ApCsel 1,8–11 – „Erőt kaptok, amikor leszáll rátok a Szentlélek”

De megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben s egész Júdeában és Szamáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” Azután, hogy ezeket mondta, a szemük láttára fölemelkedett, és felhő takarta el szemük elől. Amint merőn nézték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi termett mellettük fehér ruhába öltözve. Ezt mondták nekik: „Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki tőletek az égbe vétetett, úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment.”

Az Apostolok Cselekedeteinek elején egy különleges határhelyzetben találjuk a tanítványokat. Jézus feltámadt, negyven napon át megjelent nekik, beszélt nekik Isten országáról, majd elérkezik a búcsú pillanata. A tanítványok még mindig szeretnének pontos választ kapni arra, hogy mikor állítja helyre Isten Izrael országát. Ez nagyon emberi kérdés. Ők is szeretnék tudni, mikor jön végre a megoldás, mikor rendeződik minden, mikor lesz látható győzelem, biztonság és beteljesedés. Jézus azonban nem időpontot ad nekik, hanem ígéretet. Nem azt mondja: „most már mindent érteni fogtok”, hanem azt: „erőt kaptok”.

Ez a szakasz ezért különösen fontos a hit megélése szempontjából, mert megmutatja, hogy a hit nem előzetes tudásból születik, hanem Isten ígéretébe kapaszkodó bizalomból.

„Erőt kaptok, amikor leszáll rátok a Szentlélek.” Ebben a mondatban benne van az ősegyház indulásának titka. A kereszténység nem egyszerűen lelkes emberek mozgalmaként indult, hanem olyan emberek útjaként, akik felülről kaptak erőt ahhoz, amit maguktól nem tudtak volna véghezvinni. A tanítványok nem voltak hősök. Láttuk őket félni, menekülni, bezárkózni, kételkedni. Péter megtagadta Jézust, Tamás bizonyosságot akart, a többiek pedig a kereszt órájában szétszóródtak. Jézus mégis rájuk bízza az evangéliumot, az egyházat. Ez önmagában is hatalmas vigasztalás: Isten nem azért választ ki, mert már erős vagy, hanem azért, mert Ő tud erőt adni.

A mai ember számára ez az üzenet különösen időszerű. Sokan úgy érzik, csak akkor indulhatnak el, ha már elég bátrak, elég biztosak, elég rendezettek, elég erősek. A hit útján azonban sokszor éppen fordítva történik. Nem az erő előzi meg a küldetést, hanem az engedelmességben kapott kegyelem tesz alkalmassá a küldetésre. A hit nem mindig reflektor, amely bevilágítja az egész jövőt. Sokszor inkább mécses, amely csak a következő lépéshez ad elég fényt.

Jézus mennybemenetele után a tanítványok fölfelé néznek. Mintha megdermednének a távozás látványában. Két fehér ruhás férfi azonban visszatereli őket a földre: nem az a feladatuk, hogy mozdulatlanul az eget kémleljék, hanem hogy várják a Lelket, majd tanúságot tegyenek. Ez mély lelki tanítás. A keresztény remény nem menekülés a földi életből. Nem azt jelenti, hogy csak az eget nézzük, miközben elfelejtjük a ránk bízott embereket, feladatokat, sebeket, döntéseket. A valódi remény az égből kap erőt, de a földön válik szeretetté. Az ősegyház hite nem passzív várakozás volt, hanem Isten ígéretére épülő, cselekvésre kész várakozás.

Róm 8,24–25 – „Reményben üdvözültünk”

Mert megváltásunk még reménybeli. Az a remény viszont, amit már teljesedni látunk, többé nem remény. Amit valaki lát, azt reméli? Ha tehát reméljük, amit nem látunk, várjuk állhatatosan.

Pál apostol a Római levél nyolcadik fejezetében az egyik legmélyebb keresztény tanítást fogalmazza meg a szenvedésről, a várakozásról és a reményről. Nem felszínes vigasztalást ad. Nem azt mondja, hogy a hívő ember életében nincs fájdalom, nincs küzdelem. Éppen ellenkezőleg: ebben a fejezetben Pál beszél a teremtett világ sóhajtozásáról, az ember belső vajúdásáról, és arról, hogy még mi magunk is várjuk a teljes megváltás beteljesedését. A keresztény remény a nehéz valóságot is Isten végső hűsége felől meri nézni. Ebben a háttérben hangzik el a központi mondat: „Reményben üdvözültünk.”

Ez a kifejezés első hallásra talán különös. Az ember sokszor úgy gondolja, hogy akkor van biztonságban, ha már mindent lát, mindent birtokol, mindent ellenőrizni tud. Pál azonban azt mondja: a keresztény élet egyik alapállapota a remény. A remény pedig mindig olyan valamire irányul, amit még nem látunk teljesen. Amit már látunk és birtoklunk, arra nem kell remélni. A remény éppen ott kezdődik, ahol a szem még nem látja a beteljesedést, de a szív már Isten ígéretébe kapaszkodik. 

A mai ember számára ez különösen fontos üzenet. Olyan korban élünk, amely gyors válaszokat, azonnali eredményeket és kézzelfogható bizonyítékokat szeretne. Ha valami nem mérhető, nem látható, nem azonnal hasznosítható, könnyen értéktelennek tűnik. A hit azonban sokszor nem az azonnaliság világában növekszik, hanem a lassú érlelődésben. Olyan, mint a földbe vetett mag. Aki csak a felszínt nézi, azt mondhatja: semmi sem történik. Aki azonban ismeri az élet törvényét, tudja, hogy a mag a láthatatlanban kezd dolgozni. A remény ilyen: a láthatatlanban gyökerezik, de idővel látható gyümölcsöt terem.

Pál azt mondja: ha azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk. Ez a mondat nagyon fontos, mert megmutatja, hogy a remény nem tétlenség. Nem ölbe tett kézzel való várakozás. Nem passzív beletörődés. Az állhatatos várakozás olyan, mint amikor valaki hosszú úton halad, és bár még nem látja a célt, nem fordul vissza minden fáradtságnál. A reménynek van izma. Erősödik, amikor kitartunk az imádságban, amikor nem engedjük, hogy a csalódás végleg bezárja a szívünket, amikor újra és újra Isten felé fordulunk. A remény gyakorlása sokszor nagyon egyszerű: ma is felkelek, ma is imádkozom, ma is megteszem a jót, ma is bízom, ma sem adom át a szívem a kétségbeesésnek.

Ez a szakasz különösen alkalmas azoknak, akik hosszabb ideje várakoznak valamire. Gyógyulásra, belső békére, rendeződésre, megbékélésre, válaszra, új kezdetre, vagy egyszerűen arra, hogy újra legyen erejük élni. Kapaszkodj Istenbe ma, és majd holnap is. Nem kell az egész jövőt egyszerre elhordoznod. Elég a mai napot Isten jelenlétében megélned.