Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!
A hét témája:
Régi történetek magadról
IRÁNYTŰ:
SZENTÍRÁSI ELMÉLKEDÉS
Az éppen aktuális téma szentírási vonatkozásait mutatom be egy rövid elmélkedéssel fűszerezve.
Isten új nevet ad!
Miután igen korán felkelt, fogta két feleségét, két szolgálóját, valamint tizenegy fiát, és átkelt a Jabbok gázlóján. Vette őket, átvitte a folyón mindannyiukat, és mindent, ami hozzá tartozott, aztán egyedül maradt.És íme, egy férfi küzdött vele egész virradatig. Amikor azt látta, hogy nem tud erőt venni rajta, megérintette csípőjének inát, s a vele való küzdelemben kificamodott Jákob csípőjének ina. Aztán arra kérte: „Eressz el, mert elérkezett már a hajnal!” Ő azt felelte: „Nem eresztelek el, amíg meg nem áldasz!” Erre a férfi megkérdezte: „Mi a neved?” Ő azt felelte: „Jákob.” A férfi ekkor így szólt: „Ne Jákobnak hívjanak ezentúl, hanem Izraelnek! Mert küzdöttél Istennel és az emberekkel, s győzedelmeskedtél!” Erre Jákob megkérdezte tőle: „Mondd meg nekem, mi a neved?” Az így felelt: „Miért kérdezed a nevemet?” És azzal megáldotta őt azon a helyen. (Ter 32, 23-30)
Van a Bibliában egy nagyon erős jelenet, ami az identitásról szól, nem elméletben, hanem testközelből. Jákob egy éjszakán át küzd valakivel a folyóparton, és közben egyszerre küzd Istennel és önmagával is. A hajnalban elhangzó kérdés nagyon egyszerű: „Mi a neved?” Jákob kimondja: „Jákob.” Ez nem csak bemutatkozás. Ez egy régi történet kimondása is: Jákob neve hordozza a múltját, a félelmeit, a játszmáit, a sebeit. Mégis, ebben a küzdelemben nem az történik, hogy Isten azt mondja: „te ilyen vagy, kész”. Hanem az, hogy Isten új nevet ad: „Nem Jákob lesz a neved, hanem Izrael.” Vagyis: nem a régi történeted az utolsó szó, hanem az új élet – amit Isten ad – áldás lesz számodra.
Jákob nem attól lesz Izrael, hogy hirtelen hibátlan lesz, hanem attól, hogy beleállt a küzdelembe, és nem engedte el Istent áldás nélkül. Ez az identitás-fal egyik titka:
sokszor nem az változtat meg, hogy még jobban szégyelljük magunkat, hanem az, hogy végre oda merjük vinni magunkat Isten elé.
Ehhez csatlakozik Izajás szava is: „Ne félj… a neveden szólítottalak, az enyém vagy.” Isten nem tömegben gondolkodik, hanem név szerint. Nem „egy ember a sok közül” vagy, hanem valaki, akinek van története, és akinek a történetét Ő ismeri. Amikor ezt meghallod, akkor a régi belső mondatok – „nem vagyok szerethető”, „mindig elrontom”, „nekem nem megy” – lassan veszítenek az erejükből. Nem azért, mert varázslat történik, hanem mert erősebb szó szólal meg benned, mint a régi címkéid.
Pál apostol pedig még tovább megy: „Aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi elmúlt, íme, valami új lett.” Ez nem azt jelenti, hogy a múltat letagadjuk. Azt jelenti, hogy a múlt nem uralkodik többé.
A régi történet nem börtön, hanem alapanyag, amit Isten át tud formálni. És itt kapcsolódik az Útitárs évadának lényege: elengedni azt, ami már nem szolgál, hogy áldás születhessen belőle.
A régi önképet, ami szűkít, nem kell tovább védened. Lehet, hogy sokáig ez tartott életben, de most már akadályoz. Isten nem elvesz, hanem átnevez. Nem megaláz, hanem felemel. Nem azt mondja, „bújj el”, hanem azt: „gyere elő.” És amikor előjössz, elkezded megérteni: a valódi identitásod nem az, amit magadra ragasztottál, hanem az, amit Isten mond rólad.
LELKI, PSZICHOLÓGIAI SZEMPONTOK
Nagyon hasznos, lényegretörő lelki, pszichológiai szempontokat kapsz egyszerű, közérthető nyelvezettel, sok-sok példával, gyakorlatokkal, hogy a mindennapjaidba gyorsan át tudd ültetni.
Nem az a kérdés, milyen vagyok, hanem hogy kivé válhatok!
Az „identitás-fal” sokszor nem kőből van, hanem mondatokból. Olyan mondatokból, amiket valamikor régen kezdtél el ismételni magadnak, és ma már igazságnak hangzanak.
„Én mindig ilyen voltam.” „Én nem vagyok bátor.” „Én nem tudok jól szeretni.” „Nekem ez úgysem megy.” Ezek a mondatok eredetileg sokszor védekezések: segítenek, hogy ne kelljen újra megsebződni.
Ha azt mondom, „én nem vagyok olyan”, akkor legalább nem is próbálom, és nem is bukom el. Csakhogy közben észrevétlenül bezárnak. A pszichológia egyik fontos felismerése, hogy az ember nemcsak eseményekben él, hanem történetekben is. Mindannyian összerakunk magunkról egy belső „élettörténetet”: hogyan jutottam ide, ki vagyok, mire számíthatok magamtól és a világtól. A kutatók ezt „narratív identitásnak” nevezik: egy belső, alakuló élet-történetnek, ami egységet és irányt ad.
A gond ott kezdődik, amikor a történet túl szűk lesz. Amikor néhány rossz élményből örök mondat lesz. Például: gyerekként megszégyenítenek, és egyszer csak ezt írod be magadnak: „én ciki vagyok.” Vagy: valaki elhagy, és ezt írod be: „én nem vagyok elég.” Vagy: elbuksz, és ezt írod be: „én alkalmatlan vagyok.” Ezek a mondatok nagyon érthetőek, de nem feltétlenül igazak. Inkább „fájdalom-nyelven” íródtak. Amit sokszor ismételsz, azt az agyad elkezdi bizonyítéknak tekinteni. Ráadásul, az ember hajlamos arra, hogy azt vegye észre a világból, ami a régi történetét igazolja. Ha azt hiszem, hogy „nem kellek”, akkor különösen hangos lesz minden elutasítás, és különösen halk minden szeretet. Ha azt hiszem, hogy „mindig elrontom”, akkor tíz dologból kilencet észre sem veszek, ami sikerült, és az egy hibát fogom forgatni estig.
A jó hír az, hogy a történet alakítható. Nem átírjuk a tényeket, hanem új értelmet keresünk nekik. Ebben segít például a „fejlődő szemlélet” gondolata is:
nem az a kérdés, hogy „milyen vagyok”, hanem hogy „mivé válhatok gyakorlással, támogatással, Isten kegyelmével”.
A kutatások szerint az, ahogyan magadról gondolkodsz, nagyon erősen hat arra, hogy mersz-e próbálkozni, és hogyan állsz fel, ha elbuktál.
Van egy különösen egyszerű, bizonyítottan hasznos eszköz is: az „átgondolt leírás”, vagyis az élmények leírása úgy, hogy közben értelmet is keresel bennük. Az Amerikai Pszichológiai Társaság összefoglalói szerint annak, ha valaki nehéz élményekről ír, és próbál rendet tenni a gondolataiban, lehetnek mérhető, pozitív hatásai a stresszre és a jóllétre. Nem attól gyógyulunk, hogy újra feltépjük a sebet, hanem attól, hogy végre kap mondatot, elejét és végét a bennünk kavargó történet. A „szétesett” élményből „összerakott” élmény lesz. És ettől csökken a belső zaj.
Gyakorlatként kezdd ezzel a héten három nagyon egyszerű lépéssel. Először írd le egy papírra a három leggyakoribb mondatot, amit magadról szoktál mondani, amikor fáradt vagy vagy elbizonytalanodsz. Például: „Én ehhez kevés vagyok.” „Én nem tudok változni.” „Én csak akkor vagyok szerethető, ha hasznos vagyok.” Ne szépítsd, ne magyarázd, csak írd le. Másodszor: minden mondat mellé írj három apró ellenpéldát a saját életedből. Olyat, ami megtörtént, még ha kicsi is. Ha a mondat az, hogy „én nem vagyok bátor”, akkor írd oda: „amikor elmentem orvoshoz”, „amikor bocsánatot kértem”, „amikor felhívtam valakit, akitől féltem”. A lényeg nem a hőstett, hanem a valóság. Harmadszor: fogalmazd át a mondatot úgy, hogy igaz is legyen, de ne zárjon be. Például: „Most sokszor félek, de tudok kis lépésekkel haladni.” „Vannak dolgok, amik nehezen mennek, de tanulhatóak.” „Szerethető vagyok akkor is, ha nem vagyok tökéletes.”
Ha szeretnéd ezt még mélyebbre vinni, jöhet a „névcsere” gyakorlat Jákob nyomán. Válassz ki egy régi címkét, ami régóta rajtad van: „a problémás”, „a túl érzékeny”, „a mindig erős”, „a háttérben maradó”, „a mindent megoldó”. Nézd meg, mit védett ez a címke, és mit vett el tőled. Majd kérdezd meg magadtól imában vagy csendben: milyen új nevet adna erre Isten. Nem giccses jelzőt, hanem olyat, ami irányt ad. Például: „szeretett”, „tanuló”, „úton lévő”, „szabaduló”, „békességet kereső”. Írd le, és egy hétig minden reggel mondd ki egyszer. Nem azért, mert ettől varázsütésre más leszel, hanem mert az új történetnek idő kell, hogy hangot kapjon.
Végül, egy mindennapi, kapcsolati próba is: figyeld meg egy napig, hányszor beszélsz magadhoz úgy, ahogy egy barátodhoz sosem beszélnél. Ha észreveszed, állj meg, és kérdezd meg: „mit mondanék most annak, akit szeretek?” Ugyanezt mondd ki magadnak. Ez nem önkényeztetés, hanem belső igazságosság. Mert a régi történetek egyik legnagyobb ereje az, hogy magunk ellen használjuk őket. Az új történet pedig ott kezdődik, hogy nem ellenfélként kezeled magad, hanem emberként, akit Isten vezet.
Ha ezt a hetet komolyan végigcsinálod, valami nagyon kézzelfogható történik: csökken a belső szorongás. Nem leszel „más ember” egyik napról a másikra, de elkezdesz más hangon beszélni magadról. Ez a hang idővel tetteket is szül. Bátrabb próbálkozást, tisztább határokat, őszintébb imát. Vagyis pont azt, amiről ez az évad szól: elengedni a szűkítő belső falakat, hogy több áldás férjen el az életedben.
Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?
Kedves István! Nagyon szeretem a napról napra megjelenő gondolataidat a nagyböjti Vándor – és a vándornak elengedhetetlen – Iránytű anyagait. Úgy érzem tükröt tartasz elém, és mindannyiunk elé. A tükör nekem – képletesen – egy nagyon fontos szimbólum-tárgy. /Régen történt de mélyen bevésődött egy fésülködés során: „Úgy nézz a tükörbe hogy aki onnan visszznéz valóban azt tükrözze vissza aki vagy, és ne azt akinek szeretnél látszani”/…
Hogyan viszonyulok önmagamhoz, hogyan „beszélek” magammal?
Igen én is abba a „kategóriába” tartozom, aki nem igazán „dícsérgeti” önmagát. Ha minden zökkenőmentesen megy az jó és természetes, de ha valami nem úgy sikerül – leejtem, elestem, odaégett /az étel/ elkéstem stb. – elmarasztaló szavakat mondok magamban, és időnként még hangosan is. Másnak mégcsak véletelenül sem mondanék hasonlókat. Fiam sokszor ellensúlyozza a történést: „Nincs semmi baj mama!”
Olvasva soraidat, ismét van feladatom. Megállni és tudatosítani, hogy Isten szeretettje vagyok és nem ellenség önmagamnak. Köszönöm a tanítást.