A harag könnyen megijeszt bennünket. Sokszor úgy érezzük, hogy valami rossz tört fel belőlünk. Inkább lenyelnénk, elhallgatnánk vagy gyorsan túl lennénk rajta. Pedig a harag gyakran csak a felszín. Alatta ott lehet egy csalódás, egy régi megaláztatás, az érzés, hogy valaki nem vett komolyan, vagy a tehetetlenség, amikor hiába próbáltunk változtatni valamin. Néha egyszerűen az fáj, hogy fontosak szerettünk volna lenni valakinek, és nem ezt kaptuk vissza.

Edith Eva Eger gondolataiban fontos helye van annak, hogy az érzéseink mögé nézzünk. A düh sokszor jelez valamit. Megmutathatja, hol sérültünk meg, hol lépték át a határainkat, vagy hol maradt bennünk kimondatlan fájdalom.

Képzelj el egy férfit, aki amikor a testvérénél ebédel, mindig ingerülten megy haza. A testvére egy-egy félmondatával mindig betalál nála. Mások szerint csak ugratják egymást, ő viszont egész este feszült. Egy idő után rájön, hogy nem a testvére megjegyzései fájnak ennyire. Gyerekkorában folyton a testvéréhez hasonlították. A másik volt az ügyesebb, a sikeresebb, a család büszkesége. Minden mai tréfában megszólal benne a régi üzenet: te kevesebb vagy. A harag sokszor ilyen régi sebet őriz.

Máskor a háttérben tehetetlenség van. Egy asszony hónapok óta gondoskodik beteg férjéről. Intézi az orvosokat, a gyógyszereket, a háztartást, közben alig jut ideje magára. Egy este a férje megkéri, hogy hozzon még egy pohár vizet. A nő hirtelen felcsattan. Később szégyelli magát, hiszen csak egy pohár vízről volt szó. Valójában nem a víz volt sok. Az volt sok, hogy hónapok óta fáradt. Az volt sok, hogy fél a jövőtől. Az volt sok, hogy nincs kivel megosztania a terheit. A harag egy pillanatra kimondta azt, amit ő maga már régóta nem mert: én is elfáradtam.

Az ilyen helyzetekben könnyű csak a viselkedést nézni. Miért kiabáltam? Miért reagáltam túl? Miért vagyok ilyen türelmetlen? Érdemes egy másik kérdést is feltenni: mi fájt ennyire?

A harag mögött gyakran ott van a meg nem értettség. Azt érezzük, hogy senki nem látja, mennyit teszünk. Vagy éppen azt, hogy hiába mondunk valamit, senki nem figyel ránk. Máskor az elutasítás fáj. Valaki nem hív vissza, nem kérdez meg bennünket egy fontos döntés előtt, vagy kihagy valamiből. Rögtön dühösek leszünk. Az első gondolat az lehet, hogy milyen figyelmetlen vagy önző a másik. Közben lehet, hogy belül valami egészen egyszerűbb fáj: azt hittem, fontosabb vagyok neki.

A harag néha védelem. Könnyebb dühösnek lenni, mint kimondani, hogy fáj. A düh erőt ad, a szomorúság kiszolgáltatottabbá tesz. Sok ember ezért sokkal könnyebben mondja azt, hogy elegem van belőled, mint azt, hogy nagyon megbántottál.

Gyerekként is megtanulhatjuk ezt. Ha egy családban nem volt szokás beszélni az érzésekről, a harag lehetett az egyetlen megengedett nyelv. A fiú nem sírhatott. A férfi nem mutathatta, hogy fél. A csalódottság helyett jött a kiabálás. Felnőttként könnyen tovább visszük ezt.

A harag önmagában nem tesz rossz emberré. A kérdés az, mit kezdünk vele. Lehet belőle bántás, bosszú vagy évekig tartó sértettség. Lehet belőle felismerés is. Valaki rájöhet arra, hogy mindig akkor lesz dühös, amikor úgy érzi, nem számít. Egy másik ember arra, hogy akkor csattan fel, amikor túl sok feladatot vállalt. Valaki pedig felismeri, hogy egy bizonyos helyzetben a régi megaláztatás tér vissza.
Ez a felismerés már mozgásteret ad. A következő alkalommal talán hamarabb észrevesszük, mi történik bennünk. Nem a tizedik sértő mondat után, hanem már a másodiknál. Ilyenkor meg lehet állni. Ki lehet mondani: ez most rosszul esett. Lehet határt húzni. Lehet segítséget kérni. Lehet később visszatérni a beszélgetéshez, amikor már nem a düh beszél helyettünk.

Keresztényként különösen könnyű félreérteni a haragot. Sokan úgy gondolják, hogy egy hívő embernek mindig szelídnek és türelmesnek kell lennie. Emiatt gyorsan bűntudatunk lesz, ha dühöt érzünk. A Szentírás ennél őszintébb képet ad az emberről. A zsoltárokban ott van a harag, a panasz és a keserűség. A próféták is beszélnek felháborodással az igazságtalanságról. Jézus sem volt közömbös, amikor keményszívűséggel vagy mások kihasználásával találkozott.

Isten előtt tehát a haragunkat sem kell elrejteni. Lehet így imádkozni: Uram, nagyon dühös vagyok rá. Lehet ezt is mondani: nem értem, miért történt így. A következő kérés pedig talán még fontosabb: mutasd meg, mi van a haragom mögött.

Lehet, hogy először csak csend lesz. Később feljön egy régi emlék, egy mondat, egy arc, egy olyan helyzet, amelyet már rég elfelejtettnek hittünk. Isten előtt biztonságosabb közelebb menni ezekhez. Nem azért, hogy újra felkavarjuk magunkat. Azért, hogy értsük, mi történik bennünk.

A harag sokszor addig ural bennünket, amíg csak ellenségként nézünk rá. Amikor jelzésként kezdjük figyelni, már tanítani is tud. Megmutathatja, hogy túl sokat vállaltunk. Megmutathatja, hogy valaki rendszeresen átlépi a határainkat. Megmutathatja, hogy egy régi seb még mindig érzékeny. Megmutathatja azt is, hogy valamire nagyon vágyunk, csak már nem merjük bevallani magunknak.
Egy idős ember például gyakran dühös a felnőtt gyerekeire, mert ritkán látogatják. Minden találkozás szemrehányással kezdődik. A gyerekek ettől még kevésbé szeretnek menni. Ha a férfi egyszer kimondaná, mi van a harag mögött, talán azt is ki tudná mondani: hiányoztok. Szeretném, ha többet lennénk együtt. Ez egészen másként hangzik.

A harag mélyén gyakran ott van valami, ami szeretetre, figyelemre vagy védelemre vágyik. Nem mindig tudjuk rögtön megadni magunknak, amire szükségünk lenne. A másik ember sem fog mindig megváltozni. Az őszinteség mégis sokat változtat.

Talán ma érdemes felidézni egy helyzetet, amikor különösen dühös voltál. Ne csak azt nézd, mit tett a másik. Kérdezd meg magadtól: mi fájt ebben nekem ennyire? Mit éreztem elveszítve? Mit szerettem volna kapni? Mit próbáltam megvédeni?

A válasz lehet meglepően egyszerű. Lehet, hogy nem a haraggal van a legtöbb dolgod. Talán azzal a fájdalommal, amely olyan régóta mögötte áll. Isten oda is el tud kísérni. Nem ijed meg attól, amit találsz. A harag mögött sokszor egy seb vár arra, hogy végre észrevegyék.

Sok ember úgy él, hogy közben állandóan javítgatja önmagát. Másképp szeretne kinézni, bátrabban szeretne beszélni, türelmesebb, sikeresebb vagy szerethetőbb szeretne lenni. Önmagában ezzel nincs baj. A fejlődés természetes része az életnek. A gond ott kezdődik, amikor azt érezzük, hogy csak egy jobb változatunk érdemel szeretetet.

Ilyenkor az ember folyton figyeli magát. Vajon elég érdekes voltam? Jól mondtam? Nem beszéltem túl sokat? Mit gondolhatnak rólam? Egy egyszerű találkozás után is órákig visszajátssza magában a beszélgetést. Közben lassan elfárad.

Edith Eva Eger sokat foglalkozik azzal, milyen pusztító tud lenni, amikor önmagunk ellen fordulunk. Egy idő után már nincs szükség külső bírálóra. Mi magunk folytatjuk azt, amit mások valamikor elkezdtek. Megszégyenítjük, összehasonlítjuk és büntetjük magunkat. Ennek a hangja sokszor egészen hétköznapi.
„Ezt is elrontottad.” „Miért nem tudsz olyan lenni, mint mások?” „Ennyi idősen már többre kellett volna jutnod.” „Ha igazán ismernének, nem szeretnének.”
Az ilyen mondatok idővel annyira megszokottá válhatnak, hogy észre sem vesszük őket.

Képzelj el egy nőt, aki egész életében sokat adott mások véleményére. Gyerekkorában gyakran hasonlították a testvéréhez. A testvére könnyebben tanult, bátrabban szerepelt, hamarabb kötött barátságokat. A nő felnőttként is úgy érzi, hogy mindig valaki mögött kullog.
Jó munkája van, vannak barátai, a családja szereti. Mégis alig tud örülni annak, amit elért. Ha valaki megdicséri, rögtön hozzáteszi, hogy azért ez nem nagy dolog. Ha hibázik, napokig emészti magát. A gyerekkori összehasonlítás már rég véget ért. Belül azonban tovább folytatja.

Az önelutasítás gyakran abból a hitből fakad, hogy bizonyos részeink vállalhatatlanok. Szégyelljük a testünket, a természetünket, az érzékenységünket vagy a bizonytalanságunkat. Van, aki a múltja miatt érzi magát kevesebbnek. Más azt hiszi, túl lassú, túl halk vagy éppen túl sok. Ilyenkor elkezdünk szerepeket felvenni.

Valaki mindig vidám, mert fél, hogy a szomorúságával terhet jelentene. Más folyton erősnek mutatja magát, mert egyszer megtanulta, hogy gyengeséget nem szabad mutatni. Van, aki mindenkinek segít, mert attól fél, hogy különben nem lenne rá szükség. Ezek a szerepek egy ideig működhetnek. Kívülről akár irigylésre méltó életet is lehet mögéjük építeni. Belül viszont egyre nő a távolság aközött, akik vagyunk, és akinek mutatjuk magunkat.

Egy férfi például egész életében a megbízható ember szerepét vitte. Minden problémát megoldott, mindenkit hazavitt, ha kellett, kölcsönadott, segített költözni, ügyet intézett. Soha nem mondta, hogy fáradt. Egy idő után már azt sem tudta, mire lenne szüksége. Amikor egyszer ő került nehéz helyzetbe, nem tudott segítséget kérni. Szégyellte, hogy most nem ő az erős. Úgy érezte, ha mások meglátják a bizonytalanságát, elveszít valamit az értékéből.

Az önelfogadás éppen ilyen helyzetekben válik fontossá.

Nem arról szól, hogy mindent rendben lévőnek nyilvánítunk magunkban. Nem kell szeretnünk minden szokásunkat. A hibáinkon is érdemes dolgozni. Bizonyos viselkedésünkön változtatnunk kell. Az önelfogadás azt jelenti, hogy közben nem tesszük kérdésessé a saját értékünket.
Lehet valaki türelmetlen, és dolgozhat ezen anélkül, hogy rossz embernek tartaná magát. Hibázhat egy kapcsolatban, és kérhet bocsánatot anélkül, hogy évekre elítélné önmagát. Lehet elégedetlen valamivel az életében, és közben elfogadhatja azt az embert, aki ma. Ez sokkal nehezebb, mint elsőre hangzik.

A legtöbben ugyanis azt hisszük, hogy a kemény önkritika majd jobbá tesz bennünket. Ha eléggé szigorúak vagyunk magunkhoz, talán nem hibázunk újra. Ha folyamatosan elégedetlenek maradunk, talán végre elérjük azt a szintet, ahol már szerethetjük magunkat. Ez a pont rendszerint egyre távolabb kerül. Mindig akad valami, ami még nincs rendben.

Az önelfogadás egyik első lépése lehet megfigyelni, hogyan beszélünk magunkkal. Mondanád ugyanezt egy barátodnak is?

Ha egy ismerősöd elveszítené az állását, azt mondanád neki, hogy semmirekellő? Ha egy barátod rosszul döntene, azt mondanád, hogy tönkretette az egész életét? Ha valaki sírna előtted, megszidnád, hogy gyenge?
Magunkkal sokszor jóval kegyetlenebbek vagyunk.

Edith Eger munkásságában fontos gondolat, hogy a gyógyuláshoz önmagunkkal is más kapcsolatot kell kialakítanunk. Nem tudunk folyamatos belső támadás alatt nyugodtan fejlődni. A változáshoz biztonság is kell.

Keresztényként itt különösen mély kérdéshez érkezünk. Hogyan néz ránk Isten?
Sokan tudjuk a helyes választ: szeretettel. Mégis nehéz ezt magunkra vonatkoztatni. Könnyebb elhinni, hogy Isten szereti az embereket, mint azt, hogy engem is ismer, és így is szeret. Talán azért, mert mi feltételekhez kötjük saját elfogadásunkat. Majd akkor leszek rendben, ha rendezem ezt a kapcsolatot. Majd akkor, ha lefogyok. Ha sikeresebb leszek. Ha végre nem félek. Ha többet imádkozom. Ha nem követem el újra ugyanazt a hibát. Isten szeretete nem ezen a listán múlik. Ő már most ismeri azt, amit mi szégyellünk.

Ismeri a jó tulajdonságainkat és azokat a részeinket is, amelyekkel nehéz együtt élnünk. Látja a törekvéseinket, a kudarcainkat, a félbehagyott próbálkozásainkat. Nem egy idealizált változatunkhoz kapcsolódik. Ez nem felmentés a felelősség alól. Éppen ellenkezőleg: Isten szeretetében könnyebb őszintén szembenézni azzal is, amin változtatnunk kell. Már nem az életünk értéke forog kockán minden hibánál. Lehet bocsánatot kérni. Lehet tanulni. Lehet újrakezdeni.

Az önelfogadás ezért közel áll az alázathoz. Az alázatos ember nem gondolja magát tökéletesnek. Pontosan tudja, miben gyenge. Azt is tudja, hogy ezekkel együtt értékes.

Talán most is van benned valami, amit nehezen fogadsz el. Lehet egy testi változás. Egy tulajdonság. Egy régi döntés. Egy kudarc. Az is lehet, hogy egyszerűen nem olyan lett az életed, amilyennek fiatalon elképzelted. Érdemes néha leülni ezzel Isten elé. Nem kell rögtön megoldani. Elég lehet kimondani: Uram, ezt nagyon nehéz elfogadnom magamban. A következő mondat talán még fontosabb: segíts úgy néznem magamra, ahogyan te nézel rám. Ebből lassan másfajta élet születhet. Kevesebb bizonyítás. Kevesebb hasonlítgatás. Több őszinteség. Több türelem önmagunkkal.

A gyógyulás egyik jele talán éppen az, amikor már nem kell folyton menekülnöd attól az embertől, aki vagy. Lehetnek hibáid, és közben szerethető maradsz. Lehet még dolgod önmagaddal, és közben már most is van helyed Isten szeretetében.

 

Sokan úgy nőttünk fel, hogy bizonyos érzéseket egyszerűen nem volt szabad kimutatni. A sírásra azt mondták, hogy ne pityeregj. A félelemre azt, hogy nincs mitől tartani. A haragra azt, hogy viselkedj rendesen. Egy idő után megtanultuk, melyik érzést szabad megmutatni, és melyiket jobb gyorsan elrejteni.

Felnőttként már egész ügyesen tudjuk ezt csinálni. Dolgozunk, intézkedünk, segítünk másoknak, viccelődünk, közben valami mégis feszít belül. Gyakran azt hisszük, akkor vagyunk erősek, ha nem engedjük közel magunkhoz azt, ami fáj.

Edith Eva Eger sokat ír arról, milyen ára van annak, ha az ember hosszú időn át menekül az érzései elől. A fájdalmat félre lehet tolni egy időre. El lehet temetni munkába, állandó elfoglaltságba, teljesítménybe vagy mások gondjainak intézésébe. Attól még nem szűnik meg létezni.

Az elfojtott érzés aztán gyakran más ajtón tér vissza. Megjelenhet ingerlékenységben. Álmatlan éjszakákban. Szorító gyomorban. Megmagyarázhatatlan fáradtságban. Néha abban, hogy egy jelentéktelen helyzetben hirtelen sokkal erősebben reagálunk, mint szeretnénk.

Képzelj el egy asszonyt, aki hosszú hónapokon át ápolta beteg édesanyját. Közben dolgozott, bevásárolt, ügyeket intézett, és tartotta magát a család előtt. Az édesanyja halála után néhány nappal már arról beszélt, hogy össze kell szednie magát, hiszen az élet megy tovább. Mindenki csodálta, milyen erős.
Néhány hónappal később egy teljesen hétköznapi helyzetben sírni kezdett. A boltban meglátta azt a teát, amelyet mindig az édesanyjának vásárolt. Nem tudta abbahagyni a sírást. Ott tört elő mindaz, aminek addig nem engedett helyet.

Az érzések nem ismerik a naptárt. Nem mindig akkor jelentkeznek, amikor szerintünk illene. Sokszor akkor törnek felszínre, amikor végre van egy kis rés a védekezésünkön.

A félelemmel is hasonló a helyzet. Valaki évekig azt mondogatja magának, hogy nincs semmi baja. Rendben van a munkája, egészségesek a gyerekei, nincs oka panaszkodni. Közben minden este végiggondolja, mi minden történhet rosszul másnap. Az ilyen ember gyakran szégyelli a félelmét. Úgy érzi, hálátlan vagy gyenge, amiért aggódik. Megpróbálja észérvekkel elhallgattatni magát. A félelem ettől ritkán múlik el.

Sokszor már az is változtat valamit, ha végre nevén nevezzük, amit érzünk. Félek. Szomorú vagyok. Dühös vagyok. Csalódtam. Irigy vagyok. Magányos vagyok.

Ezek nem szép mondatok, mégis nagyon igazak.

Edith Eger egyik fontos felismerése, hogy az érzéseinket át kell engednünk magunkon. Ez nem azt jelenti, hogy mindenben az érzéseink alapján cselekedjünk. A harag például valós érzés, de nem ad jogot arra, hogy bántsunk valakit. A félelem valódi, mégsem kell minden döntésünket rábízni.

Érezni és cselekedni két külön dolog.

Ezt sokszor nehéz megtanulni. Valaki azért fél a haragjától, mert gyerekkorában azt látta, hogy a düh mindig kiabálással és bántással jár. Felnőttként ezért inkább mindent lenyel. Mosolyog, amikor valójában sértett. Beleegyezik dolgokba, amelyekhez nincs kedve.
A felgyűlt feszültség egyszer aztán kitör valami apróság miatt. A család értetlenül áll előtte, hiszen csak arról volt szó, hogy valaki nem tette vissza a helyére a bögrét. A bögre azonban csak az utolsó csepp volt.

A düh néha azt jelzi, hogy egy határt túl sokszor átléptek. A szomorúság azt mutathatja, hogy valami fontosat elveszítettünk. A félelem arra figyelmeztethet, hogy veszélyt érzékelünk. Az irigység mögött ott lehet egy régi vágy, amelyről már lemondtunk.

Az érzés önmagában nem ellenség. Inkább jelzés. A kérdés az, mit kezdünk vele. Sokan azért menekülnek az érzéseik elől, mert attól tartanak, hogy ha egyszer beengedik őket, teljesen elárasztják majd őket. Úgy képzelik, ha elkezdenek sírni, soha nem hagyják abba. Ha közel engedik a fájdalmat, összeroppannak tőle.

A valóság gyakran más. Az érzések hullámokban jönnek és mennek. Erősek lehetnek, közben változnak is. A kimondás sokszor rendez valamit abból, ami addig csak kusza feszültségként élt bennünk.

Egy férfi évek óta haragudott a testvérére egy régi örökségi vita miatt. Minden családi találkozón ugyanaz a feszültség volt közöttük. A férfi azt mondta, már régen túl van az egészen. Közben minden alkalommal felment a vérnyomása, amikor szóba került a testvére. Egy beszélgetés során végül kimondta, mi fájt neki igazán. Nem elsősorban a pénz. Az bántotta, hogy úgy érezte, a testvére semmibe vette őt. Évek óta haragot hordozott, a háttérben pedig ott volt a megalázottság.

Amikor az ember megtalálja az érzés alatt rejtőző valódi fájdalmat, sok minden érthetőbbé válik.

Keresztény emberként különösen könnyű belecsúszni abba, hogy bizonyos érzéseket helytelennek gondolunk. Úgy érezzük, egy hívő embernek mindig békésnek, türelmesnek és reménykedőnek kell lennie. Ha dühösek, szomorúak vagy félősek vagyunk, rögtön azt hisszük, valami baj van a hitünkkel.

A Szentírás azonban tele van valódi érzésekkel. A zsoltárokban van félelem, keserűség, harag, kétségbeesés és öröm. Jézus sírt Lázár sírjánál. Szomorú volt a Getszemáni-kertben. Haragot is látunk nála, amikor az emberi keményszívűséggel találkozott. Isten előtt tehát nem kell úgy tenni, mintha mindig rendben lennénk. Az ima lehet egészen egyszerű is. Uram, most dühös vagyok. Uram, félek ettől. Uram, nagyon hiányzik valaki. Uram, irigy vagyok, és szégyellem. Isten ezekkel a mondatokkal is tud mit kezdeni. Talán éppen ott kezdődik az őszinte kapcsolat vele, amikor már nem akarjuk megszépíteni azt, ami bennünk van. Nem kell vallásosabbnak mutatnunk magunkat előtte, mint amilyenek vagyunk.

Az érzéseink elfogadása nem önsajnálat. Inkább annak belátása, hogy emberből vagyunk. Van bennünk öröm és félelem, bizalom és bizonytalanság, szeretet és harag. A lelki érettséghez az is hozzátartozik, hogy megtanuljuk elviselni saját belső világunkat.

Néha ehhez segítség kell. Egy barát, akinek el lehet mondani, mi történik bennünk. Egy lelki kísérő. Egy pszichológus. Egy csendes ima, amelyben végre nem akarunk semmit megoldani.

A következő alkalommal, amikor valami erős érzés jelenik meg benned, próbálj meg nem rögtön megszabadulni tőle. Állj meg egy pillanatra. Nevezd meg. Figyeld meg, mi váltotta ki. Kérdezd meg magadtól: mit akar ez az érzés elmondani? Lehet, hogy választ nem kapsz azonnal. Már az is sokat jelent, ha nem fordulsz el tőle.

Amit hosszú ideig elrejtettünk, annak idő kell, hogy megszólaljon. A gyógyulás sokszor ott kezdődik, ahol végre helyet adunk annak, amit eddig folyton félretoltunk.