Augusztus 28. – Évközi 22.   
Olv.: Sir 3,17-18.20.28-29 // Zs 67,4-11 // Zsid 12,18-19.22-24a
Evangélium: Lk 14,1.7-14 

Két férfi szembetalálkozott egymással a falu melletti patakon átívelő keskeny gyaloghídon. A patak éppen áradt, mély volt és gyorsan rohanó. A hidacska azonban túlságosan is keskeny ahhoz, hogy két férfi csak úgy elhaladjon rajta egymás mellett. Egyiküknek bizony ki kellett térnie. A jobban öltözött, láthatóan gazdagabb férfi így szólt a szerényebb kinézetű szembejövőhöz: „Én ugyan soha ki nem térek egy önző, gőgös, felfuvalkodott hólyag elől!” –  azzal büszkén felcsapta az állát és megállt a híd közepén. A másik férfi csak ennyit szólt: „Én azonban igen!” – és visszatérve a túlpartra utat nyitott az erőszakoskodónak.  

Az alázatot sokan vélik gyengeségnek vagy butaságnak, ezért óvakodnak is tőle. Úgy gondolják, hogy aki alázatos, az mindenképpen veszít: azt eltapossák, az nem érvényesülhet, az háttérbe szorul, szegény és szerencsétlen marad. Pedig az alázat nem gyengeség, nem butaság, nem naivitás! Sőt, az igazi alázatnak a megaláztatáshoz sincs semmi köze! A megaláztatás kívülről jön, más személy részéről elszenvedett sérelem. Az alázat azonban az ember bensőjéből fakad, szívének egyik legszebb, legfontosabb erénye. Nem akkor nyilvánul meg elsősorban, amikor mások átgázolnak rajtunk, hanem sokkal inkább akkor, amikor mi tehetnénk meg ezt, és mégsem tesszük.   

Éppen a gőg, a felfuvalkodottság az, ami butaság! Nem véletlenül mondja a mai olvasmány: „Nincs gyógyír a gőgös embernek sebére, a gonoszság vert benne gyökeret, és észre sem veszi.” Valóban, a gőg megakadályozza, hogy az ember észrevegye, elismerje a benne lévő hiányosságokat, hibákat, bűnöket! Mindig többet képzel magáról, mint amennyit ér valójában! Nem fogadja el másoktól a korrigálást, a bírálatot, nem kontrollálja a tetteit, döntéseit. Ez pedig nem más, mint súlyos butaság, és még súlyosabb butasághoz vezet. Nem létezik ember, aki ne követne el hibákat, aki mindenhez értene, akinek ne kellene tanulnia, fejlődnie, másokat követnie. A felfuvalkodott ember ezt könnyen elmulasztja, nem veszi észre, nem fogadja el tökéletlenségeit, ezért hát egyre inkább halmoz hibát hibára.  

Az alázat nem is gyengeség, nem az erő hiánya, hanem éppen az igazi, lelkünkből fakadó erő és nagyság megnyilvánulása. Erő kell ahhoz, hogy az ember beismerje gyengeségeit, hiányosságait. Erő kell ahhoz, hogy ne alkalmazzon erőszakot, pedig megtehetné, hanem más, hatékonyabb módszert válasszon a konfliktusok megoldására. Erő kell ahhoz, hogy inkább segítsük, semmint elnyomjuk a gyengébbet! Hogy inkább tanítsuk azt, aki tudatlanabb, semmint mi akarjunk megtenni, megoldani helyette is mindent. Nagyság kell ahhoz, hogy inkább háttérbe húzódjunk, amikor a szeretet ezt megköveteli. Hogy lemondjunk saját akaratunk minden áron való érvényesítéséről, ha ezzel csak azt érnék el, hogy veszélyeztetünk nagyobb értékeket (pl. a kapcsolatot magát).  

A keresztény ember számára azért is nélkülözhetetlen az alázatra törekvés, mert magának Istennek is egyik leggyakrabban megnyilvánuló, fontos tulajdonsága ez. Az Ószövetség embere, az Ókor embere hajlamos volt azt isteni jelenésnek, isteni megnyilvánulásnak tartani, ami rémisztő volt, hatalmas és emberfeletti. Mennydörgés és villám, lobogó tűz, természeti katasztrófák, rendkívüli, csodás erőmegnyilvánulások! Olyan élmények, amelyek óhatatlanul térdre rogyasztják az embert, szinte erőszakkal földre nyomják. Az Ószövetség Istenének is voltak ilyen megjelenései, pl. a Sinai hegyen a Tízparancsolat átadásakor. Azonban amikor Isten a maga teljes valójában akart megnyilvánulni, tökéletesen és visszavonhatatlanul ki akarta nyilatkoztatni önmagát, akkor nem ilyen módszereket választott. Fiában, Jézus Krisztusban emberként jelent meg. Emberként, aki ráadásul szegény volt és alázatos. Aki mindenkit szeretett, mindenkinek megbocsátott, nem lépett fel erőszakkal senki ellen, inkább maga szenvedte el az erőszakot. Éppen emiatt sokan nem is fogadták el Messiásként: nem tudták elhinni, hogy ilyen gyengének, elesettnek, hatalom nélkülinek lássák Isten küldöttjét. Pedig épp gyengesége, elesettsége, szenvedése és halála által győzte le a rosszat, vitte végbe mindnyájunk megszabadítását. Feltámadása és megdicsőülése pedig megmutatta, hogy éppen alázata és kicsinysége által bizonyult Isten hatalmas Fiának.   

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Augusztus 21. – Évközi 21.   
Olv.:  Iz 66,18-21 // Zsid 12,5-7.11-13 
Evangélium: Lk 13,22-30 

Michael Ende híres mesés történetében, ami a csavargó kislányról, Momóról szól, van egy igen tanulságos részlet. Ebben az öreg utcaseprő, Bobo arról beszél a kislánynak, hogy hogyan lehet az ő nehéz, egyhangú, unalmas munkáját jól viselni és elvégezni. „Tudod, néha egy-egy nagyon hosszú utca áll előttünk. Azt gondolnád, ezzel soha, de soha nem fogok végezni … És akkor az ember elkezd sietni, egyre jobban kapkod. Közben fel-felpillant, és keserűen látja, hogy a távolság nem fogy, nem rövidül az út. Akkor még jobban erőlködik, míg el nem akad a lélegzete és ki nem készül! Az utca azonban még mindig ott tátong előtte koszosan. Hát nem, nem így kell ezt csinálni! Nem szabad állandóan az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre, a következő lélegzetvételre, a következő mozdulatra, a következő napra. Mindig csak a soron következőre, és azt kell jól csinálni! És akkor elkezd az egész örömet szerezni, és ez a legfontosabb! Aztán egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről-lépésre az egész utcával elkészültünk. Sokszor azt sem tudjuk hogyan – és közben még csak nem is lihegünk!”  

Nagy a kísértés napjaink „mindent azonnal” mentalitásának szorításában, hogy az ember állandóan a célbaérést sürgesse, elhanyagolva, figyelmetlenül és felelőtlenül járva az odavezető utat. Csak az eredmény, a befutottság a lényeges, a mindennapok küzdelmét legszívesebben kihagynánk. Pedig valójában ez is elengedhetetlen része magának a célnak, a megszerzett értéknek.   

Érdekesen reagál Jézus a mai evangéliumban neki feltett kérdésre. Valójában nem válaszol rá. „Kevesen vannak, akik üdvözülnek?” – hangzik a kérdés. Jézus azonban nem felel sem számokkal, sem arányokkal, sem százalékokkal, mint ahogyan a kérdező várná. Valójában éreztetni akarja, hogy nem jó a kérdésfeltevés. A kérdező ugyanis úgy teszi fel a kérdést, hogy egyéni felelősségét máris lerázza. Nem saját üdvösségéről kérdez, hanem csak úgy általában. Mennyivel másabb a gazdag ifjú kérdése, amiért Jézus meg is kedveli őt: „Mit kell tennem, hogy eljussak az üdvösségre?” Nem, a mai evangélium kérdezője valójában a napjainkban nagyon is divatos szellemiséget követi: másokhoz hasonlítgatja, másokhoz méri önmagát. Ha a válasz az lenne, hogy „sokan üdvözülnek majd”, akkor nyugtatgatni kezdené magát: „Akkor én is biztosan beleférek, hiszen nem vagyok rosszabb az átlagnál.” Sodródás a tömeggel! Ha a válasz az lenne: „Igen, kevesen üdvözülnek!” – akkor lemondóan legyintene: „Úgysincs esélyem …. egy átlagembernek nem sikerülhet. Úgyis előre le vannak osztva a helyek!” Mindkét esetben valójában menekül az illető az egyéni felelősségtől. A célt vagy elérem úgy, hogy besodródok a tömeggel, vagy el se kezdem a kepesztést, úgyis elérhetetlen számomra! 

Jézus azonban éppen a saját feladatunkról és felelősségünkről kezd el beszélni: arról, hogy milyen úton lehet elnyerni az üdvösséget. A szűk kapuról és a keskeny ösvényről. Nem arra biztat, hogy a tömeggel sodródjunk szinte minden egyéni erőfeszítés nélkül, de arra sem, hogy feladjuk a reményt, lehetetlennek látva a végcél elérését. Azt mondja, vállaljuk fel azokat a mindennapos küzdelmeket, kötelességeket, amelyeket az Isten és emberek iránti szeretet megkövetel tőlünk. Az előttünk lévő lépést, a szeretet soron következő cselekedetét vegyük komolyan! Lépjük meg, még ha nem könnyű is! Akkor biztosan jó irányba tartunk, és nem kell aggódnunk afelől, vajon lehet-e reményünk az üdvösségre. És közben ne másokhoz hasonlítgassuk magunkat, legalábbis abban az értelemben, hogy „na ezeknél aztán én biztos, hogy jobb vagyok!” Az élet mindennap hoz elénk feladatokat, vagy inkább lehetőségeket, amelyek döntés elé állítanak minket. Egy mondás szerint „Életed legfontosabb pillanata a jelen pillanat, legfontosabb embere az, akivel éppen most találkozol, legfontosabb tette pedig a szeretet.” Ha ezeket a döntéseket a szeretet legfőbb erényét szem előtt tartva helyesen hozzuk meg, s végre is hajtjuk azt, amit eldöntöttünk, akkor lépésről lépésre mind közelebb kerülünk a keskeny ösvényen a szűk kapuhoz, s közben még örömet, értéket is fedezünk fel a mindennapok küzdelmeiben.  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Augusztus 14. – Évközi 20.  
Olv.:  Jer 38,4-6.8-10 // Zsid 12,1-4 
Evangélium: Lk 12,49-53 

Az ördög egyre jobban aggódott. Hosszú sor álldogált a pokol tüzes bejárata előtt, de már csak egyetlen hely maradt …. Ugyan miféle megátalkodott, szörnyű bűnösé legyen ez a legutolsó hely? Kiment hát a sorban állók közé, s kérdezősködni kezdett, ki miféle bűnök miatt került a pokol kapujába. A sorban állók rettegtek ugyan, de tudták, hogy az ördög úgyis a veséjükbe lát, ezért hát bevallották gonosz tetteiket. Voltak ott rablók, házasságtörők, csalók, sőt még többszörös gyilkosok is, de az ördög nem tudott dönteni. Végül megpillantott egy kicsire összetöpörödő, rejtőzni próbáló emberkét. Odalépett hozzá: „Te vajon mit követtél el, hogy idejutottál?” „Én ugyan semmit! Nem is értem, mit keresek itt! Biztosan valami tévedés lehet.” „Ó nem, tévedésből nem szoktak hozzám kerülni az emberek! Mesélj csak, hogyan éltél!” „Én soha nem tettem semmi rosszat! Jaj, pedig mennyi emberi bűnt, nyomorúságot láttam! Én azonban soha nem járultam hozzá semmivel! Láttam, ahogyan körülöttem elszegényednek és éhen halnak az emberek, de én nem tehettem róla! Nem én okoztam. Láttam, ahogyan a háborúban a katonák gyilkolnak, kegyetlenkednek, nőket erőszakolnak meg, de én messzire elkerültem az ilyen szituációkat. Láttam, ahogyan a fiatalok részegeskednek, drogoznak, paráználkodnak, de én nem vettem részt soha ilyesmiben, hozzájuk se szóltam. Sokszor láttam, hogy szomszédok vagy házastársak veszekednek, sőt ütik-verik egymást, de én ilyenkor inkább messzire elfutottam, nehogy belekeveredjek a dolgokba. Hiszen mi közöm lenne nekem ilyesmihez?” „Hm, hm! – hümmögött az ördög. – Tehát biztos vagy abban, hogy mindezt a sok gonoszságot és szenvedést a saját szemeddel láttad, és te mégsem tettél és nem is mondtál soha semmit az ilyen helyzetekben?” „Igen, így volt. Én nem tettem semmit, és nem is szóltam bele.” „Nos, akkor te igazán méltó vagy az utolsó megmaradt helyre a pokolban! Lépj csak be bátran!” – vigyorgott elégedetten az ördög.  

Nem lehetséges mindig kimaradni a feszült, vitás helyzetekből. Nem helyes, sőt kifejezetten rossz is lehet, ha az ember megfutamodik bizonyos küzdelmektől, békétlenségektől. Talán furcsának tűnnek Jézus szavai, aki arról beszél, hogy nem békét hozni jött, hanem szakadást. Lángoló tüzet akar gyújtani a Földön. Mintha súlyosan ellentmondanának ezek a szavak a Mester szeretetről, alázatról, megbocsátásról szóló szavainak. Pedig ha jól belegondolunk, a békétlenséget, a szakadást nem Jézus okozza, hanem az emberek különböző hozzáállása ahhoz az értékrendhez, amit Ő hozott, tanított. Nem Jézus gerjeszti az ellentéteket, hanem azok az Ő egyértelmű törvényei és életpéldája nyomán felszínre kerülnek az emberek szívéből. Természetesen nem minden vitának, veszekedésnek, ellentétnek van létjogosultsága, sőt talán a legtöbb értelmetlen és hiábavaló. Azonban vannak viták, amelyeket végig kell vezetni, vannak feszültségek, amelyeknek jobb, ha napfényre kerülnek és akár komoly súrlódások útján megoldódnak. Bíró püspök atya rendszeresen kérdezte családoktól, házaspároktól, hogy szoktak-e még veszekedni? És ha igennel válaszolnak, mindig örömmel nyugtázza, mint valami olyan dolgot, ami elkerülhetetlenül szükséges a családok életében. Mert a viták még mindig jobbak, mint a közömbösségről vagy fásultságról, elhidegedésről tanúskodó elhallgatás vagy szőnyeg alá söprés.  

Jézus éppen arról beszél, hogy ne a semmiségeken, apró véleménykülönbségeken lovagoljunk, hanem azokat a feszültségeket, ütközéseket vállaljuk fel, amelyek az Ő tanítása és a Benne való hit nyomán alakulnak ki ember és ember között. A kereszténység egy határozott értékrend és a belőle fakadó életforma felvállalásával jár, s ennek megélése egy hitetlen társadalomban nem lehetséges feszültségek, viták nélkül. Mindenképpen lesznek olyan döntéseink, tetteink, amiket olykor a legközelebbi hozzátartozóink is kifogásolnak vagy nehezen értenek meg. Erről beszélni kell velük, s anélkül, hogy másokat kényszerítenénk a krisztusi életformára, nekünk határozottan ragaszkodnunk kell hozzá. Szintén fel kell vállalnunk az olyan feszült helyzeteket, amelyekben másokat kell segítenünk, másokért kell szeretetből kiállnunk olyanokkal szemben, akik igazságtalanul bánnak velük.  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Augusztus 07 – Évközi 19. 
Olv.:  Bölcs 18,6-9 // Zs 32 // Zsid 11,1-2.8-19; 
Evangélium: Lk 12,32-48 

A gazdag, elkényeztetett nemes ifjú igen kényes volt a gyomrára. A legritkább, legfinomabb falatokkal tömték volna mindennap, a lehető legváltozatosabb és legízletesebb ételeket szolgálták fel neki, de ő mindent csak lefitymált, mindenbe beleturkált és ott hagyta, szüntelenül morgott és elégedetlenkedett. Egy nap ismét kint ült a kastély erkélyén, szidta az ételeket felhordó inasokat, kiabált aggódó szüleivel. Közben le-lepillantott a kastély udvarára, ahol éppen a lovászuk szorgoskodott a lovak körül. Egy hozzá hasonló korú, szinte még gyerek legényke is tett-vett ott az udvaron, akiről hamar kiderült, hogy a lovász fia. Rongyos és koszos volt a ruhája, majd megszakadt, úgy cipelte egyik vödör vizet a másik után, egyik tarisznya zabot a másik után. De azért torkaszakadtából danolászott, vagy éppen vidáman fütyörészett, úgy segítette édesapját a nehéz munkában. A nemesifjú nemigen törődött vele, akkor azonban elcsodálkozott, amikor ebédtájban letelepedtek a földre eszegetni. Száraz kenyér és szalonna volt a menü, a lovász és a fia azonban mégis olyan derűsen, jóízűen falatozott, mintha legalábbis mennyei mannát ízlelgettek volna. Délután aztán folytatták a kimerítő munkát, estefelé pedig ugyanolyan vidáman eszegették a maradék kenyeret, szalonnát mint korábban. A nemesifjú oldalát igen furdalta a kíváncsiság, nagy nehezen feltápászkodott hát, és lesétált az udvarra. Megkérdezte a fiút: „Ugyan mondd már meg, mitől vagy te ilyen elégedett, hiszen csak kenyeret-szalonnát vacsorázol? Ilyen finom lenne, vagy ennyire alacsonyrendű az ízlésed?” „Éppenséggel szeretem én a kenyeret-szalonnát is, bár szívesen ennék egyebet. Azonban nem az étellel vagyok én elégedett ennyire, hanem az elmúlt napommal. Édesapám megengedte, hogy eljöjjek neki segíteni, egész nap itt lehettem mellette, értelmesen telt az időm, valamit visszaadhattam abból a sok-sok szeretetből, amit eddig kaptam tőle. Ezzel vagyok elégedett!” – válaszolta a fiú.  

Ma itt a mi euroatlanti világunkban a legtöbb embernek tele a bendője, anyagilag jobban áll, mint a korábbi évtizedek, évszázadok embere. Mégis sok az elégedetlenség, a fitymálás, a turkálás. Az unalom, mint az élet értelmetlenségének megnyilvánulása, egyre gyakoribb életérzés. Úgy látszik, valami más, mélyről jövő, nem elsősorban anyagi javakra irányuló éhség, elégedetlenség nyomasztja az embert. Nem véletlenül tanít bennünket Jézus arra, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével is, ami az Isten ajkáról származik. A mai evangéliumban pedig önmagát nevezi kenyérnek, ételnek és italnak. A benne való hit, az Ő követése olyan táplálékunk lehet, ami kielégíti ezt az emberlétünk mélyéről felfakadó sóvárgást.   

Mire való igazából a táplálék? A táplálék erőt ad, képessé tesz az életre, a cselekvésre. A lelki táplálék hiánya fékezi a mai ember cselekvőképességét, a lelkierő hiánya teszi unatkozóvá.   

A Krisztusban való élő hit cselekvésre késztet: nem visszatart, nem fékez, hanem nagyon is értelmes cselekedetek ösztönzője lehet. Micsoda tévedés azt gondolni, hogy a kereszténység unalmas, száraz, az ember törekvéseit inkább fékező vallás! Sokan vélik úgy, hogy a keresztények mást se tudnak sorolni, csak azt, hogy „ezt sem szabad, azt sem szabad, ezt se csináld, azt se csináld!” Pedig a valódi szeretet nem hagy unatkozni! Mindig találékony, tevékeny! A hitük szerint élő, Krisztust őszintén követő fiatalok, felnőttek, közösségek mindennapjaiban megnyilvánuló tevékeny derűre igenis rácsodálkoznak a nem hívő fiatalok, az unatkozó, életük értelmetlenségén kesergő kortársak! Én valóban azt látom, hogy a keresztények élete színesebb, izgalmasabb és főleg értelmesebb, mint hitet elhanyagolóké.  

Isten nagyon jól tudja, hogy mire van szükségünk. Meg is adja, ha nem is mindig úgy és akkor, ahogyan mi igényelnénk. Bíznunk kell benne! Soha nem azt akarja, hogy megkevesbedjünk, hanem hogy bővelkedjünk. Nem annyira a testi, fogyasztási javakban azonban, hanem a lélek táplálékában, a szeretetben és a belőle fakadó lelkesedésben!   

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A természet üzen nekünk. A természet által Isten. Csak legyen fülünk és szemünk, hogy meghalljuk és meglássuk, amit mondani akar nekünk. Vegyük észre, hogy minden kegyelem az életünkben!

Kedves Klubtag!
Nyár van. Ez az évszak is számos tanulságos jelet mutat számunkra.
Készítettem néhány képet neked és elmondom, mi az, ami nekem eszembe jutott arról, amit láttam.

1. Meg van az ideje az aratásnak

Tart az országban az aratás. Sok helyen már be is fejezték. Az őszi gabonát – ahogyan a nevében is benne van – előző évben vetik el. Hónapok telnek el, míg az időjárásnak köszönhetően jó vagy kevés jó termést betakaríthat a gazda. Közben a fejlődő növényt érheti fagy, szárazság (mint idén is), jégeső, egyéb kártevő is okozhat bajt.

Bizonytalan, hogy mit hoz a jövő! Nem tudjuk, lesz-e eső, napsütés, amikor szükség van rá. Nem tudjuk, hogy arathatunk-e és mennyit, amikor eljön az ideje! Csak imádkozni és bízni tudunk, hogy meg lesz a mindennapi kenyerünk!

Az élet a hitünk próbája. Szükséges hittel vetnünk, mert anélkül nem lesz mit aratnunk. Megtesszük mindennap a kötelességünket becsülettel és hisszük azt, hogy az Isten gondoskodik és kellő időben megadja azt, amire szükségünk van.

Milyen csodálatos a természet: elvetjük a magot és az magától növekszik, fejlődik, feltéve, ha megkap mindent (vizet, napsütést, tápanyagot), amire szüksége van.
Tanuljuk meg a búzától a feltétel nélküli ráhagyatkozást az Istenre. Engedjük, hogy Ő gondoskodjon rólunk! Fordítsunk figyelmet ne csak a testi, hanem a lelki szükségleteinkre is! Adjuk meg magunknak a pihenés, az alvás, a feltöltődés, a kikapcsolódás, az imádság lehetőségét is!

 2. Fény nélkül nem létezik

Közismert növényünk a színpompás napraforgó. Rendkívüli fényigénye van, szereti a meleget. A népi hiedelem szerint igyekszik mindig a nap felé fordulni. Innen is ered a neve.

Ha jobban belegondolok én is olyan vagyok, mint a napraforgó: nagy a „fényigényem”. Szeretek a világosságban járni és nem szeretem a sötétséget. Jézus is biztat minket: „Ti vagytok a világ világossága!”
Ha azonban jobban maga tekintek, azt látom, hogy lépten-nyomon a sötétségben járok. Az önző, földies gondolkodásom, vágyaim lehúznak és nem azt teszem, ami jó, hanem azt, amit igazából nem is akarok. Újra és újra kérjük Krisztust, a világosságát, töltse be gyarló szívünket az Ő fényességével! Adjon nekünk világosságot hétköznapjainkba, hogy meglássuk, mit tegyünk és mit ne!

Soha ne fáradjunk bele abba, hogy keressük a világosságot az életünkbe és forduljunk mind arra. Így növekedjen a világosság és csökkenjen a sötétség az életünkben!

 3. Teremjünk gyümölcsöt!

A nyár azért is egy szép évszak, mert ilyenkor a természet ellát bennünket sok-sok finom zöldséggel, gyümölccsel, amelyek egészségesek és tele vannak vitaminokkal. Azonban a gyümölcs nem érik meg egyik pillanatról a másikra. Időre van szükség (akár dióról van szó, akár sárgabarackról), hogy megérjen és ízletes, fogyasztható legyen, elérje a célját.

Csecsemőkorunk óta „érünk”, változunk testileg és lelkileg is. Néha szeretnénk ha már ott lennénk, ahol 5 év múlva akarunk. Például egy érettségizett diák szeretné tudni, sikerül-e diplomát szereznie a kiszemelt szakmából. Szeretné „letudni” a nehézségeket, küzdelmeket, erőfeszítéseket és élvezni a „gyümölcsöt”.

Meggyőződésem, hogy a gyümölcs akkor lesz számunk ízletes, ha nevelgetjük, öntözgetjük, permetezzük, locsoljuk a növényt. Akkor fog az életünk valódi gyümölcsöt teremni, ha bátran, Istenre hangolódva, tesszük azt, amire hívást érzünk, és van türelmünk kivárni, míg „megszületik” az eredmény. Lehet, hogy nem pont olyan lesz, amiről álmodtunk, de ne kételkedünk benne, hogy ízleni fog!

4. Ha nem vigyázunk, kiszáradunk!

Milyen szomorú látvány a szép zöldben egy kiszáradt fa vagy éppen a szép zöld pázsit helyett a kiszáradt fű. A vízhiány vagy egyéb kártevők, kórokozók tönkretehetik még a legszebb növényeket is.

Mennyi gyengeség, rosszaság van bennünk, amelyek ha elhatalmasodnak, tönkre tehetik az életünket. Mire érdemes jobban odafigyelnem? Van-e olyan területe az életemnek, ahol nehezen tudok előre lépni és kérhetem az Úr gyógyító kegyelmét?

Mint szarvas hűs forrás után, úgy vágyakozik a mi lelkünk is Isten után. A víz éltet. Ezen a nyáron is nagyon érezzük a hiányát. Sok ágazatban kevesebb termésre számítanak. Érzed-e Isten jelenlétét vagy éppen hiányát? Miből tudsz táplálkozni? Mi az a „víz”, ami éltet, felfrissülést ad lelkednek?
Bízom benne, hogy a Laudetur anyagai is jelentenek számodra ilyen éltető „vizet”!

 5. Mi az, ami virágzik az életedben?

Ugye, milyen gyönyörűek ezek a virágok. Ebben a hőségben is a legjobb önmagukat adják. „Élvezik” az életüket. Azt teszik, amire megteremtettek: gyönyörködtetnek.

Hogyan tudom betölteni a hivatásomat, azt, amire rendelve vagyok? Mi az a terület az életemben, ahol mások szolgálatára, javára lehetek?
Lehet, hogy nem kedvezőek a körülményeim… Az életemnek ebben a szakaszában is nagy a „hőség”, sok a probléma. Hogyan tudom mégis észrevenni a szépet, azt, amivel éppen ma Isten meg akar ajándékozni?

6. Ébredj!

Mindkét fotót a fiam, Máté készítette júniusban. Az egyik barátjával hajnali fél 3-kor felkeltek, kimentek a városon kívülre és kerestek egy magasabban fekvő pontot. Megcsodálták távcső segítségével az egymás mögött felsorakozó bolygókat (a képen éppen a Hold látható). Szépen kivehető volt például a Szaturnusz gyűrűje is. Jutalmul pedig egy gyönyörű napfelkeltében volt részük.

Ha éberek maradunk – Te is, én is -, ahogyan az evangéliumban Jézus is biztat bennünket …, ha nem sajnáljuk az időt és az energiát a lelki életünk elmélyítésére – amelyben a Laudetur Klub is elhivatottan segít -, akkor megláthatjuk, hogy az Isten milyen csodaszép világot készített nekünk.
Ha éberek vagyunk és figyelünk – és nem önmagunk körül forgunk -, akkor láthatjuk az életünkben az apró csodákat, ahol megnyilvánul számunkra az Isten működése.

Kedves Klubtag!
Az előbbiek közül melyik az a téma, fotó, ami leginkább megérintett? Hol van most szükséged leginkább megerősítésre? Mi az, amiért most imádságot kérsz a többiektől? Írd le nyugodtan itt a hozzászólásnál: