Gabriella és családja viszontagságos története
A dolgok mélye
Ügyünket kedves ismerős, András édesanyjának barátnője vette kézbe, aki csecsemőgyógyász volt a kórházban, és kiváló szakember. Ő intézte Tamás keresztelését is. Határozottan és gyorsan intézkedett, hogy édesanyám kisfiának boncolási jegyzőkönyvét előkeressék a kórbonctanon. 10 nap alatt megtalálták! Első gyerekünk, akinek még nevet sem adtunk, második gyerekünk Tamás, és Lacika testvérem lelete kísértetiesen hasonlított egymásra. Kromoszóma vizsgálaton is átestünk. Az eredmény nem volt fényes.
Megállapították, hogy X kromoszómához kötött recesszíven öröklődő genetikai betegséget hordozok, melynek neve: fibroelasztózis. Az öröklődési kockázat pedig igen nagy a többi genetikai betegséghez képest. Azt mondták, hogy ha fiú lesz az utódunk, akkor 50%, hogy örökli a betegséget, de ha örökli, akkor meg fog halni néhány éven belül. Ha lány lesz szintén 50%, de nem lesz beteg, csak hordozó, viszont az ő fiai ugyanúgy belehalhatnak a betegségbe. Elmentünk egy másik genetikushoz is, aki népszerű professzor volt akkoriban. Azt mondta: – Mi sem egyszerűbb ennél? Megállapítjuk terhesség esetén a magzat nemét, és ha fiú, akkor abortálhatjuk, ha lány, akkor megtarthatja, mert nem lesz beteg.
Hát mi csak néztünk, szinte megszólalni sem tudtunk a meglepetéstől. Mivel az abortusz nálunk szóba sem jöhet (most már sajnálom, hogy akkor ezt nem közöltük), illedelmesen elköszöntünk. Tudtuk, hogy ide soha többé nem tesszük be a lábunkat.
Orvosom nagyon megértő és rendes volt. Mondta nekem, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy következő terhességem sikeres legyen. Maximálisan együtt érzett velünk, de ő sem talált szavakat a történtekre, viszont csodálkozott, hogy milyen hősiesen viseljük a megpróbáltatásokat (nem sírtam előtte egyszer sem).
Az Isten különös kegyelméből összehozott a sors minket egy olyan családdal, ahol ugyanez a betegség lépet fel és ők is elvesztettek egy gyermeket. Mikor találkoztunk, már volt egy fiúk és egy lányuk, mindkettő egészséges. Sokat beszélgettünk. Nekünk nagy erőt adott az ő példájuk, egyáltalán a létük. Ez bátorított minket arra, hogy felemelt fejjel nézzünk a jövőbe.
Elvégeztem az agykontroll tanfolyamot. Erre akkor nagyon szükségem volt, hogy önbizalmat nyerjek, lekössem gondolataimat. A múltamat félre kellett tennem, sőt összetörnöm, elfelejtenem és bizakodással kellett a jövőbe tekintenem. Fel kellett újra építenem a jövőmet. Volt egy olyan gyakorlat, hogy képzeld el, amit el szeretnél érni. Én elképzeltem a családomat. Teljesen tiszta kép volt előttem. 3 gyermek 1 fiú és két lány, na és persze András. Sokszor előidéztem ezt a képet. Ez nekem sokat segített, hogy kitartsak elszántságomban.
Az újabb egy év várakozás még lassabban telt, mint korábban. Közben munkahelyet váltottam. A Központi Élelmiszeripari Kutató Intézet Mikrobiológiai Osztályán lettem tudományos munkatárs, ahol élelmiszerek besugárzásával is foglalkoztak. Volt egy kicsi besugárzó készülék, amivel a kísérleteket végezték. Emiatt nekem is el kellett végeznem egy tanfolyamot, ami radiológiai jellegű volt. Már elindult a tanfolyam, amikor kiderült, hogy babát várok. Azonnal abba kellett hagynom. Sajnos ez a terhesség nem sikerült. Korai vetélésem volt. Ismét nagyon szomorúak voltunk, de elfogadtuk, hogy ez így még mindig jobb, mintha beteg gyerekünk születne.
Azután találkoztam egy érdekes emberrel. Testvérem udvarlójának keresztapja volt, akire azért lettem figyelmes, mert egy családi összejövetelen kezébe került a fényképem, és annak ellenére, hogy semmit nem tudott rólam, mégis a kép alapján elmondta, hogy milyen vagyok. Ez megdöbbentett engem, mert olyan dolgokat is mondott, amit még magamnak meg sem fogalmaztam, de igaz volt. Ez az ember asztrológiával foglalkozott, de komoly szinten. Hitelességét az tette számomra egyértelművé, hogy megjósolta II. János Pál merényletét, de azt is tudta, hogy lesz még egyszer életveszélyes sérülése (ez volt később a második merénylet). Emellett komolyan hívő katolikus volt. Elmentem hozzá tanácsot kérni. Előtte azonban percre pontosan meg kellett adnom a születésem időpontját. Ezt nem volt könnyű kinyomozni, de sikerült. Megcsinálta a horoszkópomat, és tovább elemezte, milyen vagyok. Megdöbbentő dolgot mondott, amit sokáig nem akartam elfogadni és megmondom őszintén nagyon rosszul esett. Azt mondta, hogy azért haltak meg a gyerekeim, mert tudat alatt nem akarom őket elfogadni, nem vagyok felkészülve az anyaságra, az ezzel járó áldozatokra. Mivel a családban más ágon is voltak szívbetegségek, én ezt cáfolni igyekeztem. De ő kijelentette, hogy ezek is az ősöktől származó sérelmek, gyengeségek, traumák bennem valóban hordozódnak, azonban legfőképpen saját magam vagyok az eseményeknek oka. Ez egy nagy pofon volt a számomra, és sokat elmélkedtem rajta először felháborodva, később lenyugodva, de be kellett vallanom, hogy lehetet benne igazság. A jövőt illetően pedig azt tanácsolta, hogy mivel abban az időszakban nem álltak kedvezően a csillagok, ne legyek még fél évig terhes. Ez megint nagyon rossz hír volt számomra, mert már nagyon vágytam az anyaságra. Megbeszéltük Andrással, hogy várunk.
Ember tervez, Isten végez. Asztrológia ide, vagy oda, az életünk irányítói hála Istennek nem csak mi vagyunk! Bár nem terveztük, néhány hónap múlva kismama lettem. Egész életemben szerettem megtervezni a dolgokat, és nagyon nehezen viseltem el, ha nem úgy alakultak, ahogy én elképzeltem. A Jóisten mindig egy nagy pofonnal helyre tett. Mégis, mint ahogy sokszor tévedünk én is mindig tévedek és elkövetem ugyanazokat a hibákat. Eltévelygünk, de a fő irányítónk visszaterel minket a kerékvágásba. Ez is egy ilyen terelés volt. Kicsit fájdalmas, de tanulságos.
Köszönöm Istenem, hogy nem engedsz ki minket szereteted kötelékéből! Köszönöm a pofonokat, mert nemesítenek, elgondolkoztatnak, alázatra nevelnek! Hála Neked Atyai szeretetedért!
Isten útjai…
Nagy meglepetés volt, mikor megtudtam, hogy kisbabát várok. Soha rosszabbkor! Egy nagy utazás előtt álltam. Hollandiába és Kanadába pályáztam ösztöndíjért, amelyet Hollandiába meg is nyertem. Egy kutatási tervbe kellett bekapcsolódnom 6 hónapra. Nagyon izgalmasnak és érdekesnek mutatkozott. Miután válaszoltam, hogy megyek, indulás előtt egy héttel kiderült anyaságom. Nagy félelem vett erőt rajtam. Mi lesz ha? Mindenre fel kellett készülnöm. Az utat nem lehetett lemondani, pedig, de szívesen tettem volna. Biztosítást nem tudtam kötni „terhes” állapotom miatt. Ez azt jelentette, hogy az orvosi költségeket 100 százalékban nekem kellett fizetnem, abból a kis ösztöndíjból, amit ígértek. Sírva indultam útnak bele a nagyvilágba, András nélkül, csekély nyelvtudással. Nagyon magányosnak éreztem magam.
Rendkívül nehéz 3 hónap következett, majd András utánam jött, és akkor már könnyebb volt. Nem is nagyon mertünk gondolni arra, mi lesz a babával. Végeztem a munkám, veszélyes vegyszerekkel, rákkeltő anyagokkal, bőrméreggel dolgoztam a laboratóriumban- de bizakodtam, minden rendben lesz. Úgy gondoltam, hogy ennyi rossz után már biztosan csak jó következhet. Ez egy ősbizalom volt a javából. Gondolkodtunk mi legyen a neve gyermekünknek. Nekem beugrott lelki szemeim előtt egy arc, aki nagyon szimpatikus ismerős volt, csak éppen a neve nem jutott eszembe, de éreztem, hogy az ő nevét kell adnom, ha fiam lesz. Sokáig gondolkoztam, egyszer egy éjszaka felébredtem, mert eszembe jutott a neve: SEBESTYÉN. Először nagyon furcsán hangzott, de szinte kényszert éreztem arra, hogy fiamnak ezt a nevet adjam. András is megbarátkozott vele, bár még nem tudtuk a jövevényünk nemét. Ez hihetetlen nagy gondviselés volt, hiszen, ha tudtuk volna, hogy fiú, csak 50% esélye lett volna az életben maradásra. Fel kellett készülnünk mindenre!!!
Míg mi Hollandiában voltunk, családom rendszeres imával támogatott minket, sőt komoly böjtbe kezdtek jó néhányan. Péntekenként kenyéren és vízen voltak, nemcsak a felnőttek, de kamasz fiúk is. Ezt soha nem fogom elfelejteni, milyen áldozatot hoztak értünk! Rokonságon kívül százak imádkoztak buzgón, ismerősök, barátok, közösségek. Nem is tudom összeszámolni, milyen sokan. Ezért is volt bennünk akkora remény. Ennyi áldozatot a Jóisten nem hagyhat figyelmen kívül. Bár néha rettegtünk egy újabb kudarctól, úgy gondoltuk, hogy Isten nem lehet olyan kegyetlen, hogy megengedje még egy gyermekünk halálát. A mi Istenünk Jó, gondoskodó.
Köszönjük Uram, hogy megajándékoztál a reménnyel, az anyasággal, az ősbizalommal és a titokkal, hogy nem tudtuk gyermekünk nemét! Ez nagyon sokat jelentett számunkra. Köszönjük testvéreink áldozatait!
(Folytatjuk …)
HA VAN BÁRMI, AMI MEGÉRINTETT EBBŐL A SZAKASZBÓL, ÍRD LE NYUGODTAN, OSZD MEG VELÜNK!
HA VAN IMASZÁNDÉKOD, AZT IS BÁTRAN ÍRD LE!