A legnagyobb és az egyik legnehezebb tanúságtétel szerintem a szeretet megélése Krisztus tanítása szerint. Missziós szempontból a szeretet kimutatása van a legnagyobb hatással másokra. Olyannyira, hogy képes megváltoztatni embertársaink életét. Ezért is nagy a felelősség rajtunk, keresztényeken, mert ha csak „ájtatoskodunk”, vallási gyakorlatokat végzünk, de a szívünkben harag, rosszindulat, közömbösség, önzés, szeretetlenség … ver gyökeret, akkor igazából farizeusi lelkület él bennük és képmutatónak tartanak bennünket a nem hívők – és igazuk van. Tehát, nem hogy segítenénk az evangelizáció munkáját, hanem még ártunk is Jézus ügyének.

Mi volt Jézus legfőbb parancsa?
Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legfőbb: az első parancs. A második hasonló ehhez: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. E két parancson függ az egész törvény és a próféták (Mt 22, 37-40).

Tehát, minden a szeretettől függ.

Jézus életével maga mutatott példát nekünk. Nem árt tudatosítani magunkban, hogy Isten előbb szeretett minket. A szeretetének legfőbb jele, hogy akarta, hogy legyünk!

De milyen is legyen az a szeretet, amellyel tanúságot tehetünk hitünkről?

Ezt a legjobban Szent Pál fogalmazta meg:
Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem,
csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem,
ismerjem az összes titkokat és minden tudományt, legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak,
ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Osszam el bár egész vagyonomat a szegények közt s vessem oda testemet, hogy elégessenek, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal. mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet nem szűnik meg soha. A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik. Tudásunk csak töredékes, töredékes a prófétálásunk is. de amikor eljön a beteljesedés, ami töredékes, véget ér.

Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek, de mikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait. Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek,
ahogy én magam is ismert vagyok. Most megmarad a hit, a remény, a szeretet, – ez a három, de köztük a legnagyobb a szeretet. (1Kor 1-13)

Azt hiszem, épp elég feladat számunkra, ha az előbbi jellemzőkhöz tartjuk magunkat. Ha jóságosak vagyunk, türelmesek, nem kérkedünk, nem vagyunk tapintatlanok …. , akkor a környezetünk megérez valamit Isten szeretetéből. Ez a szeretet képes arra, hogy megváltoztassa az emberek gondolkodását és elkezdjenek ők is szeretetben élni. Így lehetünk eszközök Isten kezében. Ez az igazi missziós munka.

Elhoztam neked egy idős, olasz házaspár – Carlo és Rita – történetét, akik elmesélik, hogyan élték meg tavasszal a karantén időszakát. Köszönet a történetért az ujvaros.hu -nak!

Carlo: Majdnem 85 éves vagyok, de még nem volt ilyen időszak az életemben, amikor arra lettem volna kényszerítve, hogy otthon maradjak. Ebben most az a legnehezebb, hogy nem is tudjuk, hogy meddig tart a bezártság. Mégis ajándék lett a karantén, hiszen sok mindenen el tudtam gondolkodni. A Nagyböjt kezdetén szíven talált a papunk felhívása, amikor a vasárnapi szentbeszédben arra buzdított, ismerjük fel Isten minden ajándékát. Ezután ajándéknak tudtam felfogni a napsütést, a (ritka) esőt, az erkélyrácson tollászkodó galambot – megfigyelhettem a bársonyos tollak szépségét és tökéletességét („A mennyek az Ő dicsőségét éneklik…”).

Rita és Carlo (Forrás: www.ujvaros.hu)

Még a járvány is ajándék tudott lenni, hiszen csak ez a mondat visszhangzott a fülemben: „az Istent szeretőknek miden a javukra válik.”

Ez az ige lett számomra az „antivírus”, ami segített, hogy könnyebben tudjam élni a jelen pillanatot: a napok gyorsan elszaladtak, és én nyugodt voltam. Egyre több szépséget fedeztünk fel így, hogy 24 órából 24-et együtt töltöttünk a feleségemmel, Ritával, és egyre csak mélyült az egységünk. Azt mondják, hogy a korral felerősödnek az ember hibái, ezzel szemben én úgy látom, hogy Ritának egyre kevesebb hibája van (mindegyikünknek van, valljuk be), sőt, ha jobban belegondolok, szinte el is tűntek. Úgy éreztük tehát, hogy semmiben nem szenvedtünk hiányt, és folyamatosan hálát adtunk Istennek azért, amit tőle kaptunk. Ebben a békés időszakban ösztönzést éreztem arra, hogy felhívjam a rég látott ismerősöket, főleg, akikről azt gondoltam, szenvednek a magány miatt, vagy több nehézséget okoz az előrehaladott koruk. Így telefonáltam egy régi kolléganőmnek is, aki egyedül él. Nagyon szép és mély beszélgetésünk volt, aminek a végén a kolléganőm azt mondta: „Nekem ez a telefonhívás olyan volt, mintha a Jóisten megsimogatott volna.”

Rita: Mivel már elmúltunk 80 évesek, kötelezően be kell tartanunk az előírásokat: az életünk otthon zajlik, 0-tól 24 óráig együtt, csak mi ketten. Ezekben a napokban nagyobb gondot fordítottunk a telefonos vagy interneten keresztüli kapcsolattartásra, ezáltal tudtuk a családot, barátokat, ismerősöket szeretni. Sőt, még jobban szeretni, mivel a régen látott, egyedül élő, vagy akár konkrét nehézséggel küzdő ismerősöket is felhívtuk. Így megtapasztaltuk, hogy semmi sem lehet akadály, ha szeretni akarunk. Ami pedig a kettőnk kapcsolatát illeti, most újra felfedezzük a lelki megosztás szépségeit. Carlo, aki nem egy beszédes típus, és nehezen beszél magáról, most könnyebben megnyílik, és megajándékoz engem a legbelsőbb gondolataival. Én, aki ezzel szemben olykor túl sokat is beszélek, most azon kapom magam, hogy érdeklődve hallgatom őt, mindig tanulok abból, amiket a töprengései nyomán megoszt velem. Úgy érezzük, hogy kölcsönösen gazdagítjuk egymást. Több időnk van arra, hogy nyugalomban és elmélyülve kövessük a televízióban a vallási műsorokat, és aztán elmélkedjünk ezekről.

Próbálok mindent úgy végezni, a legegyszerűbb, nap nap után visszatérő kis dolgokat is, hogy mindig kapcsolatban maradjak Istennel.

Amikor ez sikerül, azt veszem észre, hogy nem érzem szükségét a klasszikus értelemben vett elmélkedésnek, mert az egész napot Isten jelenlétében töltöttem. Nyilván van, amikor elszomorodom, rosszul érzem magam, szenvedek, fáj, amikor megfertőződésről, halálesetről, bármilyen egyéb nehézségről kapunk híreket. Egyik nap, amikor a szekrényeket és a fiókokat rendezgettem, megtaláltam néhány régi fotót. Az egyik fénykép egy ünnepi estét örökített meg, a felvételen ott volt a plébániánkról egy olyan házaspár is, akikkel már jó ideje nem találkoztunk. A férj időközben elhunyt, a feleségről meg azt hallottam, hogy nagyon beteg. Gondoltam, biztos örülne, ha megkaphatná ezt a fényképet (ez jó ürügy is volt arra, hogy felvegyük a kapcsolatot), de nem tudtam, mi módon oldjam ezt meg, tekintettel a megszorításokra. De nem tudtam a telefonszámát se, címét se. Jézushoz fordultam, hogy Ő mutasson utat, hogy tudnám elérni ezt a hölgyet. Néhány nap múlva, amikor el kellett mennem elintézni valamit, összetalálkoztam vele! A távolságot betartva, el tudtam neki mondani, hogy van nálam egy fénykép, amit neki szeretnék adni. Nagyon örült! Kiderült, hogy nem is lakunk messze egymástól, így nem sokkal a találkozásunk után be tudtam dobni a postaládájába a fotót.

Imádkozzunk most közösen Szent Ágostonnal:
„Isten szeretet, s aki szeretetben marad, Istenben marad és Isten őbenne.” Én benned vagyok Istenem, hogy általad éljek. Te bennem laksz, hogy fenntarts és ne engedj elesni. Te gyógyszer vagy a betegnek, életszabály a bűnösnek, világosság a vaknak, otthon az elhagyatottnak. Mindent megadtál tehát nekem. Hadd értsem meg, hogy nem én adok neked valamit, amikor Hozzád jövök, s hogy még csak saját magammal sem rendelkezem…”

 Imádkozzunk most közösen egy tized rózsafüzért ezzel a titokkal: „Akit értünk keresztre feszítettek”. Azért ezt a titkot választottam, mert Jézus szeretete a kereszten vált teljessé.

* * *

Kedves Klubtag!
Te hogyan, milyen módon tapasztaltad már meg Isten szeretetét és hogyan próbáltad tovább adni a környezetedben? Van erről élményed, emléked? Megosztanád velünk?

Október 29. – Évközi 30. Vasárnap 
Olv.: Kiv 22,20-26; Zs 17; 1Tessz 1,5c-10; 
Evangélium: Mt 22,34-40 

Édesapa és édesanya kisétálnak a kisfiukkal a bevásárlóközpontból. A szülők minden ujján szatyor vagy csomag lóg, a hónuk alatt nagy dobozok. Ahogy az autó felé tartanak, a kisfiú szüntelenül nyafog, lamentál. Végül az édesanya kifakad: „Mi bajod van még mindig? Megvettük neked a kisautót, a vonatot, a kék pulóvert, a Milka csokit, mindent, amit csak akartál? Mi kellene még?” „Semmi, csak fogd meg a kezem, mami!” – kérleli a kisfiú. Az édesanya döbbenten megáll egy pillanatra, s ránéz a rengeteg csomagra: hát bizony, szabad keze az már nem maradt a gyermeke számára!  

Jézus nem véletlenül hívja fel a figyelmünket Mária és Márta történetében arra, hogy hajlamosak vagyunk sok mindennel törődni, sok minden miatt nyugtalankodni, az egyetlen igazán lényegeset meg elhanyagolni. A törvénytudó az evangéliumban egy véget nem érő és meddő vitába akarja belerángatni Jézust, amit a korabeli farizeusok, írástudók folytattak: „Melyik a legfőbb parancs a Törvényben?” Talán valami olyan választ remél, amilyenekkel ők is felelni próbáltak erre a megoldhatatlannak tűnő kérdésre. Jézus esetleg majd kiemel egy konkrét, apró részletet a Tórából, mondjuk az áldozati szertartások bemutatása terén: mikor, hogyan, milyen állat milyen részeit kell elégetni az áldozati oltáron, vagy valami hasonlót. Vagyis egy apróságot abból a rengeteg megtenni, megtartani való előírásból, amelyet a Törvény könyvei felsorolnak. Jézus azonban nem ezt teszi. Nem egyetlen konkrét parancsra hegyezi ki a Törvény lényegét, hanem olyan választ ad, amely a nélkülözhetetlen alapot adja meg minden előírás alá, a lényegét ragadja meg egyszer s mindenkorra az Ószövetségi írásoknak is. „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel! Szeresd felebarátodat, mint saját magadat!”   

Ha ez a leglényegesebb dolog hiányzik az életünkből, akkor fáradságos, izzadságos, sokszor értelmetlennek tűnő kötelességteljesítéssé silányul mind a vallásgyakorlatunk, mind az emberekkel való kapcsolatunk. Már ha lesz egyáltalán! Napjaink emberére inkább az a jellemző, hogy aminek nem látja értelmét, amihez nem érez személyes kötődést, azt inkább abbahagyja, semmint küszködjön érte. Bizony, ezért van az, hogy egyre inkább elmarad a templomba járás, csökken a szentségekhez járulók száma, de az emberi kapcsolatok terén is egyre szegényebbek vagyunk. Egyre kevesebben tartják fontosnak a „kereteket”, ha a lényeg hiányzik belőlük! Sajnos ugyanakkor azért sem sokat tesznek, hogy a szeretet megszülessen vagy élő maradjon bennük – akár Isten, akár az embertársak iránt. Pedig csak úgy magától, minden erőfeszítés nélkül ez nem fog megtörténni!   

A szeretet megéléséhez mindenekelőtt a megismerés, méghozzá a nem pusztán felszínes megismerés szükséges. Isten megismertetése terén óriási felelőssége van a már hitre jutott embereknek, az evangelizáló tevékenységüknek. Beszélni Istenről, tanúságot tenni az Ő irántunk való szeretetéről, életünkkel megmutatni, hogy mit tud cselekedni velünk és bennünk az Isten! Ez rendkívüli fontossággal bír korunk társadalmában. Ha pedig valaki már eljutott az istenismeret egy bizonyos fokára, akkor ápolnia, mélyítenie kell ezt a kapcsolatot, hiszen rendszeres találkozás nélkül ugyanúgy elhidegedhet, mint az emberi kapcsolatok! Milyen ragyogó hatással lehetne az istenkapcsolatunkra a mindennapos elcsendesülő ima, amikor átgondoljuk az Istentől kapott ajándékokat, amikor tudatosítjuk az Ő jelenlétét az életünkben, észrevesszük áldó kezének nyomait! Ha így éber marad a szeretetünk iránta, akkor sokkal könnyebb a vallási előírások betartása, akkor megtapasztaljuk, hogy amit Isten parancsai tőlünk kérnek, az mind valóban a mi javunkat, boldogságunkat szolgálja. Sőt, ha Istenhez való ragaszkodásunk a szívünkből fakad, akkor még olyasmit is komolyan veszünk és igyekszünk megtartani Isten vagy az Ő egyháza rendelkezéseiből, amit nem igazán értünk, vagy amivel – legalábbis most még – nem tudunk egyetérteni. Vagy amit nem könnyű megtennünk, ami valóban áldozat! Hiszen ezeknek a „nehéz vagy nem érthető” dolgoknak a száma és jelentősége elsilányul a lényeg mellett: Isten boldogító közelségének tapasztalata mellett. Aki számára a vallás nem más, mint nehezen érthető és megtartható, izzasztó és fáradságos kötelességek halmaza, az egyáltalán nem ismerte fel és tapasztalta meg a lényeget: Isten ingyenes, előzetes és feltétel nélküli szeretetét, s azt az igazabb, boldogítóbb emberi életet, amelyet az Ő tanításait követve megtapasztalhatunk. Egyik tanárom mondta nekünk még kispap koromban, és nagyon megragadt bennem: „Nem azért szeretnek minket, mert jók vagyunk, hanem azért vagyunk jók, mert szeretnek minket.”  

Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a másik szélsőség is hibás: vagyis amikor valaki hívőnek, Isten- és emberszeretőnek tartja vagy állítja be magát, de a tettek hiányoznak a szavak mögül. Vagy legalábbis azok a tettek, amelyeket az állítólag szeretett személy kér tőlünk. Mennyi kapcsolat szétesése mögött húzódik meg ez az önző önámítás! Szeretlek, de addig, amíg olyan vagy, amilyennek én elgondollak, amíg azt adhatom neked, amit én akarok vagy szívesen adok, amíg nem kérsz tőlem valamit, ami nekem már nehéz, komoly áldozatot jelent!  
A szeretet igenis magában foglalja az olyan tetteket, áldozatokat, amelyeket nem mi találtunk ki, amelyekre nem is gondoltunk. A szeretet magába foglalja a kötelességteljesítést is, hiszen csak ott beszélhetünk valóban szeretetről, ahol hűség, vagyis hosszabb távú kitartás van. A hosszabb távú kapcsolatokban pedig mindig megszokottá válnak bizonyos tettek, gesztusok, gyakorlatok, nem jelentenek mindig egyforma élményt. De ez nem jelenti azt, hogy nem fontosak és nincs szükség rájuk!  
Éppen az mutatja meg a szeretet őszinteségét és mélységét, ha valaki adott esetben lelkesítő érzelmek hiányában, fáradtan, esetleg szomorúan vagy testi-lelki bajoktól szenvedve is megteszi valakiért azt, amit felvállalt, amire igent mondott, aminek értékes és szükséges voltát már sokszor átélte. Ha ilyen nehéz stádiumokban is kitartunk, meg fogjuk tapasztalni, hogy mind istenkapcsolatunk, mind az emberekkel való kapcsolatunk friss és élő marad, új és új ajándékokkal képes elhalmozni minket, s ha nem is minden egyes alkalommal, de azért képes áttüzesíteni a szívünket.  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük! 

Október 22. – Évközi 29. Vasárnap 
Olv.:  Iz 45,1.4-6; Zs 95; 1Tessz 1,1-5b; 
Evangélium: Mt 22,15-21 

A fáradt vándor eltévedt a kiszáradt pusztaságban. Egész álló nap bolyongott a tűző napon, de sem egy árnyékot adó bokor, sem egy korty víz nem akadt sehol. A szája már kicserepesedett a szomjúságtól. Már utolsó erejét összeszedve tudott csak vánszorogni, amikor végre meglátott egy rogyadozó viskót. A viskó előtt egy kézi pumpás, romos kút árválkodott. A vándor rángatni kezdte a rozsdás kart, de a kút csak nyikorgott, csikorgott fülsértően, egy csepp vizet sem adott. Hiába próbálkozott percekig, még jobban kifáradva, semmit sem tudott előcsalogatni a kútból. Elkeseredve rogyott le a viskó tövébe, amikor hirtelen megpillantott egy üvegkorsót. A korsó tele volt vízzel, azonban a nyakára erősítve egy papírdarabot látott. A papírra ez volt írva: „Ha azt akarod, hogy a kút működjön, öntsd bele ennek a korsónak a tartalmát az utolsó csöppig. Ha csillapítottad a szomjadat, ne felejtsd el újra megtölteni a korsót!” A szomjas vándor rettenetes dilemma előtt állt: Minden ízében reszketett a vízért, annyira kívánta. Ha beleönti a kútba, akkor ki tudja, ez a rozsdás alkalmatosság működni fog-e? Nem tűnt valószínűnek. Ha azonban megissza a korsó tartalmát, akkor a később esetleg idetévedő vándorok biztosan nem tudnak vízhez jutni. Végül egy hirtelen döntéssel és bátor mozdulattal megragadta a korsót és beleöntötte a vizet a kútba. Újra megragadta a rozsdás pumpát, s minden erejével pumpálni kezdett. A kút először most is csak nyikorgott. Rövidest azonban szörcsögni kezdett, s végre kilövellt az áhított vízsugár. A vándor hálásan nyelte a friss, bár kissé vasízű vizet. Majd színültig töltötte a korsót, s az üzenet alá még odaírta: „Higgy benne, hogy tényleg működik!”  

Az evangéliumban Jézus arra biztatja kora társadalmát és azóta is minden embert, hogy „adjuk meg a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig ami az Istené”! Sokat lehetne azon töprengeni, vajon mi mindent jelenthet ez. Ki az a császár? Mi jár neki? És persze mit és miért adjon az ember az Istennek? A császár a mindenkori világi hatalom. Jézus korában a zsidók többsége nagyon mély ellenérzésekkel viseltetett az elnyomó római császár és hivatalnokai, katonái ellen. Az adófizetést a vele járó súlyos teher mellett megalázónak is érezték. Azonban tagadhatatlan, hogy maga Jézus és Őt követően a korai keresztények mégsem fordultak erőszakosan az elnyomók ellen. Noha sokan haltak vértanúhalált a római üldözések hatására, és persze magát Jézust is a római helytartó ítélte el, ez soha nem azért történt, mert Jézus és követői a politikai hatalmat akarták volna aláásni, vagy mert nem akarták volna teljesíteni állampolgári kötelességeiket. Például mert megtagadták volna az adófizetést, vagy fegyvert fogtak volna az igazságtalanságok ellen. Nem.  
Jézus és sokan az első keresztények közül azért lettek áldozattá, mert Istennek akarták megadni azt, ami neki járt, még akkor is, ha ez ellenkezett a korabeli politikai hatalom akaratával. Ők Istenbe vetett hitükért haltak meg, nem az állammal szembeni elégedetlenségük vagy hűtlenségük miatt. A birodalom idővel rá is ébredt, hogy a kereszténység mennyire sokat segíthet éppen az emberek közösségbe kovácsolása és a béke megőrzése terén, s államvallássá tette a krisztusi hitet.   

Jézus tehát soha nem tagadta – és a kereszténység sem – hogy az államhatalom igenis jogosan létezik, az állampolgárok pedig valóban tartoznak vele szemben teljesíteni állampolgári kötelességeiket. Ennek célja ugyanis az egész közösség java, ami bizony sokszor megköveteli egyéni érdekeink háttérbe szorítását, az egyéni javaink egy részéről való lemondást. Természetesen még nagyobb a felelőssége az állami vezetőknek, akik a hatalmat gyakorolják, hogy azt valóban a közjó érdekében tegyék, legyenek igazságosak, az elesettek iránt szolidárisak, s elsősorban ők is ismerjék el maguk fölött azt az Istent, akinek elszámolással tartoznak! Jézus és a mindenkor igazi keresztényei jószándékúak voltak a világi hatalom birtokosaival szemben is. Akkor nem engedelmeskedtek csak nekik, amikor a világi törvények követése már elfordította volna őket Istentől, az Atyától, lelkiismereti meggyőződésüktől, hitüktől, vagyis megakadályozta volna őket abban, hogy megadják Istennek azt, ami az Istené. (pl. nem imádták istenként a római császárokat).  

Óriási bajokat okoz mind a vallási, mind a társadalmi életben az odaadás, az áldozatkészség háttérbe szorulása. Bizony elsősorban azt nézi a mai ember, hogy mit kaphat ő az Istentől, mit kaphat az államtól! Mindenekelőtt elvárásai vannak, sokszor irreális és igazságtalan elvárásai Istennel és a világi hatalommal szemben is. Azt bezzeg szívesen elfelejti, hogy neki is bele kellene tölteni a maga korsócskája tartalmát a közös kútba!  
Mit jelent ez? Elsősorban azt, hogy igyekszik a legtöbbet, a legjobbat kihozni önmagából mindennapi kötelességeinek teljesítésével. Ki-ki az életkora és életállapota, hivatása szerint: becsületes tanulással, munkával, gyermekvállalással, gyermekneveléssel, hűséggel a családja, a nemzete iránt, egyáltalán a mások iránti felelősség komolyan vételével! Ha mi megteszünk minden tőlünk telhetőt a közjó érdekében, ha kötelességeinket erőnkhöz mérten becsülettel teljesítjük, vagyis „megadjuk azt, ami jár”, akkor kérdezhetünk rá jogosan arra, hogy nekünk mi jár, mások mivel tartoznak nekünk! És higgyük el, minél többen öntik bele nagylelkűen a maguk korsónyi vizét a közös kútba, minden nehézség és emberi hiba ellenére annál élhetőbbek és szebbek lesznek a mindennapok a mi hazánkban is!  

 *** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük! 

Október 15. – Évközi 28. Vasárnap 
Olv.: Iz 25,6-10a; Zs 22; Fil 4,12-14; 
Evangélium: Mt 22,1-14 

Egyik vasárnap a következő hirdetmény jelent meg a templom ajtaján:   
„Annak érdekében, hogy jövő vasárnap minden hívő el tudjon jönni a szentmisére, megszervezzük a különleges, kifogások nélküli vasárnapot.  
Ágyakat helyezünk el a sekrestyében mindazok számára, akik azt szokták mondogatni, hogy „a vasárnap az egyetlen nap a héten, amikor kialhatom magam”. Lesz egy puha fotelokkal ellátott különleges szekció azoknak, akik túlságosan kényelmetlennek találják templomunk padjait. Szemcseppeket osztogatunk azoknak, akiknek a szeme túlságosan elfáradt az éjszakai tévézéstől. Meleg takarókkal látjuk el azokat, akik szerint a templomban túl hideg van, illetve ventillátorokkal azokat, akik szerint túl meleg. Üres lapokat készítünk azoknak, akik listát akarnak készíteni azokról a személyekről, akik „mindig a templomban vannak, de sokkal bűnösebbek a többieknél”. Rokonokat és barátokat kérünk fel a háziasszonyok segítségére, akik nem tudnak egyszerre templomba menni és reggelit készíteni. „Már adtam” feliratú jelvényt osztogatunk azoknak, akiket az adománygyűjtés tartana távol. Az egyik templomhajóba fákat és virágokat telepítünk azok számára, akik csak a természetben találják meg Istent. Orvosok és ápolónők állnak azok rendelkezésére, akik rendszeresen és kizárólag vasárnap betegednek meg. Hangerősítőket szerelünk fel azoknak, akik nem hallják a prédikációt, és esetleg ezért nem jönnek templomba, és füldugót kaphatnak, akik túl hangosnak találják. A templomot karácsonyi égőkkel és húsvéti virágokkal díszítjük fel azokra gondolva, akik eddig csak így látták.”   

Isten az örökkévalóságot adja nekünk. Mi miért nem tudunk adni Neki egy-egy órácskát?  
Kifogások …. milyen jól ismerjük őket! Mennyit hallunk belőlük! Ennél már csak egy valami lehet rosszabb: ha mi magunk gyártunk kifogásokat! És főleg, ha azt Istennel szemben tesszük! Az evangélium arra biztat bennünket, hogy bölcsen használjuk fel az időt, amely itt a földön életünk keretéül adatott. Mindenki sok mindenre tudja, tudná használni az idejét: de ezek közül mi az, ami valóban fontos, amit semmiképp sem érdemes elmulasztani, s mi az, ami elhanyagolható? Bizony, egyre nehezebb eldönteni!  
Valóban, ha jól belegondolunk, valakinek a bölcsességét vagy a balgaságát leginkább azon lehet lemérni, hogy miképpen tölti ki az időt, mivel foglalkozik élete perceiben, óráiban. Hiszen a két alapvető dimenzió, a tér és az idő közül, amelyek meghatároznak minket, embereket, az idővel gazdálkodhatunk szabadabban. Az emberiség sokat tett a történelem során azért, hogy legyőzze a térbeli távolságokat, hogy térben is kitáguljon a világa, s ért is el eredményeket. A tér azonban mégiscsak jobban behatárolja az ember lehetőségeit, s nem is mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy óriási távolságokat hidaljon át, hogy kimozduljon abból a kis világból, amely általában körül veszi. Vagy ha át is települ innen oda, ott is csak ugyanúgy meglesznek a térbeli korlátok. Az idő felhasználása tekintetében azonban valamelyest szabadabban dönthetünk. Különösen a mai korra jellemző – az elmúlt évszázadokkal összevetve – hogy az emberek többségének jócskán megnövekedett a szabad ideje. Még akkor is igaz ez, ha sokan talán felhördülnek ezt a kijelentést hallva, gondolván, hogy alig jut idejük valamire is, állandóan rohannak. Azonban, ha jól utánagondolnak, be kell látniuk, hogy annak a sok-sok dolognak a jó részét, amivel kitöltik életük perceit, ők választották meg szabadon, míg a múltban élő embereknek erre sokkal kevésbé volt meg a lehetőségük.   

Igen, életünk bölcsességét vagy balgaságát elsősorban az mutatja meg, hogy mire használjuk fel az időnket. Mitől lesz azonban bölcs vagy balga az időtöltésünk? Mit kell tennünk, ha bölcsek akarunk lenni? Hiszen sokan úgy gondolják – és úgy is élnek – hogy nem lehet értelmesebb dolgot tenni annál, mint ami az adott pillanatban a legjobban esik, a legélvezetesebb, vagy éppen leghasznosabb, ami éppen kielégíti valamilyen aktuális vágyunkat. Csakhogy az élvezetes pillanat vagy óra elmúlik – s utána, vagy éppen miatta keserű napok, hetek, esetleg évek, vagy netán egy egész megnehezített élet következhet. Ezzel szemben a bölcsen eltöltött idő olyan, amit nem kell utána megbánnunk, amellyel nem okoztunk kárt sem másoknak, sem önmagunknak. Olyan idő, amelyben építettünk, és nem romboltunk, amelyben többek lettünk, és nem kevesebbek, amelyben előre haladtunk, és nem visszacsúsztunk. Más az okosság és más a bölcsesség. Az okosság arra képesíti az embert, hogy kitűzött céljait a legalkalmasabb, legcélravezetőbb módokon érje el. Azonban a cél itt lehet rossz is! A gátlástalan és gonosz emberek is lehetnek nagyon okosak, és sokszor azok is. A bölcsesség azonban nem egy-egy tettről, egy-egy részleges célról szól, hanem az egész életünk irányultságáról. A végső, legfőbb célját szem előtt tartó, mindig annak fényében dönteni igyekvő embert nevezzük bölcsnek.   

Keresztény hitünk szerint a végső, legfőbb cél pedig az üdvösség, az örök, boldog élet, amely túlmutat ugyan ezen a világon, de amelynek elérésén mégis csak ebben a világban fáradozhatunk. A mai példabeszédben a menyegzős lakoma jelképezi az örök üdvösséget, amelyre meghívást kaptunk Istentől. Aki elfogadja ezt a meghívást, annak bizony már itt a Földön az oda vezető útra kell irányítania a lábait. Az utat a boldog örökkévalóság felé Jézus mutatta meg tetteiben és szavaiban. Az Ő követése az igazi életbölcsesség.  

 *** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük! 

Kedves „Kísértések idején” imaiskolán résztvevő Testvérem!

A mai napon arra vállalkozunk, hogy mindegyikünk elmond legalább egy tized rózsafüzért az imaiskolán résztvevők szándékára.
Valamikor szánj rá a nap során tíz percet, hogy ezt megtedd!
Az imádságodba fogalmazd bele, hogy ezt az imádságot a többiek szándékára ajánlod fel!

Ide a hozzászólásokhoz írd be nyugodtan a saját imaszándék kérésedet, hogy tudatosuljon mindenkiben, pontosan miért is imádkozik.
Legalább a keresztnevedet írd be! A névtelen hozzászólásokat töröljük!

Hiszek, hiszünk az imádság erejében!

Október 08. – Évközi 27. Vasárnap 
Olv.: Sir 24,23-31; Jud 13,23-25; Gal 4,4-7 
Evangélium: Lk 1,26-28 

A misszionárius már évek óta dolgozott az Amazonas mentén egy kis indián faluban. Az evangélium magvai lassan kezdtek kicsírázni, de még sok mindent nem értettek az indiánok a keresztény vallásból. Egy nap a misszionárius atya nagy töprengésben találta a falu főnökét a folyóparton. „Min gondolkodol” – kérdezte. „Furcsa ez nekem. A ti hitetek azt mondja, hogy ha az ember élete során sok nagy bűnt követ is el, de ezeket őszintén megbánja, és kéri Jézus bocsánatát, akkor megmenekül, a Mennyországba juthat. Ha azonban akár egyetlen súlyos bűnt követ el, de azt nem bánja meg, nem kér érte bocsánatot Jézustól, akkor elkárhozik, a pokolra süllyed. Hol van itt az igazság?” – fakadt ki a főnök. A misszionárius egy darabig csendben ücsörgött, majd ezt mondta: „Vedd csak fel azt a nagy követ a partról, sétálj be egy kicsit a folyóba, és tedd a víz tetejére! Mi fog történni, ha elengeded?” „Hát természetesen lesüllyed a víz alá.” – felelte az indián, és a vízre tett kő valóban alámerült. „Akkor most szedj össze sok-sok követ a partról, tedd bele őket abba a kenuba, s lökd a vízre! Ezek vajon elsüllyednek?” Az indián főnök megtette, amit a pap mondott, s a csónak lebegett a vízen, benne a sok kővel. „Nem, nem süllyednek el, hanem fennmaradnak. Most már megértettem!” – konstatálta a főnök.   

A szentírási idézetek az emberi szabadság nagyszerű ajándékának drámai oldalát állítják elénk. Tudniillik, hogy mennyire a saját döntésünkön is múlik az örök sorsunk. A vasárnap igéi felhívják a figyelmünket arra, hogy Isten végtelen szeretete és könyörületessége ellenére is elbukhatunk, elveszíthetjük az örök boldogságot.  
Gyerekkorom egyik emlékképe idéződik fel bennem. A nagyapám, amikor már idősödve nem bírt annyit dolgozni, kénytelen volt eladni egy néhány holdas szőlőt és gyümölcsöst, ami kissé odébb volt a házunktól. Utána ahányszor csak arrafelé vitt közösen az utunk, a nagyapám mindig elfordította a fejét és könnyet morzsolt el a szemében. Különösen amikor azt látta, hogy az idő múltával senki sem gondozza a szőlőt és a fákat, az egész birtokot felveri a gaz. Ha egy embernek ennyire fájhat, hogy amiért évtizedeket dolgozott, az ebek harmincadjára kerül, akkor mennyire fájhat a gyermekeit végtelenül szerető Istennek, hogy veszni lát akár egyet is közülük! De vajon Isten sikertelensége ez? Bizony nem, hanem az ember sikertelensége. Mi emberek korlátaink és gyengeségeink miatt nem vagyunk képesek mindent megtenni valaki vagy valami érdekében, mégha úgy is érezzük, hogy kihoztuk magunkból a legtöbbet, a legjobbat. Isten esetében azonban ez nem így van. Ő valóban a legtöbbet, a legnagyobbat teszi meg, amire csak a szeretet képes lehet, amikor a saját Fiát is áldozatul engedi értünk a keresztfán. Óriási felelősségünk, szabadságunk óriási kockázata éppen abban áll, hogy bizony még ezt a legnagyobbat, a szeretet végtelen értékű áldozatát is elutasíthatjuk. Lehetünk közömbösek, érdektelenek iránta, vagy súlyosan visszaélhetünk vele, ahogyan az evangélium példabeszédéből halljuk. Jézus itt a próféták és a saját sorsáról beszél. Szinte érthetetlen, hogy miért küldi el a fiát is a példabeszédben szereplő gazda a szőlőmunkásokhoz, amikor már annyi szolgáját megverték, megalázták, megölték. Mégis ez történik. A munkások azonban még ezzel a végső lehetőséggel sem élnek, kegyetlennek és érzéketlennek bizonyulnak a szeretet és a bizalom végső jele iránt is. Az írástudók és a zsidó nép vénei, akikhez a történet szól, maguk mondják ki az ítéletet maguk fölött: aki így cselekszik, az bizony elveszíti az Isten Országát és gonosz sorsra jut. Isten ezt persze nem akarja, még kevésbé okozza! Fájdalmasan szenved attól, ha egyetlen teremtménye is kárhozatra jut, de a legtöbbet, amit tehetett, már megtette. A végső döntés az ember kezében van.   

Ebben áll az üdvösségünk egyetlen igazi kockázata: közömbösnek maradni a keresztáldozatban megnyilvánuló Isteni szeretet iránt, visszautasítani a bűnbocsánatot, amit Jézus érdemelt ki számunkra halálával és feltámadásával. Nem az jelenti a kárhozat legnagyobb veszélyét, hogy bűnöket követünk el, akár sokszor és súlyosat, hanem az, ha ezeket nem tartjuk bűnnek, nem bánjuk meg és nem kérünk értük bocsánatot.   

Vajon reális veszély ez? Létezhet ekkora emberi megátalkodottság és közömbösség?  
Úgy érzem, sajnos egyre reálisabb. Figyeljük csak meg, milyen óriási mértékben veszíti el a mai gyermek- és fiatal nemzedék többsége a hála alapvető lelkületét, s vele együtt érzékenységét az értük hozott áldozatok iránt! Egyre többször látjuk azt, hogy teljesen természetesnek, alapvető jussnak tartják mindazt a jót, ami velük és értük történik. Nem köszönik meg a szüleik, tanáraik, elöljáróik részéről megkapott sok jót, legföljebb felháborodnak, ha nem kapják meg azonnal, vagy nem kapják meg újra, ha esetleg elpocsékolták. Nem tekintik már ajándéknak a megkapott értékeket, s nem látják meg mögöttük azt a sokszor valóban tengernyi munkát, erőfeszítést, áldozatot, amit valaki meghozott értük.  

Persze a felnőtt vagy idősebb nemzedék is hibás ebben, amikor főleg anyagi téren mindent tálcán rak oda a fiatal nemzedék elé, s nem kéri számon rajtuk a saját erőfeszítést. Tény azonban, hogy amint az áldozatok iránti érzéketlenség, a hálátlanság az emberek felé megnyilvánul, úgy megnyilvánul az Isten felé is. Egyre természetesebbnek tartják magukat kereszténynek valló emberek, hogy a gyónás szentségét semmibe vegyék. Pedig Jézus által alapított szentségről van szó, amelynek gyakorlására és jelentőségére a kereszténység kezdetei óta egyértelmű bizonyítékok vannak. Egyre többen hanyagolják el a szentmisét azok közül is, akik számára pedig tudott és elfogadott dolog, hogy Jézus végtelen értékű, értük is bemutatott keresztáldozatának megünnepléséről van szó. A szentgyónás és a szentmise elhanyagolása azonban nem önmagában álló, elszigetelt jelenség a legtöbb ember esetében, mintha pont eme „két apróság” kivételével minden egyéb rendben lenne a vallásosságuk körül, az istenkapcsolatukban. Nem.  
Leggyakrabban együtt jár ez az imádság súlyos leépülésével, a vallásos közösség elhanyagolásával, az egyéb isteni parancsok egyre „hígabb” teljesítésével – egyáltalán a hit lassú vagy inkább egyre gyorsuló kihűlésével. Ennek hatása pedig kiterjed az emberi élet minden egyéb dimenziójára, benne az emberekkel való kapcsolatra, a munkához, az anyagiakhoz való hozzáállásra stb. Igen, rendkívül értékpazarló korban élünk, amikor egyre jobban semmibe vesszük és eltékozoljuk a még meglévő értékeinket – lelki, személyes, közösségi és anyagi értékeinket egyaránt – anélkül, hogy mi magunk újakat hoznánk létre! 

Nem szabad tehát, hogy hidegen hagyjon bennünket Isten kesergő fájdalma, amivel életünk gyümölcseit keresi rajtunk! Az utolsó pillanatunkig nem késő, hogy éljünk Isten irgalmával, és ne visszaéljünk vele, hogy válaszoljunk Isten szeretetére, s ne közömbösek legyünk iránta!  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük!