A csúcson

Tóth László Ausztriában kirándult a hegyekben. A fotó a Hochkönigről lefelé készült, amikor megcsodálhatta a pengeéles gerincet. Lélegzetelállító látni az előtérben a kis pontoknak tűnő turistákat, a távolban pedig az Alpok távolba vesző rétegeit.
(Forrás: turistamagazin.hu)

***

A kép jól mutatja a kontrasztot az életünkben: az ember a teremtés koronája, egyúttal milyen parányi élőlények vagyunk mi is a teremtett világban, hiszen a távolban lévő hegycsúcsok óriások hozzánk képest. Jó tudatában lenni kicsinységünknek, törékenységünknek! Mégis, Isten az, aki „naggyá” tud tenni minket. Az Ő erejével, kegyelmével „csúcsokat” hódíthatunk meg! Hát, nem csoda ez? Viszont nélküle semmit sem tehetünk.
Hányszor érezted már az életedben picinek magad és Isten hányszor felemelt! Vegyük észre a Gondviselés ezen alkalmait a mindennapokban!

Mi az, ami most elsőnek megfogalmazódott benned?

Még időben tekintsünk fel a szabadító Krisztusra

Március 10. – Nagyböjt 4. vasárnapja 
Olv.: 2Krón 36,14-16.19-23; Zs 136; Ef 2,4-10 
Evangélium: Jn 3,14-21 

A dereka majdnem beleszakadt, ahogy a nehéz kőlapot felemelte. „Várj, segítek!” – kiabált át a szomszéd. „Nem kell! Tudom magam is!” – válaszolta nyögve a férfi. Pár nappal később egy kávéházban már félórája kereste a térképen az egyik kis eldugott utcát. A pincér udvariasan fölé hajolt: „Segíthetek?” – kérdezte. „Nem kell, tudom magam is!” – felelte a férfi bosszúsan. Tavasszal egy kerti metszegetés következtében az ujjából ömleni kezdett a vér. Megpróbálta bekötözni egy rongydarabbal. Felesége aggódva mondta: „Az úgy nem lesz jó! Majd én segítek.” A válasz most is ugyanaz volt: „Nem kell! Tudom magam is!” Fél év múlva a magas létra tetején állt éppen, kezében az új, nehéz függöny, meg egy csavarhúzó. A karnist tartó csavarokat kellett szorosabbra húzni. A fia, látva a veszélyes egyensúlyozást, megkérdezte: „Segíthetek?” A férfi épp belefogott szokásos visszamordulásába: „Nem kell, tudom magam …”, amikor a létra elbillent, és teljes hosszában végigvágódott a földön, maga alá gyűrve a szerencsétlen embert. Néhány hónap múlva egy tolókocsit hajtva megállt a járda szélén: „Kérem, lenne szíves áttolni a másik oldalra!” – kérte az egyik odaérkező járókelőt.  

A modern életérzés és gondolkodás egyik nagy bálványa az „önállóság”. A teljesítményhajhász, sikerorientált ember minden oldalról ezt hallja, ezt látja: „Menni fog! Meg tudod csinálni! Meg fogod szerezni! Le fogod győzni!” stb. stb. Ez a propaganda is hozzátartozik ahhoz a törekvéshez, amely az individualizmust, az egyénieskedést tolja előtérbe a közösségi gondolkodással és cselekvésmóddal szemben. Nem véletlen, hogy a vallásosság tekintetében is népszerűek azok a zavaros és hamis vallási elgondolások, amelyek az önmegváltást hirdetik, sőt valamiképpen azt sulykolják az embernek, hogy „benned van az isten, te magad vagy az isten!” Pedig mind az emberiség történelme, mind az egyéni sorsok vizsgálata azt mutatja, hogy az élet rengeteg helyzetében kevés az ember önmaga: mások segítségére, támogatására, sokszor nem emberi erőre, kegyelemre van szükség ahhoz, hogy bizonyos bajokból kilábaljunk.   

Még inkább igaz ez a bűnök, főként a halálos bűnök okozta sebzettségre, sőt lelki halálra vonatkozóan! Az olvasmány a Krónikák Könyvéből olyan tömör és szűkszavú, mint egy pár soros tudósítás: azonban hosszan elhúzódó, óriási drámát foglal össze ebben a pár mondatban. A dávidi-salamoni kor dicsőségét követően Izrael és Júda letért az Isten törvényeinek útjáról, egyre inkább szembefordult a szövetséggel, amelyet az Úrral kötött. Sőt, ebben élen jártak a választott nép vezetői, királyai és papjai. Éppen azok, akiknek leginkább kellett volna őrködniük az Isten és népe kapcsolata fölött. A krónikás pár szóban visszaemlékezik arra sok-sok próbálkozásra is, amit az Úr prófétái által eszközölt a nép irányában, hogy visszatérítse őket önmagához, hogy visszatartsa pusztulásukat. Azonban, ahogyan a szövegben olvassuk: „Végül az Úr haragja visszavonhatatlanul népére zúdult.” Ismét pár mondat a tragédiáról, arról, hogy hogyan semmisült meg szinte teljesen egyik pillanatról a másikra mindaz, amit évszázadokon át építettek, s hogyan pusztult el szinte utolsó szálig a nép, amely azt az ígéretet kapta, hogy számosabb lesz, mint az ég csillagai! Isten haragja!

Hogyan értelmezzük ezt? Isten képes haragudni? És haragjában ilyen keserves bosszút állni?
Az ószövetségi szemlélettől nem idegen ez az istenkép, azonban jó, ha tudjuk, hogy a keresztény gondolkodás is tud mit kezdeni az „Isten haragja” kifejezéssel. A harag egyfajta felháborodás valami iránt, szembenállás, ellenállás valamivel szemben. Isten felháborodása a gonoszság iránt, ellenállása a bűnnel, a rosszal szemben teljesen érthető. Noha az embert – a bűnös embert is – mindig végtelenül szereti, magát a bűnt és az általa kiváltott rosszat mindig elutasítja.
A krónikás passzív szerkezetet használ, amikor azt írja, hogy Isten haragja népére „zúdult”. Nem ő „zúdítja” a rosszat a nép nyakába, hanem engedi, hogy az a sok baj és nyomorúság, amit nem Ő teremtett, nem Ő okozott, sőt amitől hosszú időn át óvni próbálta választott népét, végül mégis kifejtse romboló hatását.  Isten „haragszik” a rosszra, amit a bűn, a törvénytelenség okoz. Ezért cselekszik is ellene: cselekedete pedig az újjáéledésre, a szinte semmiből való újrakezdésre vonatkozik. A zsidó nép nemzeti és vallási újjáépülésére emberileg szinte semmi eshetőség nincs. És íme mégis megtörténik! Itt azonban Isten már aktívan cselekszik: Ő ébreszti föl Kürosznak, a perzsák királyának lelkét, hogy elrendelje Jeruzsálem és a templom újjáépítését és a nép maradékának hazatérését. Isten megváltó, üdvözítő szeretetének, és nem saját magának köszönheti ezt a hazatérő közösség.  

A szentleckében Szent Pál világosan tanítja, hogy a megváltás egyedül Krisztus érdeme: a bűn okozta állapotot „halálnak” nevezi. Olyan helyzetnek, amelyben az ember már semmit nem tud tenni önmaga vagy mások érdekében, sőt más emberek sem tudnak tenni érte semmit. És ezt az állapotot mindenkire vonatkoztatja! Bennünket, „bűneink miatt halottakat” kelt életre Krisztus az Ő megváltó keresztáldozata révén. A bűn okozta halál és tehetetlenség minden ember sorsa lesz: azonban közös jövőnk lehet az örök boldog életre való feltámadás is, ami „nem a mi érdemünk, hanem Isten ajándéka”.   

Az evangéliumban Jézus saját keresztjét a póznára tűzött rézkígyóhoz hasonlítja. Ahogyan a kígyómarásban szenvedő embereket csak a rézkígyóra a gyógyulás hitével való feltekintés tudta megmenteni teljesen reménytelen helyzetükből, úgy a bűn halálos marását is csak a megváltó Krisztusba vetett hit tudja meggyógyítani. Krisztus nem ítélni jön, hanem üdvözíteni. A rossz eredményeként bekövetkező pusztulás nem Isten műve, de a felépülés, az új, megváltott élet teljes egészében az.  

Ne hódoljunk hát be az „önállóság”, az „önmegváltás” népszerű, de hamis bálványának! Ne akarjunk, mert nem tudunk mindent „magunk megcsinálni”! Addig tekintsünk föl a szabadító, segítő Krisztusra, amíg túlságosan késő nem lesz, és higgyünk abban, hogy minden nyomorúságból, emberileg már reménytelen helyzetből képes lesz felemelni minket! 

Dr. Finta József atya

A titok, a csoda benned van! 

Mindannyiunkban Isten csodás kincsei, a meghallgatott imákra adott válaszai rejlenek. Mint a vasérc vagy az arany a tárnák mélyén, az igazgyöngy a kagylóban a tenger fenekén, ott lapul benned, bennem a képlet, mely orvossággá válva, életet menthet, a tervrajz, melyből kígyózó út lesz, hogy testvéredhez vezesse lépteid. Benned van a béke terv, melyet ha alázattal megfogalmazol és kimondasz hangosan, elhallgatnak a fegyverek, és mosoly költözik a gyermekek arcára.

A titok, a csoda benned van! A nagyböjt szent idejében még inkább mint máskor. Felszínes csapongások, üres lötyögések helyett, magadba kell mélyedned, hogy felfedezd lelkedben rejlő értékeket. Merülj alá a csendben! Csodálatos érzés ott bent meghallani a verset, meglátni a festményt, a képletet, a megoldást, és szépen vázlatokat készítve, lassan világra szülni azt. Egy gondolat, mely nemcsak neked fontos, ott lent, belsődben kezd körvonalazódni, még csak dereng, de Te érzed, hogy belőled kikívánkozik. S mint a bányász a mély üregben, sötétben egyedül, dolgozol, megfogod, megfogalmazod, felszínre hozod, hogy megajándékozd vele a világot. Csodálatos érzés szülőanyja lenni egy igazi értéknek, egy szellemi kincsnek, melyben az emberek meghallgatott imáikra adott választ találnak.

Persze a gonosz szeretné elhitetni, hogy Te értéktelen vagy, meddő föld, üres puszta. Azt hazudja, hogy benned nincsenek igazgyöngyök, kár is lemerülnöd a hullámok alá, úgysem találsz ott önmagadban semmit. Azt mondja: szórakozz, légy vidám, élj a mának, magadnak, neked sem ad senki semmit ingyen! Ne hidd el neki, hazudik: Te Isten gyermeke vagy, felbontatlan levél, melyre a Teremtő az ő gyermekei iránti végtelen szeretetét írta, fogalmazta meg csodálatosan. Általad akarja tovább teremteni a világot az Isten, választ küldeni a sokakat gyötrő kérdésekre. Ne veszítsd el magad, mert válasz vagy valakiknek, sokaknak! Kicsinységed ne aggasszon, piciny ceruza heggyel írtak remekműveket!

­Böjte Csaba

Újra és újra győzedelmeskedik az isteni értékrend 

Március 03. – Nagyböjt 3. vasárnapja 
Olv.: Kiv 20,1-17; Zs 18B; 1Kor 1,22-25 
Evangélium: Jn 2,13-25 

Egy keresztény tartalmú filmben láttunk nemrég egy jelenetet. Az Amerikai Egyesült Államokban játszódik. Egy Mexikóból felköltözött, mélyen hívő családapa alkalmi munkákból élt. Egyik napról a másikra tengődtek a családjával, hiszen hol volt munkája, hol nem. Nem veszítette el azonban a bizalmát Istenben és sokat imádkozott. Végül valakinek a segítségével kapott egy stabilnak tűnő állást egy cérnagyárban. Ott szorgalmasan dolgozott, megbecsülte magát, de még próbaidőn volt. Egyik nap a munkahelyi főnöke behívatta az irodába. Megdicsérte a helytállásáért, majd váratlan ajánlattal állt elő: kinevezi az egyik részleg vezetőjévé, nagyobb fizetéssel, de csak azzal a feltétellel, hogy néha szemet huny afölött, hogy egy-egy doboznyi, kartonnyi termék eltűnik a raktárból. Vagyis arra biztatták, hogy nézze el a főnöke kisebb-nagyobb lopásait. Amikor a férfi szemmel láthatólag vacillálni kezdett, a főnöke ezt mondta: „Tudja, hogy még próbaidőn van! Jól gondolja meg, mit válaszol, mert a munkahelye forog kockán! Holnap 10 órakor kérem a válaszát.” A családapa otthon átbeszélte síró feleségével ezt a súlyos dilemmát. Végül úgy döntött, nem tudja felvállalni lelkiismeretben ezt a bűnt. Másnap, amikor főnökével közölte a döntését, az újra megkérdezte: „Tudja, mit kockáztat ezzel, ember? Elveszítheti az állását!” „Tudom, de akkor sem mehetek bele egy ilyen alkuba.” – válaszolta a férfi. Erre a főnöke mosolyogva kezet nyújtott: „Gratulálok, magáé a részlegvezetői megbízatás! Nekünk becsületes emberre van szükségünk. Maga a hetedik, akit próbára tettünk, de csak maga állta ki a próbát!”  

Az olvasmányban találkozunk a Tízparancsolat első és legrészletesebb leírásával a Bibliában. Amilyen természetesnek és magától értetődőnek tűntek és tűnnek ma is az emberek többsége számára ezek az előírások – legalábbis az emberi kapcsolatokra vonatkozók – annyira nehéznek bizonyult és bizonyul a betartásuk a mindennapokban. És ez a tény óhatatlanul újra és újra felszínre hozza a kérdést: Kinek, és milyen alapon van joga ezeket behajtani, számon kérni az embertől? Ki szabhat ilyen törvényeket? És hogyan érheti el azok betartatását? A szentleckében maga Szent Pál ad két választ is, a zsidók és görögök korabeli válaszait – de ezek nem alapozzák meg az igazi törvénytiszteletet, főleg az azokkal való belső azonosulást. „A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek.”   

A csodajelek az isteni hatalom, felsőbbrendűség kétségbevonhatatlan jelei. Ha valaki nagyobb, erősebb, hatalmasabb nálunk, akkor természetesen parancsolhat nekünk, és behajthatja rajtunk törvényei betartását! Azonban ha ezt akarja, akkor mutassa is meg erejét, hatalmát a csodáival! Ugyanezt kérik számon a zsidók Jézustól akkor is, amikor a templomot megtisztítja az árusoktól, az oda nem illő cselekedetektől és azok művelőitől: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezeket megteheted?” Mutasd meg, hogy tényleg te vagy az Isten Fia, a Messiás! Mintegy erőszakold ránk az akaratodat, akkor majd megtesszük azt is, amihez nem fűlik a fogunk! Jézus azonban nem hajlandó erre. Csodáival nem annyira ébreszteni, főként nem kierőszakolni akarja a hitet és a törvénytiszteletet, hanem sokkal inkább igazolni, jutalmazni azt.   

A görögök (pogányok) által követelt bölcsesség pedig az isteni tanítások, parancsok ésszerűségére helyezi a hangsúlyt. Mutassátok meg nekünk, hogy ésszerűek, hasznosak ezek a parancsok, és akkor követjük őket! Azonban Isten parancsainak betartása rövidebb távon nem mindig tűnik ésszerűnek. Sőt: a pusztán evilági gondolkodás, a földi értékek megszerzése és megtartása szempontjából sokszor kifejezetten oktalanságnak, balgaságnak tűnik. A példában szereplő családapa döntése is ésszerűtlennek, naivan butának tűnt annak fényében, ami várhatott rá, ha nemet mond a főnökének. Ezért is mondott igent hat másik ember előtte, akik épp ezzel buktak el a próbán. Bizony sok mai „okos ember” szintén az ő fejükkel gondolkodott volna, isteni parancs ide, isteni parancs oda!   

Sem a csodatévő hatalom, a kényszerítő erő vagy az abból fakadó félelem, sem pedig a pusztán emberi okoskodás nem tudja megalapozni igazán az isteni parancsok betartását. Helyesebben Isten nem ezzel, nem így akarja megmutatni, hogy neki igenis van joga és képessége is előírni és számon kérni ezeket a parancsokat. Jézus nem tesz csodát a templomban háborgó zsidók szeme láttára azért, hogy ezzel bizonyítsa, neki joga volt megtisztítani a „rablók barlangjává tett” szent helyet. Csupán annyit mond: „Bontsátok le ezt a templomot és én harmadnapra fölépítem azt.”    

Hogyan igazolhatja a kereszt, a szenvedés az Isten „jogát” a törvényhozásra és azok számon kérésére?  
Egyrészt azzal, hogy aki saját maga vállalja fel a törvény megszegésével együtt járó összes szenvedést és gyötrelmet, az ezzel bizonyítja, hogy mennyire nagyra tartja, mennyire komolyan veszi a törvényt. Ha pedig valaki meghalni is kész egy bizonyos értékrendért, az bizony elgondolkodtat másokat is! Ezért lehetett és lehet mindmáig a „vértanúk vére a kereszténység magvetése”. Az Isten annyira komolyan gondolja az általa hozott törvényeket, hogy a legnagyobb áldozatra is kész azok érvényre juttatásáért.  
A másik szempont pedig a feltámadásban rejlik. Hiába romboljátok le testem templomát, harmadnapra felépítem azt. Hiába próbáljátok eltaposni, semmibe venni a törvényeimet, hiába akartok erőszakot venni rajta, nem fog tartósan sikerülni. Újra és újra fölemeli a fejét és győzedelmeskedik a jó, az isteni értékrend. Ha valami hosszabb távon elpusztíthatatlannak tűnik, mindig új életre kel, új erőre kap, az nagyon is bizonyítja ezzel a fontosságát, a létjogosultságát. Márpedig Isten törvényei ilyenek! Isten nem erőszakolja ki törvényeinek betartatását, de azt is megmutatja, hogy semmiféle emberi erőszak nem tud erőt venni ezeken a törvényeken, az általuk képviselt isteni renden. Isten nem akar eltaposni senkit, de Ő sem eltaposható, sőt! Mindig Ő kerül felülre, s a lázadó, hőbörgő ember csak magának árt elsősorban. A rövid távú emberi okoskodás is alul marad Isten parancsainak hosszú távú, az emberi élet egészét magába foglaló bölcsességével szemben. Ami ma hasznosnak tűnik Isten törvényeivel szemben, az holnap, vagy még később biztosan vesztett üggyé válik. Míg ami ma vagy holnap balgaságnak tűnik isten parancsai közül evilági ésszel gondolkodva, arról bizony később kiderül, hogy mégis helyes és bölcs döntés volt. 

Dr. Finta József atya

Te tudod, miért böjtölsz? 

Több mint egy hete, hogy búcsút mondtunk a farsangi mulatozásnak, és hamvazószerdával elkezdődött a negyvennapos nagyböjt. 

Negyven nap hús, édesség, mulatozás nélkül, és még igazán jól sem lakhat az ember? Valóban csak erről szólna a nagyböjti időszak?
Napjainkban a böjtöléshez leginkább az önsanyargatást, a fogyókúrát és a húsról való lemondást társítják, de a nagyböjt valójában ennél összetettebb. Tulajdonképpen egy lehetőség arra, hogy önmagunkkal találkozzunk, hogy fejlődjünk azáltal, hogy megtanulunk lemondani számunkra fontos dolgokról. A böjt nem véletlen, a világban az embereknek mindig is fontos volt, hogy böjtölni kell, hiszen a lelki fejlődésüket szolgálta. 

Azért van a nagyböjt, hogy vállaljunk lemondásokat, hogy több jócselekedetet tegyünk. Nem is az a lényeg, hogy mit eszünk, inkább arra figyeljünk, hogy milyen szavak hagyják el a szánkat, milyen a magaviseletünk, mert böjtölhetünk reggeltől estig, ha a szavainkkal és nézésünkkel nem sugárzunk nyugalmat, szeretetet. 

Miért böjtölök? 
Ha csak azért böjtölök, hogy csinosabbá váljak, hiszen hamarosan itt a strandidő, vagy lemondok a csokiról, tudva, hogy majd böjt után megkapom, az nem szolgálja a fejlődésünket. Akkor böjtöljek, ha összhangba tudom tenni a cselekedeteimet a döntéseimmel, ha ennek egy lelki célja van számomra: az, hogy minőségibb életet éljek. Ahogyan az év elején eldöntöm azt, hogy mit szeretnék megvalósítani, ugyanígy a böjtöm sem lehet céltalan, tudnom kell, hogy valamit el akarok érni vele. A legfontosabb, hogy kitartsak, hogy fejlesszem az akaraterőmet, és ezáltal akarjak az Istennel való kapcsolatomban elmélyülni. 

A böjt lényege az, hogy önreflexióra késztessen: ez az időszak segít elgondolni, hol tartunk az életünkben, mi az, ami korrigálásra, módosításra szorul mind az egyéni életünk, mind a kapcsolataink terén. A nagyböjt elsődleges üzenete az lenne, hogy merjünk szembenézni a saját életünk kisebb-nagyobb „keresztjeivel”, a szenvedéssel. Ez, ami a lelkülete, a spirituálisabb tartalma a nagyböjtnek, de ami a konkrét gyakorlat, az ezer meg ezer féle lehet attól függően, hogy kinek mi jelent áldozatot, miről tud nehezebben lemondani. 
forrás: uh.ro

GONDOLAT:

Számodra mi a lemondás, mi a böjt?
Nekem az igazi böjt az, hogy ne magamra figyeljek, hanem az Isten legyen a fókuszban!

Mi értelme az áldozatnak?

Február 25. – Nagyböjt 2. vasárnapja
Olv.: Ter 22,1-2.9a.10-13.15-18; Zs 115; Róm 8,31b-34
Evangélium: Mk 9,2-10 

Ágynak esett és rövid betegeskedés után haldokolni kezdett a király leghűségesebb szolgája, aki negyven éven át leste az uralkodó minden kívánságát. A király sírva térdepelt a szolga halálos ágya mellett. „Mondd el, mi az utolsó kívánságod! Mindent megadok, amit csak kérsz, hiszen nálad jobb emberem soha nem volt, és félek, nem is lesz!” A szolga csak nehezen, suttogva tudta már kipréselni a választ: „Azt kérem, csak toldd meg az életemet egyetlen nappal! Csupán egyetlen nappal!” A király lesújtottan felelte: „Nem, ezt nem tudom megtenni! Erre senki nem képes, egyedül az Isten.” „Hát igen – suttogta a szolga – későn jöttem rá, hogy Istent kellett volna legalább annyira hűségesen szolgálnom, mint téged! És ezért te sem haragudhattál volna meg, felséges királyom!”  

Elborzadva olvassa, hallgatja az ember az olvasmány szavait! Még ha tudjuk is, hogy Ábrahámnak a végén nem kellett feláldoznia a fiát, mégis rettenetesnek tartjuk már magát a próbatételt is! Valami szörnyű játéknak, ami azért mégiscsak túlzás! Igen, ezt gondolják sokan. Vajon Ábrahám is ezt gondolta? Tudjuk jól a választ, s bizony megdöbbentőnek tartjuk Ábrahám döntését: minden fanatizmuson túlmenő, szinte őrült döntésnek. Hiszen Ábrahám gyakorlatilag már feláldozta a fiát, ha végül a kést nem is kellett belemártania. Szándékában, érzelmeiben, élete szinte minden dimenziójában már végbement az áldozat. Morbidnak tarthatjuk talán, de azért érdemes feltenni a kérdést, ha már egy ilyen súlyos döntésről van szó: nem az van-e inkább, hogy Ábrahám másképp látott valamit? Jobban ismerve és szeretve nálunk az Istent, nem nevezhető-e valamiképp mégis érthetőnek a döntése?  

Természetesen tudjuk jól, hogy a kereszténység és a zsidóság Istene nem kér tőlünk, emberektől emberáldozatot, sőt súlyosan elítéli azt. Legalábbis abban az értelemben, hogy mi ölünk meg ártatlan (vagy akár nem ártatlan) más személyeket azért, hogy a mi kéréseink teljesüljenek, a mi bűneink bocsánatot nyerjenek stb. Sőt azt is tudjuk, hogy nem akar tőlünk elvenni semmit, amire szükségünk van, ami a boldogságunkat szolgálja. Ugyanakkor az áldozat mégsem értelmetlen és elvetendő a keresztény hitben sem. Amint a szentleckében olvastuk, azt az áldozatot, amit végülis Ábrahámtól nem kért az Isten, Ő maga minden további nélkül meghozza: „Saját Fiát sem kímélte értünk, hanem mindnyájunkért áldozatul adta.”

Ha Isten nem akar elvenni semmit tőlünk, ha nincs szüksége semmire tőlünk, akkor mi értelme az áldozatnak?   

A bűnbeesett embernek van szüksége rá: az embernek, akit a bűnei, gyengeségei miatt csak úgy lehet hűségesen, kitartóan szeretni, ha fájdalmat, lemondást is vállalunk érte. Amióta az ember elbukott, azóta a kapcsolatait nem csak öröm, hanem egyúttal szenvedés is jellemzi.
Vajon él-e akár egyetlen olyan férj vagy feleség, akinek ne kellett volna már súlyos fájdalmakat is kiállnia a házastársáért vagy a házastársától? Él-e akár egyetlen olyan gyermek, aki ne jelentett volna olykor súlyos terhet a szüleinek, vagy fordítva? Van-e olyan hosszú távú barátság vagy szerelem, amelyet meg ne keserített volna olykor mind a másik, mind a magunk tökéletlensége? Igen, hűséges, kitartó szeretetkapcsolat nem létezik áldozat nélkül, lemondás nélkül. Nem Isten akarta és alkotta ezt így: az ember bűnben elbukott természete teszi nehézzé a kapcsolatokat.
Azonban éppen a szeretet által értelmet is nyer az áldozat: megtermi a maga boldogító gyümölcsét, amely megmarad az örök életre. Krisztus értünk feláldozott élete a bűneink bocsánatát és az örök boldogságot nyerte meg nekünk. Ő felvállalt minden sebet, fájdalmat, amit a bűn okozott és valaha is okozni fog. Benne maga az Isten lett áldozattá értünk, miattunk, általunk. Minden szeretetből felvállalt emberi áldozat Jézus megváltó művébe kapcsolódik bele: segíti a másik ember üdvösségét és saját üdvösségünket is. Itt a földi életben is sokak megváltozását, megjavulását idézte már elő az őket szerető embertársaik türelme, kitartása, szenvedést is elfogadó odaadása.  

Egyébként a bűn miatt halállal és pusztulással megjelölt világban az ember így is, úgy is áldozattá válik. Nem szeretünk erre gondolni, de attól ez még nem kevésbé igaz. Földi életünk lassan fölemésztődik: a kérdés csak az, van-e értelme az áldozatunknak, vagy pedig nincs? Szolgálja-e a magunk és a mások örök jövőjét, boldogságát, vagy pedig értelmetlen elmúlás?   

Ha Jézussal együtt szeretve kitartunk az azokkal való kapcsolatban, akik fájdalmat is okoznak nekünk, ha hordozzuk a terheiket, s ebben a hűséges áldozatvállalásban emésztődünk fel, akkor a Megváltó keresztjét cipeljük mi is, és mind embertársaink, mind saját magunk örök üdvösségét szolgáljuk. Akkor pedig majd a mi küzdelmekben megkopott ruhánk is fényes fehérré változik, a mi fájdalomtól barázdált, könnytől maszatos arcunk is felragyog, ahogyan a szenvedésre készülő, de általa megdicsőülést nyerő Jézus égi fényessége megnyilvánult a kiválasztott apostolok előtt. A színeváltozás jelenete és az a béke, ami Pétert és társait eltöltötte, már a célba érés, a beteljesülés előíze volt: „Uram, jó nekünk itt lennünk.” Pedig a szenvedés még előttük állt: Jézus előtt, az apostolok előtt. Azonban a megdicsőülés élménye erősíti a szívüket: a végszó nem a szenvedésé és a halálé, hanem a feltámadásé és az örök életé. Az áldozat nem értelmetlen, hanem üdvösséget hozó lehet, ha nem másokat áldozunk fel, hanem szeretetből önmagunkat.   

Dr. Finta József