Március 13.  Nagyböjt 2. vasárnap 
Olv.: Ter 15,5-12.17-18  //  Zs 26  //  Fil 3,17 – 4,1
Evangélium: Lk 9,28b-36 

Két kagyló lapult a tengerfenéken, félig beleágyazódva a homokba. Egyikük időszakonként fájdalmasan felsóhajtott: „Erős szúrást érzek a bensőmben! Néha annyira fáj! Mintha belülről nyomna, feszítene valami!” A másik kagyló ilyenkor mindig kárörvendőn nevetett: „Látod, nekem semmi bajom! Nem érzek fájdalmat, engem nem szúr belülről semmi.
Te biztos selejtes vagy!” Egy alkalommal épp akkor úszott el a két kagyló mellett egy apró halacska, amikor elhangzott a szokásos párbeszéd a kagylók között. A halacska ránézett a társa fájdalmán nevetgélő kagylóra, és ezt mondta: „Nos, igen! Neked azért nem fáj semmid, mert belülről üres vagy! A társad azonban azért szenved, mert egy gyönyörű, értékes gyöngyszem fejlődik benne, a világ egyik legdrágább kincse! Ezért érdemes szenvednie, áldozatot hoznia.”  

Jézus színeváltozása történetének egyik alapvető üzenete az, hogy a szenvedés és a megdicsőülés, az áldozat és a célba érés, a fájdalom és a boldogság nem zárja ki egymást. Sőt! Nem Isten teremtő akaratából, hanem az emberi bűnök okozta sebzettségből következően valójában nem is létezhet egyik a másik nélkül. A valódi megdicsőülés a szenvedés útján járva érhető el. Nem valósíthatunk meg értékes célokat komoly áldozatok meghozatala nélkül. Az igazi, örök boldogság elnyerése nem lehetséges anélkül, hogy fel ne vállaljuk a szeretettel együtt járó fájdalmakat. Vagyis a feltámadáshoz a kereszten át visz az út, ahogyan Krisztus követői kezdettől fogva vallották. A Tábor hegyén Jézus teljes isteni dicsőségében jelenik meg kiválasztott apostolai előtt. Úgy tűnik, hogy most végre véglegesen beigazolódik a tanítványok hite: Jézus valóban az Isten Fia, a megtestesült Isten, aki mindenek fölött uralkodik. Azonban Jézus éppen eljövendő szenvedéséről beszél Mózessel és Illéssel. A megdicsőülés látomása még csak ideiglenes: ezután jön még a szenvedés, a kiszolgáltatottság, a látszólagos tehetetlenség és vereség fájdalmas útja.
A látomás igazi értelme csak a feltámadást követően világosodik meg az apostolok előtt. Igen, Jézus mennyei dicsősége valóságos volt, de annak elnyeréséhez fel kellett vállalnia a kereszt megváltó áldozatát. A jutalom elnyerése, a célba érés nem egyik pillanatról a másikra, minden előzmény nélkül történik.  

Ábrahám hitében számomra mindig az a megnyerő és hiteles, hogy ez az Istentől megszólított férfi milyen hosszan, kitartóan, hűségesen képes várni az Úr ígéreteinek beteljesülésére. Nem akar azonnali, olcsón megszerezhető, mégis látványos eredményt, mint a mai kor embere. Isten fiúgyermeket és tőle származó sok utódot ígér neki, holott a felesége meddő. Országot ígér neki, tejjel-mézzel folyó Kánaánt. Ábrahám hisz az ígéretekben, elhagyja biztonságos otthonát, felvállalja a vándorlás, a hontalanság minden veszélyét és viszontagságát. Telnek-múlnak az évek, évtizedek, s a várt fiú mégsem születik meg. Eléri ugyan Kánaán földjét, de annak csak egy pici barlangja az övé, amit azért vásárol meg, hogy legyen hová eltemetnie halottait. Isten nem siet teljesíteni ígéreteit.

A mai olvasmányban szereplő történet is azt bizonyítja, hogy Ábrahám nagyon bízik ugyan Istenben, de bele kell nyugodnia, hogy Isten akkor fogadja el az áldozatot, amikor Ő akarja. Akkor és úgy teljesíti ígéretét, amikor és ahogyan Ő akarja. Az ókor vallási szokásai szerint Ábrahám állatáldozatot mutat be, ahogyan Isten kéri. Előkészíti a teljesen elégő áldozatot, azután várja, hogy Isten jelét adja az áldozat elfogadásának azzal, hogy tüzet küld az áldozati hús megemésztésére. A tűz azonban késlekedik. Leszáll az éj, Ábrahámot el is nyomja az álom várakozás közben. A Szentírás mondata, hogy „Félelmetes sötétség szállott rá”, véleményem szerint Ábrahám lelkiállapotára is vonatkozik. Hisz Istenben, bízik Benne, teljesíti akaratát, de mégis egyre nehezebb, egyre fájdalmasabb ez a várakozás. A tűz végül leszáll, Isten elfogadja az áldozatot és megerősíti Ábrahámmal kötött szövetségét. Tudjuk, hogy az ígéretek végül teljesülnek, de micsoda valóságos keresztutat kellett addig végigjárnia Ábrahámnak!   

Igen, Istent nem lehet sürgetni, nem lehet ajándékait kiprovokálni. Az, amit Ő ígér nekünk, sokkal nagyobb és értékesebb annál, semhogy a mai ember „mindent azonnal” mentalitása számára könnyen elérhető legyen. Mivel az üdvösség, az örök boldogság a szeretetből forrásozik, előbb meg kell tapasztalnia az embernek a hűséges, kitartó szeretetben mindig megjelenő áldozatvállalást is. Akik – a szentlecke szavaival élve – úgy viselkednek, mint Krisztus keresztjének ellenségei, azok igyekeznek életükből kiküszöbölni az erőfeszítéseket, a kínlódásokat. Valamilyen szinten természetes emberi magatartás ez, hiszen a szenvedés eredetileg nem tartozott hozzá az Isten által megálmodott emberi természethez. Azonban a bűn elkövetése miatt és óta vannak olyan fájdalmak, áldozatok, amelyeknek elutasítása egyben a szeretet elutasítását és saját személyes érlelődésünk, jobbá válásunk elutasítását jelenti. Milyen keserű dolog rádöbbennie számos mai felnőtté érlelődő fiatalnak, hogy bizony hiba volt annak idején a könnyebb utat választani a tanulásban, az iskolai életben. Mégiscsak többre mennék most, ha megtanultam volna azt a nyelvet, ha diplomát szerezhettem volna stb. stb. Milyen önmarcangoló érzés egykori családunk romjai fölött szánakozni, ráébredve arra, hogy megmenthettük volna a család egységét, ha annak idején türelmesebbek, kitartóbbak vagyunk! Ha elviseltük volna az együtt maradással járó terheket. Persze pozitív példát is lehet hozni! Milyen sok szülő él át a jelenben komoly szenvedéseket amiatt, hogy a gyermeke látszólag érzéketlen és hálátlan a szeretete, odaadása iránt. Félreérti, megveti, semmibe veszi őt! Azonban évekkel, talán évtizedekkel később beérik a szeretet és kitartás gyümölcse: megérti a már felnőtté vált gyermek, hogy mennyi mindent is köszönhet a szüleinek.  

A mai szentírási részek tehát Nagyböjt II. vasárnapján reményt nyújtanak számunkra a mindennapi küszködéseinkben, keresztcipelésünkben. Megmutatják, hogy a fájdalom és az áldozat nem a befejezés, nem a végcél, hanem az úthoz tartozik, ami odavezet. A célnál a megdicsőült Krisztus vár ránk, hogy bevezessen az el nem múló boldogság országába. Addig is velünk van azonban, velünk járja a kereszt útját, enyhíti kínlódásainkat, s szüntelenül ráirányítja tekintetünket az áldozat értelmére.    

***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Március 6.  Nagyböjt 1. vasárnap 
Olv.: MTörv 26,4-10  //. Zs 90  // Róm 10,8-13;
Evangélium: Lk 4,1-13 

Fehér emberekből álló expedíció érkezett a brazíliai őserdő egy még szinte érintetlen indián falujába. Repülőgépük egy tisztáson szállt le a falu közelében. A fehér emberek, akik szerették volna megszerezni az őserdő indiánok által lakott részét is, arról beszéltek a törzs főnökének és a véneknek, hogy mennyivel magasabb rendű a civilizált emberek élete az övéknél. Mennyivel kényelmesebb, gazdagabb. Ha ők is részévé lennének a civilizált társadalomnak, akkor olyan lehetőségek nyílnának meg előttük, amiről eddig nem is álmodtak. Hogy bizonyítsák szavaik igazát, s hogy elkápráztassák az indiánokat, felajánlották, hogy elviszik a törzsfőnököt és a törzs vezetőit egy sétarepülésre. Az indiánok be is ültek a gépbe, ami hamarosan felemelkedett, s nagy köröket írt le magasan az őserdő fölött. Amikor újra leszálltak, az expedíció vezetője izgatottan kérdezte a látszólag teljesen szenvtelen indiánokat a repülés élményei felől. A törzsfőnök azonban ezt mondta: „Ennyi? Hát erre a madarak, sőt a koszos legyek is képesek.”  

Nem elég, hogy valami látványos, elkápráztató. Az embernek azt a kérdést is fel kell tennie: Mire jó ez? Mi értelme van? Értékesebb lesz-e tőle valóban az életem és mások élete?  
A sátáni kísértések, amelyekről a mai evangéliumban olvasunk, alaptípusait jelenítik meg minden kísértésnek, amivel az ember találkozhat.  
A „test kívánsága” az ember érzéki vágyainak, testi igényeinek helytelen kielégítését jelenti. A Sátán először ebbe a hálóba akarja belegabalyítani Jézust, amikor arra biztatja, hogy változtassa kenyerekké a köveket és lakjon jól. Le kell szögeznünk, hogy az emberi test, a belé ültetett vágyakkal, igényekkel együtt Isten jó alkotása, s nem a Gonosz műve. Mint ahogy azok az anyagi-testi javak is, amelyek ezeket az igényeinket kielégítik, Isten teremtményei. Nem azzal van tehát a gond, hogy az ember vágyik ételre, italra, kényelemre, pihenésre, szexuális gyönyörre, hanem azzal, amikor mindezt valódi gyökerétől és céljától elszakítva, Istentől eltávolodva akarja élvezni.  

Az ördög nem tud élvezetet adni, alkotni, csak megrontani azt azáltal, hogy az emberben elhomályosítja az igazi célt: Isten és az embertárs szeretetét és önmaga helyes szeretetét.  
A testi, anyagi javak is az ember örömét hivatottak szolgálni, de azt a teljes örömet, amit nem a birtoklás és a fogyasztás okoz, hanem az öröm megosztása, a szeretet átélése, a megajándékozottság élménye. Ha a földi javakat és a testi örömöket személytelenül csak birtokolni és fogyasztani akarjuk, ráadásul mértéken túllépve, akkor elveszítjük a velük járó örömet. A megcsömörlés már nem gyönyört, hanem fájdalmat okoz, nem felüdülést, hanem leterheltséget. Ha a testi javak megszűnnek a szeretet eszközévé és kifejezésmódjává lenni, akkor maga az ember lesz eszköz: a másik ember az én birtokom és élvezetem tárgya, én pedig az élvezetek rabja, játékszere. Az is veszélyes, ha anyagi igényeink túlzott teljesítésére annyi időt, energiát fordítunk az életünkből, hogy szellemi és lelki igényeink kielégítésére már nem futja. Jézus erre hívja fel a figyelmünket, amikor az első kísértést visszautasítja: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten ajkáról származik.” Milyen keservesen „alultáplált” a mai átlagember lelkileg! Szinte semmire nincs elég lelkierőnk, a megpróbáltatásokat nagyon nehezen viseljük, a komoly, egész személyiségünket igénylő elköteleződésekre nem szánjuk rá magunkat. Éhezünk a több szeretetre, de tenni érte nem sokat teszünk, s mi is egyre lejjebb csúsztatjuk azt a mércét, amire az van írva, hogy „embernek lenni”.  

Jézus, az Atya testté lett Igéje azért jött, hogy a lelkünket táplálja, s hogy megmutassa, hogyan is férkőzhetünk hozzá ehhez a mindennél fontosabb táplálékhoz: a rendszeres és elmélyült imádság, az Isten szavának, tanításának megismerése és követése útján. Ahhoz azonban, hogy ehhez a táplálékhoz, erőforráshoz hozzájussunk, határt kell szabnunk magunknak – és szeretteinknek – a testi, anyagi javak halmozása és fogyasztása terén. Ebben segít a Nagyböjti lemondás, önmegtartóztatás.  

A „szem kívánságának” kísértése arra irányul, hogy összezavarodjék az értékrendünk, s azt lássuk értékesebbnek, vonzóbbnak, ami lényegtelen, nem különösebben értékes, mert nincs sok köze a szeretethez és a valódi boldogsághoz, de látványos és népszerű. Gondoljunk csak arra, hogy kik a példaképei a mai gyerekek, fiatalok többségének és milyen alapon?  
A különféle sztárok, akik sportban, zenében vagy más marginális területen képesek ugyan jól teljesíteni, de emberileg olyan szinten vannak, hogy együtt élni szinte lehetetlen velük. Miért a legnézettebb műsorok közé tartozott – tartozik a Győzike Show, a Való Világ, a Balázs vagy Mónika Show stb. stb.? A szem kívánságára elkövetett bűnök révén az ember könnyedén és gyorsan, igazán komoly teljesítmények nélkül ünnepeltté, bálványozottá akar lenni. Akár mint sztár, akár mint szexbomba vagy politikus. Ez nem más, mint nagyon is helyes szeretetvágyunk ördögi eltorzulása, összeszűkülése.  

A Sátán a második kísértésben arra akarja rávenni Jézust, hogy leugorva a templom magas párkányáról kápráztassa el nézőit azzal, hogy lebeg a levegőben, s nem esik le, összetörve magát. Így majd könnyedén és gyorsan elismerik az emberek, hogy Ő valóban Isten Fia, tényleg csodatévő hatalma van, Ő a Messiás! Csakhogy Jézus nem elkápráztatni akarja az embereket, hanem megváltani. Nem látványosság akar lenni számunkra, akit ideig-óráig ünneplünk, azután elfelejtünk, hanem a bennünket mindig, minden helyzetben szerető Isten jelenlétét akarja tudatosítani bennünk. Ezért visszautasítja ezt a kísértést is azzal, hogy figyelmezteti a Sátánt: ne akarjon belőle valami olyasmit csinálni, ami Ő nem akar lenni. Ne akarja Istent valami olyasmire kényszeríteni, amit nem akar megtenni. Mert amit Isten nem akar, az nem lehet jó.   

Az „élet kevélysége” pedig nem más, mint az önző hatalomvágy, uralkodási vágy. Éreztetni a hatalmamat másokkal, alárendeltté tenni a többieket magammal szemben. Valójában ez is az alapvető „szeretni és szeretve lenni” igény eltorzulása az emberben. Pedig aki csupán uralkodni akar mások felett, az nem fogja átélni szinte soha az igazi, őszinte szeretetet.  
A Sátán hazugsága és egyetlen igazán őszinte vágya ebben a kísértésben érhető utol leginkább. Nem az övé a világ, hogy azt csakúgy nekiadja valakinek. Ugyanakkor nagyon is vágyik arra – ebben áll bukásának lényege – hogy Isten helyett őt imádják az emberek. Valóban, minél inkább úrnak hiszi magát valaki mások fölött, minél több hatalmat kaparint a kezébe azt gondolván, hogy ő mindenki felett rendelkezik, annál jobban kiszolgáltatja magát a gonosznak, annál inkább eszközzé válik a Sátán kezében a világ és az emberiség megrontására. Persze, hogy szükség van vezetőkre, akiknek a kezében valóban vannak eszközök az irányításra, a közösség egységének megteremtésére és fenntartására! Azonban ez nem feltétlenül jelent hatalmaskodást, mások erőszakkal való lealázását, önző kizsákmányolását. Jézus azért hivatkozik Istenre, mint egyedüli Úrra, akinek imádás jár, mert Isten nem hatalmaskodva és pusztítva Ura a világnak és az embernek, hanem önfeláldozó szeretettel és szüntelen megbocsátó irgalommal.   

Jézus tehát visszautasítja mindhárom alapkísértést, a „test kívánságának, a szemek kívánságának és az élet kevélységének” kísértését. Mégpedig úgy, hogy rámutat: mit veszíthet az ember, ha enged ezeknek az alacsonyabb rendű értékekre irányuló vágyaknak. A kísértés elleni küzdelem fő eszköze nem az, ha azt hajtogatjuk magunknak: „Jaj, nem szabad! Nem szabad!”, vagy pedig, hogy „nincs is semmi jó abban, amit mutogatsz nekem”, hanem inkább az, hogy felismerjük, valami nagyobb jót akar adni nekünk az Isten, helyesebben az a nagyobb jó már a birtokunkban is van. Ha pedig mégis elbukunk a kísértések özönében, akkor „van pártfogónk az Atyánál, az ember Jézus Krisztus, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, de a bűntől mentes maradt”. Nagyböjt egyik lényeges tartalma éppen a bűnbánat és a szentgyónáshoz járulás, amire Jézus felszólít bennünket a hamvazás szertartásában is: „Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az Evangéliumban!”  

***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Február 27.  Évközi VIII. vasárnap
Olv: Sir 27,5-8  //  Zsolt 91  //. 1Kor 15,54-58
Evangélium: Lk 6,39-45 

Két férfi gyermekkoruk óta jó barátságban volt. Úgy nőttek fel, hogy szinte minden szabadidejüket együtt töltötték. Az iskolában egymás mellett ültek. Amikor megházasodtak, a házaikat is egymás mellé építették. Még kerítés sem volt közöttük, csak egy ösvény választotta el a kertjeiket egymástól. Így a családjaik is szoros kapcsolatban voltak. Egy napon azonban egy ravasz manó elhatározta, hogy próbára teszi a barátságukat. Magára öltött egy különleges köpönyeget, aminek a jobb oldala piros, a bal oldala pedig kék volt. Mikor a barátok a földjeiken dolgoztak, a manó elhaladt közöttük az ösvényen, magára vonva mindkettőjük figyelmét. „Milyen szép piros köpönyege volt annak az embernek!” – jegyezte meg az egyik férfi. „De hiszen kék volt!” – válaszolta a barátja. „Dehogyis volt kék! Piros volt.” – replikázott az előző. „Nem vagyok én bolond, se színvak! Igenis, hogy kék volt!” – emelte fel a hangját a másik. Elkezdtek ezen vitatkozni, egyre jobban belelovalva magukat. Végül már válogatott sértéseket vágtak egymás fejéhez üvöltve. „Ez a hosszú barátságunk végét jelenti!” – jelentették ki mindketten. Már épp hátat fordítottak volna egymásnak talán örökre, amikor a manó újra megjelent, s lassan körbe forogva táncolni kezdett előttük. A két férfi most természetesen meglátta mind a két színt a köpenyen. Most a manónak este neki: „Miattad vesztünk össze! Miért akarsz nekünk rosszat?” „Nem, nem én okoztam a veszekedést.” – mondta a manó. „Mindkettőtöknek igaza volt, s ugyanakkor mind a ketten tévedtetek is. Azért veszekedtetek, mert mindketten csak a saját nézőpontotokból láttatok.   

„Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e mind a ketten gödörbe?” –  teszi föl a kérdést Jézus a mai evangéliumban. Sokszor milyen könnyen és meggondolatlanul osztogatjuk a tanácsokat embertársainknak. Olykor talán nem is segítő szándékból fakadó tanácsadás ez, hanem inkább fensőbbséges kioktatás. „Mert én jobban tudom! Én értek hozzá! Mert én okosabb, tapasztaltabb, erkölcsösebb vagyok stb. stb.”  

Sajnos nem ritka eset, hogy a tanmeséhez hasonló apró, bagatell nézeteltéréseken tényleg elcsúsznak életre szólónak indult barátságok, ígéretesnek mutatkozó szerelmek, sőt házasságok. A legtöbbször nem is abból fakad a baj, hogy van véleményünk és azt elmondjuk, hanem hogy azt megfellebbezhetetlen igazságnak gondoljuk, amivel szemben nincs helye ellenvéleménynek. Vagy éppen olyan hangnemben adjuk elő, amit a másik megalázónak, lekezelőnek tart. Pedig az esetek többségében – főleg ha túl gyorsan, a helyzetet nem eléggé kiismerve mondunk véleményt vagy osztogatunk tanácsot – nincs is teljes egészében igazunk. A dolgok egy részét látjuk csak, a saját nézőpontunkból értékelünk valamilyen eseményt, cselekedetet. Így pedig legföljebb féligazságokra juthatunk el. Nem baj az, ha ezeket elmondjuk – főleg, ha megkérnek rá. Azonban nem szabad fafejűen azt gondolnunk, hogy csak ez a meglátás lehet igaz, s mindenképpen meg kell hallgatnunk a másik véleményt is, vagy éppen többek véleményét. Nem szabad azt gondolnunk, hogy a mi látásunk mindig elég tiszta ahhoz, hogy a többiek bennünket kövessenek, mindig nekünk adjanak igazat.   

Másrészt – még ha nekünk van is igazunk – nem feltétlenül mindig, mindenben kell érvényt szerezni az igazunknak! Vannak olyan lényegtelen apróságok, amiken egyáltalán nem érdemes veszekedni, amikért óriási hiba lenne kockára tenni egy barátságot, egy szeretetkapcsolatot. Vagy ha lényeges dologról van is szó, s mindenképpen szólnunk kell, nagyon nem mindegy a hangnem, a stílus! Az olvasmányban erre tanít bennünket Sirák fia: vigyázzunk a szavainkra, mert elsősorban a szavaink mutatják meg, kik is vagyunk, milyenek is vagyunk valójában. A haragból, méltatlankodásból született igaz szavak legtöbbször inkább rontanak a helyzeten, semmint javítanának. Azonban, ha kiérzik belőlük a másik iránti őszinte aggódásunk, tiszteletünk, a rossz észrevétele mellett a bennük lévő jó megbecsülése is, akkor hatékonyabb lehet a bírálatunk. Legyünk készek mindig elismerni a saját gyengeségeinket, hiányosságainkat is (a szemünkben lévő szálkát, vagy éppen gerendát), s akkor a másik ember nem fogja felülről jövő kioktatásnak vagy rosszindulatú szidalmazásnak gondolni azt a negatívumot, amit vele kapcsolatban kénytelenek vagyunk kimondani.  

***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Február 20.  Évközi VII. vasárnap
Olv: 1Sám 26,2.7-9.12-13.22-23  //  Zsolt 102  //  1Kor 15,45-49 
Evangélium: Lk 6,27-38 

Egy fáradt, keserű arcú vándor rótta az országutat. Szerencsét próbálni indult, munkát szeretett volna vállalni, hogy szabaduljon a nyomasztó szegénységből. Egyik este behúzódott egy tisztásra, s lefeküdt aludni. Álmában egy angyal jelent meg előtte, s ezt mondta neki: „Holnap találkozni fogsz az úton egy remetével. Kérd el tőle a gyémántot, ami a zsebében van!” A vándor felébredve hitte is, nem is az álombeli látomást. Azonban amikor néhány óra múlva valóban szembejött vele az úton egy remete, feltámadt benne a kíváncsiság. Megállította és így szólt hozzá: „Kérlek, add nekem azt a gyémántot, ami a zsebedben van!” A remete készségesen húzta elő a csillogó követ a csuhájából. „Jaa, hogy ez egy gyémánt? A folyóparton találtam reggel. Tessék, vigyed!” A vándor ujjongó szívvel, repeső örömmel indult tovább. Azonban később egyre jobban eluralkodott rajta a félelem. „Jaj, mi lesz, hogyha elveszik tőlem? Hova dugjam? Hogy védjem meg a gyémántomat az útonállóktól? Biztos elrabolják! Talán agyon is vernek miatta.” Amikor besötétedett, nem mert elaludni. Egyik zsebéből a másikba dugdosta a gyémántot. El is ásta, de aztán újra előásta, mert attól félt, reggelre kelve nem fogja megtalálni. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt. Másnap aztán megfordult, és öles léptekkel, gyors menetben a remete után eredt. Estefelé utol is érte. Odaállt eléje, és azt mondta: „Vedd vissza a gyémántodat! Inkább azt a könnyed, szabad lelkületet add nekem, amivel egy szóra képes voltál nekem ajándékozni ezt a kincset érő követ!”

Jézus a mai evangéliumban a keresztény szeretet mélységét mutatja meg számunkra. Azt a mélységet, ami bizony nem könnyen érhető el a felszínességre hajlamos, rohanó ember számára. Ha Jézus nyomába akarunk lépni, akkor nem elég önmagunkat szeretnünk, még csak a hozzánk közel álló, vagy számunkra szimpatikus embereket sem. Persze szükséges mindkettő: a helyes önszeretet és a hozzátartozóink, barátaink iránti áldozatkészség egyaránt. Azonban a Mester arra hív meg minket, hogy ezen felül azokat is szeressük, akik számunkra idegenek, közömbösek, sőt akár éppen ellenszenvesek, akik ki is érdemelték netán ezt az ellenszenvet!  

Vajon amikor mi adunk valakinek valamit, milyen indokkal tesszük? Miért? Sokan csak üzletet kötnek, amikor látszólag önzetlenül adnak valakinek valamit. Legtöbbször épp azok, akik a leghangosabb kampányt szervezik, a legnagyobb hírverést csapják saját adakozásuk körül, valójában csak jó befektetést hajtanak végre: azért adnak, hogy idővel még többet kapjanak vissza, még nagyobb előnyökre, haszonra tegyenek szert.   

Vannak persze, akik tényleg szeretetből adnak, de csak azoknak, akik velük szoros kapcsolatban állnak, akikkel szemben elfogultak: saját családtagjaik, gyermekeik, unokáik, esetleg legjobb barátaik. Természetesen ez egyáltalán nem elítélendő, hiszen felelősséggel tartozunk a családunkért, barátainkért. Azonban ebből az adakozó szeretetből sokszor hiányzik az okosság, a kellő tisztánlátás. Pénzzel vagy egyéb anyagi javakkal tömni azokat, akik igazából nem szorulnak rá, dolgozni, gürizni azok helyett, akik lustán és felelőtlenül állnak hozzá az élet dolgaihoz nem okos dolog, nem helyes szeretet-megnyilvánulás. El lehet jutni sajnos oda, ahol sok család tart: a gyerekek, unokák nem ajándékként, hálás szívvel fogadják már ezeket az adományokat, hanem nekik kijáró jussként követelik. Nem köszönik meg, hanem a legnagyobb természetességgel elvárják, s legföljebb azt teszik szóvá – többnyire igen csúnyán – ha valami miatt mégsem kapják meg. A legnagyobb hibát azonban azzal követik el az ilyen adományozók, hogy nem látnak túl saját kis környezetükön. Nem veszik észre az „idegenek” valós szükségleteit, érzéketlenné válnak mások iránt.  

Vannak azért olyanok is, akik sokat adnak másoknak, tesznek másokért, függetlenül attól, hogy családtag vagy sem, barát vagy sem. Nem is a saját haszon, vagy a hírnév, a dicséret vagy a népszerűség vágya hajtja őket. Ugyanakkor mégis táplálnak elvárásokat azokkal szemben, akikért cselekszenek, akiknek adományoznak. Mindenáron értelmét akarják látni a tetteiknek, az adakozásuknak, méghozzá saját maguk által meghatározott értelmét. Azt gondolom, alapvetően ezzel sem lenne baj. Fontos, hogy jogos és számukra is hasznos elvárásokat megfogalmazzunk embertársainkkal szemben. Az is teljesen természetes, hogy az ember értelmét akarja látni a munkájának, az áldozatainak. Mi van azonban akkor, ha egyes esetekben mégsem igazolódnak az elvárásaink? Ha nem látszik értelme az áldozatkészségünknek? Ilyenkor belefér a keresztényi szeretetbe azt mondani, hogy „ennek aztán soha többé nem adok semmit, ezekért aztán soha többé nem teszek keresztbe egy szalmaszálat sem!”? Nem gondolnám.

Nem szabad a visszajelzéstől, az eredménytől, az érdemtől vagy a hálától teljesen függővé tenni a jótékonyság, a keresztényi szeretet cselekedeteit. Isten talán éppen azokat a cselekedeteinket, áldozatainkat áldja meg leginkább, amelyeknek nincs semmi önös indoka a részünkről. Amikor valóban egyszerűen a tiszta szeretet vezet bennünket, látva mások egyértelmű szükségét, kiszolgáltatottságát. Talán azok a tetteink, adományaink lesznek a leggyümölcsözőbbek, amelyekkel kapcsolatban a legkevesebb bennünk az elvárás önmagunk felé, a viszonzás vágya vagy az elismerés igénye. Amikor valóban azzal a lelkülettel adunk, amelyet Jézus így fogalmaz meg a Hegyi Beszédben: „Ne tudja a bal kezed, mit cselekszik a jobb!”  

***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.

Február 13.  Évközi VI. vasárnap 
Olv: Jer 17,5-8  //  Zsolt 1 // 1Kor 15,12.16-20 
Evangélium: Lk 6,17.20-26   

Egy egér, mielőtt kibújt volna a lyukból, hogy élelmet keressen, észrevette, hogy egy kiéhezett macska áll őrt a lyuk szájánál és várja a prédáját. Visszafordult tehát a lyuk mélyére, és megkérte a szomszéd egeret, hogy kísérje el egy gabonás zsákhoz. „Mehetnék egyedül is … de mindenképpen meg akarom osztani ezt a nagy örömöt egy illusztris barátommal.” – mondta a kegyetlen egér. „Nagyon helyes! Veled megyek! Vezess csak oda engem!” – válaszolta a szomszéd. „Micsoda? Hogy én menjek egy ilyen jeles egér előtt, mint te? Szó sem lehet róla! Menj csak te előre, majd én mondom, hogy merre fordulj!” – ravaszkodott a kegyetlen egér. A nagylelkűnek hangzó ajánlat hízelgett a szomszéd egérnek, aki máris megindult előre. Alig lépett azonban ki a lyuk száján, a macska máris lecsapott rá, s odébb sétált a fogai közt vergődő zsákmánnyal. Kegyetlen társa hangos kacagással nyugtázta az eseményt.   

Jézus a mai evangéliumban érdekes, nehezen elfogadható ellentétpárokat állít elénk: Boldognak nevezi a szegényeket, valamint azokat, akik szomorkodnak, sírnak, akik éheznek, akiket kizárnak maguk közül az emberek és megvetnek. Ugyanakkor fenyegető jajt kiált azokra, akik gazdagok, akik jóllakottak, akik élvezik a világ javait, akik nevetnek, akiknek hízelegnek az emberek, akiket dicséretekkel halmoznak el.

Ez mégiscsak furcsa ….. hiszen nem arra törekszünk-e valamennyien, hogy megszerezzük és élvezzük mindazt, amire szükségünk van az életben? Nem a vidámság, a nevetés esik-e jobban mindannyiunknak, semmint a szomorúság és a sírás? Nem a dicsérő szavak töltenek-e el bennünket jóleső érzésekkel, míg a kirekesztés és a megvetés éppen ellenkezőleg, fájdalmat okoz? Ezek szerint helytelen az embernek arra törekednie, amire természete szerint vágyakozik?  
Inkább olyasmit akarjon, ami fáj, ami rosszul esik? Nem, egyáltalán nem arról van szó, hogy az öröm, a vidámság, a jóllakottság vagy éppen a gazdagság minden esetben rossz lenne, a szomorúság és a fájdalom, a nélkülözés vagy megvetettség pedig mindig jó és boldogító.

Jézus inkább arra világít rá – valóban kissé sarkalatosan, – hogy létezik a jólétnek, a mértéktelen fogyasztásnak, a vidámságnak és a nevetésnek saját magunkat lealacsonyító és másokat megnyomorító formája is. Mint ahogy létezhet olyan nélkülözés, olyan szomorúság, olyan kirekesztettség vagy egyéb megpróbáltatás, ami hosszabb távon inkább javára válik az embernek, igazi boldogságát szolgálja.   

Jézus nyilvánvalóan azért beszélt ilyen meghökkentően, mert sokak életében vészesen összekeveredett az értékrend. Ma sincs ez másképp! Egyáltalán nem mindegy, hogy min nevetünk, hogyan és miben gazdagodunk meg, kik és miért hízelegnek nekünk, illetve, hogy mi kinek és miért hízelgünk! Nem kevesen olyasmin nevetnek, olyan dolognak örülnek, amin inkább sírni kellene. „Legszebb öröm a káröröm!”. Valamilyen bűnös tett sikere tölti el őket elégedettséggel, vagy éppen bűnös, romboló élvezetek hajszolásában látják az örömet. Nem kevesen olyan módon, olyan módszerekkel gazdagodnak meg, amelyek lelki elszegényedésükhöz vezetnek. Mások véres verejtékéből, másokat igazságtalanul elnyomva és kihasználva, vagy éppen saját agyonhajszoltságuk révén, családi, baráti kapcsolataik elvesztése árán stb. Nem kevesen olyas valakiket éltetnek, bálványoznak, akik inkább negatív példát adnak másoknak, akik valamilyen aktuálisan népszerű tulajdonsággal vagy cselekedettel talán kitűnnek ugyan, de igazi értékeik nincsenek.   

Jézus a boldoságmondásokkal és jajkiáltásokkal abban szeretne segíteni nekünk, hogy helyre kerüljön az életünkben az értékrend az örök élet távlata alapján, az Üdvösség fényében. Annak örüljünk, aminek egy örök életen át örülni tudunk majd! Abban gazdagodjunk, ami megmarad az örök életre! „Gyűjtsetek magatoknak kincseket a Mennyben!” Vagyis a szeretet tetteiben, az önzetlen, áldozatkész segítés jó cselekedeteiben. Azt, vagy azokat tegyük meg példaképnek, akik életükkel valóban a jó irányt mutatják számunkra!   

***

HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.