Május 14. – Húsvét 6. vasárnapja
Olv.: ApCsel 8,5-8.14-17; Zs 65; 1Pét 3,15-18
Evangélium: Jn 14,15-21 

A riporter interjút készített a Sorssal, a kiváló bokszolóval. „Ütéseim kemények és kivédhetetlenek!” – mesélte büszkén a Sors. „A bal öklöm ugyanolyan rettegett, mint a jobb! Sorra kiütöttem az Erőt, a Büszkeséget, a Tudást, a Szépséget, az Egészséget – pedig ezek kemény ellenfelek ám! Sőt, még a barátságot és a szerelmet is padlóra küldtem! Nem tudtak hosszasan megállni előttem!” A riporter őszinte ámulattal érdeklődött: „Így tehát senki sincs, aki méltó ellenfélként vehetné fel önnel a harcot?” A Sors kelletlenül, kissé elhalkult hangon válaszolt: „Nos, meg kell mondanom, hogy egyvalakivel eddig még nem boldogultam. Valahányszor kiütöttem, mielőtt végleg kiszámolták volna, mindig újra lábra állt. Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogyan képes rá!” A riporter sürgetően kérdezte: „Vajon ki lehet az a bámulatos ellenfél, akit még ön, a kemény Sors sem tud legyőzni?” A Sors alig hallhatóan, szemlesütve válaszolt: „Reménynek hívják”.  

Sokféle baj, megpróbáltatás érheti az embert – s ennek megfelelően a vigasztalásnak is sokfélének kell lennie, amellyel reményt önthetünk a szívünkbe. Egy piciny gyermek keservesen tud sírni egy aprócska elbotlás, kicsiny seb, egyetlen csepp kiserkent vér miatt is. Azonban elég egy biztató mosoly, egy gyors ölelés, egy puszi a megütött helyre, s máris elszáll a rossz érzés, amit inkább az ijedtség okozott, semmint a fájdalom. Aztán léteznek persze komolyabb bajok is: igazán fájdalmas, hosszú, talán gyógyíthatatlan betegségek, amelyeknek elszenvedői már komolyabb vigasztalásra, odaadóbb és teljesebb ápolásra, gondoskodásra szorulnak. Sokan szenvednek a sikertelenségtől, terveik, álmaik kudarcától, vagy legalábbis a beteljesedés elodázásától, a hosszú várakozástól. Ismét mások a szegénységgel, anyagi kilátástalansággal kénytelenek szembesülni, ami megint másféle vigasztalást, biztatást vár. Szörnyű próba az emberi lélek számára a halál: szeretteink elveszítése, akik itt a Földön életünk társai, támaszai voltak. Nem könnyű igazi vigasztalást találni rá.
Azonban van egy talán még ennél is nagyobb, rettenetesebb szenvedés, ami nyomaszthatja az embert: az életünk összeomlása, a saját magunkkal történő meghasonlás, a rádöbbenés arra, hogy elrontottuk az életünket, visszavonhatatlan pusztítást okoztunk saját személyiségünkben, de mások életében is. Igen, ez a súlyos bűneink okozta nyomorúság, amikor szembekerülünk saját magunkkal is, miután embertársaink nagy részével és magával Istennel már szembefordultunk. Ez a rettenetes érzés, amikor szembesülünk azzal, hogy a legtöbb fontos dolgot már nem tudjuk újra felépíteni mindabból, amit bűnös módon ledöntöttünk, rosszabb a szeretteink halálánál is, mert érezzük, hogy igenis itt tehettünk volna valamit! Ezt a rosszat elkerülhettük volna, ha másképp élünk, más döntéseket hozunk. Ebben az elbukottságban lehet a legnehezebben vigasztalásra találni, ilyen helyzetben fenyegeti az embert leginkább a kétségbeesés réme.   

A vigasztalás valójában még nem a megoldás a bajra, hanem legtöbbször a baj, a szenvedés elmúlásának ígéretében, vagyis a jobbra irányuló reményben áll. Az embernek földi élete során állandóan szüksége van vigasztalóra, hiszen szinte soha egyetlen perc sem adatik az életünkben, amikor mentesek volnánk minden szenvedéstől, nyomorúságtól, fenyegetettségtől. Jézus egy valóban egyetemes, minden szenvedésre, problémára gyógyírt jelentő Vigasztalóként jött el közénk, emberek közé. Magához ölelte a kicsinyeket: „Engedjétek hozzám a gyermekeket és ne tartsátok vissza őket!” Gyógyította a betegeket, még a reménytelennek tűnő szenvedésekből is kiutat mutatott. Több halottat feltámasztott, s a feltámadás mindenkinek szóló ígéretével fényt gyújtott a gyász sötétségében is. Azonban neki volt és van vigasztalása a legszörnyűbb rosszra, a halálos bűnök okozta elbukottságra, meghasonlásra is. Az isteni bocsánat, az örök, boldog élet ígérete minden bűn és sebzettség ellenére is valós reményt ad az ember szívébe a kétségbeesés, az összeomlás helyett.  

Ezt láttuk az evangéliumban Mária Magdolna, Zakeus, Máté vagy a házasságtörő asszony esetében. Nem véletlenül kapaszkodtak Jézusba oly sokan, nem véletlenül követték és hallgatták a tanítását tömegek: mindenki számára igazi Vigasztaló volt, amíg a Földön járt. Amikor pedig elhagyni készült ezt a világot, más Vigasztalót ígért nekünk: a Szentlelket, Akit ki is árasztott a Benne hívőkre, s Akinek eljövetelét két hét múlva ünnepeljük. A Szentlélek azóta is jelen van és szüntelenül működik, vigasztal bennünket kisebb-nagyobb megpróbáltatásainkban. Megadja szívünkbe a reményt, ami nem csak üres ígéret és légvár, hanem állandóan kiteljesedő, mindjobban megmutatkozó valóság.    

***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD! 

Május 07. – Húsvét 5. vasárnapja 
Olv.: ApCsel 6,1-7; Zs 32; 1Pét 2,4-9 
Evangélium: Jn 14,1-12  

Egy kosárlabda az én kezemben kb. 3000 forintot ér. Egy kosárlabda Michael Jordan kezében kb. 290 milliót. Attól függ, kinek a kezében van. Egy baseball-labda az én kezemben kb. 1000 forintot ér. Ugyanez Thomas McGuire kezében kb. 130 milliót. Attól függ, kinek a kezében van. Egy teniszütő az én kezemben nem ér semmit. Ha a teniszütőt Gabriella Sabatini fogja, akkor megnyeri a Világkupát. Attól függ, kinek a kezében van. Egy bot az én kezemben arra jó, hogy elkergessem a kutyákat. Egy bot Mózes kezében, és kettéválasztja a hatalmas tengert. Attól függ, kinek a kezében van. Egy parittya az én kezemben egy gyermekjáték. Egy parittya Dávid király kezében hatalmas fegyver. Attól függ, kinek a kezében van. Két hal és öt kenyér az én kezemben két halas szendvics: a tízóraim. Öt kenyér és két hal Jézus kezében jóllakat ezreket. Attól függ, kinek a kezében van. Szögekkel a kezemben elkészíthetek egy madáretetőt. A szögek Jézus kezében megváltást hoztak az egész világnak. Attól függ, kinek a kezében van. Ahogy már észrevehetted: „Attól függ, kinek a kezében van.” Tehát tedd le a törődöttségedet, a félelmeidet, az aggódásaidat, a reményeidet, az álmaidat, a kapcsolataidat, a családodat és az egyházadat az Isten kezébe! Hiszen tudod: „Attól függ, kinek a kezében van.”   

“Ne nyugtalankodjék a szívetek!” – bátorítja Jézus az Őt hallgatókat. Nyugtalanságaink, félelmeink legnagyobb része a bizonytalanságból fakad. Abból, hogy az életünk egyenlőre befejezetlen folyamatokból áll. Készülünk egy dolgozatra, s nem tudjuk, vajon hogyan fogjuk megírni. Megírtunk egy dolgozatot, s nem tudjuk, hogyan sikerült. Túl vagyunk az érettségi egy részén, de az eredmény még bizonytalan. Együtt járunk valakivel, de nem tudjuk, hogyan folytatódik s egyáltalán folytatódik-e ez a kapcsolat. Munkahelyet keresünk, s nem tudjuk, alkalmaznak-e valahol. Van munkánk, de nem tudjuk, meddig. Még a betegség, a fájdalom is igazából bizonytalanság: jelez valamilyen hiányt, fogyatékosságot az egészségünkben, valamilyen folyamatot, aminek nem tudjuk, mi lesz a vége: gyógyulás vagy teljes leépülés. Igen, a nyugtalanságaink jórészt ebből az átmenetiségből, bizonytalanságból fakadnak, abból az érzésből, hogy nem érkeztünk még meg, az életünk nem ért révbe, nem vagyunk teljesen a helyünkön. Figyeljük meg, hogy mivel biztat bennünket Jézus a félelmeink közepette: azzal, hogy van otthonunk! Révbe fogunk érni! Létezik az a biztos pont, az a biztos hely az életünkben, amire vágyakozunk. Maga Jézus készíti nekünk elő azt a helyet, azt az otthont, az áhított biztonságot és teljességet. Isten Országában nem lesz többé félelem és nyugtalanság, mert az életünk nem lesz többé darabban-maradt, hiányos és bizonytalan, hanem minden együtt lesz benne, amire a boldogságunkhoz szükségünk van. Persze itt a Földön addig megmaradnak a hiányosságok, megmarad az életünk átmenetisége. Aki azonban hiszi, hogy Jézus meg akarja és meg is tudja adni számára a teljességet, a végtelen boldogságot, az nem esik kétségbe, nem retteg az emberi élet bizonytalanságai miatt. „Higgyetek az Istenben, és bennem is bízzatok!”  
Mi adhat erőt földi zarándoklásunk idején a félelmek leküzdéséhez? Mi tölthet el töretlen nyugalommal? Az a bizonyosság, hogy Jézus már most is velünk van, már most is fogja a kezünket, életünk már most is belegyökerezett az Ő örök, boldog életébe.   

Jézus azt mondja nekünk, hogy Ő nemcsak a végcélnál fog várni bennünket, nem csak a beteljesüléskor lesz ott velünk, hanem már most is kíséri a mindennapjainkat. Amikor Tamás apostol kijelenti, hogy „Nem tudjuk, hová mész, honnan ismerhetnénk hát az utat!”, Jézus így válaszol: „Én vagyok az Út.” Nem vagyunk egyedül földi küzdelmeinkben sem. Jézus nem szemléli tétlenül a velünk történő eseményeket, hanem belekapcsolódik az életünk folyamataiba. A kérdés csak az, hogy mi ezt hisszük-e, észrevesszük-e? Nem mindegy, hogy sorsunkat Jézus kezében tudjuk, vagy csak a véletlenek játékszerének tartjuk magunkat! Nem mindegy, hogy csak a saját erőnkben, eszközeinkben bízunk, vagy hisszük, hogy Jézus hatalmasabb ereje segít és oltalmaz minket! Az eszközök a mi kezünkben mindig gyengék, sokszor hatástalanok maradnak, de ha Jézus kezébe tesszük, nem kell nyugtalankodnunk. Ha csak szorgalmasan tanulunk, az sokszor kevésnek bizonyul, de ha imádkozunk is hozzá, akkor többre leszünk képesek. Ha csak gürcölünk, hajtunk napról-napra az elképzelt jólétért, könnyen láthatjuk családtagjainkat önmagunkkal együtt mégis boldogtalannak. De ha ápoljuk az Istennel való kapcsolatunkat is és szeretteinket is segítjük ebben, akkor kevesebb aggódással és gürcöléssel is több örömet fogunk megélni a mindennapokban. Ha csak emberi tudásban és eszközökben bízunk betegségeink, szenvedéseink közepette, akkor nem tudunk mit kezdeni azzal a kikerülhetetlen ténnyel, hogy mégis itt kell hagynunk ezt a földi világot. Ha azonban Jézussal együtt szenvedünk és lépünk ki a földi életből, akkor tudjuk azt is, hogy ez nem a vég, hanem éppen az igazi élet kezdete.  

Annak legbiztosabb jele, hogy Jézus velünk van, velünk él már ebben a világban, nem más, mint a szentáldozásban megvalósuló közösség. Jézus az életünk részévé akar lenni, teste beépül a mi testünkbe, ereje a mi erőnket gyarapítja. Higgyük el azt a valóságos egységet, ami a szentáldozásban létrejön Isten és miközöttünk, s akkor tapasztalni fogjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Éljünk minél gyakrabban a Krisztus testével való táplálkozás nagy lehetőségével, hogy valóban ne kelljen félnünk, nyugtalankodnunk létünk bizonytalanságai közepette, hanem már itt a földön állandóan érezzük magunkban a Krisztus által készített otthon biztonságát és teljességét!  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD! 

Április 30. – Húsvét 4. vasárnapja 
Olv.: ApCsel 2,14a.36-41; Zs 22; 1Pét 2,20b-25 
Evangélium: Jn 10,1-10 

A vendég mérgesen intette oda asztalához a pincérnőt, aki az imént kihozta neki a levest. Kemény hangon ráripakodott: „Kóstolja meg a levest!” „Miért, uram? Talán nem elég meleg?” – kérdezte a pincérnő. „Kóstolja meg a levest!” – kiáltotta újra a vendég. „Akkor talán túl forró?” – próbálkozott tovább a pincérnő. „Azonnal kóstolja meg a levest!” – emelte fel még jobban a hangját a vendég. „Netán elsózták a szakácsok? Vagy éppen sótlan?” – kérdezősködött a pincérnő. „Ne akadékoskodjon! Üljön le és kóstolja meg a levest!” A pincérnő látta, hogy nincs mit tenni, ezért hát kissé ijedten leült az asztalhoz, körülnézett és megállapította: „Jaj, hiszen nincs is az asztalon kanál!” „Na látja!” – üvöltötte a vendég. „Éppen ezt szerettem volna elmondani!”   

Ezt szerette volna elmondani? Hát akkor miért nem ezt mondta? – kérdezhetnénk teljes joggal. Mielőtt azonban azt gondolnánk, milyen furcsa, szokatlan is ennek a vendégnek a magatartása, érdemes rádöbbeni arra, hogy mégis mennyire jellemző napjainkban az ilyen „kerülő utas” próbálkozás az emberi kapcsolatokban, a mindennapi beszédben. Szinte már az számít ritkaságnak, amikor az ember nyíltan kimondja, amit szeretne, amit valójában közölni akar, amikor valóban azt kínálja, amit adni szeretne. Hányszor és hányszor tapasztaljuk, hogy a „kiskapuk” és a „kerülő utak” világában élünk! Ha valamit eladásra kínálnak nekünk, vagy éppen hitelt ajánlgatnak, akkor az apró betűs részletekben bújik meg az ördög! Ha azt nem olvassuk el, akkor abból, amit első pillantásra látunk, nem tudjuk meg, hogy valójában mit is kapunk, vagy mit is kell adnunk érte. Ugyanígy, a szavak sem mindig azt jelentik sok ember szájában, amilyen tartalmat valójában hordoznak. Boldogságot kínálnak, de legföljebb rövid lejáratú élvezet vagy ideiglenes kényelem lesz belőle. Szeretetről beszélnek, de nincs mögötte sem áldozatkészség, sem hűség. A reklámok olyan tulajdonságait emelik ki a piac kínálta termékeknek, amik nélkül látszólag nem is lehet élni! Amikor azonban megvesszük a terméket, gyorsan rájövünk, hogy igazából nincs is szükségünk rá. Egyáltalán nem azt kaptuk, amit valójában szerettünk volna.   

Egyre inkább így van ez a vallási, hitbeli tanokkal is. Sokan, nagyon sokan kínálgatják nekünk az „Istent” és az „üdvösséget”. Vagyis inkább azt, amit ők istenként vagy üdvösségként kívánnak eladni. Azonban előbb-utóbb kiderül, hogy hamis valláspótlékok ezek csupán, s nem a mi javunkat akarják, hanem a saját – többnyire egyáltalán nem lelki – érdekeik mozgatják őket. Nem Jézus Krisztus az, Akit közvetítenek, nem az általa tanított istenkép és Mennyország, hanem valami más, valami kevesebb, valami ócskább! Gondoljunk az ezoterikus tanokra, melyek valójában evilági egészséget, kényelmet, sikert ígérnek, nem az örök boldogságot! És mindezt persze sok-sok pénzért. Gondoljunk a szekták közvetítette isten-pótlékokra, amelyeknek a tanításait kedvünk szerint szelektálgathatjuk, csavargathatjuk! Az evangéliumban Jézus már előre felhívja a figyelmet arra, hogy csak az a pásztor érdemes figyelemre, követésre, aki az ajtón lép be a juhok közé, nem kerülő utakon! Az ajtó pedig Ő Maga. Ha valaki papként, igehirdetőként, hitoktatóként nem Jézus Krisztust hirdeti, nem világosan az Ő tanítását közvetíti, akkor nem akar igazán jót az embereknek. Kevesebbet akar adni nekik – ha nem egészen mást – mint amit Jézus szeretne adni. Persze lehet hivatkozni arra, hogy milyen helyzetben van a mai ember, mennyire elhitetlenedett a világ, és emiatt nem lehet mindjárt minden keresztény tant és követelményt a nyakába zúdítani, inkább vonzani kell valamivel stb. stb. …. Ez igaz ugyan, de nem indok arra, hogy bármit is elhallgassunk Jézus evangéliumából, vagy hogy ne tárjuk fel az igazi ideákat az emberek előtt, a valódi eszményeket, amelyek megélésére törekedniük kell.   

Imádkozzunk olyan lelkipásztorokért, akik az „ajtón át”, egyenes úton közelednek felénk, vagyis van elég bátorságuk és szeretetük Jézus tanításait a maguk teljességében, hitelesen közvetíteni felénk. 

***

HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Imádkozzunk az alábbi testvéreinkért és az ő szándékukra:

Triblné Hirsch Erzsébet, Adorjániné Timár Irén, Tamási Katalin, Vinnai Anikó, Szabó György, Gágyor Györgyi, Bakos Katalin, Végsőné Bartek Rozália, Kéner Csabáné, Zirkuli Péterné, Szendi Kiss Mónika, Popovics Ferencné, Kozma Mária, Maitz Gabriella, Romsicsné Balogh Mária, Turuczkai Lydia, Kapin Antalné, Pogány Borbála, Kavisánszki Józsefné, Géringerné Méder Andrea

***
A léleknek szüksége van a hálára, mint a testnek a vitaminokra. A hála segít a nehéz helyzetekben, a megpróbáltatások között túlélni. A pozitív, hálás szemlélet jó hatással van a mentális és fizikai egészségünkre is. Ezért gyakoroljuk a Heti Lélekemelő Körben a heti rendszerességű hálaadást!

Te miért adsz hálát ezen a héten? A hétfői példázatokból, vagy a csütörtöki „Láttam Istent” levelek üzeneteiből sikerült-e valamit megvalósítanod? Ez egy jó fórum arra, hogy megosszuk egymással tapasztalatainkat, lelki élményeinket! Köszönöm, ha ebbe te is bekapcsolódsz!

Milyen szándékra kéred a többiek imáját? Ide leírhatod!

Imádkozzunk az alábbi testvéreinkért és az ő szándékukra:

Bujdosóné Sárközi Katalin, Véghné Szász Márta, Orcsik Sándor, Kovácsné Puruczki Éva, Végh Lászlóné, Herczegné Bondor Márta, Molnár János, Csincsa Zsuzsanna, Dr Beranek Lászlóné, Tóth Mihály Zoltán, Benkő Eszter, Kubinger Istvánné, Szenteyné Simkó Anikó, Bai Istvánné, Pelhős Lászlóné, Fenyvesi Ilona, Lautner-Csorba Orsolya, Wéninger Lászlóné, Pleskó Andrea, Szabó Zsolt, Vida Sándorné

***
A léleknek szüksége van a hálára, mint a testnek a vitaminokra. A hála segít a nehéz helyzetekben, a megpróbáltatások között túlélni. A pozitív, hálás szemlélet jó hatással van a mentális és fizikai egészségünkre is. Ezért gyakoroljuk a Heti Lélekemelő Körben a heti rendszerességű hálaadást!

Te miért adsz hálát ezen a héten? A hétfői példázatokból, vagy a csütörtöki „Láttam Istent” levelek üzeneteiből sikerült-e valamit megvalósítanod? Ez egy jó fórum arra, hogy megosszuk egymással tapasztalatainkat, lelki élményeinket! Köszönöm, ha ebbe te is bekapcsolódsz!

Milyen szándékra kéred a többiek imáját? Ide leírhatod!

Április 23. – Húsvét 3. vasárnapja 
Olv.: ApCsel 2,14.22-28; Zs 15; 1Pét 1,17-21 
Evangélium: Lk 24,13-35 

Egy szép és fiatal, ámde szegény leány elszegődött egy gazdag házhoz cselédnek. Szorgalmasan dolgozott, az egész család megszerette. Különösen jó barátságba keveredett a házigazdák leányával, aki körülbelül egykorú volt vele. Amikor éppen ráért, sokat beszélgetett a kisasszonnyal, mint afféle lányok, elfecserésztek az élet dolgairól. Néha felpróbálhatta a kisasszony egy-egy ruháját is. Egy alkalommal csodálkozva látott meg egy gyönyörű, csillogó kövekkel díszített nyakéket a kisasszony nyakán. „Ez biztosan gyémánt!” – gondolta a szegény cselédlány. „Nekem soha nem lesz ilyenem.” – komorodott el az arca. A következő hónapokban többször is látta és megcsodálta ezt a szép nyakláncot a barátnőjén. Egy alkalommal az egyik közeli faluban bált tartottak. A szegény cselédlánynak igen tetszett abból a faluból egy legény, szerette volna valahogyan felhívni magára a figyelmét. Elhatározta, hogy tesz egy próbát: hátha kölcsönadná a kisasszony azt a gyönyörű gyémánt nyakéket, csak egyetlen éjszakára. Nagy csodálkozására a kisasszony szinte rögtön rábólintott. Csak beszaladt a szobájába, és kihozva a nyakéket a cselédlány markába nyomta. Ő pedig boldogan ékesítette föl magát vele, s önfeledten táncolta végig az egész éjszakát, újra és újra elégedetten konstatálva, hogy milyen sokan megbámulják. Hajnal felé csakúgy gyalogosan nekieredt a hazafelé vezető útnak. Álmosságában észre se nagyon vette, hogy olykor-olykor beleakadnak a fákról lelógó ágak a ruhájába, néha-néha meg is botlik az ünneplő cipőjében. Hazaérve azonban óriási rémülettel vette észre, hogy a nyakláncot valahol elvesztette útközben. Azonnal visszaindult, de hiába pásztázta végig centiméterről centiméterre az utat a felkelő nap fényében, nem sikerült megtalálnia. Napokig kereste, de semmire sem jutott. Nem mert visszamenni többé a gazdag házba, ahol eddig dolgozott. Sőt, még a környéket is elhagyta. Távol telepedett le, egy másik városban. Munkát vállalt, és éjt nappallá téve dolgozott, hogy megkeresse egy ilyen nyakék árát. Elhatározta ugyanis, hogy mindenképpen vissza fogja adni. Nem ment férjhez, nem is járt sehova a munkahelyén kívül. Amit csak tudott, elvállalt, még a legfárasztóbb munkákat is, csak hogy végre összejöjjön a pénz a gyémánt köves nyakláncra. Több, mint egy évtizedig tartott, s bizony szinte bele is rokkant, mire végre meg tudta vásárolni az elveszett ékszer mását. Akkor szépen felöltözött, s nagy izgalommal a szívében visszatért egykori alkalmazói házához. A szülők akkorra már meghaltak. A ház úrnője az egykori kisasszony volt, aki persze már férjhez ment és gyermekei is születtek. Az ajtót kinyitva alig-alig akarta megismerni a kissé meggörnyedt, már szürkülő hajú jövevényben egykori cselédjüket, hajdani barátnőjét. A szegény lány hebegve, szégyenében lesütött szemmel adta elő, miért is jött. Beszámolt a nyaklánc elvesztéséről, sírva kért bocsánatot a késedelemért, majd kicsomagolta a gyémánt nyakéket. A ház úrnője megrázkódott, s elfátyolozódó szemmel mondta: „Jaj, kedvesem! Mit tettél? Hiszen az, amit én kölcsönadtam neked, csak egy üveg utánzat volt, egy szépen megmunkált bizsu, semmi egyéb!”   

A kicsit is becsületes ember mit meg nem képes tenni azért, hogy anyagi tartozását lerója! Mennyire lekötelezettjévé válhat egyik ember a másiknak – pusztán pénz miatt! Akkor miért nem érzi a legtöbb ember ezt a lekötelezettséget Isten iránt a végtelen értékű megváltás miatt? „Tudjátok jól, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok meg … hanem Krisztusnak, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak a drága vére árán.” Ennek a nagy árnak a lefizetése miatt nevezhetjük Atyánknak az Istent, minden korábbi botlásunk, vétkünk, hűtlenségünk ellenére. Ha azonban Atyánknak nevezzük Őt, elfogadva a megváltás értünk hozott óriási áldozatát, akkor „szent félelemmel kell élnünk földi zarándoklásunk napjait” vagyis megbecsülve istengyermeki méltóságunkat, az Atya iránti engedelmes tiszteletnek kell meghatároznia az életformánkat, a cselekedeteinket. Persze lehetne erre mondani, hogy igaza van Immanuel Kantnak, aki a keresztény erkölcsiséget „béres-erkölcsnek” nevezte, ugyanis szerinte a keresztény hitben az Isten és ember kapcsolatát az adok-kapok viszony határozza meg. Isten ad valamit – az ember meg viszonozza. Isten úgymond csak a „viszonzás fejében” szereti az embert, az ember pedig csak „a jutalomért vagy a büntetéstől félve” viselkedik jól. Csakhogy Kant teljesen félreérti a keresztény erkölcsi magatartás lényegét. Isten szeretete nem függ sem az előzetes érdemeinktől, sem az utólagos viszonzástól. Ő teljesen önzetlenül fizeti meg minden emberért a megváltás igen-igen magas árát. Csakhogy a szeretet természete már csak olyan, hogy akkor fejti ki igazán a hatását az életünkben, ha elfogadjuk és viszonozzuk. Az Isten parancsainak teljesítése az igazán hívő ember életében nem valamiféle tartozás-lerovás, hanem az átérzett, megtapasztalt szeretet természetes következménye, hatása. Egyszerűen élni akarunk abból a kapcsolatból, amivel Isten megajándékozott bennünket.  

Kérdés azonban, hogy miért volt a mi megváltásunk ára ilyen magas? Az emmauszi tanítványok is az árat sokallják: nem tudják elképzelni Jézus borzalmas szenvedését és gyalázatos halálát Isten akarataként. Csakhogy ennek éppen így kellett történnie! Valójában a bűn okozta borzalmak és sebek ilyen nagyok! Nem szabad elbagatellizálni a bűn okozta rombolást! Az „értéktelen életforma”, az elrontott, kárhozatba döntött emberi élet olyan szörnyű, olyan kibírhatatlan, hogy ekkora árat kellett fizetni az attól való megszabadulásért! Bizony, van miért hálásnak lennünk Istennek! Az igazi hála pedig soha nem puszta viszonzás, adok-kapok viszony, hanem a szeretet újjászületése, aminek óhatatlanul gyümölcsözővé kell válnia az életünkben.   

***

HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.