volt. Kicsit fájdalmas, de tanulságos.  

Köszönöm Istenem, hogy nem engedsz ki minket szereteted kötelékéből! Köszönöm a pofonokat, mert nemesítenek, elgondolkoztatnak, alázatra nevelnek! Hála Neked Atyai szeretetedért! 

Isten útjai…

Nagy meglepetés volt, mikor megtudtam, hogy kisbabát várok. Soha rosszabbkor! Egy nagy utazás előtt álltam. Hollandiába és Kanadába pályáztam ösztöndíjért, amelyet Hollandiába meg is nyertem. Egy kutatási tervbe kellett bekapcsolódnom 6 hónapra. Nagyon izgalmasnak és érdekesnek mutatkozott. Miután válaszoltam, hogy megyek, indulás előtt egy héttel kiderült anyaságom. Nagy félelem vett erőt rajtam. Mi lesz ha? Mindenre fel kellett készülnöm. Az utat nem lehetett lemondani, pedig, de szívesen tettem volna. Biztosítást nem tudtam kötni „terhes” állapotom miatt. Ez azt jelentette, hogy az orvosi költségeket 100 százalékban nekem kellett fizetnem, abból a kis ösztöndíjból, amit ígértek. Sírva indultam útnak bele a nagyvilágba, András nélkül, csekély nyelvtudással. Nagyon magányosnak éreztem magam.  

Rendkívül nehéz 3 hónap következett, majd András utánam jött, és akkor már könnyebb volt. Nem is nagyon mertünk gondolni arra, mi lesz a babával. Végeztem a munkám, veszélyes vegyszerekkel, rákkeltő anyagokkal, bőrméreggel dolgoztam a laboratóriumban- de bizakodtam, minden rendben lesz. Úgy gondoltam, hogy ennyi rossz után már biztosan csak jó következhet. Ez egy ősbizalom volt a javából. Gondolkodtunk mi legyen a neve gyermekünknek. Nekem beugrott lelki szemeim előtt egy arc, aki nagyon szimpatikus ismerős volt, csak éppen a neve nem jutott eszembe, de éreztem, hogy az ő nevét kell adnom, ha fiam lesz. Sokáig gondolkoztam, egyszer egy éjszaka felébredtem, mert eszembe jutott a neve: SEBESTYÉN. Először nagyon furcsán hangzott, de szinte kényszert éreztem arra, hogy fiamnak ezt a nevet adjam. András is megbarátkozott vele, bár még nem tudtuk a jövevényünk nemét. Ez hihetetlen nagy gondviselés volt, hiszen, ha tudtuk volna, hogy fiú, csak 50% esélye lett volna az életben maradásra. Fel kellett készülnünk mindenre!!! 

Míg mi Hollandiában voltunk, családom rendszeres imával támogatott minket, sőt komoly böjtbe kezdtek jó néhányan. Péntekenként kenyéren és vízen voltak, nemcsak a felnőttek, de kamasz fiúk is. Ezt soha nem fogom elfelejteni, milyen áldozatot hoztak értünk! Rokonságon kívül százak imádkoztak buzgón, ismerősök, barátok, közösségek. Nem is tudom összeszámolni, milyen sokan. Ezért is volt bennünk akkora remény. Ennyi áldozatot a Jóisten nem hagyhat figyelmen kívül. Bár néha rettegtünk egy újabb kudarctól, úgy gondoltuk, hogy Isten nem lehet olyan kegyetlen, hogy megengedje még egy gyermekünk halálát. A mi Istenünk Jó, gondoskodó.  

Köszönjük Uram, hogy megajándékoztál a reménnyel, az anyasággal, az ősbizalommal és a titokkal, hogy nem tudtuk gyermekünk nemét! Ez nagyon sokat jelentett számunkra. Köszönjük testvéreink áldozatait! 

(Folytatjuk …)

HA VAN BÁRMI, AMI MEGÉRINTETT EBBŐL A SZAKASZBÓL, ÍRD LE NYUGODTAN, OSZD MEG VELÜNK!
HA VAN IMASZÁNDÉKOD, AZT IS BÁTRAN ÍRD LE!

Gabriella és családja viszontagságos története

Az első angyalka 

A szenvedés folytatódott. Továbbra is fájdalmaim voltak, és iszonyatosan reszkettem a hidegtől. Hosszú tanácskozást hallottam a mellettem lévő kis szobából. Azon vitáztak az orvosok, hogy megműtsenek, vagy folytassák a szülést. Sokáig nem tudtak dűlőre jutni, végül a műtét mellett döntöttek. Nekem megváltás volt az altatás. Éjszaka ébredtem fel, mikor a nővér jött vérnyomást mérni. 

 – A baba meghalt? – kérdeztem. 

 – Sajnos nem tudták megmenteni – mondta a nővér. 

Egészen idáig reménykedtem, megmagyarázhatatlan módon, de a reményem ezek után elszállt. Jó volt visszaaludni.  

Másnap nagyon gyenge voltam, alig bírtam a lábamon megállni. Az orvos jött és magyarázkodott. A problémát az okozta, hogy a köldökzsinór rá volt tekeredve a magzat nyakára kétszer, a fejére pedig egyszer. Mikor felálltam, a gravitáció miatt lejjebb csúszott és a köldökzsinór a koponya és a medencecsont közé szorult. Gyakorlatilag el kezdett fulladni a magzat. Az orvos azt mondta, hogy ha tudta volna, ott azonnal felvágja a hasam a szülőszobán, akkor megmenekült volna, de nem tudta, hogy ez a probléma. Azt is mondta, hogy sok vért vesztettem (ez lehetett oka az életveszélyes állapotnak), de ő nem akar nekem vért adni az AIDS veszély miatt. Kérte beleegyezésemet a baba boncolásába, és kérdezte, hogy akarjuk-e a temetését, vagy a kórházra bízzuk. Mi ez utóbbiról döntöttünk. A babát, aki fiúcska volt, nem láttam. Nem javasolták, hogy megnézzem, mert nem szép látvány volt. Utólag tudtam meg, hogy egy nagy véraláfutás volt a fején, ott, ahol a köldökzsinór elzáródott. Az ügy nagy port kavart fel a kórházban. Még a rendőrség is vizsgálódott. Három fegyelmit osztottak ki. Ha bepereltük volna a kórházat simán megnyertük volna a pert. Nekünk azonban ez eszünkbe sem jutott. El voltunk foglalva a bánatunkkal. 

Összegezve a történteket sorozatos hibák okozták a gyermek halálát. Műhibának tekinthető az, hogy a szülés előtt nem készült ultrahang vizsgálat. Nem foglalkoztak azzal, hogy jeleztem a magzat mozgásszegénységét. Későn vizsgálták a magzatvíz állapotát. Későn indították be a szülést. Nem vették fontolóra azt a tényt, hogy a baba miért nincs lesüllyedve a medencekimenetben, bár a vizsgálat során ezt megállapították. Elhanyagolták a szívhang ellenőrzését. 

Műszaki hibának tekinthető az, hogy nem volt lift, amikor sürgősen kellett volna. A beteghordozónak ez esetben fel kellett volna vinnie engem a kezében. Ezek a sorozatos tévedések majdnem 2 ember halálát okozták! A boncolás során megállapították, hogy a baba szíve rendellenesen fejlődött, olyannyira, hogy nem maradt volna amúgy sem életben. Mi akkor ezt nem hittük el, mert úgy gondoltuk, ez jó alibi az orvosnak, hogy ne mondják vétkesnek. 

Azt hiszem az imám jól sikerült. Krisztus szenvedését, a fájdalmat, az elhagyatottságot, a kiszolgáltatottságot, a vérrel verejtékezést, a mezítelenséget, a halálfélelmet, az élet elvesztésének fájdalmát, sikerült egy kicsit átélnem.  

Hálát adok Uram neked ezekért a megtapasztalásokért! Imámat meghallgattad. Köszönöm, hogy megajándékoztál egy kicsi angyalkával, aki az égből figyel ránk és szerintem segít is minket minden ügyünkben! 

Égi Édesanyám! Vedd pártfogásodba ezt a gyermeket, aki 9 hónapig az enyém volt, mégsem tudtam megölelni, megcsókolni. Gondoskodj róla, szeresd nagyon és küldd el néha segítségünkre! 

A második angyalka

Nehezen tudtuk elfogadni, ami történt. Olyan hihetetlennek tűnt az egész. Bánatunkat fokozta az, hogy az orvos 1 év várakozási időt javasolt. Ennyi kell ahhoz, hogy a vágott seb begyógyuljon és felkészüljön a szervezet az újabb terhességre. Ez nekem nagyon nehéz volt, mert úgy éreztem, csak akkor fogok megnyugodni, ha újra babát várhatok. Érzéseinket fokozta az, hogy barátaink, akik közel egy időszakban kötöttek velünk házasságot, már gyerekes szülőkké váltak. Hozták a kicsinyeiket, megcsodáltuk őket, de mintha éles nyilakkal szurkálták volna lelkünket, ha arra gondoltunk, hogy mi miért nem dicsekedhetünk a saját gyerekünkkel.  

A szívfejlődési rendellenesség miatt felkerestük a genetikusokat, mivel édesanyámnak is meghalt egy gyermeke szívfejlődési rendellenesség miatt. Ez gyanús volt, ezért kértük a vizsgálatunkat. Az édesanyám esetéről azonban semmi írásos dokumentum nem állt rendelkezésünkre. Mivel ez 1959-ben történt a genetikusok pedig lusták voltak kinyomozni, csak azt mondták: – Ez gyakran előfordul a fiúknál, de ne törődjünk vele, nem lesz semmi baj. Vállaljuk nyugodtan a következő terhességet! 

Lassan vánszorogtak a napok, de mégiscsak eltelt az egy év. Én új orvost választottam, aki tudta, hogy hívők vagyunk és maximálisan értékelte a mi erkölcsi elgondolásainkat, annak ellenére, hogy ő maga nem volt keresztény. Eljött a várva várt anyaság újra! A 9 hónap úgy telt el, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Azért néha eszünkbe jutott, mi lesz, ha Ő is beteg lesz, de elhessegettük a rossz gondolatokat. Szülés idejére bekerültem a kórházba, és azon a napon, mikor az orvosom nem volt bent, a konzílium úgy döntött, hogy másnap megcsászároznak. Ez övön alul ért ütés volt számomra, mert nem ez a szokás. Kértem őket, hogy lehessen normál úton szülni, merthogy 3 gyereket szeretnénk, de ők azt mondták, ez így veszélytelenebb, de ha akarom, saját felelősségre választhatom azt is. Nem mertem ellenkezni, de igazságtalannak éreztem a döntést, végül mégis beleegyeztem. (Az egyik orvos e beszélgetést követően odajött az ágyamhoz, és azt mondta, hogy nagyra értékeli azt, amit kértem. Ekkor már kezdett divat lenni ugyanis az, hogy az asszonyok kérjék a császárt, a fájdalmatlanabb szülés miatt.) Másnap megszületett császárral a kis Tamáska. Pólyába és takaróba csavarva hozták ki. Nagyon szép, fekete hajú, de erősen lilás-szürke színű csecsemő volt. Azt mondták ne is szoptassam, csak nézegessem, mert fázik. Ez már gyanús volt. 10 percig sem volt nálam, elvitték. Nem sokkal később 2 orvos jelent meg az ágyamnál és kérdezgetni kezdtek az előző esetről. Ezután közölték, hogy valami nincs rendben a babával. Lehet, hogy csak ion eltolódás, de lehet, hogy a szívével van valami baj. Még aznap elvitték a Tűzoltó utcai gyermekklinikára, ahol életének harmadik napján az Úr magához szólította. Szívfejlődési rendellenességet állapítottak meg, hasonlóan, mint a testvéremnél. Mikor átkerült a klinikára, kértük, hogy kereszteljék meg. Valószínűleg az az orvos szentelte meg Tamást, akiről még később szó lesz. 

Fájdalmunk leírhatatlan volt! Nem akartuk, nem tudtuk elfogadni, azt, ami történt. Én úgy éreztem magam, mint akit becsaptak. Hasam kétszer felvágva, a szüléstől kezdtem lányos alakom elveszíteni, és gyermek nélkül arra gondoltam ez azért történt velem, mert biztosan nem lennék jó anya. András is azt érezte, hogy ő nem lenne jó apa. Ugyanakkor láttunk szülőket, akikről úgy gondoltuk, hogy meg sem érdemlik gyermeküket, mert úgy bántak velük.  

Olyan lelkiállapotba kerültem, hogy nem akartam élni. Csak aludni volt jó, tudattalan állapotba lenni, de amikor felébredtem mintha nyilak hasítottak volna a szívembe. Sírtunk éjjel, sírtunk nappal. Egy vigaszunk volt, a családunk, akik minden holtpontból kihúztak minket. Az ő támogatásuk nélkül összeomlottunk volna. Barátaink is segítettek, amennyire tudtak, de így is nagyon nehéz volt. A másik segítségünk a hitünk volt. Bár voltak időszakok, amikor annyira kiüresedett állapotban voltunk, hogy imádkozni sem tudtunk, mégis a hitünk sokszor átsegített a bajokon. Isten kegyelme végig kísért minket. Amikor én voltam mélyponton, András vigasztalt, amikor Ő volt kétségbe esve, én adtam erőt neki. Amikor mindketten magunk alatt voltunk édesanyám vagy más rokonunk adott erőt. Valaki mindig segített! 

Istenem! Hol voltál akkor, amikor ez történt velünk? Miért hagytál el bennünket? Mi bíztunk benned! Nem gondoltuk, hogy ekkora megpróbáltatás elé állítasz. Mi a terved velünk? Nem félsz, hogy hitehagyottak leszünk? Mi jót tudsz ebből a helyzetből kihozni számunkra? 

„A mélységből kiáltok Uram hozzád! Hallgasd meg szavamat Uram! 

Füled figyeljen fel könyörgő szavamra, mert nálad a szeretet és nálad él az irgalom.” 

Uram, megmutattad kicsinységünket, megmutattad hatalmadat! Megtapasztalhattuk, azt, hogy az életünket nem mi irányítjuk. Hálát adok, mert megtanítottál az alázatra megmutattad, kik a mi igaz barátaink, testvéreink. Uram, köszönjük, hogy még egy angyalkát ajándékoztál nekünk, akiről Te biztosan jobban gondoskodsz, mint mi tettük volna, és aki most segít minket testvérével együtt. 

Beletaszítottál a sötét verembe, de egy kapaszkodó szálat hagytál nekünk. Hinnünk kell, hogy a szemünket az égre tekintve, ebben a szálban megkapaszkodva kihúzol a veremből. 

De van-e akkora hitünk? 

…Te hagytál el Uram, vagy mi hagytunk el Téged?…  

Drága Szűzanya! Te tudod igazán milyen fájdalmas az, ha valaki elveszíti gyermekét. Könyörögj érettünk! Segíts, hogy el tudjuk fogadni helyzetünket és ne rendüljön meg hitünk, ne fogyjon reményünk és ne szűnjön meg szeretetünk az Isten iránt! Segíts, hogy tiszta szívből el tudjuk mondani: „Isten adta, Isten elvette, legyen áldott az Ő neve!” 

Égi Édesanyám! Vedd pártfogásodba immár második gyermekünket! 

Ezen a lelki napon mélyítsük el magunkban a missziós lelkületet: törekedjünk jobban megélni hitünket, reményünket, és a szeretetet, amit Istentől kapunk!

(Folytatjuk …)

HA VAN BÁRMI, AMI MEGÉRINTETT EBBŐL A SZAKASZBÓL, ÍRD LE NYUGODTAN, OSZD MEG VELÜNK!
HA VAN IMASZÁNDÉKOD, AZT IS BÁTRAN ÍRD LE!

Gabriella és családja viszontagságos története

Előszó 

Közös életünk történetét írom most le házasságunk 25 évéről. Teszem ezt azért, mert úgy gondolom, hogy különleges tartalommal bír, s szeretném, ha az utódaimnak megmaradna, mert ennek ismeretében sok kérdésükre választ kaphatnak. 

Teszem azonban azért is, mert lelki atyám ezt tanácsolta, sőt penitenciaként feladta, ami alól már nem lehet kibújni. 

Történetünk másoknak erőt adhat, mint ahogy nekem is erőt adnak barátaim, akik szintén sokszor tanúbizonyságot tesznek arról, hogyan kell egy-egy megpróbáltatást elviselni, egy-egy nehézséggel megküzdeni. 

Végül, de nem utolsó sorban teszem azért is, mert ezzel a történettel szeretném megdicsőíteni az Úristent, tanúságot téve arról, hogy mennyire szeret minket, még akkor is, ha próbatételek elé állít. 

Ez a történet igazából nem rólunk szól, hanem az Istenről, mert benne van az Ő határtalan szeretete, atyai gondoskodása, végtelen csodái: csendes és nagy csodák. Benne van bőséges kegyelme és irgalma. Benne van az Isten végtelen alázata, ahogyan ránk bízza a szabad döntést, hogy egy-egy helyzetben mit választunk. És ha kérjük, hogy beavatkozzon az életünkbe, akkor ennek megfelelően átírja az üdvösségtörténetünket. Úgy alakítja, hogy magához édesgessen minket. Ha máshogy nem tud, hát fájdalmak, szenvedések árán. Ettől lesz ez a történet hallatlanul kreatív, változatos, egyedi, de gyakran fájdalmas. 

Jézus mondta: „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek.” (Mt 7,7) Kívánom a kedves olvasónak, hogy fedezze fel ennek a mondatnak a titkát ebben a történetben. 

Az imák meghallgattatnak

Férjemmel, Andrással szentségi házasságot kötöttünk. Tisztán léptünk az oltár elé. Ezt követően nem nászútra, hanem zarándoklatra indultunk. Ez teljesen spontán döntés volt, semmi tudatosság nem volt benne. Varsóból Czestochowába gyalogoltunk (250 km 10 nap alatt). Ezt az utat már 2 évvel előtte is megtettük, és nagy hatással volt ránk. Akkor még nem gondoltuk, hogy milyen nehézségek állnak előttünk. Talán ez a zarándoklat kellett ahhoz, hogy lelkiekben felkészüljünk rá. 

 Úgy terveztük, hogy 3 vagy 4 gyerekünk lesz, mivel mindketten hárman voltunk testvérek, és ez jó volt. Nem akartunk azonnal gyermeket, de egy év után – Istennek hála nem nagy küzdelemmel – babát vártam. Húsvét utáni napon kellett bevonulnom a kórházba szülni. A Húsvét ünnepét ekkor különösen átéltem, mert egy kicsit féltem a szüléstől és az anyaságtól. A Szentlélek imádkozott bennem, aki kérte a Jóistent, hogy ne legyen könnyű a szülésem, hanem igenis szeretnék megszenvedni, hogy átérezhessem Krisztus értünk vállalt áldozatát. Úgy gondoltam, ha megszenvedek a babáért, jobban fogom őt szeretni, jobban fogok ragaszkodni hozzá. Akkor nem gondoltam volna, hogy mennyire megkapom, amit kérek. 

Bevonultam a kórházba és egy hétig semmi sem történt. (A főorvos sí szabadságon volt és nekem úgy tűnt, hogy a fontos döntésekben őt várták.) Azt azonban éreztem, hogy a baba nem mozog annyit és ezt említettem is az orvosoknak. Ennek ellenére még egy ultrahangot sem csináltak. Egy hét múlva beindították infúzióval a szülést, de fájásgyengeség miatt leálltak vele. Akkor megnézték a magzatvizet, ami zavaros volt és azt jelezte, hogy a gyerek már nem érzi jól magát a hasamban. Újra indították a szülést, de nagyon nehezen tágultam. Amikor eljött a férjem látogatni, kértem, hogy felkelhessek, mert beszélni akartam vele. Úgy gondoltam, hogy a gravitáció besegít a szülés előrehaladásában. Ekkor levették hasamról a doppler készüléket, ami a magzat szívhangját hangosítja ki. Talán negyedórát ha beszélgettünk, azután visszafeküdtem az ágyra, mert fájdalmaim voltak. A dopplert jóval később, körülbelül 20 perc múlva tette csak vissza az orvosom, mikor jött ellenőrizni. Rémült arcát nem felejtem el, amikor kereste a szívhangokat, de nem találta. Rövidesen egy-két elhaló gyenge dobbanást még hallottunk, de azután síri csend következett. Orvosom csak annyit mondott: 

 – Gabikám, sajnos meg kell műtenünk. –  

Ezzel elrohant a műtőbe bemosakodni. Tudtam, hogy baj van, ezért nagyon imádkoztam a gyerekért. Ami ezután következett, az számomra felháborító. Nem volt lift, ami felvigyen a földszintről a 3. emeletre. A látogatásnak vége volt, a liftes néni hazament. Elzárta a liftet és nem tudta senki, hogy a kulcsot hova tette. Volt egy másik felvonó is, de az kicsi volt egy kórházi ágy számára. Tanácstalanul, tétovázva, végül kb 20 perc múlva a másik liftbe nagy nehezen bepréselve jutottam fel a műtőbe. Orvosom a haját tépte e tehetetlenség láttán. Azonnal előkerült egy ultrahang készülék, amivel megállapították, hogy a magzat életjelet nem ad. Ekkor már nem volt értelme sietni. Én már nagyon rosszul voltam. Kaptam egy oxigén maszkot a szám elé, és néhány másodperc múlva elsötétült a világ … 

Különös utazás

Ami ezután következett, arra nem tudok sorrendben emlékezni. Talán azért is, mert mintha nem lett volna sem idő, sem tér olyan értelemben, ahogy azt megszoktuk. Ez egy más világ volt. Mintha kiléptem volna a testemből, és kívülről láttam volna magamat. Láttam, ahogyan körülállnak az orvosok és serénykednek. Hallottam, hogy az altató orvos időnként bemondta a vérnyomás értékeimet. Pontosan emlékszem arra, hogy a legalacsonyabb vérnyomásom 40 volt. Ezt már eléggé kétségbeesetten mondta. Közben küzdöttek az életemért, kapkodtak, injekciókat nyomtak belém, stb.  

A másik esemény egy utazás volt. Mintha egy sötét alagútban, vagy vonatban száguldottam volna, szédületes sebességgel. Eközben azonban színes képekben az életem eseményei jelentek meg, szintén nagyon gyors pergésben. Az érdekes az, hogy főleg azok az események jöttek elő, amiben én hibás, vétkes voltam. Mintha a bűneimet sorolták volna fel. Ez nem volt kellemes élmény, sőt nagyon nyomasztó volt. 

Azután rájöttem, hogy itt valami „nagy dolog” történik. Talán meg fogok halni? Hihetetlennek tűnt az egész. Nem gondoltam, hogy 24 évesen ez bekövetkezhet. Félelmetes volt. Messziről egy kérdést kaptam. Maradsz, vagy jössz? Mintha lehetne választani élet és halál között. Elgondolkodtam ezen és arra a véleményre jutottam, hogy nem akarok tovább élni, mert meghalt a gyerekem és ezért nagyon szomorú vagyok. (Mellesleg soha nem voltam olyan nagy életkedvű, mert mindig inkább a nehézségeket és a szomorú dolgokat vettem észre az életemben és kevésbé a jót.) A döntésem, hogy meg akarok halni drámai élményt eredményezett. Megjelent a szemem előtt a családom és férjem, amint a koporsómnál kezüket tördelve zokognak, siratnak. Ettől olyan lelkiismeret furdalásom lett, – mivel ezt én okoztam a döntésemmel – hogy azt nem lehet leírni!!! Iszonyatos gyötrelem. A menekülést az hozta, hogy szép lassan beleúsztam az életbe, a testembe, miközben újra előjöttek környezetemből a hangok. Pofozgattak és kérdezték hallom-e, amit mondanak.  

A Jóisten nem menekített meg a feladatoktól. Bizonyára tervei vannak még velem, gondoltam. 

Köszönöm Uram, hogy sok mindenben nem nekünk kell dönteni, hanem Te döntesz helyettünk. Kegyelmeddel sokkal gazdagabb életet kapunk. Élet és halál Ura, hálát adok ezért a halál élményért, mert nem fogom soha elfelejteni, milyen az, amikor az ember szembesül a bűneivel, de már nem tudja jóvátenni. Segíts, hogy az életemben kerüljem a bűnt, de mindig felismerjem és legyen lehetőségem azt megbánni, ha jóvátenni nem is tudom! 

Ezen a lelki napon mélyítsük el magunkban a missziós lelkületet: törekedjünk jobban megélni hitünket, reményünket, és a szeretetet, amit Istentől kapunk!

(Folytatjuk …)

HA VAN BÁRMI, AMI MEGÉRINTETT EBBŐL A SZAKASZBÓL, ÍRD LE NYUGODTAN, OSZD MEG VELÜNK!
HA VAN IMASZÁNDÉKOD, AZT IS BÁTRAN ÍRD LE!

Szeretettel köszöntelek a Laudetur Közösség és Kiadó 2021. évi adventi lelkigyakorlatán, melynek címe: RORÁTE.

FOGADD SZERETTEL A HETEDIK ADVENTI BESZÉLGETÉST Mirjam nővérrel:

Nagyon örültem Mirjam nővér mély gondolatainak, amelyek láthatóan a szívéből fakadtak. Különösen is tetszett, hogy nem csak az adventi készületről beszélt, hanem az ünnep megélésének fontosságát is kiemelte.

Szeretnélek biztatni, hogy itt lent a hozzászólásoknál oszd meg velünk:

• Melyik az a mondat, gondolat, amely leginkább megérintett, ami most „telibe talált” nálad?
• Milyen felismerés született meg benned?
• Milyen ötletet kaptál az adventi készületedhez és mit határoztál el? 

Köszönöm, hogy hozzászólásoddal aktívan részt veszel a lelkigyakorlaton, és lelki kincseid megosztásával segíted a többi lelkigyakorlatozót is!