Így kezdődött Mózes és felesége, Cippóra kapcsolata

Ahhoz, hogy találkozzanak, kellett egy kút, kellett néhány bárány és kellett egy lovagias tett, mert Mózes nem csak Cippórát, hanem a lánytestvéreit is megvédte az erőszakos pásztoroktól. Itt arról van szó, hogy gyenge és védtelen nők a nyáj legeltetésével férfi szerepbe kényszerültek. Ez állandó küzdelmet jelentett nekik és amikor Mózes megvédte őket, végre meg tudták itatni az állataikat. Nem egy vendéglői sztori a Bibliában, hanem a vízhez jutás az élet-halál küzdelem kérdése, neki is és állatainak is. Mózes életében sok minden történt, még mielőtt eljutott Cippóráig. Mi jellemezte őt?

Mózes sokféle krízist átélő és ezeket megoldó személy

Abban áll a jelentősége, hogy nem csak saját új vallási felismerése van, hanem saját vallási élményét népe számára közzé is teszi. Ezzel összekapcsolja a törzseket és családokat. Isten arra motiválta őt, hogy szabadító, megváltó legyen számukra. Hosszú út vezetett ennek a szerepnek a felismeréséig. Mózes herceg egy kicsit „elkapatott” gyerek volt. Nagy szerencséjére megmenekült a „mózeskosárban”, befogadott gyermek lett a fáraó családjában és ezzel kiváltságos helyzetbe került. Különös, hogy a jólét és neveltetése ellenére a vérségi kapcsolat, illetve a családjához fűződő kapcsolat nem halt ki belőle. Az ő életében nem történt meg az, ami a szerencsés és gazdag emberek életében gyakran megtörténik, hogy elfelejtik a családjukat.

Vajon mi motiválta Mózest, hogy visszatérjen a népéhez? Miért váltotta fel a jólétet a nomád élet megpróbáltatásaira? Feltehetően 3-4 éves korig, amíg szopott, az anyja dajkaként nevelte. Szopó gyermekként testi kapcsolatban volt az anyjával, ami nagyon meghatározó minden ember életében, és így lehetett emléke a saját népéről is. Ezután a fáraó udvarában mint fogadott gyermek nagy karriert futott be.

Az első nagy krízist az okozza, hogy néhány író szerint meggondolatlanul, hirtelen haragjában megölte az egyiptomi munkafelügyelőt.

Ez a tette egyik pillanatról a másikra megváltoztatta a helyzetét. Az érinthetetlen nagy emberből senki, földönfutó lett. Azt szokták mondani, hogy az ő életében a vízválasztó: a Nílus vize. Amíg egyik partján élt, az emberi tekintély miatt volt nagy, a másik partra menekülve hitben lett igazán naggyá. Ezen földönfutása közben találkozik Cippórával, aki miatt a (ma már ismeretlen) vándorló törzs befogadta őt. Életteret teremtett számára, és gyermeket szült neki.

(Az is érdekes, hogy a körülmetélést, amely később a zsidósághoz tartozás testi bélyege lett, nem Mózes találta ki. Cippóra végezte el először Gerzsonon ezt a kis műtétet. Ez a jel egyben azt is jelenti, hogy a körülmetélt nem egy törzshöz tartozik csupán, hanem különféle törzsekből összeállt vallási szövetséghez, akik hajlandóak az egy Istent imádni és ezt a monoteista kultuszt létrehozni.)

Mózesnek így Cippóra nem csak a családi életben, hanem az új választott nép létrehozásában is partnere lesz. Új kihívás neki, hiszen egy más kultúrában, más népcsoportban kellett élnie Mózes mellett, s ez nagyon nehéz feladatot jelentett számára.

A mai családok egyik jellemzője a „kultúrsokk”

Azzal, hogy különböző családi minták alapján házasodnak össze a fiatalok, még ha azonos is az alapkultúra (azonos származási ország), a származási családok belső működése nagyon eltérő lehet. Mit tanulhatunk mi, „kultúrsokkos” családok ettől a pártól?

Ebben az esetben beszélnünk kell a vallási identitás kérdéséről. Ha valaki felnőtt egy kultúrában, és szerelmes lesz olyan valakibe, aki egy másik kultúrából jött, akkor a szerelem elmúltával egyszerűen az identitása kizárja, hogy a másikkal összeférjen. Viszont, ha van valami, például a vallási és a morális értékrendjük, ami a kettőjük identitásában közös, akkor ezt fel tudják oldani, sőt gazdagítani is tudják egymást a közös alap segítségével. Ha körültekintünk, van ilyen egymást gazdagító példa az ismerős családok között? Érdekes módon a vallásos családoknál ez a harmonizálás gyakran megtörténik.

Most éppen egy amerikai magyar jegyespár „jár” hozzám

Most éppen egy amerikai magyar jegyespár „jár” hozzám jegyesoktatásra (skype segítségével). Két különböző tudományterülethez tartoznak, de a vallási felfogásuk hihetetlenül közös. Gondolkodtam, hogyan fogják áthidalni, hogy egyiküket Magyarországhoz, másikukat az USA-hoz köti a munkája? Azt mondták, a közös hitükkel, nagyon sok közös gondolatukkal ezt a távolságból adódó nehéz problémát megoldják.

Kettőjük identitásának van olyan része, amely az eltérő érdeklődés, az eltérő kultúra és életmód ellenére is mélyen összekapcsolja őket. A Bibliában sorsszerűvé vált, ha valaki a monoteista kultúrához kapcsolódott, mert ennek következtében a többi politeista kultúra kizárta őt. Kapcsolatrendszere beszűkült a Közel-Kelet társadalmával. A bibliai szereplőknek nem csak választása, hanem sorsa is lett az Egy Isten.

Azt tapasztalom, hogy ma az emberek a világnézetüket, vallásukat nem tartják életvitelüket meghatározó tényezőnek. Az is egyre gyakrabban fordul elő, hogy identitásuk, vallási hova tartozásuk önmaguk előtt is kérdésessé válik és folytonosan keresik önmagukat. Az egymást követő generációk esetében a vallási identitás is mintha gyengülne. Egy vallásos keresztény nagyapa Magyarországon a háború előtt és alatt az egyházi parancsokat pontosan megtartotta, szenvedett is a hitéért, és támogatta az egyházat. A gyereke eljárt a templomba gyerekkorában, még egyházi házasságot is kötött. Felnőtt korában már gyakran nem tartozik a (minden) vasárnapi szentmise az életmódjához. Inkább csak vitatni szereti a vallási törvényeket, mint megtartani azokat. Az unoka pedig…

Mit lehetne tenni a hit, a vallás megőrzéséért?

Ez nehéz kérdés. Ma gyakran megtörténik, hogy Magyarországon az emberek 4 éves választási ciklusonként változtatják identitásukat. Egy mai tízenévesnél a negatív ítélet kifejezése például ez: „ez olyan gáz”. Ez azonban nem logikai, hanem csak érzelmi elhatárolódás, nincs benne érvelés. Abban a pillanatban, amikor ez az érzelmi elhatárolódás megtörténik, akkor a filozofálásnak nem marad sok lehetősége. Ezért nem csak a vallási tanok, hanem még inkább a vallási érzelmek átadása válik fontossá. A vallási ismeretek önmagukban nem hozzák létre a vallási identitást. Ha csak a vallási ismeretet tudom átadni, de az én identitásomat megtartó hitemet nem, akkor semmit sem adtam át.

Egy holland család példája

Hollandiába voltam egy lelkész családjánál, ahol a vasárnapi ebédre készülődés közben egy nagy vétket követtem el. Amikor láttam, hogy az ünnepi ebédnél egy egyszerű keresztvetéssel elindítják az étkezés kezdését, arra gondoltam: ezek nem is annyira vallásosak, mint ahogy „illenék” lenniük. Az étkezés nem úgy alakult, ahogyan gondoltam. Ennek első jele akkor mutatkozott meg, amikor eljutottunk a desszertig.

Ekkor a családfő elővette a Bibliát. Nem prédikált. Azt mondta el, hogy a múlt héten olvasott szövegből mi az, ami őt új felismerésre ösztönözte és ezt az új felismerését megosztotta a családjával. Ez által lelkének egy intim élményét adta át nekünk. A feleség elmondta, hogy miként változott meg a szemlélete az egyik zsoltárt imádkozva. Éppen egy kórházi kezelés előtt állt és az egyik mondat nagyon megragadta, most ebbe kapaszkodik bele. A gyerek még csak 10 éves volt, a Harry Pottert olvasta és elmondta, hogy ő most kiért izgul. Az egészen kicsi unoka pedig imádkozott a kutyájukért, mert orvoshoz kellett vinni. Mindannyian elmondták a maguk belső élményét, beengedték egymást a lelkük világba.

Ekkor következett ennek az élménynek az összekötése az imával. Mindannyian elkezdtek maguk által megfogalmazott imáikkal az Istenhez fordulni a másikért! Amikor ez megtörtént, akkor jöhetett a desszert.

Erre én azt mondtam, hogy ez valóban vasárnapi ünnepi ebéd volt, mert nem egyszerűen az előételtől a kávéig jutottunk el, hanem az asztalközösség arra szolgált, hogy lélektől lélekig jussunk, s a közös lelki élményeket az Isten elé tárjuk. Ezért érdemes volt összejönni, mert megkapta a test is, a lélek is a magáét. Mélyebben összekapcsolódtak az étkezés után. Azt gondolom, hogy az ilyen módon megosztott identitás a következő generációban is él még akkor is, ha időlegesen elhalványodik.

A konkrét válaszom a kérdésre az, hogy először is idő kell az elmélyült beszélgetéshez. Másodszor fel kell oldanunk azt a szemérmességet, hogy nem beszélünk a saját hitünkről. Az ilyen beszélgetés a legnagyobb ajándék azoknak, akiket igazán szeret az ember. Ugyanis beengedjük a lelkünk legbelső kamrájába a másikat, oda, ahol Istenhez imádkozunk. A szeretteinkkel való legmélyebb összekapcsolódás, amikor együtt tudunk egymásért imádkozni.

Azt szoktam mondani, hogy könnyebb egy férfinak, vagy egy nőnek levetni egymás előtt a ruháikat, mint a lelkének a legbelsőbb zugaiba beengedni a másikat. A veszélyérzésünk miatt a belső gondolatainkat nem osztjuk meg csak úgy egymással. Nem nagyon engedjük be még a mieinket sem a lelkünk belső zugába és nagyon keveset beszélünk az Istenről. A Bibliában is fontosak azok a történetek, amikor valamit közösen tettek az Istenért. A következő generációra ez tette a legnagyobb hatást.

Nagy költők gyakran számolnak be arról, hogy istenélményük alapja olyan valaki a családjából, aki nagyon-nagyon őszinte volt vele. Ifjúsági csoportok képviselőivel beszélgettem az elmúlt napokban. Amikor azt kérdeztem tőlük, kinek a hite tette rájuk a legnagyobb hatást, a legtöbben azt mondták: a nagyszüleik hite és a velük való vallási beszélgetés. Nekik volt idejük beszélgetni unokáikkal és nem féltették tekintélyüket egy ilyen intim beszélgetéstől. Elmondták a gyengeségüket is, és így föltárták hitüket.

(A szülők gyakran meg akarnak maradni a hatalmi pozícióban, hogy a gyermek engedelmeskedjen nekik.)

Ami meghaladja az erőnket

Mózes egy óriási kihívás előtt áll. Azt mondta neki az Isten: hozd ki a népemet Egyiptomból.

A ma embere rengeteg olyan kihívás előtt áll, aminél úgy érzi, hogy meghaladja az erejét. Félünk.

Mit csinált Mózes? Mit lehet tanulni Mózestől ilyen helyzetekben, amikor nem tudjuk, hogy mit hoz a holnap?

Mózesnek egy nagy szerencséje volt: nem volt számítógépe és azon kockázat elemező programja. Kimondva vagy kimondatlanul ma a döntéseinket az határozza meg, hogy mekkora a kockázat és milyen hasznot eredményez!

Mózesnél nem ez volt a döntési szempont, hanem: ha velem az Isten, miközben a küldetésemet teljesítem, az Isten megsegít.

Ha a hit csak világnézet és nem bízó hit, akkor nem tudja túlélni az embert. Mózes ezért tudta problémás életszakaszait túlélni rengeteg krízis közepette is, mert élő hite volt. Emberileg gyakran kiborult. Saját imájában mondja, hogy „utálom ezt a népet, mégis úgy szeretem”. De mély Isten kapcsolata miatt teljesíteni tudta a feladatát. Abban a pillanatban, amikor elveszítjük azt az érzésünket, hogy az Isten velünk van, abban a pillanatban vége a hitünknek és a lelki erőnk is megcsappan. Nem csupán kockázatot kell elemezni, hanem imádkozni és bízni kell. És hinni, hogy velünk az Isten!

Prof. Dr. Benyik György

* * *

MILYEN ÉRZÉSEK, GONDOLATOK SZÜLETTEK MEG BENNED? MEGOSZTOD VELÜNK? 

Július 31. Évközi 18.  
Olv.: Préd 1,2; 2,21-23 // Zs 94 // Kol 3,1-5.9-11; 
Evangélium: Lk 12,13-21  

A halász – arcán önfeledt mosollyal – bámulta a naplementét a tengerpart egy nagyobb kövére kuporodva. Közben elmélázva pipázgatott, kikötött kis csónakját lágyan nyaldosták a hullámok. A közelben egy jól öltözött turista buzgón kattogtatta a fényképezőgépét, a csodálatot napnyugtát fotózgatva. Amikor már elég képet készített, felfigyelt a békésen ücsörgő, kopott ruhájú halászra. Egy darabig nézte, azután odalépett hozzá és megszólította:  
– Ön halász, ugye?  
– Igen, az vagyok.   
– És akkor miért nem halászik, hiszen még nem sötétedett be?  
– Ma már voltam kint halászni, és fogtam annyi halat, amennyiből a családom mai megélhetését biztosítani tudom. Minek gürcölnék tovább?  
– De ember! Hiszen ha most este is kifutna a tengerre, akkor biztos több halat tudna fogni, és a bevételből valamennyi maradna is, nem?  
– De, bizonyára.  
– Látja! Én a maga helyében hosszabb ideig halásznék, naponta többször is kifutnék. Így lassan a hónapok, évek alatt össze tudnék szedni egy nagyobb motoros csónakra való pénzt. Azzal még többször és még messzebbre ki tudnék futni a tengerre, még több halat fognék, s előbb-utóbb egy nagy halászhajót tudnék vásárolni. Ha meglenne a halászhajóm, akkor már alkalmazottakat is tudnék fogadni, egész kis halász-vállalkozást létesítenék. Így aztán egy-kettőre meggazdagodnék.  
– Nagyszerű. És utána mit csinálna?  
– Utána? Hát utána már nem kellene gürcölnöm. Ráérnék nyugodtan üldögélni a tengerparton, bámulva a csodálatos hullámokat és a lenyűgöző naplementét.  
– Na és mit gondol? Én nem ugyanezt tettem éppen az imént egészen addig, amíg maga meg nem zavart?  
 A Prédikátor szavai első hallásra egy kiábrándult, reményvesztett emberről árulkodnak, aki már semmiben sem leli örömét és mindenben csalódott. „Hiábavalóság, minden hiábavalóság, mondja a Prédikátor.” Pedig valójában nem egy kétségbeesett, hanem egy nagyon is kijózanodott, tapasztalt, kellő életbölcselettel megáldott emberről van szó, akiben helyrebillent az értékrend mércéje. A „hiábavalóság” szó a Prédikátor nyelvezetében nem azt jelenti, hogy semmi értelme vagy értéke sincs az evilági tevékenységeknek, a munkának, a vagyonszerzésnek, a karrierépítésnek. Sokkal inkább azt, hogy ezeknek ugyan megvan a maguk értelme és értéke, kielégítenek bizonyos igényeket, de ennél nem többek! Nem képesek teljesen elégedetté, boldoggá tenni az embert. Ha nem figyelünk ezeknél nagyobb, fontosabb, embernek valóbb értékekre, akkor valóban keserűvé, csalódottá, kiábrándulttá válunk. Mennyire jól látja meg a szent szerző azt is, hogy sok vesződséggel, fáradtsággal jár az anyagiakért való hajsza, szörnyen kifárasztja az ember testét és lelkét. Aki pedig belesétál ebbe a csapdába, arra kemény és ugyanakkor állandóan elégedetlenkedő élet vár.  

A Prédikátor nem áll meg ott, hogy kijelentse a múlandó anyagi dolgokról, hogy „hiábavalóak”, vagyis kevesek az ember boldogságának megszerzéséhez. Rámutat arra is, hogy mi a megoldás: örömet lelni az Istennel való kapcsolatban, az iránta való szeretetben, az emberi kapcsolatok harmonikus megélésében, a családi, baráti szeretetben. Valamint örülni a világ javainak, szépségének úgy, ahogyan vannak. Isten ajándékát meglátva bennük, nem pedig a megszerezhető, elfogyasztható, felélhető tulajdont! Az Istennel és embertársainkkal való kapcsolatépítésre persze időt kell szánni, s ez mindenképpen azt jelenti, hogy kevesebbet gürcölünk, kapkodunk az anyagiakért. Kevesebbel megelégszünk: azzal, ami valóban elég, és nem növeljük a saját elégedetlenségünket, családunk elégedetlenségét hamis, hazug ígéretek komolyan vételével. A teremtett világ ajándék voltának felfedezéséhez pedig egy olyan szemlélet kell, ami sajnos egyre inkább idegen a modern európai ember számára. Nem a birtoklásban, hanem a csodálatban, nem a fogyasztásban, hanem az élvezetben örömet találni. Nem a magunk kedvére és igényére alakítani mindent, hanem észre venni a szépséget az eredeti dolgokban, és megőrizni őket a maguk eredetiségében. Ez a szemlélet nem csak jobban kímélné a természeti környezetet és egészségesebb testi életet biztosítana az embernek, hanem a lelkét is egészségesebbé tenné.   

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Július 24. Évközi 17. 
Olv.: Ter 18,20-32 // Zs 137 // Kol 2,12-14 
Evangélium: Lk 11,1-13 

Két veréb gubbasztott egy fán a sűrű, dermesztő hóesésben. Szemlélték a kavargó, hulló hópelyheket. Egyikük töprengve megszólalt: „Vajon milyen súlya lehet egy hópehelynek?” A másik gúnyosan odavetette: „Ugyan! Kevesebb a semminél!” Jobb dolguk nem lévén, unalmukban számolgatták a hópelyheket, amelyek egy vastag, kemény faágra hullottak. Amikor az egymillió-ötszáznyolcezerezer-hétszázhetnvenkettedik „kevesebb a semminél” is ráhullott, a hatalmas, vastag ág nagyot reccsenve letört és a földre esett.   

“Szodoma és Gomorra bűne már az égbe kiált, és igen súlyossá lett.” Könnyen azt gondolhatnánk, hogy az égbe kiáltó bűn valami rendkívüli, egészen kivételesen súlyos, látványos, pillanatok alatt hatalmas rombolást végbevivő cselekedet lehet csak. Pedig ha kissé utánagondolunk, akkor ez egyáltalán nem így van. Nem akarom tagadni az egyes borzasztó, elrettentő bűnök súlyosságát sem, de ha őszintén utánagondolunk, többnyire nem ezek okozzák egy-egy közösség vagy a társadalom életében a legnagyobb rombolást. Sokkal inkább a szinte semmibe vett, kicsinek vagy jelentéktelennek tűnő rossz tettek, amelyeket épp ezért egyre többször, egyre többen, egyre bátrabban követnek el, lassan megölve vele szemben a lelkiismeret ellenállását. Így tudja valamilyen csekélyebbnek látszó bűn belerágni magát egy-egy egész korszak életébe, szétrothasztva az akkori társadalom egészségét. A II. Világháború borzalmainak mintegy hétszázezer magyar áldozata volt. Borzasztó! Azonban az azóta eltelt évtizedekben végrehajtott abortuszoknak mintegy hatmillió! A fogyasztói társadalomban teljesen természetesnek tartott, sőt megkívántnak tekintett jólétnek és pazarlásnak áldozatai megszámlálhatatlanok szinte évről-évre! Az igazán égbekiáltó bűnök hangja eleinte halk, alig hallható. De aztán egyre erősödik, mígnem elviselhetetlenül erős és fülsiketítő üvöltéssé lesz. Szodoma és Gomorra bűne a Biblia és a hagyomány szerint elsősorban a homoszexualitás volt. Érdemes egy picit utána elmélkedni annak, hogy mennyire átalakulóban van a társadalom közgondolkodása ezen a téren. Persze felülről történő nyomásra és manipulálásra is történik ez, de tény, hogy az európai társadalom lelkiismerete egyre inkább napirendre tér a homoszexuális cselekedetek fölött. Ami valóban riasztó, az pedig az, hogy ez a folyamat messze túlterjed az egyes homoszexuális emberek és az ő egyes tetteik körén. A tét immár a természetadta nemiség kétségbe vonása és persze vele a házasság, a család, a gyermeknemzés és az egészséges nevelés rombolása társadalmi szinten.  

Igen, nagyon óvakodni kell az ilyen „kevesebb a semminél” rossz tettektől, mert összehalmozódva a rombolásuk felmérhetetlen.   

Amiről azonban beszélni szeretnék, az nem annyira a rossz, sokkal inkább a másik oldal, az apró és jelentéktelennek tűnő jó cselekedetek súlya és értéke! A rossz mindig látványosabb, erősebbnek, komolyabb hatásúnak látszik. Azonban a mai olvasmány és evangélium mégis arra tanít bennünket, hogy a jónak sokkal mélyebb, hosszabb távú és jelentősebb hatása van. Sokszor olyan csüggedő, bátortalan az emberek hozzáállása a kicsinek látszó jó tettekkel, jó döntésekkel szemben: úgysem érünk el vele semmit! Úgyis kevés! Úgysem tudunk változtatni semmin! … stb. stb. Azonban ne gondoljuk, hogy ez tényleg így van! Mivel a jó a „természetes”, ezért nem is látványos, nem igazán észrevehető! Éppen a hiánya mutatja meg igazán az értékét, a nagyságát!  

Ami a leginkább vigasztaló lehet számunkra, az az, hogy Isten szemében is micsoda nagy értéke van a kevéske jónak is. Ábrahám alkudozásában ez az igazán megdöbbentő! Nemhogy ötven, de negyven, harminc, húsz, sőt tíz igaz ember kedvéért is megkegyelmezne az Úr Szodomának és Gomorrának. Célja nem a pusztulás! Tudjuk, hogy nem is Isten az, aki a rosszat tevőlegesen végrehajtja, okozza – ez teljesen idegen Tőle. A rossz a maga természete szerint viszi végbe a pusztítást. Azonban Isten kegyelméből milyen apró, szinte láthatatlan emberi döntések, jó cselekedetek is elegendők ahhoz, hogy hatalmas katasztrófákat megelőzzenek, vagy súlyosan elromlott társadalmi folyamatokat lassanként megfordítsanak, orvosoljanak! Merjünk hinni ebben, még ha ezt a hatást nem is olyan könnyű érzékelni, mint a rosszat! Merjünk szembe úszni az árral, ha csak egyedül, vagy kevesen vagyunk is! Tegyük meg azt a keveset, ami rajtunk múlik, Istenre bízva a többit! Ne adjuk fel a reményt a társadalmi életben megmutatkozó számtalan negatív irányultság hatására! Ki tudja, hány súlyos bajtól menekült már meg az emberiség, vagy annak kisebb-nagyobb töredéke, mert igenis akadt tíz igaz?! Mindig is ez volt és ez marad a szentségre törekvő emberek életének, küzdelmeinek igazi értéke és értelme!  

 
*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Július 17. Évközi 16.  
Olv.: Ter 18,1-10a; Zs 14; Kol 1,24-28 
Evangélium: Lk 10,38-42 

Egy szorgalmas, sokat dolgozó, éjjel-nappal a családjáért hajtó fiatalember észrevette, hogy fokozatosan romlik a házassága. A felesége szinte teljesen közömbössé vált iránta, amikor szólt hozzá, ingerülten válaszolt, ha egyáltalán válaszolt. Ráadásul a gyerekei sem nagyon álltak szóba vele. Nem tudta mire vélni a dolgot, elment hát a város kolostorába egy bölcs szerzeteshez, és elpanaszolta a családi élete hanyatlását. A szerzetes végighallgatta, majd kérdéseket tett fel, és a válaszokon hosszan eltöprengett. Végül azt mondta a férfinak: „Tudod mit? Menj haza, és ahelyett, hogy utasításokat adnál a feleségednek, kérdezd meg tőle, hogy hogy van! Milyen volt a napja? Ne szólj bele, hagyd beszélni! És mindennap tegyél így az elkövetkező egy hónapban! Hallgasd meg a feleségedet, figyelj oda rá, ahelyett, hogy a magad dolgait, terveit sorolgatnád neki állandóan! Egy hónap múlva gyere vissza, és mondd el, mire jutottatok!” A férfi megfogadta a szerzetes tanácsát, majd egy hónap múlva már kisimultabb arccal jelent meg. „Működik a dolog!” – újságolta. „Már sokkal kedvesebb hozzám a feleségem. Mióta mindennap meghallgatom, mi bántja, minek örül, mit szeretne igazán, azóta jobb a kapcsolatunk. Nem mondom, hogy nincs hová fejlődni, de azért alakulunk!” A szerzetes elmosolyodott és így szólt. „Rendben van. Akkor a következő hónapban próbáld meghallani azt is, amit a feleséged nem mond ki! Hidd el, akkor még közelebb fogtok kerülni egymáshoz!”  

Mária és Márta története rendkívül aktuális korunk társadalma számára. Gary Chapman szeretetnyelvekről szóló írása szépen kielemzi, hogy az emberek más és más módon mutatják ki a szeretetüket, illetve más és más dolgokban, magatartásokban ismerik fel az irántuk gyakorolt szeretetet. Vannak, akik a cselekedetekben, a másokért végzett munkában, hozzátartozóikért vállalt áldozatokban mutatják meg szeretetüket. Mások inkább az együtt töltött minőségi időt értékelik. Hiteles és fontos lehet mind a kettő, azonban nem szabad teljesen elhanyagolni egyiket a másik rovására! Nagy kísértése napjaink emberének, hogy a lázas tevékenység tengerébe belevesszen! Persze a felgyorsult életritmus, a túl sok és túl sokféle elvárás is jócskán ebbe az irányba tereli a mindennapokat. Tenni, rohanni, vészes gyorsasággal termelni, azután szintén gyorsan és meggondolatlanul fogyasztani, élvezni … ez jellemzi az emberek többségének életét. Tagadhatatlan, hogy van szeretet a másokért tenni akarás, az anyagi javak megtermelése, ajándékozása mögött, azonban ha a szeretetnek csak ez a megnyilvánulási formája kerül túlhangsúlyozásra, akkor a lényeg, a személyesség könnyen kiveszik belőle.   

Az Istennel való kapcsolatot is meghamisítja, vagy legalábbis eléggé felszínessé, üressé teszi a felfokozott tevékenység, az emberek által tervezett, szervezett, lebonyolított programok túlzásba vitele. Jézus nyilván nem rosszallja Márta sürgés-forgását, de amikor az elégedetlenkedik, azt mondja Máriára: „A jobbik részt választotta … nem is veszíti el soha!” Micsoda ez a „jobbik rész”? Mária ott ül Jézus lábainál, és nagy figyelemmel hallgatja az Ő tanítását. Fontosabbnak tartja ezt, mint a testi igények kielégítését. Ő többet értett meg Jézusból, valamiképpen teljesebben szerette a Mestert, mint a nővére. Ha valaki Isten iránti szeretetét szinte csak az egyházban való sürgés-forgásban éli meg, könnyen elkövetheti azt a hibát, hogy olyasmin dolgozik, ami nem is Isten akarata, vagy legalábbis kevésbé lényeges Isten szándékai szerint. Saját terveit, elképzeléseit hajszolhatja, azokat gondolva Isten terveinek. Az elmélyült imádság, az Istennel való beszélgetés hiánya megtévesztheti őt. Másrészt a fáradtságban, az óhatatlanul előforduló kudarcokban nem lesz lelkiereje a kitartáshoz, a vigasztalódáshoz. Keserű és türelmetlen lesz, mint Márta. Azonban a Jézus szeretetét élvező, abban elmerülő ember türelmesebb marad a megpróbáltatások közepette.  

Az emberi kapcsolatokban is mindenképp káros a minél több együtt töltött idő, az elmélyült meghallgatás, odafigyelés, beszélgetés hiánya. Milyen sok házasságot épít le a megfelelő kommunikáció nélküliség?! Milyen sok szülő konstatálja csodálkozva, hogy a gyermeke hűvös hozzá, közömbös iránta, pedig hát ő „mindent megad neki”?! Mindent? Ó nem … anyagi javakat talán túl sokat is! De önmagából keveset, vagy szinte semmit nem ad! Tanuljunk Máriától, aki nem vész bele a rohanásba, a sürgés-forgásba, hanem tudja, hogy a szeretet legalább annyira igényli a személyes meghallgatást, megismerést, odafigyelést, mint az áldozatkész tetteket!    

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Július 10. Évközi 15. 
Olv.: MTörv 30,10-14 // Zs 68,14-37 // Kol 1,15-20; 
Evangélium: Lk 10,25-37 

Egy házaspárnak nem születhetett gyermeke. Hosszas várakozás, próbálkozás után úgy döntöttek, örökbe fogadnak egy gyermeket. El is mentek egy árvaházba, s miután minden hivatalos procedúrát elintéztek, az árvaház igazgatója ezt mondta nekik. „Rendben van, akkor most menjünk, és válasszuk ki a legszebb, legaranyosabb csecsemőt az intézetünkből!” Nagy meglepetésére a házaspár tiltakozott: „Ó nem! Nekünk a legrondább, leggyengébb, legfejletlenebb kisbaba kell, az, akit senki nem kíván örökbe fogadni, aki senkinek sem hiányzik. Mi neki akarjuk biztosítani azt a szeretetet, amit mástól nem kaphatna meg.”  

“Ki az én felebarátom?” – teszi fel a kérdést a törvénytudó a mai evangéliumban Jézusnak. Jézus pedig az irgalmas szamaritánus jól ismert példabeszédével válaszol. Igen, jól ismert, mégis oly kevéssé megszívlelt példabeszéd ez! A valóban keresztényi szeretet természetéről ad tanítást, ami sokszor fényévekkel múlja fölül a szeretetnek azt a mértékét, amit általában a mai ember ért szeretet alatt. Oly könnyű kimondani, hogy szeretni minden ember képes, meg hogy a szeretet teszi igazán boldoggá az embert stb. stb. Valójában mégis mit értünk e mögött a sokszor elcsépelt, lejáratott fogalom mögött? Legtöbbször csak a szimpátiát, a pozitív érzelmek játékát, a megkívánást és birtokolni vagy élvezni akarást – csupa olyasmit, ami elsősorban rólunk szól, nem a másikról. Amikor a szeretet már komoly lemondást, áldozatot kívánna tőlünk, amikor olyasvalakire kellene irányulnia, aki nem szimpatikus, sőt valami miatt ellenszenves számunkra, akkor kihátrálunk az ilyen kapcsolatokból. Pedig Jézus éppen arra hívja fel követői figyelmét nemcsak példabeszédeivel, hanem tetteivel is, hogy a szeretetnek azokban a helyzetekben is meg kell nyilvánulnia, amelyek nem kellemesek, sőt nehezek számunkra, amikor nem pozitív érzelmektől vezettetve cselekszünk.  

Biztosak lehetünk benne, hogy a szamaritánus, akit a zsidók megvetettek és elkerültek, nem érzelmi fellángolásból segíti az összevert zsidó férfit, hanem látva szorongatott helyzetét, egyszerű emberi kötelességtudatból karolja fel. Könnyű szeretni azokat, akik nem rászorulók, nem elesettek, akik viszonozni, sőt netán felülmúlni tudják minden udvarias gesztusunkat. Bezzeg nehéz szeretni a valóban elesetteket, a nyomorultakat, akik huzamos, komoly odafigyelésre, segítségre szorulnak, akik miatt sokszor és sok mindenről kell lemondanunk. Ilyenek lehetnek a súlyos betegek, a magatehetetlen idősek, a bűnös szenvedélyeik rabságában szenvedők. Jézus érdekes módon leginkább őket karolta fel és segítette, mert tudta, hogy nekik van igazán szükségük támaszra, segítségre, megértésre, elfogadásra. Hányszor és hányszor lehajolt a betegekhez, meggyógyította a szenvedőket, megbocsátott a bűnösöknek, közösséget vállalt a megvetettekkel. Erre hívja meg a benne hívőket is, amikor a felebarát szeretetének parancsát egy sorba állítja az Isten iránti szeretet parancsával. Ez többet követel tőlünk, mint amit általában a mai, vagy akár az akkori átlagember értett a szeretet fogalma és tartalma alatt. „Ha csak azokat szeretitek, akik titeket is szeretnek, mi többet tesztek? Ha csak a viszonzás reményében adtok kölcsön, miben vagytok különbek? Ezt megcselekszik a vámosok és bűnösök is!” Ez az áldozatkész, lemondó önátadás, amit sokszor bizony nem kísérnek érzelmi fellángolások, ez érdemli meg igazán a keresztény szeretet elnevezést. Teréz anya mondja: „Isten szereti azt, aki örömmel ad, de még inkább szereti azt, aki engedelmességből, kötelességtudatból ad.” Ezt ugyanis nehezebb megtenni, nagyobb szeretetet követel tőlünk. Bár megértenék ezt a mai társadalom önző, élvezetközpontú, elkényelmesedett tagjai is.  

Higgyük el, valamennyiünk életében lesznek helyzetek, amikor mi leszünk rászorulók, elesettek, nem szimpatikusak, megvetendők! Ha ilyenkor mindenki messze elkerül minket, ha nincs olyan valaki, akibe minden körülmények között kapaszkodhatnánk, akkor végképp kicsúszik a lábunk alól a talaj. Fontos, hogy mi is megadjuk tőlünk telhetően ezt a biztos támaszt másoknak, ezzel példát adjunk, s így nem veszíti el az emberiség az igazi szeretet mélységét és szilárdságát.  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.