Április 23. – Húsvét 3. vasárnapja
Olv.: ApCsel 2,14.22-28; Zs 15; 1Pét 1,17-21
Evangélium: Lk 24,13-35
Egy szép és fiatal, ámde szegény leány elszegődött egy gazdag házhoz cselédnek. Szorgalmasan dolgozott, az egész család megszerette. Különösen jó barátságba keveredett a házigazdák leányával, aki körülbelül egykorú volt vele. Amikor éppen ráért, sokat beszélgetett a kisasszonnyal, mint afféle lányok, elfecserésztek az élet dolgairól. Néha felpróbálhatta a kisasszony egy-egy ruháját is. Egy alkalommal csodálkozva látott meg egy gyönyörű, csillogó kövekkel díszített nyakéket a kisasszony nyakán. „Ez biztosan gyémánt!” – gondolta a szegény cselédlány. „Nekem soha nem lesz ilyenem.” – komorodott el az arca. A következő hónapokban többször is látta és megcsodálta ezt a szép nyakláncot a barátnőjén. Egy alkalommal az egyik közeli faluban bált tartottak. A szegény cselédlánynak igen tetszett abból a faluból egy legény, szerette volna valahogyan felhívni magára a figyelmét. Elhatározta, hogy tesz egy próbát: hátha kölcsönadná a kisasszony azt a gyönyörű gyémánt nyakéket, csak egyetlen éjszakára. Nagy csodálkozására a kisasszony szinte rögtön rábólintott. Csak beszaladt a szobájába, és kihozva a nyakéket a cselédlány markába nyomta. Ő pedig boldogan ékesítette föl magát vele, s önfeledten táncolta végig az egész éjszakát, újra és újra elégedetten konstatálva, hogy milyen sokan megbámulják. Hajnal felé csakúgy gyalogosan nekieredt a hazafelé vezető útnak. Álmosságában észre se nagyon vette, hogy olykor-olykor beleakadnak a fákról lelógó ágak a ruhájába, néha-néha meg is botlik az ünneplő cipőjében. Hazaérve azonban óriási rémülettel vette észre, hogy a nyakláncot valahol elvesztette útközben. Azonnal visszaindult, de hiába pásztázta végig centiméterről centiméterre az utat a felkelő nap fényében, nem sikerült megtalálnia. Napokig kereste, de semmire sem jutott. Nem mert visszamenni többé a gazdag házba, ahol eddig dolgozott. Sőt, még a környéket is elhagyta. Távol telepedett le, egy másik városban. Munkát vállalt, és éjt nappallá téve dolgozott, hogy megkeresse egy ilyen nyakék árát. Elhatározta ugyanis, hogy mindenképpen vissza fogja adni. Nem ment férjhez, nem is járt sehova a munkahelyén kívül. Amit csak tudott, elvállalt, még a legfárasztóbb munkákat is, csak hogy végre összejöjjön a pénz a gyémánt köves nyakláncra. Több, mint egy évtizedig tartott, s bizony szinte bele is rokkant, mire végre meg tudta vásárolni az elveszett ékszer mását. Akkor szépen felöltözött, s nagy izgalommal a szívében visszatért egykori alkalmazói házához. A szülők akkorra már meghaltak. A ház úrnője az egykori kisasszony volt, aki persze már férjhez ment és gyermekei is születtek. Az ajtót kinyitva alig-alig akarta megismerni a kissé meggörnyedt, már szürkülő hajú jövevényben egykori cselédjüket, hajdani barátnőjét. A szegény lány hebegve, szégyenében lesütött szemmel adta elő, miért is jött. Beszámolt a nyaklánc elvesztéséről, sírva kért bocsánatot a késedelemért, majd kicsomagolta a gyémánt nyakéket. A ház úrnője megrázkódott, s elfátyolozódó szemmel mondta: „Jaj, kedvesem! Mit tettél? Hiszen az, amit én kölcsönadtam neked, csak egy üveg utánzat volt, egy szépen megmunkált bizsu, semmi egyéb!”
A kicsit is becsületes ember mit meg nem képes tenni azért, hogy anyagi tartozását lerója! Mennyire lekötelezettjévé válhat egyik ember a másiknak – pusztán pénz miatt! Akkor miért nem érzi a legtöbb ember ezt a lekötelezettséget Isten iránt a végtelen értékű megváltás miatt? „Tudjátok jól, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok meg … hanem Krisztusnak, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak a drága vére árán.” Ennek a nagy árnak a lefizetése miatt nevezhetjük Atyánknak az Istent, minden korábbi botlásunk, vétkünk, hűtlenségünk ellenére. Ha azonban Atyánknak nevezzük Őt, elfogadva a megváltás értünk hozott óriási áldozatát, akkor „szent félelemmel kell élnünk földi zarándoklásunk napjait” vagyis megbecsülve istengyermeki méltóságunkat, az Atya iránti engedelmes tiszteletnek kell meghatároznia az életformánkat, a cselekedeteinket. Persze lehetne erre mondani, hogy igaza van Immanuel Kantnak, aki a keresztény erkölcsiséget „béres-erkölcsnek” nevezte, ugyanis szerinte a keresztény hitben az Isten és ember kapcsolatát az adok-kapok viszony határozza meg. Isten ad valamit – az ember meg viszonozza. Isten úgymond csak a „viszonzás fejében” szereti az embert, az ember pedig csak „a jutalomért vagy a büntetéstől félve” viselkedik jól. Csakhogy Kant teljesen félreérti a keresztény erkölcsi magatartás lényegét. Isten szeretete nem függ sem az előzetes érdemeinktől, sem az utólagos viszonzástól. Ő teljesen önzetlenül fizeti meg minden emberért a megváltás igen-igen magas árát. Csakhogy a szeretet természete már csak olyan, hogy akkor fejti ki igazán a hatását az életünkben, ha elfogadjuk és viszonozzuk. Az Isten parancsainak teljesítése az igazán hívő ember életében nem valamiféle tartozás-lerovás, hanem az átérzett, megtapasztalt szeretet természetes következménye, hatása. Egyszerűen élni akarunk abból a kapcsolatból, amivel Isten megajándékozott bennünket.
Kérdés azonban, hogy miért volt a mi megváltásunk ára ilyen magas? Az emmauszi tanítványok is az árat sokallják: nem tudják elképzelni Jézus borzalmas szenvedését és gyalázatos halálát Isten akarataként. Csakhogy ennek éppen így kellett történnie! Valójában a bűn okozta borzalmak és sebek ilyen nagyok! Nem szabad elbagatellizálni a bűn okozta rombolást! Az „értéktelen életforma”, az elrontott, kárhozatba döntött emberi élet olyan szörnyű, olyan kibírhatatlan, hogy ekkora árat kellett fizetni az attól való megszabadulásért! Bizony, van miért hálásnak lennünk Istennek! Az igazi hála pedig soha nem puszta viszonzás, adok-kapok viszony, hanem a szeretet újjászületése, aminek óhatatlanul gyümölcsözővé kell válnia az életünkben.
***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.