Február 19. – Évközi 7. vasárnap 
Olv.: Lev 19,1-2.17-18; Zs 102; 1Kor 3,16-23 
Evangélium: Mt 5,38-48  

Egy idős néni szokott módon besétált dél körül az egyik olcsó önkiszolgáló étterembe, s vett magának egy tányér levest. Már odavitte az egyik asztalhoz, sőt a kis táskáját is a szék karjára akasztotta, amikor észrevette, hogy kanalat nem hozott. Visszatipegett hát a pulthoz, majd amikor elindult a kanállal a kezében az asztalhoz, döbbenten vette észre, hogy egy sötét bőrű fiatalember vidáman kanalazgatja az ő levesét. „Hát ez már nem igaz! Mit meg nem engednek maguknak ezek a bevándorlók!?” – méltatlankodott magában a néni. „Lennék csak bátrabb és erősebb! Majd megmondanám én neki a magamét! Azért a levesemet mégse hagyom!” – gondolta. Odalépett, leült a szemben lévő székre és szúrós tekintettel ő is belemerítette a kanalát a levesbe. Hol a fiú, hol a nénike kanalazott ugyanabba a tányérba. A néni közben végig forrongott magában, s gondolatban mindennek elhordta a fiatalembert. A fiú azonban szélesen mosolygott, ki-ki villant fekete arcából a hófehér fogsora. „Még röhög is rajtam!” – duzzogott a néni. Amikor már csak egy kevéske maradt a tányér alján, a fiatalember felugrott és búcsút intett, meghagyva a néninek az utolsó kanál levest. A nénike nagyon mérges volt és kissé éhes is maradt. Odavitte a tányért a mosogatóhoz, s amikor visszaindult a székéhez a táskájáért, akkor vette észre, hogy a táska egy másik szék karfáján lóg, egy másik asztalnál. Az asztalon pedig ott gőzölög egy tányér érintetlen leves: az, amit ő maga vitt oda. Iszonyatos szégyenérzet fogta el. Ez a szerencsétlen fiatalember, akit ő nem győzött magában szapulni, valójában a saját levesét osztotta meg vele, szelíden, szó nélkül és mosolyogva. Nem a fiú kanalazott bele az ő levesébe, hanem ő a fiúéba, aki még egy görbe tekintetet sem vetett őrá. A nénit a szégyen mellett egy másik érzés is kerülgetni kezdte: rádöbbent, hogy mennyire szeretné ő is így szeretni az embereket: ismeretlenül, előfeltételek és viszonzás nélkül is.  

„Ha csak azokat szeretitek, akik titeket is szeretnek, ugyan mi lesz a jutalmatok? Nem teszik meg ezt a vámosok is? És ha csak a testvéreiteknek köszöntök, mi az, amivel többet tesztek? Nem teszik meg ezt a pogányok is?” Milyen sokszor hajlamos az ember arra, hogy csak a viszonzás reményében adjon bárkinek bármit is. Illetve legalábbis feltételekhez kötjük a jóindulatunkat, a segítőkészségünket: ismerjem az illetőt, szimpatikus és megbízható legyen, olyan valaki, akire adott esetben én is számíthatok. Valójában az ilyen cselekedet nem az igazi szeretet jele, hanem egyszerű üzlet: adok-kapok viszony. Természetesen nem tilos azokat szeretni, azokkal jót tenni, akiket ismerünk, akiket kedvelünk, illetve akiktől mi magunk is remélünk valamit, azonban, ha csak ezekre az emberekre tekintünk jóindulattal és csak őket segítjük, akkor messze állunk Isten szeretetének ingyenességétől és mélységétől. Valóban nehéz felfogni ennek az isteni szeretetnek a dimenzióját! Emberek esetében még talán jobban meg is lehetne érteni az egyforma jóindulatot és áldozatkészséget mindenki felé, hiszen az ember tévedhet felebarátai megítélésében. 

Mi nem látunk bele a jövőbe, nem tudjuk, kinek az élete milyen fordulatot vesz, hogyan teljesedik ki vagy épül le a végére. Lehet, hogy olyanokat találunk szimpatikusnak, ígéretesnek, akik végül rossz irányba fordulnak, míg mások, akikből nem sok mindent néztünk ki, akiket taszítónak találtunk, éppen, hogy pozitív irányba változnak, megérdemlik a szeretetünket. Igen, nálunk embereknél még csak-csak érthető a mindenki iránti szeretet, hiszen nem tudjuk, végül ki lesz méltó rá. Lehet, hogy „jó befektetésnek” bizonyulhat egy olyan jó tett is, amit az illető most még egyáltalán nem érdemelt ki. Na de Isten?? Hát, ha valaki, akkor Ő tudja, kinek miként ér véget a földi léte, ki lesz majd a végén tiszta búza és ki marad konkoly! És mégis! „Fölkelti Napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és gonoszoknak egyaránt.” Ez valóban teljesen ingyenes szeretet. Nem csak hogy előítélet, előzetes elvárás nincs benne, de még az életünk utólagos gyümölcseitől, eredményeitől sem függ. Bármilyen furcsa hallani, kimondani, de ebből az következik, hogy Isten a pokolra jutott embereket is változatlanul szereti! Örök szenvedésüket nem Neki köszönhetik, hanem saját maguknak. Isten szeretete értük is éppen úgy mindent megtett, mint a Mennybe jutottakért: odaadta még az utolsó csepp vérét is! Mi tehát ennek a szeretetnek az igazi mozgatója, indító oka? Nem az ember bármilyen teljesítménye, vagy tőle várható viszonzás, még csak nem is az a vágy, amit Isten magának az embernek a tökéletesedése, boldogsága iránt érez. Nem valami külső ok, hanem egyedül és csakis Isten maga: az Ő természete. Istennek lényege a szeretet: nem tud más lenni, nem tud, nem akar nem szeretni bárkit is.    

Jézus azért biztat bennünket ennek a mélységes isteni szeretetnek a követésére, mert tudja, hogy egyáltalán nem lehetetlen számunkra! Nem tudunk ugyan annyira szeretni, mint Isten, olyan kitartóan, minden áldozatra készen, de azért igenis képesek vagyunk arra, hogy ne csak „üzletként” fogjuk fel és éljük meg a legszebb és legfontosabb küldetésünket, a felebaráti szeretetet. Mi is képesek vagyunk ajándékozni magunkból olyan embereknek is, akiktől semmi viszonzást nem várhatunk. Képesek vagyunk előítéletek nélkül tenni a jót másokkal, sőt még arra is képesek vagyunk, hogy újra és újra megbocsássunk azoknak, akikben csalódtunk. Minél jobban átéljük, megtapasztaljuk, közel engedjük magunkhoz Isten szeretetét, annál inkább képesek leszünk utánozni is azt, hiszen az Ő képére és hasonlatosságára teremtettünk, s Lelke által részesültünk Isten természetéből. 

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 
A NÉVTELEN hozzászólásokat töröljük! 

Február 12. – Évközi 6. vasárnap 
Olv.: Sir 15,15-20; Zs 118,1-34; 1Kor 2,6-10; 
Evangélium: Mt 5,17-37 

Egy öreg remete fél lábbal már a Mennyországban volt, annyira szent életet élt. Az ördög nehezen tűrte ezt, elhatározta hát, hogy megpróbálkozik néhány kísértéssel. Megjelent a remetének, és megszólította. „Üdv, öreg remete! Tudod, ki vagyok?” „Tudom, persze. Az ördög vagy. Mit akarsz?” – válaszolta a remete. „Kísérteni jöttem.” „Hát csak próbálkozz nyugodtan!” – mondta a remete magabiztosan. „Ölj meg valakit!” – javasolta az ördög. „Ugyan már! Csak nem képzeled, hogy ilyesmire képes lennék?! Elég gyatra kísértés!” – nevetett az öreg. „Akkor erőszakolj meg egy szép lányt!” – folytatta az ördög. „Nagyon szánalmas vagy! Soha nem tennék ilyesmit!” – felelte a remete. „Na jó, látom, erőslelkű vagy. Akkor legalább egy korty bort fogadj el tőlem!” – ravaszkodott az ördög. „Nem bánom, egy korty bor nem nagy valami! De utána békén hagysz!?” – adta be a derekát a remete. „Persze!”- ujjongott a gonosz, s már hozta is a kancsó finom, erős bort. A remete belekóstolt. „Hmm, nem is rossz!” Ivott még egy kortyot. „Sőt, ördögien jó!” – állapította meg. Néhány perc alatt benyakalta a kancsó bort, s elveszítette önuralmát. Épp akkor egy szép, fiatal lány tartott a barlangja felé, hogy egy kis étel adományt hozzon a szentéletű remetének. A remete üvöltve leteperte és megerőszakolta. A lány sikoltozására odafutott az apja, aki a közeli erdőben vágta a fát. Amikor látta, hogy a lánya miért siránkozik, megpróbálta megfékezni a remetét, ő azonban felkapott egy nagy követ, s agyonütötte vele a lány apját. Az ördög mindezt karba tett kézzel nézte a közelből. Odalépett a halott férfihoz, majd ránézett a remetére, s így szólt: „Úgy látom, halott!” „Jaj, mit tettem!” – siránkozott a remete! „A három rossz közül a legkisebbet választottad. Ezért örökre a társaságomban leszel. Talán indulhatnánk is!” – vigyorgott az ördög.  

Jézustól sokan talán azt várták a korabeli zsidók közül, hogy enyhít az ószövetségi törvény szigorán, hogy eltörli a sokszor terhes előírásokat. Ő azonban világossá teszi, hogy nem eltörölni, hanem beteljesíteni jött a törvényt. A törvény beteljesítése azt jelenti, hogy az alapvető értelmére mutat rá Jézus a parancsoknak. Felnyitja a szemünket arra, hogy az isteni törvények nem a mi gúzsba kötésünkre születtek, hanem arra valók, hogy segítsenek betölteni alapvető hivatásunkat, mindannyiunk legfőbb vágyát: a szeretet megvalósítását.  
A szeretet azonban maga az Isten, így tökéletesen szeretni csak Ő képes. Nekünk pedig az a természetünkbe írt életcélunk, a boldogságunk útja, ha egyre jobban hasonlóvá válunk Istenhez a szeretetben. Éppen ezért a kereszténység nem határerkölcsöt hirdet: „Ha nem léped át ezt a vonalat, akkor erényes vagy, de ha egy centivel is átléped, akkor bűnös!”, hanem cél-erkölcsöt, ami egy magasztos cél elérését tűzi ki maga elé, s ehhez akar napról-napra közelebb kerülni. „Ti legyetek olyan tökéletesek, mint a ti Mennyei Atyátok!” Így válik érthetővé Jézus tanítása a mai evangéliumban: „Ha igaz voltotok nem múlja fölül az írástudókét és farizeusokét, nem juthattok be a Mennyek Országába!” A farizeusok és írástudók, akik a régieknek mondatott törvényeket hirdették, egy olyan határt láttak azokban, ami elválasztja a bűnt az erényes élettől. „Ne ölj” – ez a határ. A harag, a gyűlölködés, a másik ember megvetése azonban még nem lépi át ezt a határt. „Ne törj házasságot!” – ez a határ. A szemérmetlen gondolatok, a dédelgetett parázna vágyak és azok felkeltése, ébren tartása azonban még beleférnek az erényes életmódba. Nem, Jézus rámutat, hogy a „kisebb rossz” is veszélyes. Aki nem akar egykönnyen átbillenni azon a bizonyos határon, az jól teszi, ha a közelébe sem nagyon merészkedik. Persze, hogy nem egyformán súlyosak a bűnök, de egymással nagyon is összefüggenek. Aki rámerészkedik a lejtőre, az egyre gyorsabban és egyre mélyebbre csúszhat rajta. Jézus látszólagos „szigorításában” féltő, óvó szeretet nyilvánul meg az ember felé, akit boldognak akar látni, és segíteni akar abban, hogy másokat is boldoggá tegyen.  

A szabad ember különben sincs kényszerítve arra, hogy Isten parancsait gépiesen megtegye. Saját kezében van a döntés. Azonban a felelőssége óriási, hiszen nem akármiről van szó: „Az ember előtt ott az élet és a halál, megadatik neki, amit választ magának.” Sokszor persze nem gondolnánk, hogy ekkora a tét! És talán eleinte nem is ekkora! Amikor részünkről kisebbnek, jelentéktelenebbnek tűnő kísértésekbe egyezünk bele, amikor megalkuszunk apróbbnak vélt bűnökkel, még nem látszik igazán, hogy korántsem fog itt megállni a dolog, hogy tovább gördül és pusztít! A szentleckében Szent Pál apostol az igazi bölcsességre igyekszik tanítani bennünket „e világnak és pusztulásra ítélt fejedelmeinek bölcsességével” szemben. Az evilági bölcsesség sajnos törekszik arra, hogy kimagyarázza az ember bűneit, hogy megindokolja, miért is nem bűn a bűn, vagy ha már mégiscsak az, akkor miért is felelős abban mindenki más, csak éppen én nem! Különösen napjaink „bölcsei” jeleskednek abban, hogy egyenesen jónak, vagy legalábbis megváltoztathatatlannak, szükségszerűnek tüntessenek fel a krisztusi értékrend szerint egyértelműen rossz cselekedeteket, berögződéseket. „Ma már nem lehet másképp! Ha egyszer szeretem azt a fiút vagy lányt, és ő is ezt mondja nekem, akkor persze, hogy lefekszem vele! Elvégre nem veszíthetem el! Végülis úgyis arra törekszem, hogy ő legyen a házastársam, én ennyire komolyan gondolom, akkor meg már nem mindegy?” Aztán a vége az lesz, hogy nem kis valószínűség szerint sem ő, sem más nem lesz a házastársa annak, aki így gondolkodik, mert a házasság intézménye jórészt éppen a szabados szexuális viselkedés miatt került válságba. „Az még nem baj, ha az ember jól érzi magát, s ennek érdekében fogyaszt némi alkoholt, vagy elszív egy-egy füves cigit. Attól még nem leszünk függővé, ugyan már! Főleg ha a haverok kínálnak, akik amúgy is csak jót akarnak.” Épp a múlt héten kaptam hírt egy nyolcadikos lányról, akit egy másik városban egy sulis farsang alkalmával droggal kevert itallal ütöttek ki a fiú osztálytársai, mint kiderült, abból a célból, hogy kihasználják. A lány azonban olyan iszonyatos, szinte félhalott szerű kábulatba került, hogy kórházi eset lett belőle. Azóta a lány folyamatosan depressziós.    

Sokan elhiszik a mondást: Nem olyan fekete az ördög, mint amilyenre festik! Az igazság azonban az, hogy csak eleinte nem! A keresztényeknek Jézustól kapott kötelessége azt az egyszerű bölcsességet hirdetni, amiről Szent Pál beszél. Nem akarjuk megmagyarázni a magunk és mások bűneit! Nem akarunk kibúvókat keresni akár a legkisebb parancsok alól sem! Tartozunk az igazsággal a világnak, az embereknek, ha valóban szeretjük őket. El kell fogadnunk, hogy a bűn bűn, akkor is, ha csak kisebb! Próbálnunk kell szembeszállni a kísértéssel akkor is, ha látszólag jelentéktelen következményei lennének! Valóban igaz, hogy ez nem mindig sikerül. Hívő emberek is elbuknak sokszor a kísértésekkel szemben, követnek el bűnöket, akár súlyosabbakat is. Azonban ettől még érvényesnek tartják magukra nézve Isten törvényeit, botlásaikat bűnként ismerik el, megvallják Istennek, s Tőle várják a gyógyulást, Aki egyedül képes is azt megadni. Nem az a megoldás, hogy tagadjuk a bűnt, vagy az abban való felelősségünket. Éppen ezáltal fog szabadon eluralkodni az életünkön, s fogja kifejteni akadálytalanul romboló munkáját. Ha azonban tudatosítjuk, küzdünk ellene, s elbukásainkból fel tudunk állni, akkor a kisebb rosszból nem lesz nagyobb, akkor az élet útját járjuk, még ha rá-rá tévedünk is a halál ösvényére.  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 
A NÉVTELEN hozzászólásokat töröljük! 

Február 05. – Évközi 5. vasárnap 
Olv.: Iz 58,7-10; Zs 111; 1Kor 2,1-5 
Evangélium: Mt 5,13-16 

Próbálj meg válaszolni a következő kérdésekre: 
1-Sorold fel a világ 5 leggazdagabb emberét…  
2-Sorolj fel 5 szépségkirálynőt…  
3-Sorolj fel 5 Nobel-díjast…  
4-Sorolj fel 5 Oscar-díjast…  
Nem megy? Elég nehéz, igaz? Ne félj, senki sem emlékszik rájuk! 
A taps elcsendesül! A trófeákat belepi a por! A győztesek hamar a feledés homályába merülnek!    

Válaszolj most ezekre a kérdésekre:  
1-Sorolj fel 5 tanárt, akinek részük van a mai tudásodban…  
2-Sorolj fel 5 barátot, aki segített neked, amikor szükséged volt rá…  
3-Sorolj fel 5 olyan embert, akik éreztették veled, hogy egy különleges ember vagy…  
4-Sorolj fel 5 embert, akivel szívesen töltenéd el a szabadidődet…  
Ez már könnyebb, igaz?  
Azok az emberek, akik az életünket különlegessé teszik, nem feltétlenül a leggazdagabbak, vagy a legnagyobb díjak nyertesei. Viszont aggódnak érted, törődnek veled és melletted állnak minden helyzetben.  

Isten sem különleges, egyedi és megismételhetetlen dolgokat vár tőlünk. Az üdvösséget nem azok nyerik el, akik életükben egyszer-kétszer „felvillantak” valami nagyszerű és tényleg csodálatra méltó teljesítménnyel, hanem elsősorban azok, akik kitartó hűséggel, állandó odaadással szeretik Istent és embertársaikat. Nem valami lehetetlennek tűnő akadályt kell megugranunk ahhoz, hogy úgymond kiérdemeljük Isten szeretetét. Az olvasmányban Izaiás próféta nem azoknak ígéri Isten szerető jelenlétét, kéréseik meghallgatását, akik valami elképesztően nagy áldozatot mutatnak be az Úrnak, vagy akik a leghosszabb, legszívhezszólóbb imádságokat mondják. Az ókorban a legtöbb vallás követői pedig leginkább ilyesféle „teljesítménnyel” gondolták elérni Isten jóindulatát. A próféta azonban a felebaráti szeretet leghétköznapibb, legtermészetesebb tetteit sorolja: „Oszd meg az éhezővel kenyeredet, a mezítelent öltöztesd fel!” stb. Olyan dolgok ezek, amelyek állandó szeretetteljes figyelmet, áldozatkészséget feltételeznek, de egyáltalán nem teljesíthetetlenek. Sokszor észre sem vehetők, de Isten előtt mégis kedvesek.  
A szentleckében Szent Pál szintén azt hangsúlyozza, hogy nem nagy tudásával, szónoki képességeivel akarta Krisztus útjára téríteni a korintusiakat, hanem a megfeszített Jézusról való tanúságtételével. Ez pedig nem más, mint a terhek, szenvedések türelmes hordozása, illetve a másokért szeretetből történő áldozatvállalás. Ez érintette meg annyira a korintusi embereket, hogy sokan Jézus követői lettek.   

A szentírási részek tehát arról tanúskodnak nekünk, hogy a Krisztushoz méltó, Isten előtt kedves életforma az egyszerű, alázatos kötelességteljesítés, a szinte észrevétlen, de állandó, kiszámítható szeretet, a hűséges kitartás a másokért hozott áldozatban. Ez nem könnyű, de mindenki számára járható út. Persze napjainkban nem túl népszerű. Ma a gyors sztárrá válás bűvöletét sugározza felénk a média, a sikerorientált szemlélet. Mintha egyetlen, éppen bálványozott emberi adottság vagy valami extrém, figyelemfelkeltő őrültség elég lenne ahhoz, hogy az ember sokak szemében kedves, vagy éppen irigyelt legyen. Gondoljunk a sztárcsináló énekes, zenés műsorokra vagy éppen a televíziós ún. valóság-showkra! Pedig ezek a felvillanás-szerű, sikernek tűnő dolgok egyáltalán nem eredményeznek tartós figyelmet, csodálatot. Valódi szeretetet, amire az ember lelke legmélyén vágyik, egyáltalán nem eredményeznek! Isten előtt pedig végképp nem ilyesféle dolgok tesznek bennünket kedvessé.  

A keresztény embernek nem szabad engednie a feltűnősködés, a gyors, látványos sikerek, a felszínes, gyorsan múló csodálat igézetének! Jézus arra hív minket, hogy legyünk alázatosak, csendesek, mint Ő, ugyanakkor nagyon hatékonyak és nélkülözhetetlenek. Mennyire egyszerű, megszokott, minden csodálatot nélkülöző dolog a mai evangéliumban szereplő só és világosság! Normál esetben szinte senki nem figyel fel rájuk. Bezzeg, ha eltűnnének, akár csak kicsiny időre is az emberiség életéből! Akkor rögtön fellépne a keserves hiányérzet, rögtön feltűnne, milyen hatalmas értékekről is van szó valójában. Töltsünk be mi is ilyen, legtöbbször észrevehetetlen, teljesen természetes, mégis rendkívül fontos és nélkülözhetetlen szerepet embertársaink életében kitartó szeretetünkkel, kötelességteljesítésünkkel, áldozatos odaadásunkkal! 

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 
A NÉVTELEN hozzászólásokat töröljük! 
 

Január 29. – Évközi 4. vasárnap 
Olv.: Szof 2,3; 3,12-13; Zs 145; 1Kor 1,26-31 
Evangélium: Mt 5,1-12a 

Az egyik híres orvosi egyetem nagy aulájában éppen anatómia teszt megírására készülődtek az orvostanhallgatók. A már idősödő, köztiszteletben álló professzor kiosztotta a tesztlapokat. Az egyik hallgató, aki nagyon jól felkészült az anyagból, nagy önbizalommal látott neki a feladatoknak. Valóban jól is haladt, minden rendben ment egészen az utolsó kérdésig, amely nagy meglepetésére így hangzott: „Mi a neve a takarítónőnek, aki a folyosót szokta felmosni?” A diák némileg meg is botránkozott a kérdésen. „Ez legföljebb valami rossz vicc!” – gondolta. Amikor beadta a dolgozatlapot, a biztonság kedvéért megkérdezte a professzort: „Az utolsó kérdés is beleszámít majd az osztályzásba?” A válasz így hangzott: „Természetesen, fiatalember! Önök remélhetőleg hamarosan orvosok lesznek. Emberekkel dolgoznak, és pályájuk során rengeteg személlyel fognak találkozni. Ezek az emberek mind fontosak a maguk helyén, megérdemlik az önök figyelmét, legalább egy kedves köszönés vagy mosoly erejéig. Ha nem figyelnek oda személyesen az emberekre, a munkájuk nem éri el a legalapvetőbb célját, az egészséget, az egész ember szolgálatát!” A diák megszívlelte a leckét. Másnap megkérdezte, és egy életen át nem felejtette el, hogy a takarítónőt Mariannának hívják.  

Isten minden embert személyesen és tökéletesen ismer, tudja minden gyermeke nevét.  
A Biblia számos helyen tanúsítja ezt: „Tenyerembe írtam a nevedet.” Ismer bennünket, mert Hozzá tartozunk, Tőle ered a létünk. Az evangélium szerint az ember az „Úr szent tulajdona.” Nem megalázó ez számunkra? Egy személy lehet a tulajdona bárkinek anélkül, hogy ez rabszolgaság lenne? Igen: egyetlen valakinek, az Istennek még az ember is a tulajdona! De nem valamiféle tárgyként, hanem a „Hozzá tartozás” értelmében: a tulajdon fia, a tulajdon gyermeke. Ha jól belegondolunk, alapvetően nem rossz dolog tulajdonnak lenni – bár ez nyilván a gazdától is függ. A tárgyak léte értelmetlen, ha nincs tulajdonosuk, aki a rendeltetésüknek megfelelően használja őket. Így érik el céljukat. Mit ér egy ceruza, ha félredobják, összetapossák, és nem írnak vagy rajzolnak vele? Mit ér egy bármilyen csodás és ragyogó ékszer is, ha soha senki nem viseli? Tulajdonnak lenni azt jelenti, hogy valaki a rendeltetésének, céljának megfelelően használ valamit, s egyben vigyáz is rá, megbecsüli. Az embernek is van rendeltetése, létébe írt célja, amelyet nem ő maga határoz meg mindenestül önmagának.    

Divat ma azt gondolni, hogy teljes egészében mi határozzuk meg rendeltetésünket – de ez egy nagy önámítás! Az ember élete nincs teljes egészében a saját kezében. Nem mi határozzuk meg, akarunk-e születni, élni. Nem mi irányítjuk mindenestül célra sem az életünket. Akár hiszünk Istenben, akár nem, közös tapasztalatunk, hogy nem minden sikerül úgy, ahogy szeretnénk, ugyanakkor számos szép és jó dolog történik velünk, amit szintén nem mi terveztünk be. Megtapasztaljuk, hogy életünket rajtunk kívül álló erők is irányítják. Bizony tulajdona vagyunk valakinek: Istenhez tartozunk. Ő irányítja célra az életünket, de ez nem aláz meg minket, nem veszi el a szabadságunkat. Mivel Ő az életünk forrása, létünk alkotója, már a teremtésben belénk is ülteti ezt a mindenek felett álló, végső rendeltetést: a hazaérkezést az Ő országába, a boldog találkozást magával a teremtő Atyával. Ez a végső cél nem idegen számunkra, hanem emberi természetünkhöz tartozik. „Magadnak teremtettél bennünket, Istenünk, és nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik Tebenned.” (Szent Ágoston). Ha felismerjük életünk nagy, végső célját, az Istennel való találkozást, közösséget, és szabadon azonosulunk vele, akkor boldogságra irányul a létünk.   

Isten nem hagy bennünket magunkra az Ő keresésében: elénk jön, közénk jön Jézusban, hogy találkozhasson velünk és mi vele. Együtt haladhatunk Jézussal az Atya országa felé. Mint lobogó fény, előttünk halad és vezet minket, megmutatva életünk igazi értelmét. Ezt ünnepeljük pár nap múlva Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén.   

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Január 22. – Évközi 3. vasárnap
Olv.: Iz 8,23b – 9,3; Zs 26; 1Kor 1,10-13.17
Evangélium: Mt 4,12-23 

Már gyerekkorában nagyon tehetségesnek bizonyult az ének és zene területén. Ötödikes korától buzgón tanult gitározni, s kamasszá serdülve már ügyesen játszotta, énekelte a divatos slágereket. Az osztályban, sőt az egész iskolában a lányok szinte mind belé voltak szerelmesek, minden iskolai, városi műsoron fellépett, és egyre nagyobb rajongás vette körül. Barátja, aki hosszú éveken át egy padban ült vele, csodálta és egyben irigyelte is. Még középiskolásként is egy suliba jártak, de már egyre ritkábban találkoztak. A gitáros fiú ugyanis bekerült egy jónevű zenekarba, minden szabad idejét felemésztették a próbák és a fellépések. Ekkoriban kezdett az élete félresiklani. A hosszú, éjszakába nyúló koncertek után rendszeresen lerészegedett, később egyre gyakrabban drogokat is használt. Óriási sikere volt már a zenekarban is, de ő egyéni zenészi pályáról álmodott. Érettségi után egy nagy városba ment, s egykori barátja már csak híreket hallott róla. Hallotta, hogy szólókarriert épített ki, hogy tömegek vesznek részt a koncertjein, veszik a lemezeit, mint a cukrot, és hogy egyre gazdagabb lesz. Hallotta, olvasta azonban azt is, hogy a koncerteken, próbákon túl gyakorlatilag lehetetlen beszélni vele, megközelíteni. A szesz és a drog teljesen hatalmában tartja: mindenkivel durván beszél, mindig elégedetlenkedik. Egy nap aztán letűnt a zenei élet palettájáról, s évekig senki nem tudott róla semmit. Később elterjedt a hír a kisvárosban, ahol az egykori barát és padtárs letelepedett, hogy új pap jött a közeli plébániára. Nagyon meggyőzően, lelkesen beszél, meg tudja fogni a fiatalokat, s a lassan kiürülő templomba most egyre többen járnak. Elment ez a már felnőtté vált férfi is, hogy lássa, kiről beszél a város. Döbbenten ismerte föl az oltár mögött szolgáló papban egykori gitáros-énekes barátját. A mise után odament hozzá, örömmel üdvözölték egymást, majd megkérdezte: „Hogyan változhattál meg így? Hogy voltál képes otthagyni a zenészi pályát, amiért éltél-haltál?” „Szerinted annyira megváltoztam?” – kérdezte a pap. „Tudod mit? Gyere el este a plébániakertbe az ifjúsági összejövetelünkre!” A férfi el is ment. Több tucat élénken csevegő, vidám fiú és lány töltötte meg a kis kertet. Előkerült hamarosan a pap is, gitárral a kezében. Játszani és énekelni kezdett a tapsoló, vele éneklő fiataloknak. A dalok Istenről szóltak, az Ő szeretetéről, megváltó műveiről. Az egykori barát úgy látta, hogy a gitáros fiú arca soha nem volt ilyen vidám, kisimult és elégedett, mint most. Még a legnagyobb koncertjein, a leghangosabb tapsvihar kellős közepén sem. A korábbi züllött életmódnak nyoma sem látszott rajta. Az alkalom végén a pap odasétált hozzá, és csak ennyit mondott: „Látod, talán nem is változtam meg olyan nagyon! Csak most már tudom, kiért és miért csinálom, amit csinálok.”  

Azoknak a halászoknak ott a Genezáreti-tó partján megvolt a maguk élete. Megvolt a mindennapi munkája, a belőle fakadó kis megélhetése, a családjuk, a mindennapi örömeik és gondjaik, a maguk társasága és vallása is. Látszólag nem sok okuk volt arra, hogy meghalljanak és főleg kövessenek is egy olyan meghívást, ami kiszakítja őket ebből a megszokott kis életükből, ami új utakra vezeti őket és átalakítja az életüket. Biztosak lehetünk benne, hogy sokan nem is hallották meg annak a bizonyos Jézusnak a szólítgatását, aki fáradhatatlanul lépett oda újra és újra az emberekhez, és biztatta őket: „Jöjjetek, kövessetek engem!” Néhányan azonban mégis elindultak. Otthagyták a hálóikat, a bárkáikat, és nyomába szegődtek ennek a lebilincselő személyiségű vándortanítónak. Vajon miért? Mert nekik volt elegendő alázatuk, őszinteségük és bátorságuk bevallani, hogy valami mégiscsak hiányzik az életükből! A boldogságuk mégsem teljes, és ez a valaki éppen arról beszél, hogy hogyan tehetnék boldogabbá, értelmesebbé az életüket. Hogyan szabadulhatnának meg olyan terhektől, bűnöktől, szenvedésektől, amelyek szüntelenül nyomasztják őket. Ők néhányan elindultak Jézus nyomában.    

A legtöbb ember úgy gondolja, úgy érzi, Jézusnak és az Ő tanúságtevőinek nincs, nem lehet fontos mondanivalója számára. Úgy gondolja, az életéhez semmit sem adhat hozzá az, ha kereszténnyé lesz, sőt inkább elvenne belőle: időt, energiát, pénzt követelne, megtiltana kellemes dolgokat, nehéz törvényekkel akadályozná azt a kevés jót is, amit élvezhetne az ember. Sajnos ezzel a közömbösséggel, a mindenáron ebben a világban és Isten nélkül boldogulni akaró mentalitással nagyon nehéz megbirkózni. Egyre nehezebb. Egyre nehezebb rádöbbenni ugyanis arra, amire Krisztus első követői rádöbbentek: tudniillik, hogy nem tudja ennek a világnak semmilyen értéke teljesen megelégíteni a boldogságszomjunkat. 

A kereslet-kínálat uralta piaci mentalitás kifogyhatatlan az új termékek, cikkek, szórakozásformák reklámozásában. „Ez nem elég jó? Ezt már unod? Itt az újabb! Itt a másik, a következő! Most ezt próbáld ki! Most ebbe vágj bele!” Mindez sajnos nem csak az anyagi dolgokat illetően, hanem a hivatást, sőt az emberi kapcsolatokat illetően is. „Nem jött be ez a munkakör? Keveset keresel? Hülye a főnök? Akkor most végezd el ezt a tanfolyamot, igazolj át amoda, eredj ki külföldre stb. stb.! Nem sikerült a párkapcsolatod? Ó, hát ott a másik! Ha vele nem voltál boldog, akkor majd a másikkal vagy a harmadikkal … előbb-utóbb biztosan!” Bizony egyre hosszabb ideig tart, amíg az ember belátja azt – ha belátja – ami elkerülhetetlen: nem vagyok elég önmagamnak és nem elég nekem ez a földi élet, az evilági boldogság. És az akadály nem is annyira a külső körülményeimben vagy más emberekben van, hanem bennem: nekem kell jobb embernek lennem, szabadulnom a bűneimtől, felismernem végre az igazi céljaimat. És ha az ember rádöbben erre és a Krisztus-követés útját választja, akkor rájön arra is, hogy nem kell feladnia önmagát: nem kell eldobnia semmit az életéből, ami igazán értékes benne. Nem veszít, hanem gazdagabb, teljesebb lesz az élete.  

A Genezáreti-tó partján halászgató apostoloknak Jézus ezt mondja: „Én emberek halászaivá teszlek benneteket.” Vagyis továbbra is halászok maradnak. Szükség van az eddigi ismereteikre, szakértelmükre, kitartásukra. Nem kell mindenestül más emberré lenniük. Csak a cél lesz más, a munkájuk értelme lesz teljesebb, boldogítóbb. Az apostolok azonosak maradnak korábbi önmagukkal, megőrzik eddigi életük valódi értékeit. Azonban a Jézus követésével eltöltött évek során nagyon sok új érték, élmény is hozzáadódik az életükhöz. Tóparti halász korukban soha nem gondolták volna, hogy ilyen távoli földeket bejárnak, hogy ennyi embert megismernek, ennyi mosolyt csalnak az arcokra, ennyi örömet, békét visznek sokak életébe. Soha nem gondolták volna, hogy majd nyelveket tanulnak és beszélnek, betegeket gyógyítanak és csodákat tesznek, hogy ennyire, ilyen igazán értelmes lesz az életük és a haláluk, a genezáreti halászok kisstílű, szinte szóra sem érdemes élete és halála helyett! Merjünk mi is hinni abban, hogy Jézus követésével gazdagabb, értelmesebb, boldogabb lesz az életünk! Próbáljunk odafigyelni azokra, akik Jézus nevében szólnak, hívogatnak, hátha mégis tudnak valami fontosat, valami vonzót mutatni számunkra! Merjük felvállalni a keresztény hitből fakadó életet, hiszen annyi Krisztus-követő ember élete bizonyítja a történelem során, hogy semmit nem veszítünk, hanem inkább csak nyerünk vele!  

  ***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 
A NÉVTELEN hozzászólásokat töröljük!
Kérlek, legalább keresztnevet használj! 

Január 15. – Évközi 2. vasárnap 
Olv.: Iz 49,3.5-6; Zs 39; 1Kor 1,1-3 
Evangélium: Jn 1,29-34 

Egy ember azzal a csodálatos erénnyel bírt, hogy nagyon türelmes tudott lenni az emberekhez, és mindenkinek mindent megbocsátott. Isten elküldte hozzá egyik angyalát a következő üzenettel: „Fiam, te olyan jóságos vagy az emberekhez! Meg akarlak jutalmazni a jóságodért, felruházlak valamilyen természetfölötti képességgel, azzal, amit te kívánsz!” „Nekem nincs semmiféle ilyen kívánságom.” – felelte az ember. Az angyal azonban erősködött: „Nem mehetek vissza a Mennybe dolgavégezetlenül! Akarod például, hogy meg tudjál gyógyítani minden beteget?” „Nem, jobb az, ha Isten választja ki, kinek kell meggyógyulnia!” – mondta az ember. „Akkor talán olyan képességet kérsz, amivel rá tudod venni az embereket, hogy belássák a bűneiket, megbánják azokat és megtérjenek?” „Nem.” –  válaszolta az ember. „Ez inkább olyan angyaloknak való feladat, mint te vagy.” Az angyal azonban nem tágított: „Hát akkor mit kérsz? Valamivel mindenképpen meg kell ajándékoznom téged!” Az ember végül ezt válaszolta: „Ha mindenképpen muszáj, akkor azt kérem, hogy úgy tudjak mindig, mindenhol jót tenni az emberekkel, hogy ne vegyék észre azt, hogy én voltam! Ne nekem hálálkodjanak! Sőt, még én se vegyem észre, hogy nehogy a hiúság, az önelégültség bűnébe essek!” Az angyal ekkor felruházta ennek az embernek az árnyékát a csodás jócselekedetek gyakorlásának képességével. Ahol csak járt, ahol csak megfordult, a betegek meggyógyultak, a haragosok kibékültek, a szomorúak megvigasztalódtak – de senki sem tudta, miért, vagy hogy kinek köszönhető ez. Ugyanis az árnyéka művelte a csodákat, nem maga az ember. Sőt, még ő maga sem vette észre a jót, amit tett, mert az árnyéka mindig mögötte volt.  

Természetesen igaz az ezerszer hangoztatott kijelentés, hogy egy tantárgy megszerettetésében fontos szerepe van a tanár személyiségének is. Valóban könnyebb megkedvelni, elsajátítani egy olyan tananyagot, amit vonzó személyiségű, „jó dumájú”, lebilincselő stílusú ember ad elő. Azonban sajnos arra is látunk nem kevés példát, hogy a lebilincselően jó fej, közkedveltségnek örvendő tanárok sajnos nem annyira a tananyag leadásában, a valódi tanításban jeleskednek, mint inkább saját nimbuszuk fényezésében, rajongótáboruk kialakításában. Itt az a bibi keletkezik, hogy az illető nem azt végzi el, amiért elvben ott van, a gyerekek meg szintén nem kapják meg azt, amiért valójában odamentek. Még inkább utolérhető a személyiség-függés a reklámiparban, a fogyasztói cikkek eladásában. Itt kifejezetten arra utaznak az egyes cégek, hogy minél kihívóbb, látványosabb, ügyesebb, jobb meggyőző képességű eladókat, ügynököket alkalmazzanak, hogy az adott esetben igen gyönge minőségű és legtöbbször fölösleges termékeiket rá tudják sózni a vevőkre. Itt valójában megtévesztés, az emberek becsapása történik. Szintén nem azt kapják, amire igazából szükségük lenne.  

A legszánalmasabb és legveszélyesebb azonban az, amikor az Isten emberei, az Ő tanúságtevői követik el azt a hibát, hogy csupán önmagukhoz vezetik el, önmagukhoz kötik az embereket, nem pediglen Istenhez. Sajnos erre mindig igen nagy a kísértés, főleg, ha sikeresen, közkedvelt módon működik valaki. Persze, hogy fontos a tanúságtevők személyisége, elkötelezettsége, fontosak az általuk alkalmazott módszerek, de végső soron minden munkájuknak, erőfeszítésüknek Istenre kell irányulnia, illetve az emberek lelki üdvösségére. Nagy alázat és állandó odafigyelés, lelkiismeretvizsgálat szükséges ahhoz, hogy ne essünk az önzés, az öntetszelgés hibájába. Nagyszerű példát mutat nekünk ebben a tekintetben is Keresztelő János a mai evangéliumban. Úgy beszél Jézusról, az eljövendő Messiásról, mint aki „megelőzi őt”, vagy más fordítás szerint „nagyobb nála”. Hiába kezdett előbb működni, mint Jézus, hiába követték őt előbb nagy embertömegek, mégis képes arra, hogy kimondja: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem.” Nem csak a szavaiban, de tetteiben is megmutatkozik ez az alázat, pl. amikor saját tanítványait arra biztatja, hogy kövessék Jézust! Mennyire fontos lenne a szeretetünk hitelességéhez és hatékonyságához az, hogy mi is mindig ki tudjuk mondani és tetteinkkel is bizonyítsuk: Isten „megelőz minket, nagyobb nálunk!” Nem csak a papok, szerzetesek vannak persze kötelezve Isten elsőbbségének elismerésére és megélésére, hanem minden ember! Mindenkinek alapvető hivatása, hogy másokat Istenhez közelebb vezessen, a Vele való egységre segítsen.    

Azonban az a kijelentés, hogy Isten nagyobb nálam, megelőz engem, nem csak azt jelenti, hogy nekem alázattal háttérbe kell húzódnom, ami nem mindig könnyű és kellemes. Jelenti azt is, hogy Isten olyasmire is képes, amire én már nem! Ott is tovább tud lépni, ahol én már leblokkoltam, olyan helyzetekben is tud segíteni, amelyekben a mi erőnk, minden képességünk kevésnek bizonyul. Ki ne ütközött volna már korlátokba, ki ne tapasztalt volna sikertelenségeket az emberek formálásában, mások életének segítésében minden jó szándéka, felkészültsége, áldozatkészsége és hatékonysága ellenére is! Sajnos tömegével tudnának beszámolni ilyen kudarcokról egyébként sikeresnek számító tanárok, szülők, papok, szerzetesek, orvosok is! Ilyenkor bizony jólesik hittel, bizalommal kimondani: Isten nagyobb nálam! Ez már itt nem az én dolgom, nem az én kompetenciám: Isten fogja elvégezni, ha akarja, mert Ő „megelőz engem!”  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.