Melyek az emberi élet leginkább megtartó pillérei? Meggyőződésem, hogy ezek a hit, a remény és a szeretet. Az ember jövőre irányuló lény. Tudunk előre gondolkodni, tervezni, jövőképet építünk, bízunk a jövőben. Ez a képességünk a hitben gyökerezik, amely minden emberben jelen van valamilyen formában. Mindaz, ami a jövőre irányul, amit tervezünk, amit nem tudunk sziklaszilárdan igazolni, az mind a hit tartományába esik. Az egészséges ember tervez, álmokat sző, elképzel dolgokat, és ezek éltetik.  

A remény az életünk utolsó pillanatáig létezik, illetve nélkülözhetetlen, hogy ne legyen. A hit képességéhez hozzátartozik a reménység is. Minden nap újra és újra tudok reménykedni és bízni abban, hogy a dolgok úgy fognak történni, ahogyan én vágyom rájuk, ahogyan szeretném. Mondanék egy esetet:

Louis megtudta, hogy daganatos és az orvosa nem sok időt jósolt neki. Erre ő azt mondta: Nem, doktor úr! Én meg fogom érni a gyermekem esküvőjét!” Ezzel hazament és életének minden jelentősebb eseményéről informálta az orvosát azzal a felkiáltással, hogy „még élek!” Elérkezett a vára várt esküvő is, majd rövid időn belül elhunyt.

Te, hogy vagy az életeddel? Akarsz élni? Ott van az élni akarás minden sejtedben, elmédben, lelkedben, szívedben? Áthat az élni akarás érzése? Rendelkezel élettervvel?  

Elmondanék még egy történetet.  

Egy jómódú üzletember súlyosan megbetegedett, limfoszarkómája lett. Az orvos közölte vele, hogy ma még erre a betegségre nem nagyon van gyógyszer. Viszont a beteg mindent meg akart próbálni, hiszen a pénz nem jelentett nála akadályt. Akkortájt fedeztek fel egy szert, amit beadtak neki, mondván, ez biztosan hatni fog. Meglepő módon 4 nap alatt eltűntek a tünetei, az állapotán az orvosok csak ámultak-bámultak. A gyógyult üzletember hazatérve a kórházból, utána olvasott a gyógyszer szakirodalmának. Azt olvasta, hogy a gyógyszer hosszabb távon nem mutat jó eredményeket. Ez úgy elszomorította, hogy az egészségi állapota 2 hónap után gyöngülni kezdett. Az orvosának elmondta, hogy mit olvasott a gyógyszerről, és valóban, újra nem érzi jól magát, a korábbi betegsége tünetei is mutatkoztak. Ekkor az orvos átlátta a helyzetet és azt mondta a betegnek, hogy most kapta kézhez a gyógyszer javított változatát. Ez biztosan segíteni fog. Persze, nem létezett semmilyen új változat. Az orvos a régi gyógyszert adta neki.

Lám a beteg rövid időn belül jobban lett. De! Egy beteg társa figyelmeztette, hogy a gyógyszernek mégis csak van komoly mellékhatása. A beteg állapota ezután annyira megromlott, hogy hamarosan meg is halt.

Miről is van itt szó? A hit (a gyógyulásba vetett hit) kap egy pofont, hogy még sem úgy van, ahogy azt az illető véli. Valaki eltökéli, hogy meggyógyul, vagy valamit eltervez. Attól kezdve hisz abban, hogy annak úgy kell történnie. „Legyen neked a te hited szerint!” – mondja Jézus is a hozzá érkező betegnek. Ez az az erő, aminek a hatására beindulnak olyan vegyületek, ingerek a szervezetben, melyek erősítenek bennünket. Az agyunk azt üzeni a testünknek, hogy legyen harcképes, úgy működjön, hogy a tervet megvalósítsa! Bizonyára ismerős ez a szlogen: „Minden a fejben dől el!” Azt gondolom, sok igazság van benne.

Próbáld ki a következő kísérletet: Egy angol filozófus, Bacon, társasági szórakozásnak szánta azt az önkísérletet, hogy a gondolat valóban hatalmat gyakorol-e a test felett. Fűzz fel egy gyűrűt egy cérnára. Karodat könyöknél támaszd az asztalhoz és tartsd az asztal fölé a cérnát. A gyűrű alá tegyél egy számlapos órát. Egy embert kérj meg arra, hogy fogja le a karodat, hogy egy picit se mozogjon. Gondolj egy számra, és 30 másodperc múlva kileng az inga a szám felé.  

Micsoda trükk ez? Hogyan történhet ez, ha az izmod le van szorítva, tehát biztos, hogy nem mozog a karod? A múlt században megalkották az elektromiográfot, amely az izom elektromos tevékenységét vizsgálja. Ezáltal tudják követni az elektromos tevékenységet az izmokban. Kiderült, nem csak azok az izmok kapják az elmétől az impulzusokat, amelyek látványos mozgatást végeznek, hanem vannak pici, vékony izomrostok is. Ezek is megkapják az utasítást, és aktivizálódnak. Ezeket nem lehet lefogni. A gondolat, a szándék képzetesedik. A belső képi világodból úgy megy le a testi folyamatokhoz, mint egy parancs. Azt is kimondhatjuk, hogy sok esetben a test szolga. Az elmédből átvéve a parancsokat, teljesíti azt, amit szeretnél.

Szóval, a hit hegyeket mozgat, szoktuk mondani. A hited képes megtartani téged.  

Van jövőképed? Tudod, mi lesz veled 10 év múlva? Kísérletek bizonyították, hogy az, aki el tudja képzelni a jövőjét, készít egy 5-10-20 éves élettervet, elgondolja, mi lesz majd vele, az tovább él. Nem csak úgy vagyunk a világban, mint a szél fútta levél. Csak dolgozunk, majd összerogyunk.  

Akarod a hitet, mint egy óriási erőt magadban működtetni? Akkor fogalmazd meg, kiben, miben hiszel? Kinek hiszel? Van bizalmad a másikban? Kiben tudsz igazán bízni? És tarts ki mellette! Nehéz világban élünk számtalan átverés közepette. Sok a rossz tapasztalat, negatív energia, de bizonyára van az életedben olyan ember, akit szeretsz, és ezért hiszel neki. Persze, ide kapcsolódik az Istenhit is.

Az alapkérdés a következő: Életminőségben, egészségben élsz-e? Kiért, miért élsz? Tedd fel a kérdéseket magadnak, mert amíg nem teszed fel, és nem válaszolod meg, addig nem is  élsz igazán. Csak van olyan cél, amiért érdemes élned?! Ne feledd! Építsd meg az életed célrendszerét! Találd ki, mit akarsz elérni! Tedd bele a fejedbe az elképzelésedet, mert ezzel izmosítod a hitrendszeredet! Tudjuk, ha egy izmot nem működtetünk, akkor az elsorvad. Kiizmosítottad eléggé a hitrendszeredet? Vagy átadod magad a jelenkor pofozó mindennapjainak, amely mindig behúz neked egyet?  

Izmosítsd a hitrendszeredet, melynek segítségével a kapott rosszra azt tudod mondani: “nem baj, túlélem!” Állítsd be magad küzdésre! Meghúzod azt a gondolati, képzeletbeli vonalat, ami a jövőbeni céljaidra irányul és nem teszel le róluk. Ezeknek meg kell valósulniuk. Például: maradjunk együtt szeretetben a családtagokkal, a gyerek elvégezze az adott iskolát, stb. 
Meg tudod tervezni a saját életedet! Így megvan az erőteljes bázisod, a hit. Ez a csontozatunk, amire a reménység teszi rá az izomzatot. Az a reménység, amellyel minden reggel felébredsz és azt mondod: tudom, hogy ez-az meg fog valósulni, sikerülni fog. Akármi is történik, én megcsinálom! Amit megfogalmazol magadnak, magadévá teszel, tudatosítasz, abból lesz az erő, amit a mindennapos reménykedés tud táplálni, erősíteni.  

Vizsgálatok kimutatták, hogy akik rendelkeztek 10 éves élettervvel, azok 10 évvel később még éltek. A szív- és keringési zavarok, daganatos betegségek, depresszió ott tarolt, akiknek nem voltak elképzeléseik, még csak álmodni se mertek. Akik úgy gondolkodtak: “örüljünk, hogy élünk, húzzuk össze magunkat kicsire.” Az élet nem arra való, hogy végigmorzsoljuk! 

Fontos, hogy feltegyed magadnak a kérdéseket: “Hogy vagy az életeddel? Kiért élsz? Miért élsz? Mik a céljaid, a terveid? Mit szeretnél megvalósítani? Elég izmos, határozott terveid vannak? Meg mered fogalmazni? Merd!” 

Kutatások is bizonyítják, hogy a pesszimista, borúlátó, célokkal nem rendelkező ember hamarabb meghal, mert nincs meg benne a mozgató erő, az a hajtó gondolat, ami leparancsolna a testére, hogy az tovább működjön. A személyiséged egy, oszthatatlan egész. A rendszer úgy működik, mint egy hatalmas zenekar, melyben minden zenész a helyén muzsikál. A karmester meg vezényel. Az egészség az őssejtjeinkig programozott ritmus, harmónia. Helyén muzsikál minden szerved? Pulzusod 72? Vérnyomásod 120/80 körüli? 

Sajnos manapság igen egoista világban élünk. Minden felől azt kapjuk, hogy nekünk legyen jó. Csak magunkkal törődjünk és közben érzéketlenné válunk. Pedig, mi emberek egymásra utaltak vagyunk. Közben pedig ész nélkül gyűjtögetünk anyagi javakat, amit viszont nem viszünk magunkkal a sírba. 

Tedd fel a kérdést magadnak: “Miért gyűjtesz? Kiért? Mit érdemes gyűjteni? Megmondom én: emberi kapcsolatokat, szeretetet. Legyen kiért élned, és ezt fejezd is ki neki! Hogyan teheted ezt meg? Többek között úgy, hogy adsz magadból. Körülbelül 20 éves korunkig csak kapunk a környezetünktől. Itt átfordulunk a fiatal felnőtt korba. Innentől kezdve az a dolgunk, hogy megtanuljunk adni másnak. Így köteleződünk el, alapítunk családot és nem félünk a felelősségtől.  

Okkal létezünk. Mindenkire érvényes: azért élünk, hogy tovább vigyük az életet. Közös emberi feladatunk az élet tisztelete, szeretete, szolgálata, védelme. Jó az, mi ezeket szolgálja, ami nem, az életellenes.  

Térjünk vissza a tervezéshez! Elgondolod, hogy X év múlva lesz egy szuper autód. Azért gürcölsz, de kinek fog az kelleni? Neked? Ki fog benne ülni? Kinek szerzel örömet? Leginkább magadnak vagy a családtagjaidnak is? Azaz kiért, miért teszel valamit? Ha öncélúan, önmagadért teszed, magad fényesítéséért, az nem hoz olyan örömöt az agysejtjeidnek, ami  erősítene, boldogságot adna! Ezért van az, hogy jómódú, anyagias vágyait megvalósító emberek boldogtalanokká, céltalanokká válnak ideje korán. Ebből is látszik, hogy a pénz akkor boldogít, ha te tudsz belőle adni. Amid van, azt kinek adod? Ha szeretteid arcán látod az örömöt, az feltölt téged is.  

Hogy meg tud tervezni az életedet, legyen kedved, célod, a hitedet, hogy reménységben élhess, ehhez kell a szeretet. „Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.” (Kor1 13,1) 

 Nézzük a kapcsolataidat! Kit szeretsz? Téged ki szeret? Életben tartó erő érezni mások szeretetét. Elmondanék egy nagyszerű történetet, amely engem is lelkileg nagyon megérintett.  

Franciaországban, egy idősotthonban, a lakók várták az elmúlást. Jó viszonyok között éltek, mégis többen elhunytak, mint más otthonokban. Az otthonhoz közel volt egy fiú nevelőintézet. Az ottani pszichológust teljesen elkeserítette, hogy nem tudott mit kezdeni a „vadakkal”. A szeretetében megcsalt embernek, különösen a gyerekek esetében, úgy kellene a szeretet, az elfogadás, mint egy falat kenyér. Ha nem kapja meg, gyűlöletbe csap át. Az intézet lakói éppen ezért törtek, zúztak, romboltak. A pszichológus végső elkeseredésében megkérte az időseket, segítsenek. Süssenek süteményt, csalogassák be magukhoz a gyerekeket.
Tudjuk, hogy ha valakit etetünk, azzal a szeretetünket fejezzük ki. Nagymamám nagyon bölcs volt. Olykor a szüleim között vita volt, édesapám kiabált, balhézott. Nagyanyám olyankor odafordult édesanyámhoz és azt mondta: „Lányom! Etesd a bestiát!” Úgy is mondhatjuk, hogy szelídíts.
Térjünk vissza az idősotthonhoz! A nénik sütötték a süteményeket, a gyerekek meg jöttek, jöttek és szép lassan elkezdtek kötődni. A sütemény mellett beszélgettek is, mert az időseknek bőven volt rájuk, a gyermekekre idejük. Idővel már várták is a gyerekeket. Azok sokszor a leckéjüket is ott írták meg. Az idősek meg velük voltak. A gyerekek beszoktak az otthonba, tiszteletbeli nagymamáik, nagypapáik lettek. Mindennek köszönhetően a gyerekek egészen megváltoztak, szocializálódtak. Megkapták az odafigyelést, az etetést, a törődést, a szeretetet, a minőségi időt.

A történet azért megható, mert az idősek részéről fél év leforgása alatt senki nem halt meg. Egészségi állapotuk is sokkal jobb volt, más otthonok lakóival szemben. Mit kaptak? Életben tartó szeretet-vitamint. Volt kiért élniük.  

Ha tudod, kiért-miért élsz, akkor minden nehézséget elviselsz! Sőt! Az egészségi állapotod is karban tudod tartani. Erőt kap a test, a lélek. Bátrak leszünk. Ne hagyd az álmaidat, a terveidet! Szeretetedet fejezd ki! Ha adsz, visszakapsz és általa egészséges leszel!  

A két ember közötti “mezőben” van a kulcs. Én megbízom benned, hiszek neked, te is bízol, hiszel bennem. Így, ha közös a hitünk, ugyanazt gondoljuk, azzal nagy erőket tudunk megmozgatni. A hit, a reménység és a szeretet hármasa olyan fontos pillére az életünknek, ami nélkül depresszióssá, életunttá, céltalanná válunk.  

Egy kísérletet mondanék el a depresszió-alapú viselkedésre:

Kutyát ketrecbe zártak, ahol áramütéseket kapott. Menekült volna, de hiába, nem tudott hová a ketrecben. Idő elteltével összekuporodva fogadta az áramütéseket. Majd kinyitották a ketrec ajtaját, azt gondolva, kiszalad rajta a kutya, de nem menekült. Kapod a csapásokat az életedben, próbálod megoldani a nehézségeket, az „áramütéseket”, de nem megy semmi, nem tudod megoldani. Mit csinálsz? Leülsz, és azt mondod: „Nincs már mit tenni! Egyedül maradtam, szerencsétlen vagyok. Vége.”  

Mindentől elszakadunk. Hátra nézünk a múlt felé. Mit látunk? Minden keserves vergődés volt. Így menjek tovább? Nincs értelme. A depressziós ember ennek a bűvkörébe esik bele. Nincs meg a felismerése, hogy mi emberek nem ösztönállatok vagyunk. Olyan képességgel rendelkezünk, hogy nyitottak vagyunk a végtelenre. Ha már jobbra se, balra se tudok menni, felfelé még igen! Arra mindenki tud menni, hiszen mindenki hívő. Valamiben, valakiben mindenki hisz. Élni pedig mindenki szeret.  

Ha megkérdezem: Akarsz-e jól élni? Azt válaszolod: Persze, igen. Akkor ez kin múlik? Valami csoda hozza el az életedbe? Olyan lesz az életed, amilyet magadnak csinálsz! Keresd meg, kit szeretsz! Kinek van rád szüksége? Tanulj meg adni! Amire neked van szükséged, add azt te is a másiknak! Add másnak, mert nem fog lepottyanni az öledbe! De ehhez ki kell nyitni a szívedet és önzetlenül kell adni a másiknak! Ha önzetlenül adsz, akkor az immunrendszered erősebbé válik!  

Szereztél már örömöt másnak? Láttad rajta az örömöt? Ez az öröm sugárzik vissza rád! Ez indítja be a szervezeted tovább éltető erőit! Így hatunk mi egymásra! Ezért mondom, hogy a hit, a remény és a szeretet óriási jelentőségű!  

Elmondok egy esetet. 

Egy doktori disszertációban a doktorandusz azt vizsgálta, a családokban mennyire van meg az egymásra való odafigyelés. Azt vizsgálta, miként tudja megoldani a problémákat az a család, ahol megvannak a közös rituálék: közös étkezések, név-, születésnap, ünnepek megtartása. Kiderült, hogy sokkal egészségesebbek, és a család megküzdő erői is bizonyíthatóan sokkal jobbak voltak. Az, aki magát félti, mert ha másnak süt-főz, bevásárol, akkor abba elfárad, az nem tudja, hogy ezen cselekedetek közben fényesedne a szíve. Bizonyított, hogy az együttes élmény egységben tartó erővel bír.  

Mi végre születtünk? Szerintem azért, hogy tovább vigyük az életet. Te milyen életet viszel tovább? Pszichésen sérült gyermeked lesz, mert nem tudod megadni neki az élet tápot? A szeretetet, az együttlétet, a közösséget, a családi élet melegét? Milyen élet felé megyünk így?  

Hit, remény, szeretet. Remélem, érzed magadban, hogy megteremtheted mindazt, amit ez a három erő biztosít az életedben! 

A világjárvány, a háborúk és a gazdasági válság miatt a világ számos részén a szegénység terjedését látjuk. A bátor politikai döntések szükségesek, de a szolidaritás és a társadalmi szintű barátság, amelyekre mindannyian vállalkozhatunk, ugyanilyen fontosak. Sokan készen állnak mások szolgálatára. Nagylelkűségük arra emlékeztet minket, hogy a kölcsönös segítségnyújtás utat nyit a jövőbe.

Milyen sok fiatal fekteti energiáit közös otthonunk, a bolygónk megmentésébe! Számtalan kezdeményezést látunk, amelyek, ha nem is adnak meg minden választ a klímavészhelyzetre, lehetővé teszik, hogy életmódunkkal jobban tiszteljük környezetünket. A hívők számára a föld Isten adománya, amit azért bízott ránk, hogy gondját viseljük.

Az emberek egyre jobban tudatában vannak az – olykor a múltból ránk maradt – igazságtalan rendszereknek. A hatalom pedig sajnos nem mindig a közjót szolgálja. Ezen visszaéléseket látva, a frusztráció és a harag érthető reakciók. Kinek lesz meg a bátorsága, hogy a társadalmunkban jelenlévő megosztottságon túllépve az igazság és a béke munkálója legyen? 

Éljük a testvériséget!

Igen, a jelenlegi időszak nehéz helyzeteiben is sokszor észrevehetjük a reménység okait, de olyan pillanatok is lehetnek, amikor ok nélkül, mindennek ellenére tudunk csak remélni. Ehhez szükségünk van más keresztény felekezetek tagjaira, más vallások követőire, agnosztikusokra, ateistákra, azokra, akik, bár máshogy élnek, mint mi, szintén elkötelezettek a testvériség és a szolidaritás mellett.

Az öröm megújul, amikor megéljük a testvériséget és amikor közel kerülünk a leginkább kiszolgáltatottakhoz: a fedélnélküliekhez, az idős, beteg vagy elszigeteltségben élő emberekhez, nehézségben lévő gyerekekhez, fogyatékkal élő személyekhez, menekültekhez… A körülmények mindannyiunkat sebezhetővé tehetnek. 

Soha nem volt még ennyire szükségünk egymásra. Ferenc pápa a Fratelli tutti című enciklikájában emlékeztet bennünket, hogy „senki sem üdvözül egyedül”. Majd hozzáteszi, hogy „saját teljes identitásunkat sem találhatjuk meg anélkül, hogy nyitottak lennénk az egyetemesre; anélkül, hogy megérintene minket, ami máshol történik; anélkül, hogy hagynánk, hogy más kultúrák gazdagítsanak minket; anélkül, hogy szolidaritásra és együttérzésre indítana minket mások tragédiája”. 

Az emberek és a népek közti kapcsolatokban egyaránt tegyünk meg mindent, hogy eljussunk a versengéstől az együttműködésig. Támogassunk azokat a szervezeteket, amelyek helyi, nemzeti és nemzetközi szinten előmozdítják az együttműködést és a szolidaritást.

Hit – egy jelenlétbe vetett bizalom

Taizében azt tapasztaljuk, hogy a fiatalok – az irány tartása végett – új módokon teszik föl maguknak az Istenbe vetett hitre vonatkozó kérdéseiket. Mit jelent az Istenben való hit? Ha Isten létezik, tevékenykedik a történelemben és a mi életünkben?

Szembesülve ezzel a kérdéssel fontos elkerülnünk, hogy Istent saját fogalmainkra redukáljuk. Ő végtelenül meghalad minden elképzelhetőt. Mindannyian a szeretetre és az igazságra szomjas keresők vagyunk. Bárhol is járjunk belső zarándokutunkon, olykor csak tapogatózva haladunk előre. A bizalom zarándokaiként közösen is járhatunk utunkon és osztozhatunk keresésünkben: kérdéseinkben éppúgy, mint meggyőződéseinkben.

„A hit Istenbe vetett egészen egyszerű bizalom, életünk során szakadatlanul megújuló lendület (…) még olyankor is, ha mindannyiunkban lehetnek kételyek” – mondta Roger testvér.

A hit mindenekelőtt nem abba a jelenlétbe vetett bizalmat jelenti-e, ami egyszerre van jelen legmélyebb bensőnkben, és az egész világmindenségben fölfoghatatlan, de mégis igen valós módon? Egy olyan jelenlét, ami nem erőlteti rá magát senkire, de amit újból befogadhatunk, csöndben, mint egy lélegzetet. Ez a jó szándékú jelenlét mindig velünk van, kételyeink ellenére is, sőt akkor is, amikor az a benyomásunk, hogy csak nagyon kicsit értjük kicsoda is az Isten.

Meglátni az új távlatot

Egy jó szándékú jelenlét – Hogyan világítja meg az Evangélium ezt a titkot?

Jézus egészen a végsőkig ebből a jó szándékú jelenlétből élt, és folyamatosan figyelt rá. Belső fényt jelentett számára, Isten leheletét, a Szentlélek inspirációját.

Amikor a kereszten haldokolt, megtapasztalta a szenvedést és a teljes magányt, amikor minden értelmetlennek látszott, az elhagyatottság érzése egy kiáltásban tört ki belőle, de ekkor is Istent szólította meg: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Miután elárulták, megkínozták és halálra ítélték, Jézus szeretetet hozott a legmélyebb sötétségbe. És ez a szeretet erősebbnek bizonyult a gonosznál. Mária Magdolna és később az apostolok így adták tovább ezt a hihetetlen, váratlan hírt: Jézus él! Isten szeretete legyőzte a gyűlöletet és a halált.

Ez a magával ragadó hír felforgatta az első keresztényeket, és erről tanúságot tettek: Krisztus ezentúl Isten közelében él. Betölti a világegyetemet a Szentlélek által és minden egyes emberben is jelen van. Krisztus szolidaritást vállal a szegényekkel és igazságosságot fog hozni a számukra; benne teljesül be a teremtés és az emberi történelem; és a halálunk után ő fogad be minket az öröm teljességébe.

Minden emberi erőszakon, környezeti katasztrófán és betegségen túl, új távlat tárul fel előttünk. Képesek leszünk észrevenni?

Tekintetünk megváltoztatása

Ebből a távlatból, ami Krisztus feltámadása által nyílik meg előttünk, fény ragyog létezésünkre. Újra és újra elűzi a félelem árnyékát, és élő vizet fakaszt; a nyomában felszínre tör a dicsőítés öröme.

Azt tapasztalhatjuk tehát, hogy Krisztus – valami titokzatos, misztikus vonzás által – egybegyűjti Isten szeretetébe az egész emberiséget és a teljes világmindenséget. Teszi ezt folyamatosan, az idők végéig; és minket is a társaivá tesz ebben a küldetésében.

Együtt, úgy mint Egyházat, tesz minket társaivá: ez azzal jár, hogy készek vagyunk barátságunkat mindenki irányába kibővíteni. Krisztus azt kéri tőlünk, hogy még az ellenségeinket is szeressük; az ő békéje még az egymással szemben álló népeket is képes kiengesztelni egymással.

Engedjük, hogy Krisztus megváltoztassa a tekintetünket: általa tisztábban ismerjük fel minden ember méltóságát és a teremtett világ szépségét. Távol a naiv bizalomtól, a remény újra és újra megszületik, mivel Krisztus az alapja. Békés öröm tölt el minket, és vele együtt a bátorság is, hogy éljünk azzal a felelősséggel, amelyet Isten bízott ránk.

Épp a bukás, a kudarc, a bűn lehetnek azok a nevelőeszközök, amelyek az Istenhez vezető útra irányítanak bennünket. A bennünket érő nehézségeknek, de akár a bukásnak vagy a kudarcnak is, megvan a maga értelme:

„Isten tudta, hogy így jó az én lelkemnek, azért történt így. Mert nincs semmi célszerűtlen abban, amit Isten történni enged, épp ellenkezőleg, minden rendkívül értelmes és célnak megfelelő. Így tehát még a nagyon súlyos viszontagság esetén sem szabad csüggednünk, hiszen minden az isteni gondviselésnek van alávetve, és annak szent céljait szolgálja.”

Minél közelebb kerülök Istenhez, annál fájdalmasabban tárul fel előttem az igazság önmagammal kapcsolatban. És minél inkább érzem a kudarcban az igazságot önmagamról, annál nyitottabb leszek Isten iránt. Jézus azt mondja, hogy aki alászáll, azt felemelik. Az emelkedik fel Istenhez, és éri el az igaz Istent, aki leszáll saját valóságába, tudattalanjának mélyébe, árnyoldalainak sötétjébe, saját törekvéseinek tehetetlenségébe, aki megéli emberségét, kudarcait és földhözragadtságát. Minden lelki út célja az, hogy felemelkedjünk Istenhez. 

Az Istenhez vezető úton semmit sem szabad átugornunk, hanem fokról fokra kell felemelkednünk. Jákob álmában pillantja meg a létrát, amelyen Isten angyalai le- és feljárnak (Ter 28,12-15). Az álom nyitja meg a szemét Isten jelenlétére saját életében. Jákob épp menekül. A mélypont, a kudarc, saját terveink megsemmisülésének tipikus helyzete ez, amelyben Isten álomban mutatja meg önmagát. Álmában Isten elmondja neki, hogy szent az a hely, ahol fekszik, és Isten megígéri, hogy nem hagyja el Jákobot, hogy minden útján vele jár, míg be nem teljesíti ígéretét. Az álom megmutatja annak az útnak a célját, amely először Lábánhoz és az ott elszenvedett csalódáshoz vezet.

A vigasztalan sivatagban megmutatja neki életének reményteli, világos oldalát.

Ha gyengének érzem magam, az álomban felismerem erős oldalamat. Az álom arra tanítja Jákobot, hogy azon a ponton, ahol lehetőségeinek végső határához érkezik, Isten mindent saját jóságos kezébe vehet. Jákobnak nem kell többé menekülnie, hiszen érzi, hogy Isten oltalmazza és kíséri útján. A sivatagban útjába kerülő kő, a botlás köve, amelyen elbukhatna, lesz Isten hűségének és könyörületességének emlékköve számára.

Minden érzelmünket, szükségletünket, szenvedélyünket és fantáziaképünket oda kell tartanunk Istennek, hogy átalakítsa őket. Az átváltozás annyit tesz, hogy gondolataink és érzelmeink megnyílnak Istennek, és végső konzekvenciájukban Istenre irányulnak. Isten jelenléte a gyógyír gondolatainkra és érzelmeinkre. Minden gondolatunk és érzelmünk a jelen lévő Isten előtt zajlik, Isten előtt, aki jóindulattal tekint ránk, és aki mélyére lát gondolatainknak és érzelmeinknek.

Isten előtt és Istenben ismerjük fel, hogy végső soron minden gondolatunkban és érzelmünkben Isten után vágyakozunk, aki egyedül képes vágyainkat beteljesíteni. 

Az a megfelelő hozzáállás, ha nem térek ki gyengeségem és tehetetlenségem elől, hanem kibékülök kedvetlenségemmel és ürességemmel, és Isten elé tárom, amikor a zsoltárossal így imádkozom: „akár a barom, olyan voltam színed előtt, de most már mindig nálad maradok” (Zsolt 73,22). Ha kibékülök saját kudarcaimmal, felfedezem, hogy a kínos kudarcokon vagy akár a bűnön át nyílok meg Istennek, hogy épp így találok rá a helyes útra. 

Egy rövid mesét is hoztam neked a végére:

„A kicsit bugyuta hőst messze földre küldi az apja, hadd tanuljon valami okosat. Háromszor egymás után tér haza és válaszol apja kérdésére, hogy mit tanult. Először azt feleli: »Apám, én megtudtam hogy mit ugatnak a kutyák«, másodszor »hogy mit beszélnek a madárkák«, harmadszor hogy »mit brekegnek a békák«. Erre az apa, a tökéletesen racionális hozzáállás megtestesítője, aki nem tud mit kezdeni ezzel a mesterséggel, mérhetetlen dühbe gurul és kitagadja őt.”
A fiú vándorútra indul. Útközben egy várhoz érkezik, ahol az éjszakát akarja tölteni. A vár ura azonban csak abban a toronyban tudja elhelyezni, amelyben a vadul ugató kutyák tanyáznak, amelyek már sok embert felfaltak. A fiú nem fél. Magához vesz valami harapnivalót és bemerészkedik a toronyba. Jóindulatúan beszél a vadul ugató kutyákkal, mire azok elárulják neki, hogy azért olyan vadak, mert kincset őriznek. Megmutatják neki a kincshez vezető utat és segítenek neki a kiásásban. 

A saját kincsemhez vezető út tehát az ugató kutyákkal, azaz szenvedélyeimmel, gondjaimmal, félelmeimmel, sebzettségemmel és mindazzal folytatott párbeszéden át vezet, ami bennem nyüszít és felemészti energiáimat. 
Mindaz, amit elnyomunk vagy elfojtunk, hiányzik elevenségünkből. Ha üvöltő kutyáinkat idealizmustól hajtva elzárjuk, állandóan abban a feszültségben élünk, hogy kitörhetnek. Magunk elől kell menekülnünk, mert félünk önmagunkba tekinteni, ahol szembetalálkozhatunk az ugató kutyákkal. Minél inkább elzárjuk őket, annál veszedelmesebbé válnak. A tét tehát az, hogy bemerészkedjek, bemásszak a toronyba, és szépen, barátságosan beszéljek a vonító kutyákkal. Akkor majd elárulják, milyen kincset őriznek. A kincs lehet valami új elevenség és őszinteség is, igazi valóm, az a kép, amelyet Isten rólam alkotott. 

Ha az életben kilátástalan helyzetbe kerülünk, segít, ha egyszerűen csak elengedjük magunkat, és Istenre hagyatkozunk.

Rakonczay Gábor nevéhez a futáson kívül is számos eredmény fűződik, nem hiába kétszeres Guinness világrekorder és hatszoros óceánátkelő hajós, továbbá az amerikai Év Kalandja Díj és a Magyar Formatervezési Díj tulajdonosa. Kétszer átkelt Grönlandon és egy 44 napos expedícióval elérte a Déli-sarkot. 4 könyv szerzője és eddig 5 országban, több mint 200 ezer ember hallotta célmegvalósítással kapcsolatos előadásait.

Mindezek alapján érdemes elgondolkodni a szemléletmódján, a tanácsain, az ajánlásain, amelyek természetesen a futáshoz kapcsolódnak. Én pedig egy kis kiegészítéssel az életre vonatkoztatom.

1. Sokkal többet kibírunk, mint azt a legvadabb álmainkban gondolnánk. Amikor azt érzed, hogy már nem tudsz tovább menni, akkor embertípustól függően, csak a teljesítő képességed 40 – 80%-a között vagy. Amikor úgy érzed, hogy már nincs több benned…, emlékeztesd magad, hogy a lábaddal mindig tudsz még egy lépést tenni.

Amikor tragédiákról, betegségek elviseléséről olvasok, gyakran megdöbbenek, mi mindent képesek az emberek elviselni lelkileg (és fizikailag is). Egy földrengés következtében még több nap vagy hét után is találnak túlélőket, akik étlen-szomjan várták a megmentőket. Azt gondolom van igazság Gábor állításában: amikor már összerogyunk a lelki és fizikai tehertől, amit nap, mint nap hordozunk, akkor is képesek vagyunk valahonnan erőt meríteni. Meggyőződésem, hogy ez az erő a reményből, a hitből fakad. Akinek nincs reménye, ereje sincs a további küzdelemhez.
Amikor úgy érzed, hogy már nincs több benned…, emlékeztesd magad, hogy a lábaddal mindig tudsz még egy lépést tenni.

Szeretettel ajánlom a VÉGLETEN HIT című filmet, melyet itt nézhetsz meg. Ha láttad már, nézd meg újra!

2. A fájdalom mindig átmeneti, de az eredmény végleges lesz. Holnap már nem fog fájni, csak akkor, ha feladod. A kudarc vagy a győzelem érzését holnap is fogod cipelni. És a te szempontodból cseppet sem mindegy, melyik fog megvalósulni. Ez az amit most döntesz el. Ilyen nagy a tét!

A fájdalom mindig átmeneti. Akkor is, ha valaki már hosszú évek óta szenved egy betegségben. Átmeneti, mert egyszer minden véget ér, és a fájdalom, a halál után jön a feltámadás. Jézus pont ezt mutatta be nekünk nagypénteken és húsvétkor. A nagypénteket mindig a húsvét követi. Mindig. Ez a mi hitünk és ebben van a mi reményünk.

3. Tudatosítsd, hogy miért csinálod! Tudd mennyit tettél bele eddig. Időt épp úgy, mint energiát. Tartozol magadnak annyival, hogy megtudd, milyen a célodat elérni.

Mi a te hited és reményed alapja? Nyugodtan felteheted magadnak ezt a kérdést? Vajon, mi a válaszod? Csak azért hiszel, mert ilyen neveltetést kaptál, vagy felnőtt hittel rendelkezel, aki tudatosan mond igent az Istennek, ahogyan Mária is tette? Mi teszel azért, hogy növekedjen benned a hit és a remény?

4. Kerüld a B vagy C terveket, hogy a fele is jó lesz, vagy ez már majdnem az. Egy konkrét célért vagy úton és nem csak egy próbáért. A próbáknak se kockázata se eredménye nincs.

Egy életed van. Nincs másik, egy B vagy egy C élet. Ezt éld „teljes erőbedobással”, ne fél szívvel! Ma szeress teljes szívvel, mert nem tudni, holnap lesz-e rá alkalmad!

5. Ne hisztizz! Egy ponton túl, mindenkinek nehéz, maximum van, aki kevésbé mutatja.

A legkönnyebb panaszkodni, elégedetlenkedni, mérgelődni. Nehezebb elfogadni azt, ami van, mert nincs más lehetőséget! Ha állandóan a miérteket keresed, soha nem jutsz előrébb, mert nincs mindenre válasz. Jobban jársz, ha nem „hisztizel” az élet megpróbáltatásai miatt, hanem gyakorlod a teljes ráhagyatkozást Istenre. Békésebb, kiegyensúlyozottabb lesz az életed.

6. All in! Vagyis mindent tegyél fel egy lapra. Tudd, ha még el is ájulsz, hamar magadhoz fogsz térni és tovább tudsz majd menni.

Ne félj a nehézségektől! A hited legyen erősséged! A hited lesz az, amely minden küzdelmen átsegít!

7. Kockáztass! És vállald be a fájdalmat! Egy nagy cél elérése ritkán komfortos, és ezzel semmi baj sincs. Kapaszkodj abba a ténybe, hogy a biztonság és a kényelem sosem teremt kiemelkedő eredményt!

„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap és úgy kövessen engem!” – mondja Jézus. Az Úr nem „fotel-kereszténységre” hív! Nem azt ígéri, hogy ha követed, akkor kényelmes és nyugodt lesz az életed! Változnod kell, javulnod kell, fejlődnöd kell – ezt nem lehet megspórolni, ha tényleg követni akarod Jézust!

8. Készülj a legrosszabbra, és arra, hogy megtudod oldani! Sose arra készülj, hogy a nehézséget elkerüld! Konkrétan a nehézségre készülj, mert a nehézségen keresztül vezet az út. A nehéz helyzet megoldása mindig egy nagy lehetőség. Lehetőség önmagad megismerésére és a célod elérésére.

Én azt mondom, törekedj arra, hogy reálisan lásd az életed! Legyen megfelelő önismereted! Tudd, mik az erősségeid, adottságaid és melyek a gyengeségeid! Hol vannak a határaid és a korlátaid? A gyarlóságaidat tedd egészen az Isten elé, alázatos szívvel! Borulj le előtte, de utána a tekintetedet egészen az Úrra irányítsd és ne vedd le Róla a szemed, amíg élsz, bármilyen nehéz időszakon is vezet keresztül! Ha Rá tekintesz, minden megpróbáltatásban észre fogod venni a lehetőséget, az Ő kegyelmét!

9. Mindenki annyit ér, amekkora problémát megtud oldani! Ha megnézed, hol tartasz most, az pontosan megmutatja, mennyire vetted eddig komolyan magadat. Ez rendszerint egy igen kínos felismeréssel jár, de egyben magával hordozza a lehetőséget a változásra. Egyszerűen, tűz ki nagyobb célt és dolgozz érte keményebben! 

Isten értékes teremtménye vagy, számos adottsággal, talentummal. Ő nem alkotott selejtet! Ehhez tartsd magad! Emeld fel a fejed és küzdj a céljaidért, azokért a vágyakért, amelyeket az Isten fogantatásod pillanatától fogva beléd oltott! Ne add fel, akkor sem, ha elsőre (vagy másodikra, harmadikra) nem sikerül! Persze, imádkozz folyamatosan, hogy adjon számodra világosságot az utadon, hogy valóban az Ő tervei szerint járd az élet útját!

Az életünk előrehaladtával rá kell jönnünk, hogy saját erőlködésünkkel nem érhetjük el Istent. A paradoxon abban áll, hogy a küszködés csupán annak a bevallásához vezet el bennünket, hogy pusztán igyekezettel nem javíthatjuk meg önmagunkat, nem juthatunk el Istenhez. Nem csinálhatunk magunkból azt, amit akarunk. Egyszer elérünk arra a pontra, ahol be kell vallanunk, saját erőnkből szükségképpen csődöt mondunk, és egyedül Isten kegyelme alakíthat át bennünket. 

Az Ószövetség nagy, jelentőségteljes és útmutató személyeinek (Ábrahám, Mózes, Dávid) először bűnük és tehetetlenségük mélypontján kellett túljutniuk, hogy reményüket egyedül Istenbe vessék és hagyják, hogy Isten átalakítsa őket, ezáltal a hit és az Isten iránti engedelmesség eszményképeivé váljanak.
Jézus is nem jámbor és megbízható apostolokat választott ki, hanem igenis bűnös, gyarló férfiakat. (Ez adhat számunkra is reményt!) Szent Pál nagy becsben tartotta a farizeusok eszményeit, minden parancsot és előírást pontosan betartott, hogy rajtuk keresztül teljesítse Isten akaratát. Amikor azonban a Damaszkuszba vezető úton a földre zuhan, életének egész építménye összeomlik. Ebben a sötétségben szembesül önmagával és saját semmiségével. Ugyanakkor megtapasztalja, hogy maga Krisztus működik benne, és alakítja őt át. 

Pál megtérése után sem teljesen gyógyult, átalakult ember. Valamilyen betegség kínozza, amely nyilvánvalóan megalázó a számára. Pál egyenesen dicsekszik gyengeségével. Tudja, hogy elég neki Isten kegyelme. A szemmel láthatóan kínos betegség megtapasztalása nyitottá teszi Isten kegyelmére. 

A nehézségeknek, a reménytelen helyzeteknek az óriási „haszna”, hogy nyitottá tesznek minket arra, Aki nagyobb, mint mi. A remény ott kezdődik, hogy Isten felé fordulva nyitottá válunk az Ő vezetésére, az Ő üzenetére. Így növekszünk egyre jobban az alázatban! Csodálatos „utazás” ez!
Hogyan állsz a nyitottsággal az életedben? Mennyire vagy befogadó? Mennyire engeded, hogy Isten működjön az életedben? Az a jó, ha konkrétan megfogalmazod, mit tehetnél a nyitottság érdekében a következő időszakban!

A paradoxon azonban az, hogy épp ott leszünk a legnyitottabbak Isten és kegyelme iránt, ahol gyengék vagyunk, ahol elveszítjük az uralmat önmagunk felett. Az összetört, megsebzett és megtört szív nyílik meg Istennek.

És ez jó hír nekünk, hiszen azt jelenti, hogy a legnagyobb bajban is van reményünk! A reményünk alapja maga Krisztus.

A kincsünket, saját lényünket, azt a képet, amelyet Isten magának alkotott rólunk, épp a szántóföldön, a földben, a szemétben találhatjuk meg (Mt 13,44-46). A gyöngy Krisztus képe bennünk. A gyöngy a kagyló sebében nő. Ezért csak akkor találjuk meg a kincset önmagunkban, ha elérjük bensőnkben sebeinket. A seb azonban nemcsak az a hely, ahol kapcsolatba kerülünk saját valónkkal. Ott növekedhet a kapcsolat Krisztussal, ahol erőnk végére jutottunk, ahol nincs más hátra, mint hogy megadjuk magunkat, és ott sejthetjük meg, hogy teljes mértékben Krisztusra vagyunk utalva.

Kinyújtjuk és kinyújthatjuk kezünket az után, Aki megérinti és begyógyítja sebeinket. Ez a mi reményünk!

Aki hibátlan szeretne lenni, az szenvedélyével együtt elevenségét is kiirtja, gyengeségével együtt erejét is megsemmisíti. Sok idealista keresztény annyira el van foglalva a lelkében növő konkollyal (lásd a konkolyról szóló példabeszéd: Mt 13,24-30), annyira akörül forognak állandóan a gondolatai, hogy hibáit kiirtsa, hogy ettől maga az élet szenved csorbát. Ki kell tehát békülnünk a konkollyal, hogy növekedhessen a búza életünk szántóföldjén. 

Mert az ember ott nyílik meg az isteni kegyelem ajándéka előtt, ahol semmije sincs. Jézus boldognak nevezi a szegényeket, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, akik szomorkodnak, akik nem támaszkodhatnak önmagukra és saját erejükre, hanem teljes mértékben Isten kegyelmére szorulnak. De épp ott akar Isten bennünk élni, ahol szegények és gyengék vagyunk. 

A jó jövőkép élettel teli. A fókuszban az életnek kell állnia, akármelyik szakaszban is vagyunk. Itt belép a hit is. Egy keresztény ember jövőképe nem zárul le a ravatalnál. Ez csak egy szakasz lezáródása és ott kezdődik az örök élet. Ha ebben a perspektívában gondolkodunk, az egy életigenlés. Ez a hosszú távú cél átsegít minket az egzisztenciális alapküzdelmeken.

– Hogyan fejlesszük a jövőképünket? Milyen jellemzői lehetnek?

– A jó jövőkép a múlt kiértékelésén alapszik. Érdemes önvizsgálatot tartani, hogy honnan jöttem, hol vagyok most és merre szeretnék menni. Az eddig megtett út megelégedettséggel tölt-e el?

Esetleg elégedetlen vagyok? Megállapítom, hogy hány évemet tettem tönkre. Az első lépés ahhoz, hogy a jövőn tudjunk gondolkodni, a múlt átvizsgálása, hiszen nem a mából megyünk a jövőbe, hanem a múltból.

Viszont ennek a jelen az egyedüli megfogható pillanata. Az életünkre visszatekintve látnunk kell az áldásokat is. Miben voltam ügyes, mit sikerült jól megoldanom, mit harcoltam meg? Kell a vállveregetés „Azta…, ezért megküzdöttem!” Minden elrontott életben is vannak legalább apró sikerek.
A megtett útnak negatívumai is lehetnek. „Ott mi történt? Hol csúsztam el? Hol indultam rossz irányba?” Mindezeket kiértékelve megláthatjuk, hol is vagyunk ma. Innen kezdődik a jövőkép kialakítása. Most itt vagyok, de hol szeretnék leni 1, 10, 20 év múlva? A legtöbb ember ebbe nem gondol bele, csak sodródik. Szókratész azt mondja: „Egy át nem gondolt életet nem érdemes élni.”

A tudatos jövőképhez ezeket érdemes megfontolni: Mit szeretnék ki-építeni a saját életemben, a kapcsolataimban. Mire vágyom? Mi tart vissza attól, hogy az a vágy ne csak álom legyen, hanem egy cél?

– Mennyire változhat a jövőképem?

– Az életünk dinamikus, még akkor is, amikor úgy érezzük, hogy stagnálunk. Mi magunk is folyamatosan változunk. Annyi minden befolyásolja azt, hogy ki vagyok. Azt mondhatom, ma már nem az vagyok, aki tegnap voltam. A kitűzött céljaink változásának oka, hogy mi magunk formálódunk. Sőt! A körülöttünk lévő világ sem egészen az, ami tegnap volt. Az az ember, akinek nem változnak a céljai, az lehet nagyon kitartó, de makacs, vagy akár kényszeres is. Az egészséges ember tud alkalmazkodni az élethez, a szituációkhoz, a változásokhoz.

Éppen ezért a vágyai, céljai is folyamatosan csiszolódnak, ahogyan ő maga is. Mindenkit arra bátorítok, hogy időről időre érdemes átgondolni, hogy az az irány, amerre haladok, tényleg az való nekem?

– Mennyire „engedhetjük meg” magunknak, hogy optimisták legyünk?

– Sokszor mondják az optimista emberre, hogy naiv. Pedig ez nem igaz. Vegyük a klasszikus félig teli, vagy félig üres pohár esetét! A pesszimista azt mondja, hogy félig üres és az is mindjárt elpárolog. Az optimista pedig úgy gondolja, hogy félig tele van és még lehet is rá tölteni. A reálisan optimista azt mondja: „Látom, hogy nincs tele, hiszen csak félig van.” Erre a gondolkodásmódra az jellemzői, hogy látom az élet küzdelmeit, nehézségeit, azokat nem tagadom le, nem kamuzok magamnak. Tudomást veszek a negatívumokról, de közben látom a pozitívumokat is. Látom azt, hogy a küzdelmeim lehetőségek a fejlődésemhez. A próbatételekben kibontakozhatok. Összegezve: a reálisan optimista nem azt mondja, hogy csak a pozitív létezik. Elismeri a negatívat, amiben jó is van. Meglátja mind a kettőt. Ráadásul a rosszra, a kihívásra nem azt mondja, hogy itt mindennek vége, hanem, hogy lennie kell valamilyen megoldásnak. Hisz ebben. Van benne egy folyamatos, nyitott, reményteli kutatás.

Olyan, mint egy „kincsvadászat”. Vajon, hol találhatom meg a megoldást arra, ami most negatív? Itt megszoktam említeni Assisi Szent Ferenc imáját. Azt mondja: „Uram, adj türelmet, hogy elfogad-jam, amin nem tudok változtatni…” – elismerem, hogy vannak ilyenek. „Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet…” – ez az a reményteli optimista viszonyulás, hogy a dolgokon tudok módosítani; „és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.” A pesszimista szerint semmin nem lehet változtatni, fogadd el így! Ez van. Az élet nyomor, szenvedés, aztán meghalunk.

– Lehet-e és hogyan fejleszteni az optimista hozzáállásunkat?

– Igen, lehet fejleszteni. Az érzelmi intelligenciának a része az optimizmus, ami fejleszthető. Ha már felfedezzük, hogy pesszimista a hozzáállásunk, az már a fejlődés kezdeti lépése. Sőt! Felismertem és be is láttam. Még őszinte is vagyok magammal. Következő lépés az elhatározás, ki akarok ebből nőni. Például, az elém kerülő próbatételekre mindig azt mondom: hiába. Amikor ezt a szót kiejtem magamban, akkor felteszek egy provokáló kérdést: „Biztos, hogy hiába? Nincs más alternatíva?” Érdemes észrevenni a gondolati rutinjainkat és azokat kihívás elé állítani, módosítani. Nem azt kell helyette mondogatni, hogy megoldható, megoldható, hiszen az önámítás lenne. A „belső kazettáinkat” nem lehet csak úgy átírni, mert meggyőződésből fakadnak. Tegyem fel a kérdést: „Nekem tényleg soha semmi sem sikerül? Hogy jutottam mégis idáig? Van otthonom, házastársam, gyermekeim.” Ne kidobáljunk, értéktelenítsünk, hanem értékeljük az eddig megtett utat. Igazából az optimizmus reménnyel való viszonyulás a holnaphoz.

Érdekes a Bibliában, amikor Isten valamilyen útra küldi Izrael népét, azzal kezdi: „Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomból.” Miért mutatkozik be újra és újra? Ekkora demens lenne a népe? Nem. Azt akarja ezzel mondani, hogy ott volt velük a pusztában, a küzdelemben. Nem változott, ugyanaz az Isten, aki kihozta a szolgaságból, átsegítette a próbatételeken. Nézzen vissza, adjon hálát és bízzon benne, mert Ő ma is ugyanaz. Kísérni fogja továbbra is.

– Hogyan kapcsolható össze az optimizmus és a remény?

– Az optimizmus egy viszonyulás. A remény éltet, érzelmekkel teli. Ez gyengédebb, testesebb érzés. A remény nagyobb ívet ír le, nagyobb perspektíva, érzelmi hozzáállás. Olykor a megoldhatatlanon is túlmutat. Például, minden diagnózis ellenére hiszem a gyógyulást. Az optimista ember reménnyel tervez, gondolkodik. Bízik abban, hogy előbb-utóbb megtalálja a működőképes megoldást. Képes azt is mondani, hogy „reális vagyok, ezt el kell engednem.” Vannak megoldhatatlannak tűnő dimenziói az életünknek.

A remény belekapaszkodik abba, ami túlmutat az emberi dimenzión. Ez az Isten. A remény azt mondja, egyszer találkozunk akkor is, ha most a földi életben elválunk. Ez már nem optimizmus. Sokkal több. Egy hittel töltött, mélyebb viszonyulás ahhoz, hogyan alakul a holnapunk.

Előfordul, hogy reménykedünk párkapcsolatban, gyermekáldásban, gyógyulásban, kibékülésben, egzisztenciális biztonságban, stb. Ennek a reménykedésnek több aspektusa van.

Nem csak a remény beteljesülése, hanem az az érzelmi állapot, ahogy az életet közben élem. Az tévedés, hogy a remény csak akkor válik hasznossá, ha beteljesül. Ha nem realizálódik, akkor csalódunk, de az odáig elvezető út élettel telibb volt.

Ha én reménykedem a gyermekáldásban, akkor a házastársammal mindent megteszünk, ami emberileg megtehető. Akarunk adni egy plusz hozzáállást, ahol az ember és a világ képességei véget érnek, mert ott kezdődnek a csodák. Persze van, amikor Isten nem adja meg a csodát. A remény ekkor nem azt mondja, hogy minden hiába való volt. Mindezzel együtt meg kell keresnünk azokat a dolgokat, amelyekben reménykedhetünk.

Ha csalódunk a reményünkben, akkor a legegészségesebb dolog odamenni Istenhez és azt mondani: „Nem adtad meg, pedig annyira kapaszkodtam beléd. Nem értelek. Fáj.” Az Isten válla elég erős, hogy elbírja viselni a könnyeinket, tombolásainkat, dühünket. Én sem értem ilyenkor, de egyet tudok, egyszer majd érteni fogom. Most csak azt tudom, hogy Istenbe akarok kapaszkodni a legnagyobb mélységben is.

Ha a földi vágyaimat nem is teljesíti, van még egy reményem, amiben biztosan nem fogok csalódni. Egyszer, Veled, Istenem, találkozok. A reménynek több szintjét különböztethetjük meg. A földi vágyakat és ami mindezt felülírja és túlmutat rajtuk, az örök életbe vetett reményt. Nem szabad általánosítani, hogy ha egy reményben csalódok, akkor mindegyikben fogok. Hangsúlyoznám, hogy a csalódást fel kell dolgozni, amihez idő kell. Nem lehet úgy, hogy ma csalódtam, holnap már új reményt keresek.

A léleknek is van gyógyulási ideje, nem lehet sürgetni. Ezt engedjük meg magunknak. A Bibliában az első laptól az utolsóig egy gyönyörű ív mutatkozik meg, aminek a lényege az, amit Isten mond: „Veled vagyok!” Visszanéz velem a múltra és kinyilvánítja, hogy velem volt minden küzdelemben. Támogatott, hamarabb szeretett, mint azt én tudnám. Ne félj, most is veled vagyok! Amerre mész, arra is veled leszek! Azt szoktuk kérni, hogy mentsen ki a sötét, nyirkos veremből. A jobb ima az lenne, ha azt kérnénk, gyere mellém, mutasd meg magad itt a sötét veremben. A legcsodálatosabb beteljesedés annak a tudata, hogy egy nap én leszek Ővele, de az már örökké fog tartani.

Az Isten jelenléte az életünkben az igazi reménységünk. A vágyak, a célok emberiek. Kellenek, hiszen ez az élet! Isten mindig is velem akar lenni. A múltban, a jelenben, a jövőben és az örökkévalóságban. Ha ebbe tudunk kapaszkodni, akkor sokkal többet ki-bírunk, mint amit el tudnánk képzelni.

Békességgel, élettel betelve bírjuk elhordozni az élet terheit. Azt kívánom az Olvasónak, találja meg azt az élettel teli jövőképet, ami az Isten jelenlétéről beszél a múltunkban, a jelenünkben, a jövőnkben és az örökkévalóságban.