„Minden lehetséges annak, aki hisz!”  

Az új év első hónapjában Simon Dorottya tanulságos történetét hoztam számodra, aki a szalézi rend missziós munkája révén 2021 őszén öt hetet töltött el Ghánában önkéntesként egy gyermekvédelmi központban, ahol gyermekmunkából kimentett gyerekek élnek.
Ez a történet hűen kifejezi a Laudetur Klub mostani mottóját: Hallgass a belső hangra!

Íme Dorottya tanúságtétele:

“Közel fél év távlatából azt mondhatom, ez volt eddigi életem legnagyobb kalandja és belső utazása is egyben. A komfortzónámból kilépve egy új világlátást kaptam, önismeretet gyakoroltam, megerősödtem a hitben és sokkal bensőségesebb lett az Isten-kapcsolatom. Öt Afrikában töltött hét alatt rengeteg olyan dolog történt, ami pozitív irányba változtatta meg az életemet. 

Amíg „nem jutott eszembe”, hogy Ghánában szeretnék önkéntes lenni, HR-esként dolgoztam. Régebben mindig megérintett, amikor az afrikai gyerekek helyzetéről hallottam, és vágytam rá, hogy egyszer valahogyan én is segíthessek.

Neked van-e olyan vágyad, ami időről-időre eljön benned, ami „nem hagy békén”, ami hajt…? Lehet, hogy ez a vágyad, ez a belső hang Istentől jön?

A kiutazásom előtt kb. egy évvel találkoztam először egy felhívással, de akkor még nem lehetett konkrétan jelentkezni, csak az önkéntességről szóló tervezet volt elérhető. Már akkor átfutott az agyamon az a merész gondolat, hogy talán jelentkezem majd valamikor. De utána nem foglalkoztam a gondolattal, nem is beszéltem róla senkinek. Majd néhány hónap múlva újra szembejött velem a lehetőség, s ekkor már nyitott volt a pályázás. Lelkesen, de megfontolt óvatossággal jelentkeztem. Lelkesen, mert azt éreztem, hogy nekem oda kell mennem. Másrészt óvatosan is, mert nem tudtam, mire számíthatok, és mit tudnék én tenni értük. 

Meg persze volt egy csomó olyan külső körülmény, ami visszatartott. Például a munkám. Tisztában voltam vele, hogy több mint egy hónapra nem hagyhatom itt a feladataimat. De a beteg nagymamám miatt is fontolóra kellett vennem a dolgot. Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, amikre nem volt egyszerű egyértelmű választ találni. De tettem a dolgomat és készülődtem. Lelkileg is. Az volt az érdekes, hogy minden szembejövő akadály ellenére azt éreztem, nekem Ghánába kell mennem és be kell jutnom a programba. 

Ha elindulsz egy úton, mindig lesznek akadályok, visszatartó erők, olyan emberek, akik megpróbálnak lebeszélni a vágyaidról! Imádkozz, hogy valóban ez e a te utad! Ha igen, akkor az Isten gondoskodni fog arról, hogy tovább tudj haladni.

A különböző tesztek után egy több napos képzés következett. A program végéig adtam magamnak haladékot, hogy végleg döntsek a részvételről. Magával ragadott a képzési folyamat! Úgy éreztem, hogy választ találtam a legfontosabb kérdéseimre a kiutazással kapcsolatban. Viszont a teljes megbizonyosodáshoz elcsendesedésre is szükségem volt. Egyedül Isten tanácsát akartam hallani. Nem szerettem volna, ha külső befolyás ér, amíg a döntésemet meg nem hoztam, így sokat imádkoztam. Ez jó „taktikának” bizonyult. A csendben meghallottam a választ: semmi kétségem nem volt afelől, hogy utazok! 

Aztán megkaptam a hivatalos értesítőt a programszervezőktől is, hogy mehetek a ghánai misszióra. Csodálatos érzés volt! Innentől kezdve lehetetlent nem ismerve készülődtem. Izgalmas, érzelemdús időszak következett. Az elém gördülő akadályok csak megerősítettek az elhatározásomban. Nagyon sokan próbáltak lebeszélni, de egy pillanatig sem éreztem azt, hogy újra kellene gondolnom a döntésemet. Felvettem a szükséges oltásokat, a munkahelyemen sikerült találni új kollégát a pozíciómra, én pedig felmondtam. Már csak az okozott nehézséget lelkileg, hogy a nagymamám állapota rosszabbodott. Nagyon nagy fájdalmai voltak, a gyógyszerek nem használtak; ezt nehéz volt látni az utazás előtti utolsó napokban. Sokat beszélgettem vele erről, és ő volt az egyike azoknak, akik bátorítottak, hogy menjek. Legkevésbé sem szerette volna, ha miatta kihagyom a számomra missziónak tekintett utat. Rettentő nehéz volt az elköszönés. De Istenbe vetett bizalommal elindultam.  

Ghánában a szaléziak nyitott, befogadó közössége várt minket. Korábban nem ismertem a rendet, de valóban a lelki fejlődésünket szolgálta, hogy részesei lehettünk az életüknek egy rövid időre. Délutánonként közös ima volt, felolvastunk és hallgattuk egymás tanúságtételét. Vasárnaponként együtt jártunk szentmisére. A szertartást áthatotta az afrikai kultúra színessége, zenéje, és a szalézi rend jókedvű, barátságos hangulata. A közös vacsorák közösségformáló ereje által egymást támogató, őszinte barátok lettünk. Ezek a pillanatok nagyon meghatározóak voltak az egész ott tartózkodásunk alatt. Így tudtunk egymásnak kapaszkodót nyújtani a nehéz helyzetekben. 

Mert hát voltak megpróbáltatások… Például gyakran előfordult, hogy nem volt víz. Ott természetes, hogy bizonytalan időre megszűnik a vízellátás. Aztán meg kellett szokni a napi több kilométeres sétákat a Gyermekközpontig az afrikai melegben. Vagy a rendszeres küzdelmet a bogarakkal, kisebb csúszómászókkal. De korlátozottan tudtam használni az internetet és a közösségi média felületeit is. 

Amikor a vágyott úton haladsz, akkor sem szűnnek meg a megpróbáltatások! Ne feledd, ezek a hited próbái és nem az Isten akar elbizonytalanítani, nem Ő „gondolta meg magát”!

Az önkéntes munkánkból adódóan számunkra szinte elképzelhetetlen élethelyzetekkel találkoztunk. Sok gyermek történetét megismertük. Ahhoz, hogy megfelelően tudjunk hozzájuk közeledni, erős hitre volt szükségünk. Sokan még soha nem jártak iskolába, vagy a gyermekmunka miatt abba kellett hagyniuk a tanulást. Ez rendkívüli hátrányt jelent az érvényesülés tekintetében. Ezért tartottuk fontosnak, hogy a néhány hét alatt olyasvalamit adjunk a kezükbe, ami maradandó és a későbbiekben hasznukra válik nekik majd ott, ahová születtek. 

Az egyik legfontosabb dolog, amit ott tanultam, az az, hogy ha áthelyezzük a fókuszunkat valami olyanra, ami gyümölcsöző, aminek mi magunk is örülünk és tudjuk, hogy azzal valakinek szebbé tesszük a világot, akkor a saját életünk is szebbé válik.

Ráadásul, ha ezt hittel tesszük, akkor megtapasztalhatjuk Isten valódi erejét: miközben én azért dolgoztam, hogy a Gyermekközpontban lakó kicsiknek reményt adjak, otthonról azt a hírt kaptam, hogy a nagymamám jobban van. Amikor megláttam róla a mosolygós fotót, az jutott eszembe, hogy „minden lehetséges annak, aki hisz” (Mk 9,23). Hittem, hogy rábízhatom őt a Gondviselésre. Az én fizikai jelenlétem csak másodlagos. Hittem, hogy öt hét után újra találkozhatunk! 

Mi az, amire vágysz ebben az évben? Mi az, amire késztetést érzel? Pl.: odafordulni jobban szeretteid felé? Munkahelyet váltani? Jobban részt vállalni az egyházközségi közösségi életben? Tanulni valami új dolgot? Elutazni, elzarándokolni valahová?

Kedves Klubtag!
Mi az, amit tanultál Dorottya tanúságtételéből? Mi az, ami megérintett? Neked mit „súg” a belső hangod?

Január 08. – Urunk megkeresztelkedése
Olv.: Iz 42,1-4.6-7; Zs 28; ApCsel 10,34-38
Evangélium: Mt 3,13-17

Naszreddinről, az Iszlám egyik bölcséről beszélik a következő történetet: Egyszer egy férfi egy kacsát hozott ajándékba Naszreddinnek, aki levest főzött belőle, s tisztelettudóan meghívta a levesre a kacsát ajándékozót is. A leves igen jól sikerült, híre is ment annak! Egyszer csak beállított egy asszony Naszreddin házába: „Én annak a férfinak a húga vagyok, aki neked a kacsát hozta. Nem vendégelnél meg engem is?” Naszreddin meglepődött, de készségesen ebédet főzött és megkínálta az asszonyt. Néhány nap múlva egy másik férfi állított be, ezúttal családostul. „Én annak a férfinak a húgának az unokatestvére vagyok, aki neked múltkor a kacsát hozta. Szívesen megkóstolnánk mi is azt a jó kacsalevest!” Naszreddin most már bosszankodni kezdett, de mégis kiment a piacra, kacsát vásárolt, s megfőzte levesnek. Alig egy pár nap múlva ismét népes társaság érkezett Naszreddinhez.
A vezetőjük bemutatkozott: „Én ama férfi húgának az unokatestvérének a sógorának a nagybátyja vagyok, aki neked múltkor a kacsát hozta. Szeretnénk mi is a vendégeid lenni.” Naszreddin erre már igen mérgesen egy tál vizet állított az asztalra. Amikor a vendégek megkóstolták, felháborodottan kiabáltak: „Hát ez meg mi?” „Ez annak a kacsának a levesének a levesének a levesének a levese, amit nekem múltkor a ki tudja milyen ági rokonotok hozott!” – válaszolta a bölcs.  

Jézus megkeresztelkedésének ünnepén nézzünk magunkba, s gondoljuk végig, mit is jelent számunkra az, hogy megkereszteltek vagyunk, hogy keresztények vagyunk! Jelent-e egyáltalán valamit? Bizony, sajnos manapság olyan „felhígult” a legtöbb úgynevezett keresztény hite, vallásgyakorlata, mint ama bizonyos kacsa levesének a levesének a levesének a levese. Milyen óriási elkötelezettséget, valódi életmódváltást jelentett a keresztség felvétele az első századokban! Megtért emberek kérték a szentség felvételét, akik belátták előző, pogány hitük hamisságát, belátták korábbi életük bűneit, s valóban új életet akartak kezdeni. Az üldözések közepette kockáztatták ezzel állásukat, vagyonukat, sőt nagyon sokszor az életüket is. Rengetegen vértanúkká lettek keresztény hitük miatt. Számukra nem volt teher a mindennapi imádság, a szentmisén való részvétel, a testvéri közösségben való kitartás: óriási fáradalmakat, veszélyeket is vállaltak miatta, akkora öröm töltötte el szívüket, hogy Jézus barátai lehetnek, hogy a mennyei Atya gyermekei és az örök mennyei haza örökösei lehetnek. A későbbi századokban is hatalmas tömegek vállalták magukra elkötelezetten a keresztségből fakadó nem könnyű krisztusi életformát, s botladozva ugyan, de kitartottak benne.   

Mit látunk ezzel szemben napjainkban? A keresztség kérésekor az indok legtöbbször ez: „Ó, hát nálunk mindenki meg van keresztelve! A nagymama annyira szeretné, ő rendszeresen járt templomba, amíg bírt. Nálunk ez hagyomány.” Stb. stb. A keresztségből, ami a megtérés és az igaz hit elsajátításának szentsége volt, egyfajta mindenkinek feltételek nélkül, törvényszerűen kijáró „örökség” lett. Akárcsak a többi szentségből is. Még az egyház érezze magát megtisztelve és lekötelezve, ha valaki hajlandó megkeresztelkedni vagy a gyermekét megkereszteltetni, első áldozáshoz járulni vagy netán még a bérmálást is kérni!  

Az örökségeket a mai ember nem igazán becsüli meg! A szentség személyre szóló ajándék, nem puszta örökség! A nem személyes örökség értéke előbb-utóbb elsikkad! Jézus megkeresztelkedése: nem a bűnbánat miatt szükséges, hanem ezzel kinyilvánítja, hogy Ő Isten engedelmes Fia, Aki elindul, hogy teljesítse az Atyától rábízott küldetést.
A keresztség számunkra sem csak egy fényképezhető szertartás. Küldetésünk van ettől a pillanattól. Mi is Isten gyermekei vagyunk, akiknek ehhez méltóan is kell élniük. Élő köveivé kell lennünk az Egyháznak, Krisztus Testének.

Mit jelent a keresztséghez, a keresztény névhez méltó életmód? A bűnbánat, az állandó megtérés lelkülete. Isten akaratának keresése és teljesítése életünkben. Testvéri elkötelezettség a többi kereszténnyel szemben. Élő kapcsolat – főként az imában és a szentségek vételében – az Istennel, a mi Atyánkkal és Jézus Krisztussal.    

***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Karácsony napja volt, valamennyien a templomba mentek, csak nagyanyó és én maradtunk odahaza. Azt hiszem, az egész házban egyedül voltunk. Mi azért nem mehettünk a többiekkel, mert egyikünk nagyon fiatal volt, a másikunk pedig már nagyon öreg. És mi mindketten olyan szomorúak voltunk, hogy nem mehettünk el a hajnali misére és nem gyönyörködhettünk a sok-sok égő gyertyában. Amint így egyedül üldögéltünk, elkezdett nagyanya mesélni.

– Volt egyszer egy ember – mondta, – aki kiment a sötét éjszakába, hogy tüzet kölcsönözzön. Házról-házra járt és mindenhová bekopogtatott. – Jó emberek segítsetek rajtam! – mondta. – A feleségemnek gyermeke született és tüzet akarok gyújtani, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet.

De késő éjszaka volt és mindenki mélyen aludt. Senki sem válaszolt.

Az ember tehát csak ment, mendegélt. Végre észrevette, hogy nagy messze valami tűz világol. Abban az irányban vándorolt tovább és meglátta, hogy a tűz kint a szabadban lobog. Fehér juhnyáj pihent és aludt a tűz körül és egy öreg pásztor üldögélt ottan és őrizte a nyájat.

Mikor az ember, aki tüzet keresett, odaért a juhokhoz, meglátta, hogy három hatalmas komondor fekszik a pásztor lábánál. Mind a három fölébredt, mikor arrafelé tartott, kitátották széles szájukat, mintha ugatni akarnának, de egy hang sem hallatszott. Az ember látta, hogy a szőrük fölborzolódott a hátukon, látta, hogy éles foguk fehéren villogott a tűzfényben és hogy nekirohannak. Érezte, hogy az egyik a lába felé harap, a másik meg a keze felé, a harmadik pedig a torka felé. De mintha a foguk, amikkel harapni szerettek volna, nem engedelmeskedett volna és így az embert semmi baj nem érte.

Most az ember tovább akart menni, hogy megkapja, amire szüksége van. De a juhok olyan sűrűn feküdtek egymás hegyin-hátán, hogy nem tudott előre jutni. Ekkor egyszerűen fellépett az állatok hátára és úgy ment a tűz felé. És egy állat sem ébredt fel, de még csak meg sem mozdult.

Idáig jutott el nagyanya a mesélésben, anélkül, hogy megzavartam volna, most azonban igazán félbe kellett szakítanom. – Miért nem mozdultak meg a juhok, nagyanyám? – kérdeztem. – Azt majd meghallod nemsokára, – mondta nagyanya és tovább folytatta a történetet.

– Mikor a férfi már közel ért a tűzhöz, a pásztor feltekintett. Öreg, haragos ember volt, barátságtalan és kemény mindenkivel szemben. Mikor meglátta, hogy az idegen feléje közeledik, felkapta hosszú hegyes botját, mely mindig a kezében volt, mikor a nyájat őrizte és az idegen felé hajította. A bot sivítva röpült a vándor felé, de mielőtt eltalálta volna, elkanyarodott tőle és búgva sivított el mellette, ki a mezőre.

Mikor nagyanya idáig jutott, ismét félbeszakítottam. – Nagyanyám, miért nem akarta a bot eltalálni azt az embert? – Nagyanya azonban nem is törődött a kérdésemmel, hanem tovább folytatta az elbeszélését.

– Most odalépett az ember a pásztorhoz és így szólt hozzá: Jó ember, segíts rajtam és adj kölcsön egy kis parazsat! A feleségemnek gyermeke született és tüzet kell raknom, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet.

A pásztor a legszívesebben nemet mondott volna, de azután a kutyákra gondolt, melyek nem harapták meg az idegent, meg a juhokra, melyek nem ugrottak föl és végül a botjára, mely nem akarta eltalálni, bizony megijedt és nem merte megtagadni tőle, amit kért.

– Végy csak, amennyi kell! – mondta az idegennek.

A tűz már éppen kialvóban volt. Nem volt ott már sem darabfa, sem gally, csak nagy halom zsarátnok, az idegennek pedig nem volt sem tűzlapátja, sem serpenyője, amiben a parazsat elvihette volna.

A pásztor jól látta ezt és azért újból biztatta: – Végy csak amennyi tetszik! – és már előre örült annak, hogy az idegen úgy sem fog tudni tüzet vinni magával.

Az ember azonban lehajolt és puszta kezével nehány parazsat kapart elő a hamuból és azt a köpenyébe takargatta. És a parázs sem a kezét nem égette meg, mikor hozzányult, sem a köpenyét, amiben úgy vitte, mintha csak dió vagy alma lett volna.

Erre már harmadszor szakítottam félbe a mesét. – Nagyanyó, miért nem akarta a parázs megégetni annak az embernek a kezét?

– Mindjárt meghallod, – mondta nagyanya és tovább folytatta a történetet.

– Midőn a pásztor, aki gonosz és haragos ember volt, mindezt látta, akkor nagyon elcsodálkozott: – Micsoda éjszaka lehet ez, hogy a kutyák nem harapnak, a juhok nem félnek, a botom nem talál és a tűz nem éget? Visszahívta az idegent és ezt kérdezte tőle: – Minő éjszaka ez? És hogy van az, hogy mindenek olyan kegyesek hozzád?

Erre az idegen így felelt: – Én nem mondhatom meg Néked, ha magad nem látod! – És azzal tovább sietett, hogy minél előbb tüzet rakhasson és felmelegítse a feleségét és a kisdedet.

A pásztor azonban úgy gondolta, hogy nem téveszti el a szem elől ezt az embert, míg meg nem tudja, hogy mit is jelentsenek mindezek. Fölszedelőzködött tehát és utána ment, míg el nem jutott oda, ahol az lakott.

Ekkor látta a pásztor, hogy az idegennek még csak kunyhója sincsen, hanem csak egy sziklabarlangban feküdt a felesége és a gyermeke és ott semmi más nem volt a hideg sivár kőfalaknál.

A pásztor úgy gondolta, hogy a szegény ártatlan csecsemő halálra fázik a barlangban és bár keményszívű ember volt, mégis ellágyult és segíteni akart a gyermeken. Leoldozta hát válláról a hátizsákját és elővett belőle egy puha, fehér báránybőrt, odaadta az idegennek és azt mondta, hogy takarja be vele az alvó kisdedet.

De alig hogy megmutatta, hogy ő is tud jószívű lenni, a szemei egyszerre fölnyíltak és olyant látott, amit eddig nem láthatott és olyant hallott, amit eddig nem hallhatott.

Látta, hogy ezüstszárnyú kis angyalkák állanak sűrűn körülötte és mindegyikének hárfa van a kezében és mindegyik hangosan énekelte, hogy ma született nékünk a Megváltó, aki a világot feloldja bűneiből.

Most aztán megértette, hogy miért volt ma éjszaka minden olyan vidám és hogy miért nem akart rosszat tenni senki sem.

De nemcsak a pásztor körül voltak angyalok, hanem angyalokat látott, ahová csak tekintett. Ott ültek bent a barlangban, ott ültek kint a hegyen és ott lebegtek fent az égben. Csapatostól jöttek és mentek, de mindannyiszor megálltak és megnézték egy pillanatra a kisdedet.

Oly nagy öröm, vigasság, ének és zene volt a sötét éjszakában, aminőt ő eddig soha sem látott. Úgy megörült, hogy felnyíltak szemei, térdre borult és úgy adott hálát az Istennek.

Midőn idáig jutott el nagyanya, felsóhajtott és így szólt: – És amit ez a pásztor látott, azt mi is megláthatjuk, mert az angyalok minden karácsony éjjel fent lebegnek az égben, csak észre kell vennünk őket.

Majd kezét a fejemre téve, így szólt nagyanyám: – Emlékezz erre vissza, mert ez igaz, mint ahogy én látlak téged és te látsz engem. És nem a gyertyáktól, nem a lámpáktól függ, nem a holdvilágtól, avagy a napfénytől függ, hanem az a legfontosabb, hogy olyan szemünk legyen, amely meglátja az Úr dicsőségét!

Selma Lagerlöf

* * *

Kedves Klubtag!
Mi az, ami leginkább megérintett a történetből? Mi az, amiért most imádságot kérsz a többiektől? Írd le nyugodtan itt a hozzászólásnál:

„Nem tudtátok, hogy atyám dolgában kell lennem?” – kérdezte Jézus a szüleitől. Nem tudták!

Hát ezért ez már mégis csak sok! Máriát és Józsefet is a megtérők közé soroljuk? Az üdvösség útját mindenkinek végig kell járnia. Mária szívében is lassan tárult föl a Titok. Az istenismeret: út, amely mindenki számára lassan, lépésenként tárul föl.

József és Mária: valami félreértett jámborság szereti elválasztani őket egymástól, s csak Máriáról lelkendezni. Úgy találkozunk velük először is, hogy Jegyesek. Szerelmesek, ezért szeretnének házasságot kötni. Istenhez hűséges fiatalok, ezért lesznek képesek arra a párbeszédre, amely hatalmasat fordít életükön.

Szívük, gondolkodásuk tisztaságára jellemző, hogy mindkettőjüket félelem tölti el, amikor meghívásukat kapják.
Ne félj Mária! Ne félj József!

Isten úgy jön el hozzánk, hogy a történelem mellékszereplőit választja

A család, amelybe belép, éppen, hogy elindul a maguk nagyon féltett, bensőséges és törékeny kapcsolatának útján. Egy fiatal ács és – valószínű – hasonló szerény társadalmi rétegből származó lány szerelmét választva legméltóbb helynek. Ennek a leendő ifjú párnak még nincsenek elvárásaik, beidegzett „konfliktus megoldási technikájuk” – ahogyan ma mondanánk. Mélyen hisznek, s szerelmük is Istenre hangolt. A tiszta szerelem alapja: megőrizni a belső hallást és látást.

Nem minden érthető Máriának, hogy miről is beszélnek a pásztorok azon az éjszakán. Ő egészen a Gyermekkel volt eltelve: Édesanya. Mária pedig szívébe véste szavaikat és el-elgondolkodott rajtuk (Lk2,19). Isten az ő számára is titok, de nem titkolózó. Hallgatni kell, s eljön az idő, amikor világos lesz.

A hívő ember az, aki többet hallgat az imádságban, mint beszél. A félelem tisztessége: a hitben az ember befogad, Isten irányít, s nem tudjuk, merre vezet. Akkor mi a biztonság? A hit éppen azt jelenti, hogy Isten benned az Út!

Visszatérve József és Mária kapcsolatára: elválaszthatatlanokká lesznek, amikor elfogadják hivatásukat. Isten tapintatos szeretetének megnyilvánulása, hogy külön-külön beszél velük. Igent mondanak az Úr üzenetére… Nem közvetlenül szólítja meg őket a Mindenható. Olyan utat választ, amely felfogható számukra: tudja, mit bír el az emberi szív.

Megtanulhatjuk Máriától azt, hogy mint az Ő életében, úgy a miénkben is Isten megismerésének útja lassan, lépésről lépésre tárul fel életünkben. S ezt türelemmel kell várnunk.

A Szűz tudja, hogy ami benne végbemegy, nem érte van, hanem általa minden emberért. Ő Isten útja az emberekhez, a „kegyelem csatornája”, ahogyan Szent Bernát mondja. (Pierre Dumoulin: Il Magnificat – Una preghiera di lode. Edizioni Dehoniane Bologna 2015)

Bízhatunk abban – attól, hogy nem értjük, mi miért történik úgy életünkben, ahogy történik, de odaadás és készség van bennünk akarati szinten (Jézusnak, Istennek), attól még Jézus velünk marad, „értetlen” emberekkel.

Felismerve Isten csodás tetteit a maga életében, Mária megmutatja a meglepetésből a reményre vezető utat. Meglepődni: hagyni magunkat belesodródni az isteni cselekvésbe, hálát adni, elismerve a kapott kegyelmeket, és aztán emlékezni a csodálatra.

Az emlékezés, amikor dicsőítünk, kifejezi azt a képességet, hogy képesek vagyunk a még nagyobb kegyelmek befogadására. (Pierre Dumoulin: Il Magnificat – Una preghiera di lode. Edizioni Dehoniane Bologna 2015)

„Ne félj Mária! Ne félj József!”

Isten meghívásától sokszor félünk. Talán azért, mert az ismeretlent nehéz félelem nélkül választani. Hogyan lehet mégis igent mondani? Mi adhat bátorságot?

A félelmünk alapja a bennünk lévő hamis istenkép alapján született elvárásunk. Isten velünk van. Nem megy előre, hogy felszedje utunkon a szemetet, amit tegnap dobáltunk el.

Aki igent mond Istennek, az kilép a fantáziájából, a magáról alkotott képzelgésekből. Szép elgondolásokból is. Istent elhagyni Istenért… Ahogyan a zsoltáros mondja: Isten, én Istenem, téged kereslek, utánad szomjazik a lelkem! (Zsolt 63,2) Azt az Istent vágyom, aki van.

Mondogathatjuk-e magunkban folyamatosan visszaeső bűnös és mulasztó emberként, hogy: Ne félj János! Ne félj Judit! Ne félj Te… Mikor mondogathatjuk ezt bizalommal és azzal a biztonsággal, hogy Isten biztosan velem, velünk van?

Biztonságot egy élő kapcsolat ad, de ha te azt mondod, hogy szeretnék hozzád menni a vízen, akkor Ő azt mondja: Gyere! Jézus a követőit nem vízen járásra hívta meg. Abszolút biztos, hogy velünk van, amikor a legkisebbekben őt szeretjük. Éheztem, ennem adtatok…

Ez vonatkozik anya-apa-gyermek kapcsolatra, beteggondozóra, szomszédra, okvetetlenkedő vásárlóra.

Dr. Prof. Sávai János

* * *

Kedves Bibliaiskola résztvevő!
MILYEN ÉRZÉSEK, GONDOLATOK SZÜLETTEK MEG BENNED? MILYEN TANULSÁGUL SZOLGÁLT SZÁMODRA?  ÖRÖMMEL VESSZÜK, HA MEGOSZTOD!

Január 01. – Újév napja, Szűz Mária Istenanyasága 
Olv.: Szám 6,22-27, Gal 4,4-7 
Evangélium: Lk 2,16-21   

Egyik reggel az út közepén egyszer csak ott feküdt egy jókora kődarab. Az autósok kerülgetni kezdték, a forgalom lelassult. Élénk káromkodás, szitkozódás, dudaszó közepette egyre hosszabb dugó torlódott fel az úton. Délelőtt 11 óra tájban küldöttség alakult a polgárokból, akik tiltakozni mentek a városháza elé. Déltől kezdve a szakszervezetek háromnapos sztrájkot hirdettek. A diákok mind az utcára vonultak tüntetni. Délután kettőre megalakult a „Le a kővel!” Mozgalom. Az összes TV és minden újság riporterei különböző szögekből fényképezték, filmezték a követ, interjúkat készítettek a tüntetőkkel és provokatív kérdésekkel bombázták a városvezetőket. Este hat óra felé egy zöldségárus közeledett az úton, kopott, régi furgonján. Meglátta a követ. Megállt az út szélén, kitette az elakadásjelzőt, majd odalépett a nagy kőhöz. Nekiveselkedett, és egy-két perces erőlködés után félregördítette az útról, bele az árokba. Amikor a kő belegurult az árokba, a zöldségárus észrevette, hogy ragasztószalaggal egy borítékot erősítettek rá a kőre. Letépte és felnyitotta a borítékot. Egy hatalmas összegről szóló csekk volt benne, annak a személynek kiállítva, aki félregördíti a követ. Valamint mellékeltek egy komoly állásajánlatot is annak a nagyvállalatnak az egyik vezetői posztjára, amelynek vezérigazgatója a csekket kiállította.  

Az év vége és az új év beköszöntése mindig alkalmat kell, hogy szolgáltasson arra, hogy értékeljük a múltat és tervezgessük a jövőt. Természetesen a hívő ember tudja, hogy az idő és az örökkévalóság Ura az Isten, és hogy a jövője az Ő kezében van, de azért szembesül a saját felelősségével, küldetésével is. Isten soha nem ígér nekünk olyat, hogy Ő oldja meg helyettünk az életünk problémáit. Nem ígér könnyű jövőt áldozathozatal, kitartó kötelességteljesítés nélkül. Isten arra hív meg, hogy legyünk felelősségteljes munkatársai a világ és az emberi társadalom szebbé, jobbá tételében, különösen pedig saját boldogságunk és a ránk bízott emberek boldogsága munkálásában.  

Érdemes ebből a szempontból is mérleget készíteni az elmúlt évről: mennyire voltam hajlandó személyesen megküzdeni a rám váró feladatokkal, mennyire láttam meg a szeretet lehetőségét a problémák, akadályok leküzdésében? Vagy mindig másoktól vártam a megoldást? Másokra hárítottam annak felelősségét is, amit nekem kellett volna megoldanom? Másokkal szemben elégedetlenkedtem, holott én nem nyújtottam elégséges odaadást és szeretetet?  
Sajnos, a közgondolkodás és „közerkölcs” könnyen elvihet egy ilyen hárító, magamat kímélő, másokat vádoló irányba. Azonban ez nem old meg semmit. A rám váró követ mások csak nagyon ritkán fogják elhengeríteni az utamból. Az elégedetlenkedés, másokra mutogatás ráadásul rossz közérzetet teremt bennem, rontja az általános hangulatomat, még jobban lebénítja a teljesítőképességemet, sőt olykor gyűlöletet kelt mások iránt. Ha azonban megküzdök az életem nehézségeivel, akkor az áldozat és a fáradság mellett tapasztalni fogok sikerélményeket is! Értelmesnek érzem az életem, még ha sokszor nehéznek is! Ráadásul jó példát adok másoknak, másokat is segíthetek abban, hogy fel merjék vállalni a mindennapi terheket, ne hárítsák másokra saját feladataikat, ne keressenek bűnbakot olyasmiért, amiben elsősorban ők a felelősek.   

Természetesen hiszünk abban is, hogy Isten mellettünk állt az elmúlt év küzdelmeiben és jövőre is segítségünkre lesz. Nem csak a saját erőnkből kell emelgetni azt a követ! Ha visszatekintünk az elmúlt esztendőre, biztosan emlékezetünkbe idéződnek olyan események, folyamatok, amelyek során megtapasztaltuk a Gondviselő Isten jelenlétét, hatékony segítségét. Talán eszünkbe jutnak olyan fájdalmak, amelyek elviseléséhez akkor és ott kevésnek éreztük magunkat, s lám mégis sikerült átlábalnunk rajtuk! Felidézhetünk olyan feladatokat, kihívásokat, amelyek látszólag összecsapni készültek a fejünk fölött, de ha beleadtuk önmagunkat, akkor megéreztük, hogy nálunknál hatalmasabb erő is támogatásunkra jött. Épp ezért ne féljünk a jövő év kihívásaitól sem! Bízzunk Istenben, s veselkedjünk neki az időnként utunkban álló kisebb-nagyobb köveknek! 

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Hány fiatal, vagy akár középkorú, idősebb ember él magányosan, mert nem találja, nem találta meg azt a hű társat, aki mellett boldogan élhetne. A jó párkapcsolatokért azonban tenni kell. Egy találkozás után nem érdemes házasságot kötni. Létezik egy ismerkedési folyamat, amely a végén meghozhatja a gyümölcsöt. De ezen a folyamaton végig kell menni, mert ha nem, hamar véget fog érni a kapcsolat. Várni kell, míg „megérik” a kapcsolat.

Betegség.

Senki sem szeret beteg lenni. Senki sem vágyik arra, hogy kórházba kerüljön, mégis néha elkerülhetetlen. Várni kell, míg a szervezetünk legyőzi a betegséget és meggyógyulunk.

Hosszan folytathatnánk még a sort. Szinte minden nap megtapasztalunk olyan élethelyzeteket, ahol a várakozás szerepet játszik.

Kedves Lelkigyakorlatozó!
Mi az, ami megérintett a fenti gondolatokból? Mi az a szándék, amiért szeretnéd, hogy közösen imádkozzunk?