Május 22. Húsvét 6. vasárnapja 
Olv.:  ApCsel 15,1-2.22-29 // Zsolt 66 // Jel 21,10-14.22-23      
Evangélium: Jn 14,23-29 

Egy-két évvel ezelőtt láttam egy filmet, amelyben az egyik szereplővel érdekes eset történt meg. Hosszas munkanélkülisége során sokat imádkozott, hogy legyen végre munkája. Amikor nagy nehezen felvették egy textilgyárba raktárosnak, nagyon megörült. Egy jó hónapja dolgozott még csak ott, és természetesen próbaidős volt, amikor a gyár igazgatója és helyettesei maguk elé hívták. Elmondták neki, hogy elégedettek a munkájával, szorgalmasan dolgozik, és a lelkiismeretessége is példás. Felvázoltak előtte egy nagyszerű lehetőséget: amint lejár a próbaideje, véglegesíteni fogják, sőt a fizetését is megemelik, ha szemet huny afölött, hogy a gyár igazgatója és az igazgatóhelyettesek olykor kivisznek egy-egy nagyobb csomagot vagy egy-egy raklap készárut a raktárból anélkül, hogy azt valahova is feljegyeznék. A fiatalember ereiben meghűlt a vér! Ezek itt arra akarják kényszeríteni, hogy legyen cinkostársuk a tolvajlásban! Minden idegszála tiltakozott ez ellen. Ha azonban nem teljesíti a kérésüket, akkor biztos lehet benne, hogy elbocsátják! Hogyan döntsön most?? A főnökei látták, hogy habozik, ezért így szóltak hozzá: „Nem kell azonnal döntenie, elég, ha holnap választ ad a kérdésünkre!” A férfi gondterhelten ment haza, s előadta a dilemmáját a feleségének, akit szintén boldoggá tett, hogy a férje végre újra dolgozik. Az asszony sírva fakadt, s elkezdte ecsetelni, hogy mennyire szüksége van a családnak erre a keresetre: nekik és két kiskorú gyermeküknek egyaránt. Azonban a férje csak a fejét csóválgatta a könnyeivel küszködve. Egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludt. A felesége, látva a gyötrődését végül azt mondta: „Menj, és dönts a lelkiismereted szerint! Én nem akarlak megakadályozni ebben. Bízzuk Istenre!” A férfi néhány óra múlva újra ott állt az igazgató és a helyettesei előtt. Halkan csak ennyit mondott: „Nem érdekel az sem, ha kirúgnak! Én ezt nem tudom megtenni! Nem engedi a lelkiismeretem!” Az igazgató erre szélesen elmosolyodott: „Erre a válaszra vártunk! Reméltük, hogy így fog dönteni! Éppen most üresedett meg annak a részlegnek a vezetői posztja, amelyen dolgozik! Öné a részlegvezetői állás! Nekünk éppen ilyen talpig becsületes fickóra van szükségünk, mint maga! Egyébként maga a hetedik dolgozó, akit megkérdeztünk, de az első, aki nem hajlandó szemet hunyni a lopás fölött!”  

Sokszor találkozom a beszélgetések során ezzel a véleménnyel, sőt meggyőződéssel: minden vallás csakis az emberek műve. Semmiféle Istennek semmi köze hozzá! Emberi kitalációk, emberi vágyak, álmodozások, vagy éppen emberi okoskodások, hatalmaskodás és érdekhajszolás összessége! Vagy ha Jézus valóban Isten Fia volt is és eredetileg egy nagyszerű vallást alapított is, azt az emberek később meghamisították, saját szájuk íze szerint elferdítették. Ez a gondolkodás tagadja a Szentlélek állandó munkáját, jelenlétét az egyházban, melyről a mai evangéliumban így beszél Jézus. „Amikor eljön a Vigasztaló, az igazság Lelke, ő majd megtanít titeket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.”  

Persze kár lenne tagadni, hogy sok emberi vonás volt, van minden vallásban, adott esetben sok emberi hiba, tévedés is. Azonban alapvetően mégis az Isten vezetése dominál a kereszténység történetében a Szentlélek munkálkodása nyomán. Ennek egyik legfőbb bizonyítéka éppen az, hogy milyen sokszor döntöttek az egyház vezetői vagy egyes tagjai a rövid távú emberi érdekek, saját földi boldogulásuk, érvényesülésük ellen. Ha csak emberi mű, emberi érdek lenne a vallás, akkor mindig az emberek számára hasznos, kifizetődő, bajokat elkerülő utak kerekedtek volna fölül. Azonban ennek az ellenkezőjével tele van az egyház története.  

Emberi szempontból ésszerűtlen, érthetetlen döntések, áldozatok sorát látjuk sok-sok keresztény ember részéről, akik munkájuk, vagyonuk, sőt életük elveszítését is kockára tették, csak hogy hűségesek maradjanak Jézus tanításaihoz. Pl. a mai olvasmányban is azt halljuk, hogy a zsidókeresztény többség ellenére a pogánykeresztények javára döntenek az apostolok. Azután a sok vértanú, az egyházüldözések közepette megnyilvánuló hűséges kitartás. A missziók szentjein és mártírjain, a modern diktatúrák nyomásával szemben megnyilvánuló hősies ellenálláson át egészen a lefejezést is vállaló 21 kopt keresztény tanúságtételéig, akik az Iszlám Állam erőszakos térítésének estek áldozatul. Napjainkban is ellenáll a Katolikus Egyház a világ nyomásának olyan kérdésekben, amikben a keresztény hit hűséges akar maradni az evangéliumhoz, noha sokkal nagyobb „népszerűségre” tehetne szert, ha pl. engedélyezné a válást és újraházasodást, vagy megesketné a homoszexuális párokat. Nem, a keresztény hit és életforma nem pusztán emberek kitalációja, hanem valóban Isten Lelke élteti és mozgatja ma is az egyházat, annak minden emberi vonása mellett is!  

A Szentlélek azonban nem csak az egész egyházban vagy az egyes egyházi közösségekben dolgozik, hanem minden egyes hívőben is. 

***

HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Május 15. Húsvét 5. vasárnapja 
Olv.: ApCsel 14,21b-27 // Zsolt 97 // Jel 21,1-5a      
Evangélium: Jn 13,31-33a.34-35 

Egy kis hegyi falunak leégett a temploma. Az ott lakók igen szegények voltak, így hosszú ideig reményük sem volt újra felépíteni a templomot. Egyszer azonban meghalt a falu egyetlen gazdag özvegyasszonya, aki vagyonát az új templom építésére hagyta. Az emberek még gyűjtögettek hozzá a maguk keveséből, s már éppen neki akartak látni a munkálatoknak, amikor hírt kaptak, hogy a völgyben egy másik falut teljesen romba döntött az árvíz. Kissé sajgó szívvel ugyan, de úgy döntöttek, a pénzt a másik falu házainak újjáépítésére adják oda inkább, hiszen ott a szerencsétlen lakóknak fedél sem volt a fejük felett. Újra évekig tartott, mire annyi pénzt összeszedegettek, hogy nekifogjanak a templomépítésnek. Ekkor azonban egy másik falut, amely a hegyoldalban épült, elsodort a sárlavina. Az összegyűjtött összeget újra odaajándékozták a rászoruló falunak, s a templomtér most is üresen maradt. A templomtalan, de jószívű falu híre egyre inkább elterjedt az országban. Sokan jöttek messze földekről is, mert találkozni akartak az itt élő emberekkel. Azok örömmel fogadták vendégeiket, s mindig megmutatták nekik a teret is, ahol egykor a templomuk állt. Egyszer egy öreg néni fájdalmasan felsóhajtott: „Azért milyen jó lenne, ha nekünk is lenne templomunk!” Egyik vendég azonban így felelt rá: „Tudja, a maguk önzetlen szeretete messzebbre hirdeti az Istent, mint a legmagasabb templomtorony.”  

Vajon mit jelent a mai evangéliumban az a kifejezés, hogy „megdicsőülni” vagy „megdicsőíteni”? Nem éppen közhasználatban lévő szó. Mit jelent Istent megdicsőíteni? Ha ma ismertebb kifejezésekkel szeretnénk helyettesíteni, akkor talán ezeket mondhatnánk helyette: másoknak ajánlani, dicsérőn bemutatni, reklámozni valakit vagy valamit. Azok dicsőítik meg Istent, akik hitelesen, vonzóan mutatják meg Őt másoknak, akik rávesznek másokat arra, hogy Istennel kapcsolatot keressenek. Isten azonban végtelen, kimeríthetetlen személyiség. Még egy embert sem lehet minden részletre kiterjedően bemutatni, hiszen a személy „közölhetetlen”, ahogyan a filozófia régtől fogva tanítja róla. Istenre ez még inkább igaz. Csak bizonyos tulajdonságait kiemelve lehet Őt megismertetni.  

Igen ám, de mik legyenek ezek a legfontosabb tulajdonságok?  
Erre mutat rá Jézus a mai evangéliumban. Voltak korok, amikor Isten szentségét, vagyis emberfelettiségét akarták elsősorban kidomborítani. Voltak emberek, akik Isten hatalmasságát, mindenekfelett vonzó szépségét akarták felmutatni. Ők úgy gondolták, ezt hatalmas, díszes templomokkal, épületekkel, csodálatos művészeti alkotásokkal tehetik meg. Ezeknek ma is csodájára jár a világ. Azonban az, hogy Istenben ma is sokan hisznek és Jézust ma is sokan követik, nem nekik és nem ezeknek a csodás, grandiózus alkotásoknak köszönhető. Nem elsősorban épületeknek, intézményeknek. Isten legfontosabb tulajdonsága a szeretete. Fontosabb a mindenhatóságánál, erejénél, szentségénél. Helyesebben Isten mindenhatósága, ereje, szentsége is a szeretetében csúcsosodik ki és arra irányul. Ezért aki Istent meg akarja dicsőíteni, annak elsősorban az Ő szeretetét kell megélnie mások felé. Ezért mondja Jézus: „Arról tudják majd meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”   

Mitől lesz azonban a szeretet isteni szeretetté? Hiszen szeretni az ember is képes! Igen ám, de nem a maga erejéből. Ha elhagyjuk a szeretetből az isteni dimenziót, lassan az emberi(nek tartott) dimenziója is eltorzul, leépül. Sokan sokfélét értenek ma szeretet alatt, s legtöbben azt állítják magukról, hogy ők meg is valósítják a szeretetet, az emberek mégis egyre többet kínlódnak a szeretetlenség miatt. A szenvedés felvállalása, az áldozat teszi a szeretetet istenivé. Ezáltal hasonlítunk legjobban Krisztusra. Nem véletlen, hogy Jézus akkor mondja, hogy „most megdicsőül az Emberfia és Isten is megdicsőül benne”, amikor az áruló Júdás otthagyja a vacsoraasztalt és kezdetét veszi az Ő szenvedéstörténete. Ha a szeretetből kihagyjuk a szenvedést, semmi sem marad belőle. Ha azonban képesek vagyunk komoly áldozatokat is vállalni másokért, azokért is, akik nem érdemelnék meg, sőt pont az ellenkezőjét érdemelnék, akkor hasonlítunk legjobban Istenre, akkor mutatjuk meg Őt leghitelesebben másoknak. Ekkor és ezáltal leszünk képesek olyan közösségeket is létrehozni, amelyek hitelesen őrzik és adják tovább a keresztény értékrendet. Ezek a közösségek adnak értelmet a templomoknak, plébániáknak, intézményeknek. Ilyen hívő közösségek nélkül előbb-utóbb leomlik a legerősebb, legdíszesebb templom is, összeomlik a legtartósabbnak hitt intézmény is.   

***

HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Május 1. Húsvét 3. vasárnap 
Olv.: ApCsel 5,27b-32.40b-41 // Zs 29 // Jel 5,11-14 
Evangélium:  Jn 21,1-19 

Néhány fiatal túrázni indult a hegyekbe. Egyikük elvileg jól ismerte a túraösvényt, amelyet végig akartak járni, hiszen már többször végigment rajta. Azonban egy félnapnyi gyalogolás után hirtelen elbizonytalanodott. „Nem, erre soha nem jártam. Ez nem az az út. Eltévedtünk.” – gondolta. Szégyenkezve vallotta be társainak, hogy bizony talán már órák óta rossz irányba tartanak. „Mit tegyünk most? Mi lesz velünk?” – kérdezte egy ijedősebb társuk. „Ugyan, semmi!” – válaszolta egy határozottabb fiú. „Biztosan ismerős volt egy darabig az út, ugye?” – kérdezte botcsinálta vezetőjüket. „Igen, persze! A patakig és a mellette lévő turistapihenőig biztosan jó irányt követtünk. Onnan nem messze volt egy útelágazás, ott fordulhattunk rossz irányba.” „Jó, akkor menjünk vissza oda, ahol még biztosan tudtad az utat, ahol még biztosan nem fordultunk téves irányba! Ez a legjobb, amit tehetünk.” – javasolta a higgadt fiú. Így is tettek. Időt veszítettek ugyan, de megtalálták a helyes ösvényt, s odaértek kitűzött céljukhoz.  

Noha az ember életútja persze nem egészen olyan, mint egy túraösvény, nem lehet mindent visszacsinálni és újrakezdeni, azért mégis van lehetőség – és sokszor szükség is – arra, hogy bizonyos dolgokban visszakanyarodjunk egy előbbi állapothoz. Megpróbáljunk felidézni, mintegy „újraélni” egyes emlékeket, felvenni már-már elveszett kapcsolatok szálait, visszatérni egy-egy helyszínre, ahol nagyon fontos dolgok történtek velünk, emberek közé, akik pótolhatatlan szerepet töltöttek be életünkben. Néha esélyt kapunk rá, hogy bizonyos mértékben előássuk a múltból egy korábbi énünket, amikor még jobban önmagunk voltunk. Amikor még nem fordultunk téves irányba, nem rontottunk el annyi mindent. Ezeket a lehetőségeket meg kell ragadni, mert nem minden élethelyzetben adódnak ilyenek.   

Fontos beszélnünk arról, hogy a hitünk újra megtalálásának, újra felerősödésének is ez az egyik legbiztosabb módja. A hit ugyanis nem egy állandó állapot az ember életében: nem igaz, hogy ha egyszer már birtokomban van, akkor soha nem veszíthetem el. A hit ugyanis nem elméleti ismeretek, megtanult tételek összessége elsősorban. (Persze a megtanult ismeretek is megfakulhatnak, kieshetnek a fejünkből idővel, ahogyan azt mindannyian megtapasztaljuk.) A hit azonban, ahogyan XVI. Benedek pápa fogalmaz a Hit Évét meghirdető apostoli levelében, elsősorban találkozás, személyes kapcsolat. Egy személyes kapcsolat mélyebben érinti az embert, mint valami elméleti tudás, de sajnos ez is elgyengülhet, leépülhet, ha nem ápoljuk a közösséget, ahogyan azt szintén mindnyájan tapasztaljuk. A hitet a legtöbb ember nem úgy veszíti el, hogy egyszer csak komoly kétségei támadnak Isten létével vagy a vallás tanaival kapcsolatban, vagy hogy komoly érvek alapján meggyőződik az eddig általa követett vallásosság hamisságáról. Nem! Egyszerűen csak „elhagyja”, lassanként elkopik az életéből, mert nem járja azt az utat, amelyre Isten meghívta, amelyen biztosítva lenne számára a rendszeres személyes találkozás. Még csak azt sem lehet állítani, hogy „akkor az ilyen ember soha nem is hitt igazán, nem volt valós a hite”!  

Természetesen nem válik az ember hite tökéletessé ezen a földön, hiszen ismét mondom, személyes kapcsolatról van szó, aminek mindig épülnie, mélyülnie kell. Azonban az se igaz, hogy ne lett volna valós hit az, amivel az illető szakított, amit maga mögött hagyott. Sokan igenis eljutnak a személyes istenkapcsolatra az imádságban, elkezdődik kiformálódni bennük a keresztény szeretetből táplálkozó számos erény, értékes tagjaivá válnak egy-egy hívő közösségnek – és mégis képesek eltávolodni a hittől, mert valahol, valamikor rossz irányba indultak tovább. Elhagytak olyan alapokat, amelyek nélkül nem egészen maradnak azonosak korábbi önmagukkal. A leggyakrabban azzal kezdődik a hit ellanyhulása, hogy az ember elhanyagolja a keresztény közösséget. Nem tartja már elsődlegesen fontosnak a hívő emberek társaságát, a közös imádságot, az élet dolgairól közösségi beszélgetések segítségével kialakuló keresztény látásmódot. Aztán persze más látásmóddal, más értékek mentén élő emberekkel könnyen találkozunk a mai világban, s könnyen hatást is gyakorolnak ránk.   

A közösségi kapcsolatok leépülése után lassanként elmarad a templomba járás, a szentségek gyakorlása. Innentől aztán legtöbbször egyenes az út a vallásosság szinte teljes elhalványulásához. Elmaradnak az egyéni imák, feladunk értékeket, amelyeket korábban fontosnak tartottunk, döntéseinket nem a keresztény értékrend, hanem a minket épp aktuálisan leginkább befolyásoló erők, vélemények alakítják. Isten persze továbbra is figyel ránk, szólítgat minket. Azonban nem várhatjuk, hogy Ő is a mi utunkra térjen, egyetértsen velünk abban, ami nem egyezik akaratával. A szentségek, a legalapvetőbb isteni parancsok, a keresztény közösség építése Jézus tanításának lényegi részét képezik. Ezek azok az utak, amelyeken „Isten jár”, amelyeken találkozhatunk Vele.  
Ha letérünk ezekről az utakról, ne csodálkozzunk, hogy elmarad mellőlünk!  

Jézus azonban, ahogyan a mai evangéliumban is látjuk, megadja a lehetőségét annak, hogy vissza-visszakanyarodjunk, hogy felismerjünk egy-egy értéket, élményt a Vele közös múltból. Ez történik az apostolok és Jézus kapcsolatában a feltámadás után. A Mester nemcsak feltámadt testében marad azonos önmagával, nem csak arcvonásairól ismerik fel övéi. Azonos marad korábbi önmagával tetteiben, az apostolokkal való kapcsolatában is. Ugyanazt teszi közöttük, velük és értük, ugyanarra hívja meg és küldi őket, mint korábban. Az emmauszi tanítványok a kenyértörésben ismerik fel. Péter és Zebedeus fiai újra átélik a csodálatos halfogás eseményét a mai evangéliumban, úgy, mint első találkozásukkor, amikor emberhalászok lettek. Jézus húsvét után is ugyanúgy küldi Pétert, hogy legyen nyájának pásztora, mint amikor korábban kősziklának nevezte el. A feltámadás ténye önmagában örömmel tölthette el, de össze is zavarhatta a tanítványokat. „Mi szükség lenne itt még ránk? Mi dolgunk lehet még itt nekünk, a hatalmas Isten ilyen erőmegnyilvánulása után? Ha Jézus feltámadt a halálból, akkor mindenre képes egyedül is. Mihez kellenénk mi?” És lám, Jézus újra megerősíti küldetésüket. Noha mikor az apostolok partot érnek, már ott parázslik a hal a tűzön, mellette a kenyér, mégis azt kéri tőlük: „Hozzatok a halból, amelyet az imént fogtatok!” Ezzel valójában ezt üzeni: „Továbbra is szükség van rátok, arra, ami a tiétek, csakúgy, mint annak idején a csodálatos kenyérszaporításnál.”   

Az apostolok hite a Feltámadottal való találkozások során nem csak abban erősödik meg, hogy Jézus valóban él, valóban visszatért a sírból, tehát Ő a Messiás, az élő Isten fia, hanem abban is, hogy ez a tény nekik küldetést, életprogramot ad. Valamiképpen önmagukban is újra hinni kezdenek: abban a valakiben, akivé Jézus tette őket, abban a célban, amely vonzani kezdte őket, a küldetésben, amit Tőle kaptak! Ha mi is úgy érezzük, ellaposodott a hitünk, talán már el is veszítjük lassan, ideje kissé visszakanyarodnunk! Nem Isten szűnt meg létezni vagy hagyott el minket, még csak nem is az egyház vált alkalmatlanná az Ő megjelenítésére: valószínűbb, hogy mi tértünk el más irányba arról az útról, amelyen még együtt jártunk Vele!  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.   

Április 24.  Isteni Irgalmasság vasárnapja
Olv.: ApCsel 5,12-16 // Zs 117 // Jel 1,9-13.17-19
Evangélium: Jn 20,19-31 

Az éjszaka közepén egy ház második emeletén tűz ütött ki. A lakók félálomban menekültek ki az utcára, majd rémüldözve figyelték, hogyan terjed a tűz viharos gyorsasággal lakásról-lakásra, emeletről emeletre. Mire a tűzoltók megérkeztek, a második emelet minden lakása égett, így a föntebbi emeleteket már nem lehetett megközelíteni. Egyszer csak szívettépő sikoly borzolta fel még inkább az idegeket. Egy fiatalasszony akkor vette észre, hogy ötéves kisfia nem jött le velük.
A gyermek félelmében nem a kijárat, hanem a felsőbb emeletek felé futott. Hamarosan fel is bukkant a kisfiú egy harmadik emeleti ablakban, amit még nem nyaldostak a lángok, de a füst onnan is gomolygott kifelé. A gyermek édesapja odaállt az ablak alá, s biztatni kezdte a kisfiút: „Ugorj le! Ugorj le gyorsan! Ne félj, itt vagyok és elkaplak!” A kisfiú félelemtől sírós hangon kiáltott vissza: „Nem merek! Nem látlak! Akkora a füst, hogy nem látok semmit!” „Ne aggódj, én jól látlak, és ez elég!” – válaszolta az apja. A kisfiú összeszedte minden bátorságát, s leugrott. Egy pillanat múlva édesapja erős karjaiban landolt és az ijedtségen kívül semmi baja sem lett.

„Békesség nektek!” – köszönti Jézus apostolait és tanítványait minden alkalommal, amikor feltámadása után megjelenik nekik. Noha nem idegen Jézustól, mégis új köszöntés ez. A kereszthalál előtti működése idején nemigen halljuk Tőle az evangéliumban. Úgy tűnik, hogy ez a béke, amit a feltámadott Úr kíván övéinek, valamiképpen szorosan összefügg a kereszthalállal és feltámadással, ez a béke a Húsvét ajándéka. Miért? Miféle béke az, amit Jézus ajándékozhat nekünk? Az a béke, amely a bennünket teremtő és ránk gondot viselő Isten szeretetébe, irgalmába, valamint minden rosszat legyőzni tudó erejébe vetett határtalan bizalomból fakad.   

Az ember vagy az emberi társadalom békétlenségének oka többféle lehet. Mindenekelőtt félelem a fenyegetettségtől, a bajtól, a szenvedéstől. Ha azonban még a halál is legyőzhető, ha a halálból is van visszatérés, akkor nincs olyan rossz, nincs olyan szenvedés, ami véglegesen el tudná taposni az embert. Ha a halált örök, boldog életre szóló feltámadás követheti, akkor nem taszít bennünket kétségbeesésbe és reménytelenségbe. Micsoda gyökeres változás ment végbe az apostolok magatartásában a feltámadt Krisztussal való találkozások után: nyoma sincs bennük a korábbi félelemnek, bezárkózó rettegésnek, tagadásra is kész gyávaságnak. Minden körülmények között bátran meg merik vallani Jézusba vetett hitüket. Nem veszítik el nyugalmukat a Főtanács fenyegetéseinek hatására, lelkesen énekelnek, imádkoznak, sőt térítenek a börtönökben, a vértanúságra is készek. Pedig nem szűnt meg a külső fenyegetettség, sőt sokszorozódtak a zaklatások, bántalmak, szenvedések. Ők azonban képesek túllátni, felülemelkedni ezeken. Nem a szemükkel, hanem a hitükkel „látják”, vagyis bizalommal elfogadják, hogy a szenvedést megdicsőülés, a halált feltámadás és boldog örök élet követi.
Ha az ember olyan békére vár, ami a teljes nyugalomból, minden fenyegető bajtól való mentességből, minden szenvedés megszűnéséből fakad, akkor itt a Földön hiába vár. Azonban ha a hozzáállásunk megváltozik, ha hisszük, hogy nem csak ez a gondterhes földi élet létezik számunkra, akkor megőrizhetjük szívünk békéjét a bajok, törődések közepette is.   

Oka lehet a békétlenségnek a helytelen értékrend, az ember birtoklási vágya is, amely kielégíthetetlenné torzulhat. Milyen sok férfi és nő, sőt gyermek, egész családok nyugalmát dúlja föl az állandó hajsza a még többért, a félelem az anyagi javak elvesztésétől, a kényelem, a megszokott jólét csökkenésétől. A feltámadás hite, az örök élet létezéséről való megbizonyosodás ezt is gyógyítja. Ha nem ezen a világon „kell mindenáron minden boldogságot megszereznünk és kiélveznünk”, ha tudunk hinni nagyobb, teljesebb boldogságban, mint amit az anyagi javak adhatnak, akkor nem is félünk annyira azok elveszítésétől vagy nem rokkanunk bele testileg-lelkileg azok hajszolásába.   

Sokszor válik a békétlenség okává az ember és ember, csoport és csoport közötti feszültség, a megbocsátani nem tudás. Annak is nyugtalan a szíve, a lelkiismerete, aki a sérelmet okozta, de az is tele van fájdalommal, keserű haraggal, aki azt elszenvedte. A feszültséggel teli súrlódások, a bosszúállás vágya, illetve a bosszútól való félelem megbénítja az embert. A feltámadt Jézus ebből is kiutat mutat. Visszatérve a sírból ugyanolyan szeretettel, bizalommal ajándékozza meg apostolait, mint amiről halála előtt tett bizonyságot. Nem hányja apostolai szemére hitetlenségüket, gyávaságukat, kétségeiket. Nem adja ki az útjukat, holott teljes joggal tehetné, hiszen nem tartottak ki mellette szenvedésében és halálában, félreértették messiási küldetését. Ő azonban megbocsát nekik, sőt felhatalmazást ad nekik arra, hogy az Ő nevében mindenki felé kinyilvánítsák a bűnbocsánat lehetőségét. „Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer.” Milyen megnyugtató lehetett ez a tanítványoknak, akik tele lehettek lelkiismeret-furdalással és zavarodottsággal az élő Jézussal találkozva!  

Ma, az Isteni Irgalmasság vasárnapján érdemes hálával gondolnunk arra, hogy Jézus éppen azért vállalta föl a megváltó kereszthalált, hogy mindenkinek megbocsáthasson. Az bocsáthat meg valakinek, aki bosszúállás nélkül elszenved minden rosszat, ami mások bűne miatt reá hárul. Jézus ezt tette a kereszten. Ha nem támadt volna fel, akkor nem lett volna kitől irgalmat kérni. Akkor csak áldozatává lett volna a gonoszságnak, mint annyian mások, de nem tudott volna megbocsátani. Jézus azonban feltámadt és örökké él, s így minden ember bármikor bocsánatot kérhet és kaphat Tőle. Ez az isteni irgalmasság nagy ajándéka! Ha Isten ennyire kész mindig minden bűnünket megbocsátani, akkor nekünk is hasonlóképpen kell tennünk. Az emberi irgalmasság sok nyugtalan, feszült lelket békített már meg és békíthet meg ma is.   

„Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.” – mondja Jézus Tamásnak. Az apostolok látták a feltámadt Krisztust, s ez megadta szívükbe, életükbe azt a békét, amelyet korábban nem ismertek.
A történelem során azonban sok keresztény hívő tett tanúbizonyságot ugyanerről a csak Istentől kapható békéről, holott nem látták testi szemeikkel az élő Krisztust. Hitük azonban mégis képes volt meglátni a múló evilági dolgok, kínlódások füstje mögött az örök életre meghívó, üdvösséget adó Krisztust.
Minket is körül vesznek bajok, szenvedések, anyagi bizonytalanság, emberi bűnök, sérelmek okozta feszültségek. Ez a láng és füst bizony már vele jár ezzel a megrontott világgal. Tudunk-e beleugrani bátran ebbe a füstbe, tudva, hogy a „másik oldalon” az élő Krisztus és az örök haza boldogsága vár minket? Ha igen, akkor nem veszítjük el szívünk békéjét ott sem, ahol mások már kétségbeesnek és rettegnek.  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.