Május 14. – Húsvét 6. vasárnapja
Olv.: ApCsel 8,5-8.14-17; Zs 65; 1Pét 3,15-18
Evangélium: Jn 14,15-21 

A riporter interjút készített a Sorssal, a kiváló bokszolóval. „Ütéseim kemények és kivédhetetlenek!” – mesélte büszkén a Sors. „A bal öklöm ugyanolyan rettegett, mint a jobb! Sorra kiütöttem az Erőt, a Büszkeséget, a Tudást, a Szépséget, az Egészséget – pedig ezek kemény ellenfelek ám! Sőt, még a barátságot és a szerelmet is padlóra küldtem! Nem tudtak hosszasan megállni előttem!” A riporter őszinte ámulattal érdeklődött: „Így tehát senki sincs, aki méltó ellenfélként vehetné fel önnel a harcot?” A Sors kelletlenül, kissé elhalkult hangon válaszolt: „Nos, meg kell mondanom, hogy egyvalakivel eddig még nem boldogultam. Valahányszor kiütöttem, mielőtt végleg kiszámolták volna, mindig újra lábra állt. Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogyan képes rá!” A riporter sürgetően kérdezte: „Vajon ki lehet az a bámulatos ellenfél, akit még ön, a kemény Sors sem tud legyőzni?” A Sors alig hallhatóan, szemlesütve válaszolt: „Reménynek hívják”.  

Sokféle baj, megpróbáltatás érheti az embert – s ennek megfelelően a vigasztalásnak is sokfélének kell lennie, amellyel reményt önthetünk a szívünkbe. Egy piciny gyermek keservesen tud sírni egy aprócska elbotlás, kicsiny seb, egyetlen csepp kiserkent vér miatt is. Azonban elég egy biztató mosoly, egy gyors ölelés, egy puszi a megütött helyre, s máris elszáll a rossz érzés, amit inkább az ijedtség okozott, semmint a fájdalom. Aztán léteznek persze komolyabb bajok is: igazán fájdalmas, hosszú, talán gyógyíthatatlan betegségek, amelyeknek elszenvedői már komolyabb vigasztalásra, odaadóbb és teljesebb ápolásra, gondoskodásra szorulnak. Sokan szenvednek a sikertelenségtől, terveik, álmaik kudarcától, vagy legalábbis a beteljesedés elodázásától, a hosszú várakozástól. Ismét mások a szegénységgel, anyagi kilátástalansággal kénytelenek szembesülni, ami megint másféle vigasztalást, biztatást vár. Szörnyű próba az emberi lélek számára a halál: szeretteink elveszítése, akik itt a Földön életünk társai, támaszai voltak. Nem könnyű igazi vigasztalást találni rá.
Azonban van egy talán még ennél is nagyobb, rettenetesebb szenvedés, ami nyomaszthatja az embert: az életünk összeomlása, a saját magunkkal történő meghasonlás, a rádöbbenés arra, hogy elrontottuk az életünket, visszavonhatatlan pusztítást okoztunk saját személyiségünkben, de mások életében is. Igen, ez a súlyos bűneink okozta nyomorúság, amikor szembekerülünk saját magunkkal is, miután embertársaink nagy részével és magával Istennel már szembefordultunk. Ez a rettenetes érzés, amikor szembesülünk azzal, hogy a legtöbb fontos dolgot már nem tudjuk újra felépíteni mindabból, amit bűnös módon ledöntöttünk, rosszabb a szeretteink halálánál is, mert érezzük, hogy igenis itt tehettünk volna valamit! Ezt a rosszat elkerülhettük volna, ha másképp élünk, más döntéseket hozunk. Ebben az elbukottságban lehet a legnehezebben vigasztalásra találni, ilyen helyzetben fenyegeti az embert leginkább a kétségbeesés réme.   

A vigasztalás valójában még nem a megoldás a bajra, hanem legtöbbször a baj, a szenvedés elmúlásának ígéretében, vagyis a jobbra irányuló reményben áll. Az embernek földi élete során állandóan szüksége van vigasztalóra, hiszen szinte soha egyetlen perc sem adatik az életünkben, amikor mentesek volnánk minden szenvedéstől, nyomorúságtól, fenyegetettségtől. Jézus egy valóban egyetemes, minden szenvedésre, problémára gyógyírt jelentő Vigasztalóként jött el közénk, emberek közé. Magához ölelte a kicsinyeket: „Engedjétek hozzám a gyermekeket és ne tartsátok vissza őket!” Gyógyította a betegeket, még a reménytelennek tűnő szenvedésekből is kiutat mutatott. Több halottat feltámasztott, s a feltámadás mindenkinek szóló ígéretével fényt gyújtott a gyász sötétségében is. Azonban neki volt és van vigasztalása a legszörnyűbb rosszra, a halálos bűnök okozta elbukottságra, meghasonlásra is. Az isteni bocsánat, az örök, boldog élet ígérete minden bűn és sebzettség ellenére is valós reményt ad az ember szívébe a kétségbeesés, az összeomlás helyett.  

Ezt láttuk az evangéliumban Mária Magdolna, Zakeus, Máté vagy a házasságtörő asszony esetében. Nem véletlenül kapaszkodtak Jézusba oly sokan, nem véletlenül követték és hallgatták a tanítását tömegek: mindenki számára igazi Vigasztaló volt, amíg a Földön járt. Amikor pedig elhagyni készült ezt a világot, más Vigasztalót ígért nekünk: a Szentlelket, Akit ki is árasztott a Benne hívőkre, s Akinek eljövetelét két hét múlva ünnepeljük. A Szentlélek azóta is jelen van és szüntelenül működik, vigasztal bennünket kisebb-nagyobb megpróbáltatásainkban. Megadja szívünkbe a reményt, ami nem csak üres ígéret és légvár, hanem állandóan kiteljesedő, mindjobban megmutatkozó valóság.    

***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD!