Oldal kiválasztása

Ne féljünk a jövő év kihívásaitól

Január 01. – Újév napja, Szűz Mária Istenanyasága 
Olv.: Szám 6,22-27, Gal 4,4-7 
Evangélium: Lk 2,16-21   

Egyik reggel az út közepén egyszer csak ott feküdt egy jókora kődarab. Az autósok kerülgetni kezdték, a forgalom lelassult. Élénk káromkodás, szitkozódás, dudaszó közepette egyre hosszabb dugó torlódott fel az úton. Délelőtt 11 óra tájban küldöttség alakult a polgárokból, akik tiltakozni mentek a városháza elé. Déltől kezdve a szakszervezetek háromnapos sztrájkot hirdettek. A diákok mind az utcára vonultak tüntetni. Délután kettőre megalakult a „Le a kővel!” Mozgalom. Az összes TV és minden újság riporterei különböző szögekből fényképezték, filmezték a követ, interjúkat készítettek a tüntetőkkel és provokatív kérdésekkel bombázták a városvezetőket. Este hat óra felé egy zöldségárus közeledett az úton, kopott, régi furgonján. Meglátta a követ. Megállt az út szélén, kitette az elakadásjelzőt, majd odalépett a nagy kőhöz. Nekiveselkedett, és egy-két perces erőlködés után félregördítette az útról, bele az árokba. Amikor a kő belegurult az árokba, a zöldségárus észrevette, hogy ragasztószalaggal egy borítékot erősítettek rá a kőre. Letépte és felnyitotta a borítékot. Egy hatalmas összegről szóló csekk volt benne, annak a személynek kiállítva, aki félregördíti a követ. Valamint mellékeltek egy komoly állásajánlatot is annak a nagyvállalatnak az egyik vezetői posztjára, amelynek vezérigazgatója a csekket kiállította.  

Az év vége és az új év beköszöntése mindig alkalmat kell, hogy szolgáltasson arra, hogy értékeljük a múltat és tervezgessük a jövőt. Természetesen a hívő ember tudja, hogy az idő és az örökkévalóság Ura az Isten, és hogy a jövője az Ő kezében van, de azért szembesül a saját felelősségével, küldetésével is. Isten soha nem ígér nekünk olyat, hogy Ő oldja meg helyettünk az életünk problémáit. Nem ígér könnyű jövőt áldozathozatal, kitartó kötelességteljesítés nélkül. Isten arra hív meg, hogy legyünk felelősségteljes munkatársai a világ és az emberi társadalom szebbé, jobbá tételében, különösen pedig saját boldogságunk és a ránk bízott emberek boldogsága munkálásában.  

Érdemes ebből a szempontból is mérleget készíteni az elmúlt évről: mennyire voltam hajlandó személyesen megküzdeni a rám váró feladatokkal, mennyire láttam meg a szeretet lehetőségét a problémák, akadályok leküzdésében? Vagy mindig másoktól vártam a megoldást? Másokra hárítottam annak felelősségét is, amit nekem kellett volna megoldanom? Másokkal szemben elégedetlenkedtem, holott én nem nyújtottam elégséges odaadást és szeretetet?  
Sajnos, a közgondolkodás és „közerkölcs” könnyen elvihet egy ilyen hárító, magamat kímélő, másokat vádoló irányba. Azonban ez nem old meg semmit. A rám váró követ mások csak nagyon ritkán fogják elhengeríteni az utamból. Az elégedetlenkedés, másokra mutogatás ráadásul rossz közérzetet teremt bennem, rontja az általános hangulatomat, még jobban lebénítja a teljesítőképességemet, sőt olykor gyűlöletet kelt mások iránt. Ha azonban megküzdök az életem nehézségeivel, akkor az áldozat és a fáradság mellett tapasztalni fogok sikerélményeket is! Értelmesnek érzem az életem, még ha sokszor nehéznek is! Ráadásul jó példát adok másoknak, másokat is segíthetek abban, hogy fel merjék vállalni a mindennapi terheket, ne hárítsák másokra saját feladataikat, ne keressenek bűnbakot olyasmiért, amiben elsősorban ők a felelősek.   

Természetesen hiszünk abban is, hogy Isten mellettünk állt az elmúlt év küzdelmeiben és jövőre is segítségünkre lesz. Nem csak a saját erőnkből kell emelgetni azt a követ! Ha visszatekintünk az elmúlt esztendőre, biztosan emlékezetünkbe idéződnek olyan események, folyamatok, amelyek során megtapasztaltuk a Gondviselő Isten jelenlétét, hatékony segítségét. Talán eszünkbe jutnak olyan fájdalmak, amelyek elviseléséhez akkor és ott kevésnek éreztük magunkat, s lám mégis sikerült átlábalnunk rajtuk! Felidézhetünk olyan feladatokat, kihívásokat, amelyek látszólag összecsapni készültek a fejünk fölött, de ha beleadtuk önmagunkat, akkor megéreztük, hogy nálunknál hatalmasabb erő is támogatásunkra jött. Épp ezért ne féljünk a jövő év kihívásaitól sem! Bízzunk Istenben, s veselkedjünk neki az időnként utunkban álló kisebb-nagyobb köveknek! 

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Várakozás – adventi lelkigyakorlat 2022

A fogyasztói kultúra azt tanítja, azt sugallja számunkra, hogy sose várakozzunk, mert az idő pénz …
A mai világban nagy kísértés számunkra, hogy mindent és azonnal szeretnénk. Legyen szép házunk, autónk (esetleg kettő is), akkor és annyi gyermek szülessen, amikor és amennyit szeretnénk. Persze, jól fizető munkahely az elengedhetetlen, már fiatalon. Ha lehet, mindezeket egyszerre akarjuk elérni. Természetesen, még folytathatnám a sort.

Nincs türelmünk kivárni azt a folyamatot, ami alatt valami létrejön, kialakul, megszületik. 

Nem akarunk várni sem a buszmegállóban, sem az orvosi rendelőben, sem a bolti pénztárnál, mert ugye az idő drága, más dolgunk is lenne. De valahogy azt tapasztaljuk, hogy nincs más választásunk, az élet mégis rákényszerít arra, hogy muszáj várni a buszmegállóban. Muszáj kivárni a sorom a boltban, nem gázolhatok át mindenkin. Nem lehet minden azonnal a miénk.

Megtapasztaljuk a létünkből fakadó korlátokat is, mint például, hogy nem mi akartuk az életünket – mégis lettünk, és idővel meg fogunk halni. Az egészségünkről, az életkörülményeinkről sem mindig tudunk dönteni. Nem tudunk mindenen változtatni, vannak rajtunk túlmutató dolgok. Nem minden a mi akarásunkon múlik. Nem vagyunk istenek. Hiába hirdetik fennen a divatos szózatot, hogy ha sokat beleteszünk valamibe, akkor az sikerül, mert egy csomó minden nem csak rajtunk múlik!

Nagy bátorság kell kimondani, hogy vannak korlátjaink. Ez adhat valamiféle alázatot. Életdöntéseinkben felszabadítólag hathat, ha kimondjuk, hogy nem tudunk mindent választani, nem tudunk egyszerre minden programon ott lenni, nem tudunk minden feladatban megfelelni. Választanunk kell! Minden nem fog beleférni!

A gyerekeinknek sem tudunk mindent megadni. Nem azért, mert nem szeretjük őket! Nem is az anyagiakra gondolok, hanem arra, hogy ne sebződjenek tőlünk, a szüleiktől. Az tehát a felismerésünk, hogy az élet törékeny, és benne mi is töredékesek, sebezhetők vagyunk.

Nézzünk néhány élethelyzetet:

Gyermeket, unokát szeretnénk.

Gyakran nem rajtunk múlik, hogy lesz-e gyermekünk vagy nem; egészséges lesz-e vagy nem; akkor érkezik-e, amikor szeretnénk! Vannak, akiknek hosszú hónapokat, éveket kell várniuk, míg kezükben tarthatják szeretett gyermeküket, unokájukat.



A hozzám illő házastárs megtalálása

Hány fiatal, vagy akár középkorú, idősebb ember él magányosan, mert nem találja, nem találta meg azt a hű társat, aki mellett boldogan élhetne. A jó párkapcsolatokért azonban tenni kell. Egy találkozás után nem érdemes házasságot kötni. Létezik egy ismerkedési folyamat, amely a végén meghozhatja a gyümölcsöt. De ezen a folyamaton végig kell menni, mert ha nem, hamar véget fog érni a kapcsolat. Várni kell, míg „megérik” a kapcsolat.



Diploma, szakma, megfelelő munkahely megtalálása.

Hány évet kell tanulni egy embernek, míg olyan szaktudásra tesz szert, amivel el tud helyezkedni. De a munkahely keresés sem egyszerű. Lehet, hogy többszöri próbálkozás után, számos kudarccal a hátunk mögött találjuk meg a helyünket, valódi hivatásunkat. Erre is várni kell.



Építkezés.

Egy ház felépítése, sok küzdelemmel, fáradtsággal jár és bizony időbe telik, míg beköltözhetünk. Aki építkezett már életében, az tudja miről beszélek. Mégis belevágunk, de várni kell, míg elkészül.



Betegség.

Senki sem szeret beteg lenni. Senki sem vágyik arra, hogy kórházba kerüljön, mégis néha elkerülhetetlen. Várni kell, míg a szervezetünk legyőzi a betegséget és meggyógyulunk.

Hosszan folytathatnánk még a sort. Szinte minden nap megtapasztalunk olyan élethelyzeteket, ahol a várakozás szerepet játszik.

Az adventben is van egyfajta készülődés, várakozás, hogy találkozzunk Megváltónkkal, az Istennel, hogy észrevegyük Isten jelenlétét közöttünk.

Adventus annyit jelent: megérkezés. Isten ott van, ahol vagyok. Adventben a cél megérkezni önmagunkhoz, megérkezni a jelenünkbe, megérkezni, és hagyni, hogy átöleljen az Isten.

A várakozás ideje egy út, amelyen felkészítjük magunkat a megérkezésre, a találkozásra. Ahogyan felkészítjük magunkat a gyermek megszületésére, megérkezésére; a házasságra, az egymás mellett élésre; egy élethivatás megtalálására; egy új otthonba való beköltözésre; egy gyógyulásra.

Az advent Úrjövet, vagyis felkészülés az Úr megérkezésére! A várakozás ideje rólam szól, a megérkezés viszont Istenről, arról, Aki jön.

Rabindranáth Tagore Ő jön! című versében olyan szépen írja, hogy: „Nem halljátok lépte hangját, hogyan suhan szelíd szelekkel? Ő jön, ő jön, ő jön! Minden órán, nappal-éjjel, minden percben, este-reggel, ő jön, ő jön, ő jön! S én dalolva, mint a részeg, bűvös dallal dalt idézek, s minden éneken keresztül, halk, közelgő lépte rezdül, ő jön, ő jön, ő jön”. (Ford. Franyó Zoltán)

Ami történik, és ami van, arra rácsodálkozunk-e, akkor is, ha nem úgy történik, ahogyan várjuk?

Mi az elképzelésünk a tökéletes ünnepről? A megfelelő színű szalvéta, az elegendő ajándék, a szépen kitakarított, fényfüzérekkel feldíszített lakás?

Isten abban szeretne nekünk segíteni, hogy tegyük át a fókuszt a mi emberi igyekezetünkről, önmagunkkal és másokkal szemben támasztott elvárásainkról – hogy egyre jobban arra tudjunk reagálni, és abban tudjunk élni, ami történik, ami van.

Adventus, érkezés. Isten ott van, ahol vagyunk. Nem ott, ahol lenni szeretnénk.

„Évtizedeket leélhetünk úgy, hogy azon küzdünk, hogy szeretnénk eljutni a tökéletességre, hogy olyan jó emberek legyünk, hogy mások és Isten is az gondolja rólunk, hogy „Ez igen!”  Az evangéliumi örömhír, a megtestesülés teológiája azonban éppen az, hogy Isten ott van, ahol az ember éppen van, mert ha ott lenne, ahol mi lenni szeretnénk, akkor soha nem találkoznánk. Tovább gondolva azonban, a tény, hogy többnyire máshol szeretnénk lenni, mint ahol vagyunk, akkor valamiért nem szeretünk ott lenni, ahol vagyunk! Mi nehéz az „itt és most”-ban? Mi kell ahhoz, hogy meg tudjuk szeretni azt, amiben most vagyunk, ahogy vagyunk? Ha ezt a nehézséget, örömet, bánatot, kihívást, éppen aktuális élethelyzetünket meg tudjuk élni, akkor itt biztos velünk van az Isten.
A kapcsolati dinamikánkban gyakran a múlton rágódunk: mit rontottunk el, mit kellett volna másképp csinálni. Vagy a jövőn szorongunk: hol találunk munkát, hány gyerekünk lesz, kijövünk-e a hónap végén a fizetésünkből stb. Ilyenkor mindenhol vagyunk, csak éppen nem találkozunk Isten szeretetével, irgalmával, az Ő Gondviselésében” – mondta egy adventi előadásában Bellovics Gábor jezsuita atya.

Az aggódásunkkal a holnap kérdését becsempésszük a mába – nem feltétlenül tudjuk megválaszolni, megváltoztatni, de arra jó, hogy nyugtalanok legyünk.

Segítség lehet, ha időt és teret adunk magunknak arra, hogy visszatekintve az életünk eddigi útjára, várakozásaira, milyen szavakba tudnánk sűríteni életünk esetleges visszatérő pontjait. Mi az a kb. öt-hat szó, ami le tudná fedni ezeket az életszakaszokat, legyen az akár örömteli vagy kihívásokkal terhelt?

Tudunk-e önmagunk felé gyengédek lenni, elfogadjuk-e gyengeségeinket, szeretni tudjuk-e magunkat, mint Isten számára értékes teremtményt? Ha nem, akkor most vizsgáljuk meg: mi szokta ezt akadályozni?

Csak azt tudjuk adni, amink van – ahogy a kenyérszaporításnál: az öt kenyeret és két halat kérte Jézus, nem azt, hogy gondoskodjunk háromezer emberről, azt majd az Úr megteszi. Mi csak azt tegyük bele, amink van, és ebből csodák tudnak születni Istenen keresztül.

Engedd, hogy a várakozás után megérkezzen az életedbe, a jelenedbe, a mindennapi teendőidbe, a kapcsolataidba az Isten!
„Szeretet az Isten: aki szeretetben él, Istenben él, és Isten őbenne.” (1Jn 4,16)


Kedves Lelkigyakorlatozó!

Mi az, ami megérintett a fenti gondolatokból? Mi az a szándék, amiért szeretnéd, hogy közösen imádkozzunk?

Várakozás – adventi lelkigyakorlat – szalézi szerzetesekkel

Kedves Lelkigyakorlatozó!

Szeretettel köszöntelek a 2022-es adventi lelkigyakorlatunkon.

Most Csány Péter szalézi szerzetes gondolatait hallgathatod meg:

 


Most Ábrahám Béla szalézi szerzetes gondolatait hallgathatod meg:


Most Kukuczka Róbert szalézi atya gondolatait hallgathatod meg:

* * *

Kedves Lelkigyakorlatozó!!
Mi az, ami megérintett ebből a beszélgetésből?

Minden pillanatot megélni!

December 25. – Karácsony, Jézus születése 
Olv.: Iz 52,7-10; Zs 97; Zsid 1,1-6;  
Evangélium: Jn 1,1-18 

A fiú előbb érkezett a randevúra, s kénytelen volt várni a menyasszonyára. Dühöngött, ki nem állhatta a várakozást. Lendületes, energikus fiatalember volt, gyűlölte az üresjáratot. Mogorván vetette le magát egy nyárfa tövébe, emésztette a türelmetlenség. Behunyta a szemét, hátha majd így egy kicsit lenyugszik. Egyszerre csak egy arasznyi szürke emberke állt meg előtte, alig látszott ki a fűből. „Tudom én, hogy mi a te bajod, mindjárt segítek rajtad!” – mondta a fiúnak. Azzal levágta a morcos fiatalember zakójának alsó gombját, s villámgyorsan egy másikat varrt a helyére. „Ha ezt a gombot elcsavarod balra, nem kell többé várakoznod. Hipp-hopp, elérsz a pillanathoz, ahol lenni szeretnél.” Azzal a kis szürke emberke el is tűnt. A fiú ujjongott örömében. Már csavarta is a gombot, s a menyasszonya azonnal ott termett. „Úgyis eldöntött tény, hogy összeházasodunk, legyünk hát az esküvőnk napján!” Egy gombcsavarás, és már végéhez is közeledett a lakodalom. „Milyenek lesznek a gyerekeim?” Egy gombérintés, és már ott is ugrándozott körülötte a fia meg a lánya. „Na és a lakás? Sikerül-e a tetőtér beépítés?” Csavarás balra, s a család már be is költözött. „Most meg a karrierem érdekelne!” Egy pillanat múlva már ott is ücsörgött a kényelmes bőrfotelben egy nagyvállalat igazgatói irodájában. A várakozás nélküli, a pillanat alatti beteljesülés mámora teljesen hatalmába kerítette a fiatalembert. Csak csavarta, csavarta a gombot, míg fel nem kiáltott rémületében: a halálos ágyán látta önmagát. „Jaj, hiszen még nem is éltem! Mit nem adnék, ha csak egy kissé vissza lehetne forgatni az egészet!” Bizony, hiába tekergette visszafelé a gombot, fordítva nem működött a dolog. Ekkor hatalmas robbanást érzett, majd egy mérges női hangot hallott. „Kisfiam, ezerszer megmondtam, hogy másfelé rugdosd azt a labdát! Látod, most felébresztetted a bácsit, pedig biztos valami szépet álmodott!”  

Milyen sokan járunk hasonló cipőben, mint ez a sietős tempójú fiatalember! Nem szeretünk várni, nem szeretünk végigjárni egy folyamatot, életünk legtöbb stádiumában siettetnénk az időt, sőt, bizonyos szakaszokat legszívesebben ki is hagynánk. Szeretnénk azonnal a csúcson lenni, a célba befutni fáradság és küzdelem nélkül. Csak legyünk túl a gyerek fejlődésének sírós, hasfájós szakaszán, hogy ne kelljen éjjelenként felkelni hozzá! Jaj, csak lennénk már túl a fiunk-lányunk kamaszkorán, nehezen viseljük ezt az állandó feszültséget! Milyen jó lenne mosolyogva, pózolva megjelenni a diplomaosztón, keserves vizsgaidőszakok nélkül! Milyen jó lenne egyből főnöki beosztásból osztani az észt másoknak, s elkerülni azt a szakaszt, amikor mások ugráltatnak, netán aláznak meg engem! Egyből tudni minden fogását a munkámnak, kihagyva a sokszor kudarcokkal teli betanulási szakaszt. Milyen sok gyerek és kamasz szeretne máris felnőtt lenni, s ezért meg is próbál minden erejével annak látszani. A betegek szeretnének rögtön egészségesek lenni, átugorva a lábadozás fájdalmas és tehetetlenebb szakaszát.   

Karácsony éjszakáján azt a szent eseményt ünnepeljük, hogy Jézus, az élő Isten Fia, az Atyával egylényegű fiú teljes egészében magára vette az emberi sorsot. Kicsiny, tehetetlen gyermekként kezdte, mint mindegyikünk, aki rászorult szülei gondoskodására. Nem hagyott ki életében egyetlen stádiumot sem, a nehéz és fájdalmas szakaszokat sem. Mennyivel „istenibb” lehetett volna a megváltás, gondolhatnánk, hogy ha egyből a húsvéti dicsőség felragyogtatásával kezdi, s azzal is fejezi be! Miért kellett annyi mindenen átmennie, olyan sok megalázást, fájdalmat, üldözést, fáradalmat tűrnie? Anélkül nem lettünk volna megváltva? Úgy látszik, hogy nem! Isten magára akarta venni az ember sorsát maradéktalanul, hogy megmutassa az értelmét, az értékét életünk minden egyes pillanatának, s hogy mellettünk álljon, segítsen a legnehezebb helyzetekben is.  

Milyen nehezen felfogható alázat és egyszerűség mutatkozik meg az evangélium üzenetében is. József, Mária és a kisded Jézus látszólag teljes kiszolgáltatottságban vergődik a hatalmasok, a gazdagok akaratának hálójában. Augusztusz császár parancsának engedelmeskedve érkeznek Betlehembe, épp amikor a kismamának a legnagyobb nyugalomra és kényelemre lenne szüksége. Jászolba fektetik az újszülöttet, mert a gazdagok nem adnak szállást a fáradt, szegényes vándoroknak. Néhány nap múlva menekülniük kell az országból is Heródes gyilkosai elől. Mégis – ebben a látszólagos kiszolgáltatottságban, az igazságtalan indulatok és az ártatlan szenvedés hálójában vergődve is töretlenül bontakozik, megvalósul a mindenkinél hatalmasabb Isten megváltó terve. Augusztusz és Heródes, a nagyok, a hatalmasok, a gazdagok – ők az eszközök. Jézus földi életében továbbra is ez az egyszerűség, alázat, a fáradalmak és szenvedések türelmes elviselése dominál. Názáreti munkás hétköznapjai, tanítványainak türelmes formálgatása, az újra és újra, fáradhatatlanul gyakorolt megbocsátás, az igazságtalan vádaskodások elviselése, a kereszthordozás, a kínhalál keserves órái a kereszten – Jézus mindezt tudatosan és szabadon magára vette, semmit nem utasított el belőle, holott Ő megtehette volna. Jézus azzal, hogy kisgyermekként született közénk, hogy végigélte az emberi sors minden hányatottságát, türelmesen végigjárta a saját útját, annak nehéz szakaszaival együtt, megszentelte a mi életünk minden egyes percét is. Azokat a stádiumokat is, amiknek mi nem sok értelmet tulajdonítunk.   

Teljes valónkkal ott lenni a jelenben, szeretni azokat, akikkel épp ott és akkor sodor össze az élet, örülni annak, aminek ott és akkor örülhetünk. Tanulni abból, amiből tanulnunk kell, sírni és bánkódni azon, ami fáj, összeszorított fogakkal végig csinálni azt, ami nehéz, hogy utána megerősödve kerüljünk ki belőle. Igen, Jézus minderre példát mutatott. Végig csinálta velünk együtt, hogy bármikor belekapaszkodhassunk, bármikor erőt meríthessünk az Ő jelenlétéből. Ne akarjunk hát kihagyni semmit az életünkből, mert fontos ajándékokat, Isten jelenlétének számos örömteli megtapasztalását szalasztanánk el vele!  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Legyünk továbbadói Isten jelének!

December 18. – Advent 4. 
Olv.: Iz 7,10-14; Zs 23; Róm 1,1-7; 
Evangélium: Mt 1,18-24 

A pitypang egyik aprócska magját kis ejtőernyőjével messze sodorta a szél, s a város egyik poros járdáján két beton kocka közé hullott. Alig talált néhány homokszemet, amiben megkapaszkodhatott, mégis sikerült gyökeret vernie. Egyre lejjebb furakodott, míg megtalálta a kemény, ledöngölt talajt, s nagy nehézségek árán beleágyazódott a földbe. Néhány nap múlva alig látható kis zöld hajtás bukkant ki a beton kockakövek közül. Ismét néhány nap, s apró levelek is feltűntek rajta. Végül elkezdett bontakozni a sárga virágocska is, holott közel s távol nem látszott más növény ebben a betonrengetegben. Épp arra sétált egy elkeseredett, haraggal és csalódással teli fiú. Hangosan káromkodott, csapkodott maga körül, bele-belerúgott a szemeteskukákba, ráüvöltött az őt csendesíteni próbáló járókelőkre. Mivel lefelé sütötte a szemeit, megpillantotta a kis virágot. Mint egy őrült, úgy esett neki taposni, gázolni. „Pusztulj te is!” – üvöltötte. Amikor azonban néhány nap múlva újra arra járt, már lecsendesedve ugyan, de még mindig szomorúan, fejét lehajtva, ismét megpillantotta a kis pitypangot ugyanazon a helyen. Kissé gyűröttek voltak ugyan a levelei, csapzott a sárga feje, de élt! Kiegyenesedve nyújtogatta szirmait a Nap felé, s nagyobbnak, erősebbnek látszott, mint amikor összetaposta. A fiú egy percig szótlanul szemlélte a virágot, majd elmosolyodott, felnézett és ennyit mondott. „Tehát nekem is lehet még újabb esélyem!” Fütyörészve indult tovább.  

“Az Úr maga ad nektek jelet: íme, a szűz fogan és fiút szül, s Emmánuelnek nevezi el, ami azt jelenti: Velünk az Isten.” Miféle jelre lett volna szüksége Júda népének és Jeruzsálemnek, amikor elhangzik ez a prófétai jövendölés? Egyáltalán miért lett volna szüksége jelre, s miért nem akarta azt kérni Ácház király? A remény életben tartása miatt kellett volna a jel, s éppen a szinte már teljes reménytelenség, a reményvesztés miatt nem akarta azt kérni a király. Nem hitt már abban – s vele a nép nagy része sem – hogy bármiféle segítség jöhet. Ugyanis kétségbeejtő helyzetben voltak. A kettészakadt ország északi részét már elfoglalták és elpusztították az egyik korabeli nagyhatalom, Asszíria katonái. Teljesen megállíthatatlannak tűnt a vész, hiszen hozzájuk képest Júda elenyésző erőt képviselt, s az Asszírok már Jeruzsálemet ostromolták. Ha már jelet akar adni az Úr, akkor miféle jel lett volna kielégítő és biztató? Például egy erős szövetséges hadsereg megjelenése, akik legyőzik a fenyegető ellenséget. Na de egy aprócska gyerek születése? Mi ez, valami vicc? Kárörvendő gúnyolódás? – gondolhatta a király. Mit tud nekünk segíteni egy újszülött csecsemő, aki ráadásul még ezután fogan? Ugyan már! Addigra rég halottak vagy foglyok leszünk. Pedig, ha jól belegondolunk, nagyon is biztató, valóban isteni ez a jel: egy gyermek születése. Aprócska esemény, elenyészőnek tűnik az emberiség, vagy akár egyetlen ország vagy város történelmében, mégis a legnagyobb jel.  
Az élet jele, a jövő ígérete! Ha gyermek születik, akkor nem pusztul el a nép, akkor van jövőnk, akkor nem semmisülünk meg. Ezt üzente Isten Izaiás próféta híres messiási jövendölésében Ácháznak és vele egész Júdának. A gyermek születése az eltaposhatatlan élet jele. Minél több gyermek születik, annál biztosabban van jövője egy családnak, egy országnak, az egész emberiségnek. Egy gyermek születéséhez és felnövekedéséhez béke és biztonság is szükségeltetik, így ezeknek a megvalósulására is világosan utal az isteni ígéret. Valóban, történelmi tény, hogy súlyos járvány tört ki az asszír seregben, amely sok katona életét követelte. Felhagyva Jeruzsálem ostromával elvonultak Júda országából, s a nép megmenekült. Ami lehetetlennek tűnt, megvalósult.   

A szűztől születő gyermek ígérete azonban nemcsak erre az egyetlen eseményre, erre az egyetlen szabadulásra, talpra állásra vonatkozott. És nem is csak a zsidó népnek szólt. A gyermek neve Emmánuel lesz, vagyis „Velünk az Isten”. A szűztől születő kicsiny gyermek nem akárki, hanem maga az örökkön élő Isten. Az Isten beleszületése ebbe a világba, a történelembe minden ember biztató jövőjét jelenti. Isten jelenléte elpusztíthatatlanná teszi azok életét, akik hisznek benne és beleépülnek az Ő életébe. Mindenki számára van talpra állás, újrakezdés, mindenkinek újraépülhet az élete a keserű romokból, ha közel engedi magához az értünk született Istenembert.   

Persze a jövőért, az újrainduló életért nekünk is meg kell küzdenünk. El kell fogadnunk a jelet, Akit Isten küld. Együtt kell működnünk az Ő szándékaival, még ha nem is értjük, mit akar vele, még ha lehetetlennek tűnik is. Mária, aki által világra született a megígért Emmánuel, szintén nagyon nehéz, emberileg kilátástalan helyzetben volt. Biztosan számíthatott arra, amit jegyese, József már el is tervezett magában: tudniillik, hogy elzavarja maga mellől. Sőt, még ez volt a legjobb variáció, amire számíthatott a korabeli társadalmi viszonyok között. Mégis vállalta, hogy Jézus édesanyja legyen. Miután pedig az angyali üzenetből József is megtudta a születendő gyermek származását és küldetését, ő is igent mondott Isten akaratára, felvállalta Máriát és a gyermeket, aki testileg nem tőle származott. Mária és József igent mondtak az isteni ígéretre, s igent mondtak egymásra is, a már előre látható és a még nem látható nehézségekkel együtt.   

Hányszor és hányszor megtapasztalhatta volna az emberiség, s benne a mi magyar nemzetünk, vagy a mi családunk, akár csak én magam is az Isten szabadító, felemelő erejét hamarabb és teljesebben is, ha együtt tudtunk volna működni Isten akaratával! Ha igent mondunk többször a születendő életekre, ha a jövő biztonságát legalább annyira fontosnak tartjuk, mint a jelen jólétét és kényelmét! Ha egymás mellé állunk a nehézségekben és bizonytalanságokban, s nem lépünk le, elutasítva a másik terheinek cipelését, az önzetlen szeretetet. Köszönjük meg Istennek a nekünk is szóló jelet, a Krisztus által megszentelt jövő ígéretét, az újrakezdés, a bűntől és a szenvedéstől való szabadulás ígéretét. Ugyanakkor kérjük, hogy őszinte hittel, áldozatkész szeretettel tudjunk együttműködni ezzel az ígérettel, lehessünk hordozói, továbbadói ennek a jelnek!  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.