Július 30. – Évközi 17. vasárnap 
Olv.: 1Kir 3,5.7-12; Zs 118,57-139; Róm 8,28-30 
Evangélium: Mt 13,44-52 

Két rivális kereskedő cég vezetői a XVIII. század elején elhatározták, hogy a tengeren túli országok felé is bővíteni akarják a piacaikat. Ehhez persze hajókat kellett építeni, ami igen nagy feladat volt abban az időben. Egyik cég vezetői terveket kezdtek gyártani, munkásokat toboroztak, hatalmas fákat vágattak ki. A munkások éjjel-nappal dolgoztak: vágták, formázták, vésték, gyalulták a fákat, szőtték a vitorlákat. A hajóépítés mégis vontatottan haladt, mert nehéz és fáradságos munka volt. Az emberek sokszor belefáradtak, lázadoztak a szinte embertelen munkakörülmények ellen. Mikor végre nagy nehezen elkészültek néhány nagy hajó deszkáival és tartozékaival, és lecipelték a tengerpartra, hogy összerakják, a cég vezetői meglepődve és irigykedve látták, hogy riválisaik hajói már ott ringanak összerakva, felszerelve a hullámokon. Megkérdezték a másik cég vezetőit: „Hogyan voltatok képesek ilyen rövid idő alatt hajókat építeni? Hiszen mi is megállás nélkül dolgoztunk, és mégis csak itt tartunk?” A másik cég tulajdonosa csak ennyit válaszolt: „Ha hajót akarunk építtetni az emberekkel, akkor ne azzal kezdjük, hogy tervrajzokat készíttetünk és egész erdőket vágatunk ki, hanem azzal, hogy felkeltjük bennük a vágyat a végtelen tenger iránt! Mi beszéltünk az embereknek a tenger és a szigetek szépségéről, a távoli tájak természeti kincseiről, az idegen országokkal folytatott kereskedelem nagy lehetőségeiről. Kedvet csináltunk sok embernek ahhoz, hogy tengerre szálljon, így aztán örömmel és lelkesedéssel építették föl ezeket a hajókat, és mindannyian alig várják, hogy útnak indulhassanak.  

Ha az ember nem lát meg valami értéket, valami neki való szépet és jót egy dologban, eszmében, tevékenységben, vagy akár egy másik személyben, nehezen fog ragaszkodni hozzá, ha fog egyáltalán! Ha nem ismer fel kincsként valakit vagy valamit, akkor nem fog áldozatot hozni érte, legföljebb csak tessék-lássék. Így van ez a hittel és az egyházzal is. Sokszor hallok panaszkodni szülőket, nagyszülőket, hogy gyermekeik, unokáik nem élnek vallásosan, pedig ők „úgy nevelték őket”. Sokszor találkozom értetlenkedéssel azzal kapcsolatban, hogy vajon a mai emberek miért nem akarnak az egyházhoz tartozni, miért távolodtak el a szentségektől vagy az Isten parancsainak megfelelő életmódtól. Jogos fájdalmak és jogos kérdések ezek. Ugyanakkor meg kell kérdezniük maguktól, meg kell kérdeznünk önkritikusan magunktól azt is, vajon sikerült-e vonzó értékként felmutatni a keresztény hitet, a szentségek gyakorlását, az egyházi közösséghez való tartozást? Mert ha csak egy olykor megterhelő szokás volt, érthetetlen családi hagyomány, egy a gyermekkor elmúltával levetendő dolgok közül, akkor nem csodálkozhatunk, ha az ember nem „marad” vallásos. Igazából nem is volt az soha. Ha pedig netán nemcsak közömbös gyakorlatokat, hanem éppenséggel taszító, kierőszakolt valamit látott egy-egy gyermek vagy fiatal a hitélet gyakorlásában, szabadságának meggátolóját Isten törvényeiben, szürke és unalmas „hivatalt” az egyházban, akkor még inkább érthető, hogy eltávolodott a kereszténységtől. Valójában közel sem került hozzá soha.  

Persze joggal mondható, hogy súlyos gond van a mai nemzedék értékítéletével: sok értéktelen, sőt romboló dolgot vonzónak tartanak, míg számos valódi értéket semmibe vesznek, nem ismernek fel! Ez tény és való, azonban attól az igazság még igazság marad: ha nem látnak meg benne valami nekik való, számukra szükséges értéket, akkor nem fogják elfogadni és gyakorolni a vallásosságot! Azonban ez teljesen természetes és rendjén való is így: legalábbis az evangélium tanítása szerint. Jézus földbe rejtett kincshez és értékes igazgyöngyhöz hasonlítja az Isten Országát. Csak akkor kerül az első helyre az ember életében az Istennel való kapcsolat, és mindaz, ami ebből következik, ha tényleg kincsként ismeri fel, ha mindennél jobban vonzódni kezd hozzá. Ne gondoljuk, hogy ez nem lehetséges mindenki esetében! Az Isten Országa ugyanis minden ember igazi otthona, az Istennel való kapcsolat létszükséglet mindenki számára. Nem olyasvalami, amit könnyedén nélkülözhetünk: épp ezért vonzó lehet minden embernek. Azonban ehhez a lényegét kell valakinek megéreznie: Isten szeretetét.   

Hogyan lehet vonzó értékként, kincsként, igazgyöngyként felragyogtatni a hitet és az egyházat? Mindenekelőtt úgy, hogy a hívő emberek örömmel, lelkesedéssel élik meg a hitüket.  
Ha látszik rajtuk, hogy az imádság valóban békével, lelki nyugalommal árasztja el őket.  
Ha a szentségekből valóban erőt merítenek a nehézségek türelmesebb viselésére, a nagyobb áldozatkészségre.  
Ha Isten szeretetét megtapasztalva ők is könnyebben bocsátanak meg.  
Ha több örömmel, bizalommal ajándékozzák meg környezetüket a hitükből táplálkozva.  
Ha Isten parancsait nem önkényes, terhes igaként cipelik, hanem az Atya féltő, óvó szeretetét megérezve és viszonozva igyekeznek betartani, mert meg akarják tartani jónak azt, ami jó.   
Igen, ha meggyőződésesen így próbálnak élni, akkor a hitük, ami ennek az életformának a táptalaja, vonzó kincsként fog csillogni mások előtt is.   

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük! 

Július 23. – Évközi 16. vasárnap 
Olv.: Bölcs 12,13.16-19; Zs 85; Róm 8,26-27 
Evangélium: Mt 13,24-43 

Egy férfi halála után felért a Mennyország kapujához, s magabiztosan bezörgetett. Szent Péter megjelent a kapuban. „Ide bizony csak akkor juthatsz be, ha száz pontot összegyűjtöttél földi életedben!” – jelentette ki Szent Péter. „Én bizony elmentem misére minden karácsonykor és Húsvétkor!” – büszkélkedett az ember. „Egy pont.” – mondta Szent Péter. Az emberünk kissé megdöbbent, hogy ez ilyen keveset ér. „Legalább háromszor adtam adományt valamelyik koldusnak. Még a Karitászt is támogattam majdnem minden évben egy-egy kisebb összeggel.” „Na jó, akkor ez már két pont.” – jött a válasz. „Hogyan? Csak ennyi jár érte? Világéletemben példás családi életet éltem, nem bántottam a gyerekeimet, szorgalmasan dolgoztam értük. A szomszédaim közül is csak eggyel voltam haragban, de végül neki is megbocsátottam. Mi kell még? – kiáltozott izgatottan a férfi. „Eddig három és fél pont.” – összegezte haláli nyugalommal Szent Péter. „Jaj-jaj, akkor elvesztem! Istenem, Istenem, irgalmazz nekem!” – sírt fel a szerencsétlen! „Száz pont! Rendben van!” – mosolyodott el Szent Péter.   

Legtöbbször az irgalmasság, a megbocsátókészség gyöngeségnek tűnik fel az emberek szemében: azok bocsátanak meg, akiknek nincs erejük a bosszúhoz, akiknek nincs hatalmuk arra, hogy elégtételt vegyenek maguknak. Bizony az, aki megteheti, rögtön „igazságot tesz” maga körül, ha valami sérelem éri! Sokszor pedig azok is, akik nem képesek rá azonnal, sóvárogva és türelmetlenül várják, hogy mikor tudnak visszavágni! Vagy ha nem ők, akkor mások! Akár maga az Isten! Sújtson le arra, aki megbántotta őket, álljon bosszút a rosszért, amit okoztak! Ha pedig nem teszi, akkor igazságtalannak nyilvánítjuk!   

Valóban így lenne? Isten igazságtalan, az ember pedig gyenge és naív, ha irgalmat gyakorol?  

Nem. Csak a valóban erős képes igazán irgalmas lenni, a hatalmas képes türelmes lenni a gyengével szemben. „Hatalmad az alapja igazságosságodnak, és mivel mindenek Ura vagy, kész vagy mindent megkímélni.” Igen, valóban csak az képes igazságot tenni, akinek hatalma van rá! Azonban az igazságtétel nem feltétlenül bosszúállást jelent. Az igazán erős nem csak azt az utat választhatja, hogy a másikat, a vétkezőt kényszeríti rá az elégtételre, az elrontott dolog rendbetételére. Azt is választhatja, hogy ő maga teszi rendbe azt, ami elromlott. Ő maga vállalja fel a fájdalmát, a nehézségeit, a terheit annak a bűnnek, amit a másik elkövetett. Persze fontos, hogy az ember felelősséget vállaljon a tetteiért, s amennyire képes, ő maga tegye rendbe azt, amit elrontott. De nem mindig képes rá! Másrészt a bosszúállás nem rendbetétel! Az okozott kár vagy szenvedés nem múlik el attól, hogy a bűnösnek is kárt, szenvedést okozunk! Isten igazságossága nem sérül azzal, hogy megbocsát a bűnösnek, hiszen a rosszat, a szenvedést magára veszi, s ő maga teszi rendbe azt, amit az ember elrontott. A szeretet nem igazságtalanabb, mint a bosszúállás! Ráadásul a szeretet képes gyógyítani, rendbe tenni azt, ami elromlott, míg a bosszúállás soha. Akkor most melyiknek van több köze az igazságossághoz?  

Ráadásul az ember az azonnali igazságtétel iránti erőszakos igényével, a bűnös azonnali megbüntetését követelő hangoskodásával sokszor azt is elpusztítja, ami szép és jó a másikban. Lehetetlenné teszi a fejlődését, a megváltozását. A búza és a konkoly példabeszéde ezzel szemben Isten türelmét hangsúlyozza és állítja elénk követendő példaként. Aki türelmes a botladozó, hibákat elkövető emberrel, az nem gyengeségről és félelemről tesz tanúbizonyságot, hanem éppen hogy erőről és biztonságtudatról. Persze ha a konkoly konkoly marad, egyszer csak mégis elérkezik az aratás! Aki nem él Isten irgalmával és embertársai szeretetével, türelmével, aki csak kihasználja mások jóságát, de ő maga arra sem képes, hogy bocsánatot kérjen és belássa hibáit, annak szembesülnie kell a végső kivetettséggel. Isten elég hatalmas ahhoz, hogy mindent és mindenkit kíméljen, hogy egészen az aratásig várjon életünk termésének beérésével, de ha nem hozzuk meg ezt a termést, ha visszaélünk a türelemmel és az értünk hozott áldozatokkal, az még inkább vádolni fog bennünket az utolsó ítéletkor.   

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük! 

Július 16. – Évközi 15. vasárnap 
Olv.: Iz 55,10-11; Zs 64; Róm 8,18-23 
Evangélium: Mt 13,1-23 

Az út közepén egyszer csak ott feküdt egy nagy kődarab. Messziről látszott: az autósok elkezdték kerülgetni. Lassítani kellet, lépésben araszolni, mindezt dühös kiabálás és dudaaszó kísérte. Délelőtt tizenegyre küldöttség alakult a polgárokból, akik tiltakozni mentek a városháza elé. Délre a szakszervezetek háromnapos sztrájkot hirdettek, a diákok pedig mind kivonultak tüntetni. Délután négykor a felháborodott adófizetők elfoglalták a főteret, az Esti Hírek kiküldte különtudósítóit a polgármesteri hivatalba. Hamarosan megalakult a „Le a kővel!” mozgalom. Este hatkor arra jött egy zöldségkereskedő egy kopott furgonnal. Megállt az út szélén, kiszállt, kitette az elakadást jelző háromszöget, aztán nekiveselkedett, hogy elgördítse a követ az útból Nagy nehezen sikerült megmozdítania és elgurítani az út szélére. A zöldségárus már indult vissza a kocsijához, mikor észrevette, hogy a kőre egy nagy boríték van erősítve. A borítékban egy szép összegről szóló utalvány volt, valamint egy állásajánlat igazgatói poszt betöltésére. Mindezt az egyik környékbeli nagyvállalat tulajdonosa állította ki, a címzés pedig annak a személynek szólt, aki elmozdítja a követ.  

Könnyen el tudom képzelni, hogy mindaz a sok ember, aki dudált, szitkozódott, tiltakozott, sztrájkolt és elégedetlenkedett a kő miatt, de egy ujjal sem mozdított rajta odébb, mind-mind megkárosítva érezte magát utólag, és azóta is azon bosszankodik, hogy ők miért nem kaptak ugyanúgy pénzt! Vagy akár még többet! Első hallásra mennyire igazságtalannak tűnik az evangéliumban Jézus által megfogalmazott gondolat: „Akinek van, annak még adnak, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van!”  

Csakhogy itt nem olyasmiről van szó, amit valaki már véres verejtékkel, szorgalommal, ügyességgel és kitartással megszerzett és jogosan birtokol! Jézus itt másféle értékről beszél: a lehetőségekről, amiket egyesek megragadnak, mások elszalasztanak. Adottságokról és képességekről, melyeket egyesek kifejlesztenek magukban, mások pedig elhanyagolnak. Képességeket, adottságokat mindenki kap, ha nem is egyformán, ahogyan a talentumokról szóló példabeszéd is elénk tárja. Azonban nem mindenki él velük, nem mindenki használja fel ezeket saját maga és mások javára. Sokszor történik meg, hogy valakinek a szegénységén, elesettségén sajnálkozunk, pénzt vagy egyéb anyagi javakat adunk neki – olykor talán nem is keveset – és azt látjuk, hogy nem tud vele mit kezdeni. Csak „átfolyik a kezén”, mintha nem is kapott volna semmit. Az ilyen emberek hiába kapnának vagy kapnak sokszor jóval többet, mint a szorgalmas és ügyes, tanulásra és munkára kész társaik, valójában szinte semmire sem mennek vele. Könnyen jön, könnyen megy! Nem azért nem marad nekik, nem azért nem boldogulnak, mert mások elveszik vagy elvették, ami az övék! Ők maguk veszítik el, azáltal, hogy saját belső adottságaikat, készségeiket nem fejlesztik. Igen, elveszítik azt is, ami az övék! Nem erőszakkal fosztják meg őket mások, hanem ők maguk vesztegetik el. Ugyanígy van ez a lehetőségekkel is.  
Ha nem is egyformán, de Isten mindenkit megajándékoz lehetőségekkel, amiket – ha észreveszünk és értékelünk – fel tudunk használni saját magunk és mások boldogulása, boldogsága érdekében. Ha azonban nem vesszük észre ezeket a lehetőségeket, illetve nem vagyunk hajlandók áldozatokat hozni azok megragadására, akkor mások elveszik előlünk. Nem történik itt semmi igazságtalanság – csupán saját hibánkból elvétetik tőlünk az is, ami a miénk lehetne.  

Jézus az evangéliumban a hit ajándékával kapcsolatban hívja fel a figyelmünket az ilyesféle elvesztegetés, elveszítés veszélyére! A hit ugyanis egy kapcsolat Isten és ember között, amit az Isten a maga részéről mindenkinek felkínál. Csakhogy egy kapcsolat soha nem „kész tény”, hanem mindig egy lehetőség. Ha az ember nem válaszol, nem fogadja nyitottan Isten közeledését, akkor „azt is elveszíti, elvesztegeti, amije van!” Nem használja ugyanis fel Isten kegyelmét, így az terméketlen marad az életében. A magvető példabeszéde nagyszerűen leírja ezt a folyamatot. Egyrészt bemutatja Istent, aki mindenhova nagy szeretettel, bőkezűséggel szórja az Ige és a kegyelem magvait. Őbenne nincs személyválogatás, nem zár ki eleve senkit a hit ajándékaiból. A magvakat befogadó (vagy be nem fogadó) földek pedig az emberi oldalt jelenítik meg: a szabad akaratból és annak használatából fakadó különbözőséget.  

Igen, nagyon nagy a felelősségünk, hogy hogyan fogadjuk Isten közeledéseit az életünkben! Meghalljuk-e szüleink vagy nagyszüleink imára hívó vagy szentmisére szólító hangját? Megérezzük-e annak fontosságát, hogy gyermekeinket megkereszteltessük, hittanra írassuk, templomba vigyük? Engedünk-e a körülöttünk lévő vallásos emberek életéből áradó vonzásnak: legyen az a kedvesünk, egy munkatársunk vagy iskolatársunk, barátunk? Nagyobb súllyal jelenik-e meg a mindennapjainkban a keresztény közösség, az ifjúsági vagy felnőtt hittan, a hittanos tábor vagy zarándoklat, mint a bulizós haverok köre, egy sportrendezvény vagy éppen koncert, egy-egy fesztivál? Igen, ennyire hétköznapi és gyakorlatias dolgokról van szó általában! Konkrét lehetőségekről, találkozási alkalmakról. Aki ezeket rendszeresen elmulasztja, az előbb-utóbb elnyomja magában azt az érzéket, ami segítené őt az élő istenkapcsolat szépségének felfedezésében.   

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük! 

Július 09. – Évközi 14. vasárnap 
Olv.: Zak 9,9-10; Zs 144; Róm 8,9.11-13 
Evangélium: Mt 11,25-30 

Fáradt, kimerült katonák próbáltak kirántani egy nehéz ágyút a mély sárból, valahol Amerikában, a függetlenségi háború idején. Húzták, tolták, taszigálták, vonszolták – mozgott is az ágyú kereke rendesen! Azonban mégsem sikerült. Az eső sűrű cseppekben zuhogott. Már csak egy kicsi hiányzott, már csak néhány centi, már csak egyetlen ember ereje – de ez a hiány elég nagy volt ahhoz, hogy semmire se menjenek. A katonákat vezénylő tizedes lováról figyelte az erőlködést: egyre vörösebb fejjel üvöltötte a parancsszavakat, szidta az alárendeltjeit, káromkodott, csattogtatta a lovaglópálcáját, de eszébe sem jutott leszállni és segíteni, vagy a lovát egy pillanatra is az ágyú elé kötni. Már legalább húsz perce kínlódtak, amikor hirtelen kisebb lovas kontingens ért oda az elakadt ágyúhoz. A lovasokat fejük búbjától a csizmájukig szürke, durva esőköpenyek fedték, így nem lehetett őket felismerni. Az élen lovagló férfi lelassított, s oda kiáltott a tizedesnek. „Maga miért üvöltözik itt? Miért nem segít inkább a társainak?” „Mit képzel? Hiszen én tizedes vagyok!” – tiltakozott felháborodottan a másik. Erre a lovas férfi leugrott a nyeregből, ledobta magáról a köpenyét, mely alól generálisi egyenruha bukkant elő. George Washington volt, az amerikai gyarmati csapatok főparancsnoka. Odalépett az ágyú kerekéhez, maga is minden erejével taszított rajta, s az ágyú fél percen belül kinn volt a sárgödörből. Washington rápillantott az elképedt, szégyenkező tizedesre, majd így szólt a katonákhoz: „Ha legközelebb valami segítségre van szükségük, hívják csak bátran a generálist!”  

Nem biztos, hogy az a legjelentéktelenebb, aki a legszürkébb. Nem biztos, hogy gyenge és erőtlen az, aki nem hősködik, nem feltűnősködik. Nem biztos, hogy kicsi az, aki alázatos és szelíd. Nem biztos, hogy buta az, aki nem beszél sokat, vagy legalábbis nem lekicsinylően, fellengzősen. Sőt! Legtöbbször a szürke, feltűnést kerülő emberek az igazán jelentősek és nagyok. A szelídek és alázatosak a valóban erősek. A kevesebb beszédű, nem lehengerlő stílusú emberek az igazán bölcsek.   

Az olvasmány – noha királyként várja az eljövendő Messiást – mégis szelíd és alázatos emberként írja le, aki szamárháton érkezik Városába. Nem hősködik, nem erőszakoskodik, mégis Ő lesz, aki összetöri a harci íjakat, legyőzi a harci szekereket és békét teremt. Ez a jövendölés Jézusban teljesedik be, Aki valóban szamár hátán vonul be Jeruzsálembe Virágvasárnap, a tömeg ujjongó hozsannázása közepette. Önmagáról úgy beszél, mint aki szelíd és alázatos szívű, aki megkönnyíti a megfáradtakat és békét ad a nyugtalanoknak. Igen, Jézus, a Leghatalmasabb, a Legerősebb, a Halál fölött Győzedelmes szerénységet, kicsinységet tanúsít. Nem kelt félelmet és rettegést, hanem békét és szeretetet sugároz.   

Vajon miért van akkor, hogy oly sok ember nem tartja követendő példának ezt az alázatot és egyszerűséget? Miért vannak oly sokan, akik öltözködésükben, viselkedésükben, külsődleges megnyilvánulásaikban feltünősködnek, gőgösek? Beszédjükben fennhéjázók, másokat megalázók! Ennek egyik oka lehet az, hogy ezek az emberek bizonytalanok önmagukban, saját belső értékeikben. Külső igazolást keresnek: az emberek elismerését, dicséretét, vagy legalábbis rettegő csodálatát. A belső üresség, vagy legalábbis súlyos bizonytalanság jele ez. Aki tisztában van önmagával, aki ismeri és értékeli saját értékeit, az nem viselkedik így.  

Fakadhat azonban a külsődleges megnyilvánulások eltúlzása és a gőgösködés abból is, hogy valakinek nincs rendben az Istennel való kapcsolata. Nem Isten ajándékának tartja a képességeit, sikereit, nem Isten szolgálatának mindazt a jót, amit tenni tud. Aki azonban tudja, hogy mindent Istennek köszönhet és embertársaiban is neki szolgál, annak nem esik nehezére az alázat, a szelíd emberi magatartás. 

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük! 

Július 02. – Évközi 13. vasárnap 
Olv.: 2Kir 4,8-11.14-16a; Zs 88,2-19; Róm 6,3-4.8-11 
Evangélium: Mt 10,37-42 

Egy szegény földműves családjával együtt egyik napról a másikra tengette az életét, sok nélkülözés közepette. Azonban egyszer csak rámosolygott a szerencse! Épp kapálgatott aprócska földjén, mikor egy kissé odébb, az úton díszes hintó haladt el mellette. A környék leggazdagabb földesurának hintója volt ez, két gyönyörű ló húzta. A lovak azonban – ki tudja mitől, talán egy bögölycsípés miatt – megbokrosodtak. Össze-vissza hánykolódtak, rángatták a hintót a rémülten kiáltozó földesúrral együtt. A kocsis már leesett a bakról, s ájultan hevert a földön. A szegény paraszt látta, hogy itt mindjárt még nagyobb baj lesz, ezért odaugrott, megragadta a lovak kantárszárát, s minden erejét latba vetve megfékezte őket. A földesúr, miután kissé visszanyerte lélekjelenlétét, megköszönte a szegény földművesnek, hogy megmentette őt. Örömében azt is megígérte, hogy hálából neki ajándékoz egy akkora földdarabot, amit napkeltétől napnyugtáig körbe tud gyalogolni. Bezzeg, hogy örült most a mi szegény emberünk! Vége a koplalásnak, a nélkülözésnek: gazdag ember lesz belőle! Másnap, amint felkelt a nap, már ott állt a kiindulási helyen, s vidáman, fütyörészve útnak eredt. „Oda építem majd fel a házamat! Ott meg egy nagy istálló fog állni! Ott lesz a gyümölcsösöm! Oda meg veteményeskertet telepítek!” – tervezgette magában. Dél körül azonban rádöbbent, hogy már csak egy fél napja maradt. Egy fél nap – és még mennyi minden jó lenne! Soha nem gazdagodom meg, ha ilyen mamlasz vagyok! Azzal futásnak eredt, hogy még több földet, még nagyobb birtokot ki tudjon kanyarítani magának. Futott, futott, s egyre jobban kifulladt. Azonban nem akart pihenni. Ott van az a kis tó – az is kell! Az a sűrű erdő – arra is szükség lesz! Az a jó füves legelő – azt meg végképp meg kell szerezni! Így hát rohant, ahogyan csak a lába bírta. Már ereszkedett alá a Nap, s kezdett szürkülni a világ, de a mi földművesünk csak nem elégedett meg. Épp eltűnt az utolsó kis fénysugár is, amikor nagy lihegve, izzadva befutott a kiindulási helyre. Azonban alig hogy odaért, a szíve felmondta a szolgálatot, és holtan esett össze a földesúr lábai előtt. Most hát íme, övé lett az a darab föld, amit használ: az a két négyzetméter, ami alá eltemették.   

Az ember igazi értékét nem az mutatja meg, hogy mit birtokol, hanem az, hogy miért és miről képes lemondani! Miért képes áldozatot hozni. Jézus mondja: „Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt.” Első hallásra nagyon radikálisnak, szinte ijesztőnek tűnnek ezek a szavak! Mintha a keresztény élet lényege az állandó lemondás, önsanyargatás lenne. Pedig igazából mindenki hoz áldozatokat! Nézzük meg, mennyi mindenért milyen komoly küzdelemre, mennyi lemondásra képesek emberek! Olyannyira igaz ez, hogy sokan a szó valódi értelmében elveszítik az életüket, még az örök életüket is, mert nem az igazán fontos, az örök értékekért hoznak áldozatokat.   

A mértéktelen anyagi gyarapodás vágya: minden időnket lefoglalja a munka, az egészségünk is rámegy!  
A mind nagyobb, mind kényelmesebb ház: nem tudjuk élvezni, mert haza se jutunk, vagy túl fáradtak vagyunk.  
Amikor egy nyaraláson is a luxus a lényeg: épp arra nem figyelünk, ami kikapcsolhatna: a természet szépségeire, az emberi kultúra kincseire.  
Amikor lemondunk egy már stabil párkapcsolatról az új, érdekesebb szerelem, az érzések kedvéért.  
Amikor lemondunk a gyerekeink „szeretetéért” a helyes nevelésükről, a szükséges fegyelmezésről, számonkérésről.  
Ezek mind haszontalan, romboló lemondások – mégis milyen sokan megteszik ezeket!  

Igazából Jézusért, az Ő tanításának követéséért érdemes leginkább áldozatot hozni, mert Ő semmi fontos értéktől nem akar megfosztani minket! Amikor azt kéri, hogy jobban szeressük Őt még legközelebbi családtagjainknál is, akkor is valójában arra biztat, hogy helyesen szeressük embertársainkat. Ha kilépünk az isteni szeretet légköréből, akkor minden összezavarodik az életünkben. Ha azonban mindent és mindenkit a Jézus iránti legfőbb szeretet szemüvegén keresztül nézünk, akkor minden és mindenki a valódi, neki való, őt megillető helyre kerül az életünkben.  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük!