Várakozás – adventi lelkigyakorlat 2022
A fogyasztói kultúra azt tanítja, azt sugallja számunkra, hogy sose várakozzunk, mert az idő pénz …
A mai világban nagy kísértés számunkra, hogy mindent és azonnal szeretnénk. Legyen szép házunk, autónk (esetleg kettő is), akkor és annyi gyermek szülessen, amikor és amennyit szeretnénk. Persze, jól fizető munkahely az elengedhetetlen, már fiatalon. Ha lehet, mindezeket egyszerre akarjuk elérni. Természetesen, még folytathatnám a sort.
Nincs türelmünk kivárni azt a folyamatot, ami alatt valami létrejön, kialakul, megszületik.
Nem akarunk várni sem a buszmegállóban, sem az orvosi rendelőben, sem a bolti pénztárnál, mert ugye az idő drága, más dolgunk is lenne. De valahogy azt tapasztaljuk, hogy nincs más választásunk, az élet mégis rákényszerít arra, hogy muszáj várni a buszmegállóban. Muszáj kivárni a sorom a boltban, nem gázolhatok át mindenkin. Nem lehet minden azonnal a miénk.
Megtapasztaljuk a létünkből fakadó korlátokat is, mint például, hogy nem mi akartuk az életünket – mégis lettünk, és idővel meg fogunk halni. Az egészségünkről, az életkörülményeinkről sem mindig tudunk dönteni. Nem tudunk mindenen változtatni, vannak rajtunk túlmutató dolgok. Nem minden a mi akarásunkon múlik. Nem vagyunk istenek. Hiába hirdetik fennen a divatos szózatot, hogy ha sokat beleteszünk valamibe, akkor az sikerül, mert egy csomó minden nem csak rajtunk múlik!
Nagy bátorság kell kimondani, hogy vannak korlátjaink. Ez adhat valamiféle alázatot. Életdöntéseinkben felszabadítólag hathat, ha kimondjuk, hogy nem tudunk mindent választani, nem tudunk egyszerre minden programon ott lenni, nem tudunk minden feladatban megfelelni. Választanunk kell! Minden nem fog beleférni!
A gyerekeinknek sem tudunk mindent megadni. Nem azért, mert nem szeretjük őket! Nem is az anyagiakra gondolok, hanem arra, hogy ne sebződjenek tőlünk, a szüleiktől. Az tehát a felismerésünk, hogy az élet törékeny, és benne mi is töredékesek, sebezhetők vagyunk.
Nézzünk néhány élethelyzetet:
Gyermeket, unokát szeretnénk.
Gyakran nem rajtunk múlik, hogy lesz-e gyermekünk vagy nem; egészséges lesz-e vagy nem; akkor érkezik-e, amikor szeretnénk! Vannak, akiknek hosszú hónapokat, éveket kell várniuk, míg kezükben tarthatják szeretett gyermeküket, unokájukat.
A hozzám illő házastárs megtalálása
Hány fiatal, vagy akár középkorú, idősebb ember él magányosan, mert nem találja, nem találta meg azt a hű társat, aki mellett boldogan élhetne. A jó párkapcsolatokért azonban tenni kell. Egy találkozás után nem érdemes házasságot kötni. Létezik egy ismerkedési folyamat, amely a végén meghozhatja a gyümölcsöt. De ezen a folyamaton végig kell menni, mert ha nem, hamar véget fog érni a kapcsolat. Várni kell, míg „megérik” a kapcsolat.
Diploma, szakma, megfelelő munkahely megtalálása.
Hány évet kell tanulni egy embernek, míg olyan szaktudásra tesz szert, amivel el tud helyezkedni. De a munkahely keresés sem egyszerű. Lehet, hogy többszöri próbálkozás után, számos kudarccal a hátunk mögött találjuk meg a helyünket, valódi hivatásunkat. Erre is várni kell.
Építkezés.
Egy ház felépítése, sok küzdelemmel, fáradtsággal jár és bizony időbe telik, míg beköltözhetünk. Aki építkezett már életében, az tudja miről beszélek. Mégis belevágunk, de várni kell, míg elkészül.
Betegség.
Senki sem szeret beteg lenni. Senki sem vágyik arra, hogy kórházba kerüljön, mégis néha elkerülhetetlen. Várni kell, míg a szervezetünk legyőzi a betegséget és meggyógyulunk.
Hosszan folytathatnánk még a sort. Szinte minden nap megtapasztalunk olyan élethelyzeteket, ahol a várakozás szerepet játszik.
Az adventben is van egyfajta készülődés, várakozás, hogy találkozzunk Megváltónkkal, az Istennel, hogy észrevegyük Isten jelenlétét közöttünk.
Adventus annyit jelent: megérkezés. Isten ott van, ahol vagyok. Adventben a cél megérkezni önmagunkhoz, megérkezni a jelenünkbe, megérkezni, és hagyni, hogy átöleljen az Isten.
A várakozás ideje egy út, amelyen felkészítjük magunkat a megérkezésre, a találkozásra. Ahogyan felkészítjük magunkat a gyermek megszületésére, megérkezésére; a házasságra, az egymás mellett élésre; egy élethivatás megtalálására; egy új otthonba való beköltözésre; egy gyógyulásra.
Az advent Úrjövet, vagyis felkészülés az Úr megérkezésére! A várakozás ideje rólam szól, a megérkezés viszont Istenről, arról, Aki jön.
Rabindranáth Tagore Ő jön! című versében olyan szépen írja, hogy: „Nem halljátok lépte hangját, hogyan suhan szelíd szelekkel? Ő jön, ő jön, ő jön! Minden órán, nappal-éjjel, minden percben, este-reggel, ő jön, ő jön, ő jön! S én dalolva, mint a részeg, bűvös dallal dalt idézek, s minden éneken keresztül, halk, közelgő lépte rezdül, ő jön, ő jön, ő jön”. (Ford. Franyó Zoltán)
Ami történik, és ami van, arra rácsodálkozunk-e, akkor is, ha nem úgy történik, ahogyan várjuk?
Mi az elképzelésünk a tökéletes ünnepről? A megfelelő színű szalvéta, az elegendő ajándék, a szépen kitakarított, fényfüzérekkel feldíszített lakás?
Isten abban szeretne nekünk segíteni, hogy tegyük át a fókuszt a mi emberi igyekezetünkről, önmagunkkal és másokkal szemben támasztott elvárásainkról – hogy egyre jobban arra tudjunk reagálni, és abban tudjunk élni, ami történik, ami van.
Adventus, érkezés. Isten ott van, ahol vagyunk. Nem ott, ahol lenni szeretnénk.
„Évtizedeket leélhetünk úgy, hogy azon küzdünk, hogy szeretnénk eljutni a tökéletességre, hogy olyan jó emberek legyünk, hogy mások és Isten is az gondolja rólunk, hogy „Ez igen!” Az evangéliumi örömhír, a megtestesülés teológiája azonban éppen az, hogy Isten ott van, ahol az ember éppen van, mert ha ott lenne, ahol mi lenni szeretnénk, akkor soha nem találkoznánk. Tovább gondolva azonban, a tény, hogy többnyire máshol szeretnénk lenni, mint ahol vagyunk, akkor valamiért nem szeretünk ott lenni, ahol vagyunk! Mi nehéz az „itt és most”-ban? Mi kell ahhoz, hogy meg tudjuk szeretni azt, amiben most vagyunk, ahogy vagyunk? Ha ezt a nehézséget, örömet, bánatot, kihívást, éppen aktuális élethelyzetünket meg tudjuk élni, akkor itt biztos velünk van az Isten.
A kapcsolati dinamikánkban gyakran a múlton rágódunk: mit rontottunk el, mit kellett volna másképp csinálni. Vagy a jövőn szorongunk: hol találunk munkát, hány gyerekünk lesz, kijövünk-e a hónap végén a fizetésünkből stb. Ilyenkor mindenhol vagyunk, csak éppen nem találkozunk Isten szeretetével, irgalmával, az Ő Gondviselésében” – mondta egy adventi előadásában Bellovics Gábor jezsuita atya.
Az aggódásunkkal a holnap kérdését becsempésszük a mába – nem feltétlenül tudjuk megválaszolni, megváltoztatni, de arra jó, hogy nyugtalanok legyünk.
Segítség lehet, ha időt és teret adunk magunknak arra, hogy visszatekintve az életünk eddigi útjára, várakozásaira, milyen szavakba tudnánk sűríteni életünk esetleges visszatérő pontjait. Mi az a kb. öt-hat szó, ami le tudná fedni ezeket az életszakaszokat, legyen az akár örömteli vagy kihívásokkal terhelt?
Tudunk-e önmagunk felé gyengédek lenni, elfogadjuk-e gyengeségeinket, szeretni tudjuk-e magunkat, mint Isten számára értékes teremtményt? Ha nem, akkor most vizsgáljuk meg: mi szokta ezt akadályozni?
Csak azt tudjuk adni, amink van – ahogy a kenyérszaporításnál: az öt kenyeret és két halat kérte Jézus, nem azt, hogy gondoskodjunk háromezer emberről, azt majd az Úr megteszi. Mi csak azt tegyük bele, amink van, és ebből csodák tudnak születni Istenen keresztül.
Engedd, hogy a várakozás után megérkezzen az életedbe, a jelenedbe, a mindennapi teendőidbe, a kapcsolataidba az Isten!
„Szeretet az Isten: aki szeretetben él, Istenben él, és Isten őbenne.” (1Jn 4,16)
Kedves Lelkigyakorlatozó!
Mi az, ami megérintett a fenti gondolatokból? Mi az a szándék, amiért szeretnéd, hogy közösen imádkozzunk?
