Aranyat a kohóban

A második napon azt vizsgáljuk meg, hogy miért engedi meg Isten, hogy néha a lelki életünk kietlen pusztasággá váljon. Vajon nem szeret minket, amikor hagyja, hogy nehézségeken menjünk keresztül? Dehogynem! Éppen mivel szeret, törődik azzal, hogy hitünk erősödjön és szívünk megtisztuljon mindattól, ami árt nekünk.

A próbatétel sosem könnyű, de Isten kezében mindig a javunkat szolgálja. Ahogy a tűz megtisztítja az aranyat a salaktól, úgy tisztítja meg a hitünket egy-egy pusztai időszak. Isten nem kívülről nézi közönyösen a küzdelmeinket, hanem mint gondos kovács formál minket a körülmények által, vagy mint szerető apa, aki időnként megfegyelmezi gyermekét, hogy később annál erősebb és érettebb legyen (vö. Zsid 12,6). A pusztai próba tehát Isten műhelye: fájhat a vele járó izzadság és hő, de közben valami értékes születik bennünk.

Reggeli elmélkedés

Amikor minden külső támaszunk meginog

Csak szemléld a fotót egy-két percig imádságos lélekkel. Kérd Istent, hogy tisztítsa meg a te szívedet is a pusztai idő által.

Ahogy az arany tisztításakor a salak leválik, úgy ezekben a pusztai tapasztalatokban lelkünk is megszabadul a felszínességtől, a hamis biztonságérzettől, önzésünktől és felesleges aggodalmainktól. Hirtelen felfedezzük, hogy hitünk nem csupán elméleti meggyőződés, hanem életet adó erő, amely megtart bennünket. A puszta tanítása, hogy a valódi hit mindig Istenre irányul, és nem pusztán a körülményeinktől függ.

Amikor minden külső támaszunk meginog, kénytelenek vagyunk belső erőforrásainkat keresni, amelyeket maga Isten helyezett belénk. A pusztai tapasztalat megtanít minket imádkozni, hinni és remélni – akkor is, amikor látszólag semmi okunk nincs rá. Ebben a megtisztító folyamatban ébredünk rá, hogy Isten jelenléte a legnagyobb kincsünk.

A puszta végül az életünk fordulópontja lesz, amely után már semmi sem lesz ugyanaz. A tisztulás után hitünk ragyogóbb, őszintébb és mélyebb, mint valaha. Megtanuljuk értékelni a csendet, amelyben Isten szól hozzánk, és megtapasztaljuk, hogy a legnagyobb áldásaink gyakran éppen azokból a helyzetekből születnek, amelyekből leginkább menekültünk volna. Így válik minden pusztai időszak életünkben a hit újjászületésének és valódi szabadságának lehetőségévé.

Reggeli gyakorlat

Vizsgáld meg a szívedet és kérdezd meg Istentől a csendben: „Uram, mit szeretnél megtisztítani az életemben a mostani helyzetemen keresztül?”

Várj türelemmel, és ami gondolat vagy indíttatás felbukkan, azt írd le, amellett kötelezd el magad! Lehet, hogy eszedbe jut egy negatív hozzáállás, egy rossz szokás vagy bármi, amitől itt az ideje megszabadulni. Mondd el Istennek, hogy szeretnél ettől megtisztulni! Kérd, hogy bocsásson meg neked (ha bűnről van szó), és adjon erőt a változáshoz ezen a napon! Képzeletben tedd le ezt a dolgot Isten „oltárára” – jelképesen, és engedd el!

De ő tudja, milyen úton járok: ha megvizsgál, kiderül, hogy arany vagyok*.***” (Jób 23,10) – Istenem, segíts ma úgy tekintenem a nehézségekre, mint amelyek által arannyá formálsz engem. Add, hogy a próbatételekben ne elforduljak Tőled, hanem engedjem, hogy megtisztítsd a szívemet. Ámen.

A tragédiák ellenére Daniella vallja: az élet gyönyörű

Daniella 16 évesen agyvérzést kapott, mindent újra kellett tanulnia. Miért kaphat valaki ilyen fiatalon agyvérzést? Hogyan éli meg kamaszként azt, hogy elölről kell kezdenie az életét? Miért kezd bele egy olyan mesterségbe, amire nem igazán alkalmas? A Képmás oldalán olvastam Danielláról, és családjáról. Pár éve, egy szombat éjszakán, Daniella összeesett. Az orvosok azt hitték, hogy drogozott, ezért gyorsan beadtak neki egy narkotikumok semlegesítésére szolgáló ellenszérumot, és úgy gondolták, hogy a rohamnak hamarosan vége lesz. Azonban nem lett vége, ezért az anya addig erősködött, amíg egy CT-t nem készítettek lánya koponyájáról. Akkor derült ki, hogy aneurizma következtében agyvérzést kapott.

Ez a verőértágulat egy fejlődési rendellenesség, amely gyakorlatilag időzített bombaként ketyeg a beteg testében. Danielláék sem tudtak erről semmit. Előjele sem volt, noha időnként fájt a feje, de szülei azt gondolták, hogy ennek oka a sok tanulás lehet. Sajnos, nem a tanulás volt a hibás. Bár igen apró volt a lyuk az éren, mégis komoly agyvérzéssel adott magáról hírt az aneurizma, amelynek következtében a lány teljes bal agyféltekéje bevérzett, és három hónapra kómába esett.

Az édesanya biztos volt abban, hogy lánya nem fog meghalni, noha az orvosok lemondtak már róla. A várakozás azonban egyáltalán nem volt könnyű, hiszen közben körülöttük az intenzív osztályon csupa félelmetes eset vette őket körbe, sorban haltak meg a betegek. Rengetegen imádkoztak akkor a lányért, akik hittek az ima erejében. Három hónap után kezdett Daniella magához térni, és ahogy ő mondja: „Az egész addigi életem a kukában kötött ki.”

A lánynak apránként kellett rájönnie arra, hogy ezt követően már semmi sem lesz olyan, mint régen. Öntudata visszatérte után gyakorlatilag mindent elölről kellett kezdenie. Csak a memóriája maradt meg. A teljes bénaságból hosszú-hosszú idő után jutott el oda, hogy képes volt először segítséggel, majd önállóan enni, végtagjaiba az élet fokozatosan tért csak vissza. Bár jobbkezes, még most sem tudja azt a karját sok mindenre használni, így kénytelen volt bal kézzel megtanulni írni és kerámiázni is. A beszédet, a számolást és az olvasást is újra el kellett sajátítania, és a mai napig vannak szavak, amelyeket nem ért. „Olyan vagyok, mint egy külföldi, aki magyarul tanul” – magyarázza. Mindezt persze mosolyogva. Arra a kérdésre, hogy hogyan tudta ezt végig csinálni, csak annyit felel: „Kitartó vagyok, és jó a monotonitástűrő képességem.”

A kamaszkor természetesen a rehabilitációban lévő Daniellát sem kerülte el, noha az ő lázadása nem a szülei vagy épp a tanárai ellen irányult, hanem egy láthatatlan akarat ellen. „Miért pont velem történt mindez? Miért nem haltam inkább meg?” – fogalmazódott meg benne. Ma már azonban másként gondolkozik. Azt vallja, hogy nem mindenki tudná ezt a betegséget így túlélni, ezért, ha újra dönthetne arról, hogy elvállalja-e ezt a keresztet, igent mondana, mert úgy érzi, hogy mások helyett is tudja ezt a nehéz terhet hordani. Hite mindig is erős volt, de tény, hogy a felépülés során edződött meg igazán. „Megtanultam minden kis dolognak örülni. Hiszek a csodákban, hiszek abban, hogy Isten jó, és segít engem ezen az úton. Lehet, hogy egy, lehet, hogy száz év múlva, de meg fogom csinálni azt, amit elterveztem. A jövőben ugyanis szeretnék motivációs előadásokat tartani arról, hogy az élet gyönyörű, és mindenki megtalálhatja azt, ami őt boldoggá teszi.”

Szorgalma és kitartása pedig valóban nem ismert akadályokat. Sikeresen leérettségizett. A vállalkozása közben olyan sikeres lett, hogy valószínűleg inkább ezzel fog csak foglalkozni a jövőben. Annyi megrendelése van, hogy alig bírja, de szerencsére a megrendelők türelmesek, hiszen mindannyian tudják, hogy Daniella egy kézzel dolgozik. A kerámiázás ötlete az édesanyától származik. A család vállalkozása a rehabilitációval eltöltött évek alatt csődbe ment. Ezért gondolt arra, hogy ha már úgyis egész nap otthon van a lányával, megtanul egy új szakmát, amelyből talán fedezni tudják a jövőbeni rehabilitációt. Kerámiázást tanulni azonban nem olyan könnyű, nem igazán vannak iskolai keretei, ezért az anya saját magát képezte ki különféle tanfolyamokon és internetes fórumokon. Daniellát is érdekelni kezdte a dolog, és ő is egyre többet kutatott különféle technikák és stílusok után.

Vállalkozásuk rövid időn belül valóban igazi sikertörténetté vált. A legnépszerűbb darab a gránátalma formájú tál lett, a vállalkozás logóján is ez a gyümölcs szerepel. Talán az sem véletlen, hogy pont ezzel a nagy erejű szimbólummal kezd összeforrni Daniella neve. A gránátalma ugyanis az ókorban a szeretet, a termékenység és a halhatatlanság szimbóluma volt, a keresztény művészetben pedig elsősorban Krisztus szimbólumává vált.

Elmélkedés

Egy percig sem tart tovább, mint szükséges

Egy mélyen hívő ember egyszer így fogalmazott: „Isten a hitünket próbákkal vizsgáztatja, de nem azért, hogy kudarcot valljunk, hanem hogy erősebbé váljunk.” A lelki puszta gyakran ilyen vizsgaterem. Amikor Isten megengedi az életünkben a nehézségeket vagy a lelki szárazságot, azzal esélyt ad arra, hogy hitünk bizonyítson – elsősorban számunkra, hogy mi magunk lássuk, mennyire bízunk Benne. Gondoljunk például Jézusra: a Jordánban történt megkeresztelkedése után a Szentlélek a pusztába vitte, ahol a sátán háromszor is megkísértette (Mt 4,1-11). Ezek a kísértések valójában próbatételek voltak. Jézus mindháromszor Isten Igéjével válaszolt és ellenállt a csábításnak. Nem azért, mintha kétséges lett volna az Ő tökéletessége, hanem példát adott nekünk, hogyan állhatunk meg a próbatétekben: Istenbe kapaszkodva, az Ő szavába vetett hittel.

A mi életünkben a pusztai próbatételek sokféle formát ölthetnek. Lehet, hogy egy fájdalmas veszteség, egy betegség, a magány érzése vagy éppen az Istenélmény hiánya jelent kihívást. Ilyenkor természetes, hogy megkérdezzük: „Miért történik ez velem, Istenem?” A válasz sokszor csak később lesz világos, de a Szentírásból megtanulhatjuk az alapelvet: Isten a javunkra forgatja ezeket. „Hitetek megpróbált volta értékesebb a veszendő, tűzben tisztított aranynál” – írja Péter apostol (1Pét 1,7). Vagyis Isten a hitünket még az aranynál is értékesebbnek tartja, és a próbákat arra használja, hogy ezt az értékes hitet megtisztítsa, megerősítse. A türelem, az alázat, az Istenbe vetett bizalom olyan erények, amelyek többnyire nem a gondtalan időkben növekednek, hanem éppen a nehézségek közt gyökereznek mélyre.

A pusztai időszak megtisztulás is. Amikor minden külső támasz kicsúszik alólunk, felszínre kerülhetnek a rejtett bálványaink és bűneink.

Az izraeliták a pusztában szembesültek szívük hitetlenségével – emlékezzünk, hogyan imádták az aranyborjút, amikor Mózes késlekedett a hegyről visszatérni (2Móz 32). Isten nem hagyta ezt figyelmen kívül: megfegyelmezte a népet, de ugyanakkor megtisztította őket e bálványimádás bűnétől, mielőtt bevitte volna az Ígéret Földjére. Hasonlóképpen, a mi életünk pusztai szakaszaiban Isten rámutathat olyan dolgokra a szívünkben, amelyek akadályozzák a vele való mélyebb kapcsolatot. Lehet ez túlzott ragaszkodás valamihez vagy valakihez, büszkeség, hitetlenség, megbocsátatlanság vagy bármi más. A magány és nehézség tűzében ezek a salakok felforrósodnak és Isten kiolvasztja őket, ha engedjük Neki. Bár fájdalmas szembesülni hibáinkkal, gondolj arra, hogy mindez azért történik, hogy utána szabadabb és tisztább legyen a szíved.

Isten soha nem örül a szenvedésünknek önmagáért. Ő nem kínzó, hanem edző. A lelki edzőtábor – aminek keretében ezt a kurzust is végzed – arról szól, hogy Isten formál téged.

Mint egy jó edző, néha keményebb gyakorlatokat ad, hogy fejlődjünk. Lehet, hogy ma még csak fáradtságot és izomlázt (lelkileg: kimerültséget, zavartságot) érzünk, de holnapra erősebbek leszünk. A próbák idején Isten hűsége változatlan. Bár lehet, hogy a pusztában nem érzed olyan erőteljesen az Úr jelenlétét, bízhatsz az Ő ígéretében: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled” (Zsid 13,5). Képzeld el, hogy Isten ott áll melletted a forró kemence mellett, és figyeli életed izzását – Ő pontosan tudja, meddig kell tartania a próbának. Egy percig sem tart tovább, mint szükséges**,** viszont egy perccel sem rövidebb ideig, különben nem lenne teljes a mű. Mikor az értékes fém már tiszta, a Mester kiveszi a tűzből és gyönyörködik benne.

Ha visszatekintesz eddigi életedre, bizonyára találni fogsz olyan pusztai időszakot, amiről utólag derült ki, mit munkált benned. Talán egy régi nehézség által váltál együttérzőbbé mások iránt, vagy épp egy kudarc alázatra tanított, netán egy várakozási időszak türelmet növelt benned.

Ezek mind a puszta gyümölcsei. Ma adj hálát Istennek azért, hogy a próbákon keresztül a javadat munkálja! Lehet, hogy most még nem látod a jelenlegi küzdelmed értelmét, de bízz benne: „aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjáig” (Fil 1,6). Isten nem hagy félbe téged formálatlanul. A puszta után tisztábban ragyog majd a hited, és készen állsz arra a következő áldásra vagy szolgálatra, amit Ő készített el számodra.

Esti gyakorlat

Idézz fel egy korábbi nehéz időszakot az életedben, amit már magad mögött hagytál. Gondold át, milyen jót hozott ki belőle Isten – mit tanultál abból a helyzetből, hogyan formálódott a jellemed? Írd le néhány mondatban ezt az emléket és a tanulságot. Adj hálát Istennek imában ezért a fejlődésért.

Konklúzió

• A puszta az a hely, ahol az ember rádöbben saját határaira, és csak Istenre támaszkodhat.
• A pusztában tapasztaljuk meg legjobban Isten jelenlétét – amikor semmi másra nem számíthatunk.

„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet.
Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Nem lehet más reményünk, csak a kívülről jövő fény

 Március 16. Nagyböjt 2. vasárnap
Olv.:  Ter 15,5-12.17-18   Zsolt 26 Fil 3,17–4,1    
Evangélium: Lk 9,28b-36 

A gazdasági válság begyűrűzött a mi családunkba is – mesélte egy fiatal fiú az osztályfőnökének. Apám egyik napról a másikra elveszítette a munkáját. Amúgy is elég szűkösen éltünk, de azért biztonságosak voltak a mindennapjaink. Annyi mindig volt, amennyi elégnek tűnt. Most azonban ez a gyenge lábakon álló biztonság szertefoszlott. Teltek a hetek, és apa nem kapott semmilyen munkát. Anyu a kistestvéreimmel otthon volt még, így neki sem volt munkahelye. Vékony kis tartalékainkat gyorsan feléltük. A munkanélküli segély távolról sem bizonyult elegendőnek. Egyre több dologra mondták a szüleink, hogy „nem”, amit pedig korábban mindig megkaphattunk. Napok óta másról sem volt szó, csak hogy min és hogyan lehetne még spórolni. Egyik este vacsora mellett ültünk: bizony nem volt se sok, se finom …. ráadásul a kedvünk se volt éppen rózsás. Senki sem szólt a másikhoz, hangtalanul, szemlesütve rágcsáltuk a szegényes falatokat. Végül édesanyám hirtelen lecsapta a kést és a villát az asztalra és felkiáltott: „Ez nem mehet így tovább! Ne legyünk már ennyire elkeseredettek! Gyertek ki velem a kertbe!” Azzal karon fogott és kirángatott bennünket a ház mögötti kis kertecskébe. „Nézzetek föl az égre!” – vezényelte. Mi kelletlenül felbámultunk a sötét égboltra, de attól, amit láttunk földbe gyökerezett a lábunk. Az égen csillagok milliói szikráztak és sziporkáztak. A ház mögé nem szűrődött be a városi közvilágítás fénye, így a csillagok ragyogóan látszottak. Fényük vigasztaló és simogató volt. Olyan volt ez a csodálatos, apró kis fényekkel tarkított kupola, mint a remény élő emlékműve. A szívünk felderült. Valahogy már nem éreztük olyan sötétnek és reménytelennek a jövőt. Édesanyánk egyszerűen csak ennyit mondott: „A csillagok éjjel látszanak!” 
 

Az álom, az alvás furcsa állapot az ember életében. Velünk történik, de nincs az irányításunk alatt. Mi vagyunk a főszereplői az alvásnak is, mégis mintha „kívülről” élnénk meg az egészet. Nem tudunk „beleszólni”, nem tudunk odahatni, hogy mi történjen, vagy mi ne történjen. Nem vagyunk urai az életünknek, amikor alszunk, nem tudjuk befolyásolni az eseményeket! Egy elkerülhetetlen állapot, amikor úgymond teljesen kiszolgáltatottak vagyunk. Sötétség, ami nem csak a szemeinkre, de az egész életünkre rátelepül. A szentírási olvasmányokban kétszer is találkozunk álommal, elalvással. Az ószövetségi olvasmányban Ábrahám, aki ígéreteket kapott Istentől, de ezekből az ígéretekből még semmi nem valósult meg, előkészíti az áldozatot az Istennel való szövetségkötésre. Feldarabolja az áldozati állatokat, aztán pedig csak vár … vár. Nem történik semmi egészen késő éjszakáig. Végül fáradtságában elalszik, és ahogyan olvastuk, „félelmetes sötétség szállott rá.” Ez a sötétség több, mint az éjszaka sötétje. Több, mint a fáradtság leple. Ez bizony a súlyos kétségek, a lassan előkúszó reménytelenség, a tehetetlenség sötétje.  

Ábrahám elhagyta mindenét az Úr szavára, és kivonult biztonságot nyújtó otthonából. Most otthontalanul, kóbor kutyaként vándorol idegen földön, állandó veszélyek között, holott azt az ígéretet kapta, hogy tejjel mézzel folyó ország lesz az övé és utódaié. Ráadásul milyen utódaié? Nincs gyermeke … Isten ugyan megígérte, hogy nemzetsége oly számos lesz, mint a tengerpart homokja, de mindezidáig még csak egyetlen fia sem született. Az idő telik, ő és felesége egyre öregebbek lesznek. Bizony, az Ábrahámra szálló sötétség valóban „félelmetes”, mert ez a lélek éjszakája: az ember gyöngeségének, tehetetlenségének, kiszolgáltatottságának alvó állapota. Azonban ez a félelmetes sötétség csak az Isten tüzének, lobogó, fényes lángjának előszobája. A legmélyebb álom, a legszörnyűbb tehetetlenség kellős közepén fénylő tűz lobban: Isten jelenlétének, szeretetének tüze. Végigvonul az áldozatra szánt húsdarabok között, felemészti azokat, s ezzel létrejön és megerősödik a szövetség Isten és választottja, Ábrahám között. Az éjszakát felváltja a fény, a reménytelenséget felváltja a remény, a kétségbeesést az öröm, a magányt az Isten közelléte.     

Hasonló jelenetre kerül sor a színeváltozás hegyén is. Jézus a szenvedésére, megváltó kereszthalálára készül. Beszél is erről apostolainak, akik nem értik, elszomorodnak, kétségek között vergődnek. Fönn a hegyen Péter, Jakab és János mély álomba merülnek. Amikor azonban felébrednek, látják Jézust földöntúli fényben ragyogni. Isteni dicsőség veszi körül, és az Ószövetség nagyjaival beszélget. Az álom sötétjét itt is Isten dicsőségének ragyogása váltja fel. A szenvedéstől, a haláltól való félelmet a feltámadás és az örök élet biztonsága, bátorsága.  

Hányszor és hányszor kerülünk mi is életünk során ilyen „alvásszerű”, sötét lelkiállapotba. Tehetetlennek érezzük magunkat, szinte mozdulatlanul vagyunk kénytelenek tűrni a rosszat, ami tombol körülöttünk.
Amikor pl. valaki súlyos, gyógyíthatatlan betegségbe esik. Amikor önhibáján kívül elveszíti munkahelyét, anyagi biztonságát. Amikor valamilyen természeti katasztrófa egyik pillanatról a másikra életünk munkájának összes gyümölcsét felemészti. Amikor egy hűséges férj vagy feleség összeomlani látja családi életét egy „kéretlen harmadik” közbeavatkozása folytán. Amikor egy szülő szinte tehetetlenül kénytelen látni, hogy gyermeke élete hogyan csúszik valami szakadék felé. Amikor „elszabadulnak” körülöttünk a bűn következményei, akár a magunké, akár a másoké!  

Nem ezt akartuk … nem így akartuk …. de a rossz történései átléptek a fejünk felett, nem tudjuk már befolyásolni a lavinát, amit elindítottunk vagy mások elindítottak. Igen, ezekben a rettegéssel, reménytelenséggel teli órákban nincs, nem lehet más reményünk, csakis a kívülről jövő fény. Isten hatalmas, győztes világossága. Nagyböjt II. vasárnapján azzal a reménnyel biztat bennünket az egyház, hogy a sötétség csak a világosság előszobája. Ahol mi tehetetlenek vagyunk, ott Istennek még van ereje. Ahol számunkra már nincs remény, ott Isten szeretete még mindig hűségesen mellettünk áll. Épp a sötétség emeli ki a világosság ragyogását. Éppen a bűn gyötrelme indítja útjára a megváltás művét. 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

Víz után kiált

A kiaszott, fölrepedezett puszta víz után kiált. Csak egy kis elnyomorodott bokor szeretné az izzó nap hevét kiállni a szárazságban. Alig látszik, tüskékkel védekezik, s kevéssel beéri. Ha vízhez jut, kivirul, ahogy körülötte a puszta is életre kel: növényzete fölébred a kiaszottság álmából. Addig ki kell tartani. „Utánad szomjazik a lelkem, érted sóvárog a testem, mint száraz, tikkadt, kiaszott föld” (Zsolt 63,3). Egyetlen fa a sziklás, kietlen vidék végtelenjében. Legalább 25 km-es körzetben ez az egyetlen nagyobb növény. Hogy került ide, s hogy tudott ezen az egyébként teljesen terméketlen, kopár vidéken életben maradni? Szembe kell szállnia a széllel és a homokkal, a hőséggel és a szárazsággal. A léte valóságos csoda – az élet csodája, amely mindennek ellenére élni akar. S az Isten az, aki a pusztában is, sőt épp a pusztában mondja: „Maradj életben!” (Ez 16,6kk.)

Ha a pusztában két szerzetes találkozik, nem azt kérdezik egymástól, hogy „hol laksz?”, hanem „hol harcolsz?”. Pusztában élni annyit jelent, mint harcolni. Ebben a harcban Istent megtalálni és mellette kitartani. „Nem engedlek el, míg meg nem áldasz!” (Ter 32,27).

Reggeli elmélkedés

Miért szükségesek életünkben a pusztai időszakok?

A pusztaságot senki sem választaná önként. Mégis, életünk legértékesebb tanításait gyakran ezekben a sivatagos időszakokban kapjuk. Ahogy a természetben a sivatagi növények különleges képességeket fejlesztenek ki a túléléshez, úgy bennünk is különleges erények születnek a szárazság idején.

Gondoljunk csak a borkészítésre. A legkiválóbb borok gyakran olyan szőlőből készülnek, melyek mostoha körülmények között nőttek. A vízhiány, a kőzetgazdag talaj arra kényszeríti a szőlőtőkét, hogy gyökereit mélyebbre bocsássa, küzdjön az életben maradásért. Éppen ez a küzdelem adja a szőlőszemeknek azt a koncentrált ízt, amit később a palackban csodálunk. Mi emberek is hasonlóan működünk – a kényelem ritkán késztet minket arra, hogy mélyebbre ássunk, akár magunkban, akár Istenben.

A pusztaság kiüresít. Elveszi azt, amire támaszkodtunk, kihúzza lábunk alól a megszokott talajt.

Amikor elveszítjük biztonságérzetünket, egészségünket, kapcsolatainkat vagy bizonyosságunkat, mintha a lélek összes bútorozása eltűnne egy nagy költöztetés során. Marad az üres szoba. De az üresség sohasem pusztán hiány – egyúttal hely is, ami megtelhet valami újjal.

Amikor az életünket sújtó viharok letépik rólunk a díszeket és az álarcokat, akkor kerülünk szembe önmagunk igazi arcával. Eltűnnek a szerepek, amiket játszunk, szertefoszlanak az illúziók, melyekbe burkolóztunk. A pusztaság kíméletlen őszintesége felszínre hozza mindazt, ami igaz, mindazt, ami hamis bennünk.

A sivatagi vándorlás alatt Izrael népe szembesült félelmeivel, hitetlenségével és lázadásával, de ugyanígy Isten hűségével is. Nem véletlen, hogy a Biblia legnagyobb alakjai – Mózes, Illés, Keresztelő János, sőt maga Jézus is – átmentek a pusztai tapasztalaton. Egyikük sem ugyanaz az emberként tért vissza, mint aki bement.

A pusztaság megtanít a lényeg megkülönböztetésére.

Ahogy a sivatagban vándorló számára egyértelművé válik, mi nélkülözhetetlen a túléléshez és mi csupán fölösleges teher, úgy a lelki pusztaság is ráébreszti az embert, mi az, ami valóban számít. A pusztaságban lehull minden fölösleg és marad a tiszta, nyers valóság.

A csend és a magány, amit gyakran a pusztában tapasztalunk meg, alkalmat ad arra, hogy meghallhassuk Isten halk és szelíd hangját, ami a mindennapi élet zajában elveszne. Mint amikor az éjszakai égbolton csillagok millióit láthatjuk, melyeket a városi fények mellett soha nem vehetnénk észre.

Gyermekkorunkban a nehézségek ellen lázadtunk, felnőttként azonban megértjük, hogy az izmaink csak ellenállással szemben erősödnek. A lelki pusztaságban megtanuljuk a kitartás, a türelem és a remény erényeit, melyek nem fejlődhetnek ki a kényelem és biztonság időszakaiban.

A pusztai időszakok előkészítenek valamire, ami még csak ezután jön.

Isten gyakran a pusztában készíti fel szolgáit a küldetésükre. Józseftől kezdve, aki börtönben töltötte felkészülését, Dávidig, aki a pusztában tanulta az uralkodást, a megüresedés helye mindig a felkészítés helye is.

Végül, a pusztaság megtanít arra, hogy bár magunk erejéből nem találunk kiutat, Isten mindig utat készít.

Mint ahogy a sivatagban nem tehetünk mást, mint hogy követjük a csillagokat vagy a felhőoszlopot, a lelki sivatagban is megtanuljuk teljesen Istenre bízni magunkat. Így válnak legkeserűbb próbatételeink legnagyobb áldásainkká, mert éppen ezeken keresztül mélyül el istenkapcsolatunk olyan szintre, amelyet másképpen soha nem érhetnénk el.

Reggeli gyakorlat

Reggeli „pusztai csendesség”: Kezdd a napot 5 perc teljes csenddel – se zene, se telefon, se beszéd. Engedd meg magadnak, hogy csak legyél, különösebb elvárások nélkül.

Urunk, köszönjük, hogy hívtál minket a csend pusztájába. Segíts ma félretenni a mindennapok zaját és rohanását, hogy lelkünk meghallhassa a Te hangodat. Oltalmazz minket a csüggedéstől, és add, hogy lelkünk szomját egyedül Te olthasd – ahogyan a szomjazó vándor is forrásra talál a sivatagban. Ámen.

Beleborzongtam a csendbe

Sziffer Péter, a „parpar” kézműves termékek gyártója, hányatott gyermekkort tudhat maga mögött. Fiatalon seftelt, hogy megéljen. Bejárta Izraelt, Amerikát, Indiát, Egyiptomot, Japánt és Ázsia több országát. Sokszor pillanatról pillanatra élt. Egy alkalommal a Sínai-hegyen járt, amikor egyszerre érezte a megsemmisülést és az újjászületést. Így vall erről:

“A Sínai-hegyen megrendítő élményben részesültem. Igen mély élményeket szereztem itt. Ma már nem, de akkoriban igen érintetlen közeg volt a maga kősivatagával, az ott élő beduinokkal az a vidék. Ez már adott egyfajta alaprezgést az egész környéknek. A Sínai-félszigetről terveztem eljutni Kairóba. Mindenképpen meg akartam nézni azt a helyet, ahonnan Mózes lehozta a kőtáblákat. Elutaztam busszal egy kis településre, és ott kérdeztem az embereket, hol van konkrétan ez a hely. Mutatták a hegyet és az utat is, amin fel lehetett menni.

Elindultam egymagam, miközben már ment le a nap. Amikor felértem, összegyűjtöttem a talált fadarabokat és tüzet gyújtottam. Körülöttem csend volt. A naplementével, a besötétedéssel a csend olyan szinten rám ült, hogy szinte beleborzongtam. Soha életemben, sehol nem tapasztaltam meg ezt a csendet, csak itt. Megszűnt minden körülöttem. Ráébredtem, hogy vagyok is, meg nem is. Ebből az állapotból az billentett ki, amikor megmozdultam.”

Elmélkedés

Nem vagy egyedül az úton!

Talán ismerős érzés számodra is, amikor a lelked száraznak és üresnek tűnik, mintha egyedül bolyonganál a végtelen homokdűnék között. Ilyenkor imádságaid erőtlenek, Isten közelségét pedig alig érzed. Minden hívő ember életében előfordulnak ilyen időszakok – ezeket nevezzük lelki pusztának. Lehet, hogy egy nehéz élethelyzet, veszteség vagy épp a megszokott rutinok kiüresedése vezet ide. Bármilyen okból is kerülj a pusztába, fontos tudnod: nem véletlenül vagy ott. Isten engedélyével és tervével történik mindez, még ha jelenleg nehéz is ezt elfogadnod. A puszta csendje nem az Isten távollétének a jele, hanem egy különleges meghívás arra, hogy közelebb kerülj hozzá, mint eddig bármikor.

A Biblia tele van „pusztai történetekkel”. Gondoljunk csak Izráel népére: miután Isten csodálatos módon kiszabadította őket Egyiptomból, nem azonnal a tejjel-mézzel folyó Kánaánba jutottak, hanem először negyven évig a pusztában vándoroltak. Ez nem volt könnyű időszak – gyakran szenvedtek szomjúságtól és éhségtől, és sokszor zúgolódtak is. Mégis, a pusztában kapta meg a nép a Tízparancsolatot, ott tanulta meg napról napra, hogy mannán éljen, és ott tapasztalta meg Isten folyamatos jelenlétét a felhő- és tűzoszlop formájában. Isten a pusztában formálta őket népévé. Ugyanígy van ez velünk is: a lelki szárazság idején Isten a szívünket készíti fel valamire. Lehetőséget ad, hogy felismerjük, mi van a szívünkben – mennyire bízunk benne, és mi az, ami még akadályoz a vele való kapcsolatban.

A puszta nemcsak próbatétel, hanem találkozás helye is. A csend és visszavonultság felszínre hozza legmélyebb vágyainkat és félelmeinket. Isten ebben a csendben szólni akar hozzánk.

Emlékezz: Illés próféta is egy pusztai barlangban hallotta meg az Úr hangját szelíd suttogás formájában, miután a hatalmas szél, földrengés és tűz elvonult (1Kir 19,11-13). Sokszor mi is ilyen szelíd, belső hang formájában találkozhatunk Istennel, amikor minden más zaj elcsendesül körülöttünk. Ehhez azonban szükség van arra, hogy hajlandóak legyünk időzni a pusztában. A mai rohanó világban tudatos döntést kell hoznunk a csend és magányos imaidő mellett. Nem könnyű szembenézni önmagunkkal a csendben, de éppen ott vár ránk Isten gyógyító és megerősítő jelenléte.

Képzeld el, hogy ez a 13 napos edzőtábor egy utazás, egy lelki expedíció. Te, mint egy zarándok, elindulsz a belső pusztaságba. Lehet, hogy már most is érzed a por szomjúságát vagy a nappal perzselő hőségét – jelképesen értve, talán türelmetlenség, félelem vagy üresség formájában.

De tudd, hogy nem vagy egyedül ezen az úton: Isten végig veled tart, még ha néha rejtőzködve is. Sőt, maga Jézus Krisztus járt előtted ezen az ösvényen – emlékezz, hogy nyilvános szolgálata előtt negyven napot töltött a pusztában.

Ha a saját Megváltónk is fontosnak tartotta a pusztai időszakot, nekünk sem kell félnünk tőle. Ő ismer minden kísértést és nehézséget, amivel szembenézel, és együtt érez veled.

Ma, a kurzus első napjának végén bátorítást kapsz: a puszta nem tart örökké, de a benne szerzett tapasztalatok örökre szólhatnak.

Gondolj a Ozeás könyvében olvasható ígéretre: Isten maga mondja, hogy kicsalogatja népét a pusztába, hogy szívükre beszéljen, és ott „az Ákór völgyét a reménység kapujává teszi” (Oz 2,17). Az Ákór völgye a baj és nyomorúság helye volt Izrael történetében, mégis a remény kapujává válhat Isten jelenlétében. Így lehet a te mostani nehéz időszakodból is a reménység forrása.

Engedd meg Istennek, hogy a lelked pusztájában új életet sarjasszon! Ahogy a sivatag is kivirágzik az eső nyomán, úgy fog a te lelked is megújulni, ha kitartasz és figyelsz az Úrra a csendben.

Esti gyakorlat(ok)

#1: Szánj időt rá, hogy átgondold és leírd egy naplóba vagy füzetbe, mit érzel most a lelki életedben. Van-e olyan területe az életednek, ami pusztaságnak tűnik – ahol szárazságot, ürességet tapasztalsz? Ne értékeld, csak figyeld meg őszintén ezeket az érzéseket és gondolatokat.

#2: Lapozz a Bibliádban Ozeás 2,14-17 szakaszhoz, és olvasd el lassan, elmélkedve. Képzeld el, hogy Isten személyesen neked mondja: „elvezetlek a pusztába, és szívedre beszélek”. Mit jelenthet ez számodra konkrétan? Írj le egy mondatot vagy imát válaszként Istennek.

#3: Zenés meditáció: Hallgasd meg az egyik csendes, Istenre hangoló éneket, mint például a „Mint szarvas hűs vízforrásra” kezdetű dicséret (Zsolt 42 inspirációjával), amely arról szól, mennyire vágyakozik a lelkünk Isten után. Hagyd, hogy a zene és a szöveg imádságként hasson a szívedre!

Konklúzió:

• A puszta rákényszerít, hogy szembenézzünk önmagunkkal.
• Megfoszt a fölöslegtől, hogy meglássuk, mi az igazán fontos.
• Egyszerre lehet helye a szenvedésnek és az Istennel való mély találkozásnak.

Mikor élted meg úgy az életedet, mint egy pusztát?

Milyen érzések törtek rád ebben az időszakban?

„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet.
Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Így tudsz szabad maradni

Március 09. – Nagyböjt 1. vasárnap
Olv.: MTörv 26,4-10   Zsolt 90 Róm 10,8-13    
Evangélium: Lk 4,1-13 

Egy édesanya aggódva kereste fel Mahatma Gandhit, hogy segítséget kérjen a kisfia számára. „Kérem, beszéljen a fiammal! Rengeteg édességet eszik, egyre hízik, romlanak a fogai, de semmivel nem tudom elérni, hogy leszokjon a túlzott csoki, cukor és sütemény evésről!” Gandhi megígérte, hogy elmegy a családhoz és beszélni fog a gyerekkel. Eltelt csaknem egy hét, és még mindig nem érkezett meg. A hetedik napon végül bekopogott a családhoz. Leült a kisfiú mellé, komolyan a szemébe nézett és csak ennyit mondott: „Ne egyél olyan sok édességet, mint eddig!” Az édesanya, aki tanúja volt ennek a jelenetnek, felháborodva kiáltott fel: „Csak ennyit tud mondani neki? Egy olyan nagy embertől, mint maga, többet vártam volna! Azt hiszi, nem mondtuk el mi is ezerszer már ugyanezt neki? Miért kellett egy hetet várni arra, hogy csak ennyit mondjon a fiamnak: Ne egyél olyan sok édességet!”? Gandhi így válaszolt: „Azért asszonyom, mert egy héttel ezelőtt még én is túl sok édességet ettem.”  

Csak az nevezhető igazán kísértésnek, ami valóban megérinti az embert, ami ténylegesen vonzást gyakorol rá! Ha valami olyasféle rosszra kérnek, csábítanak valakit, amitől viszolyog, amit semmi áron meg nem tenne, az ugyan miért lenne kísértés? Megdöbbentő belegondolni abba, hogy az ördög valóságosan megkísértette Jézust: vagyis olyan dolgokat kínált fel neki, amelyekre emberi természete révén valóban vágyat érzett, amiket legalább részben vonzónak találhatott. Igen, Jézus ennyire mélyen azonosult az emberrel: szabad akarata megkísérthető volt, átélte a bűn csábítását, aminek mi oly sokszor engedünk. Ő azonban visszautasította a kísértéseket, nem paktált le a bűnnel. Hogyan volt erre képes? Mi adott neki erőt?    

Az, hogy a csábítóan tálalt, de kevésbé értékes, vagy éppen káros dolgok, tettek helyett inkább az Atya ajándékozó szeretetére, jóságára összpontosított. Nem saját magában bízott, a saját emberi erőlködésében, mondván, hogy „Próbálkozzon csak a sátán! Én ennél jobb vagyok! Erősebb vagyok! Le tudok én erről mondani stb.” Figyelmét ehelyett elsősorban Istenre, az Ő mindig nagyobb, boldogítóbb akaratára irányozta.   

Már a bűnbeesés történetéből tudjuk, hogy a bűnre való csábításban mindig benne van az az ördögi sugallat, hogy „Isten irigy! Nem szeret eléggé! Valamit el akar venni, valami jót vissza akar tartani tőled!” Pedig ez a legnagyobb hazugság! Isten éppen abban akar segíteni minket a parancsaival, hogy ne kockáztassuk vagy ne dobjuk oda valami ócska bóvliért azt a már meglévő, vagy még ezután megszerezhető nagyobb értéket, amivel Ő megajándékoz. Ha le akarjuk győzni a kísértést, akkor a Sátán által felkínált, csili-vili módon csomagolt, de romboló dolgok helyett arra a nagyobbra, a jobbra, a szebbre összpontosítsunk, amit Isten adni akar, vagy már meg is adott!   

Az olvasmányban az áldozatát Isten elé hozó embert Mózes figyelmezteti, hogy nehogy azt higgye, itt Ő ad valamit az Istennek. Nem, éppen Isten adta meg az Ő népének ingyenes szeretettel a szabadulást a rabszolgaságból és ráadásul az Ígéret Földjét. A termésből a Templomnak adott ajándék igazából már csak a hála kifejeződése. A hálából fakadó áldozatunk mindig emlékeztet minket arra, hogy mennyire megajándékozottak vagyunk. Aki igazán értékelni tudja mindazt, amit Istentől kapott és kaphat, aki igazán örülni tud neki, az nehezebben vihető el rossz irányba.  

Az evangéliumban Jézus is mindig arra hivatkozva utasítja vissza a Sátán kísértéseit, hogy amennyiben ezekre hallgatna, akkor elveszítene valami értékesebbet a Mennyei Atya ajándékaiból. A kövek kenyérré változtatása helyett megállapítja, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten ajkáról származik.” Mennyire igaz, hogy az ember igazi, teljes életét nemcsak a kenyér, nemcsak a fogyasztási javak összessége táplálja! Vajon miért tudott teljesebb, boldogabb életet élni a mainál számos előttünk járó nemzedék, amelynek bizony sokkal kisebb szelet jutott a kenyérből, kevesebb az anyagi értékekből? Mert gazdagabb volt a lelke a hit és a mélyebb szeretet által, amit Isten közelségéből merített. Minél többet foglalkozunk csak a test kényelmével, jólétével, elhanyagolva a lelki gazdagodást, annál elégedetlenebbek leszünk. Annál több lesz a kétségbeesett, állandóan panaszkodó, depressziós ember az anyagi javak szinte mérhetetlen fogyasztása ellenére is.  

A templom párkányáról való leugrás szemkápráztató trükkjével kapcsolatos csábításra Jézus azt feleli, hogy „Írva van: ne kísértsd Uradat, Istenedet!” Vagyis ne kérj Tőle mást, mint ami a tiéd, mint amit neked szánt! Ne akard olyasmire rávenni, amit nem tervezett el rólad, neked! Elégedj meg azzal, amit kaptál Istentől, azzal a küldetéssel, amit neked szán, mert ez a te boldogságod útja! Más út pedig éppen hogy kockáztatná, sőt talán lehetetlenné is tenné ezt a boldogságot, a te személyes kiteljesedésedet!
Végül az egész világ és annak minden kincse, gazdagsága felkínálásával szemben Jézus egyértelműen rámutat arra, hogy a túlzott birtoklásnak, a túlzott hatalmaskodásnak mindig ára van: mégpedig a szabadságunk. Aki sokkal többet akar annál, mint amire valójában szüksége van, aki magasabb polcra kíván kerülni, mint ahol az ő helye lenne, annak bizony szinte minden esetben „el kell adnia magát”. Ki kell szolgáltatnia magát olyan erőknek, akik rajta fognak hatalmaskodni, őt fogják kizsákmányolni, kedvük szerint ugráltatni.  

Ellenben aki ténylegesen csak Isten előtt borul térdre, csak őt szolgálja, az szabad tud maradni a gonosz emberi befolyásoktól, nem fogja kiszolgálni az ártó erőket. Még ha elnyomásukat kénytelen is elviselni, a lelke, az akarata, az értékrendje szabad marad tőlük.   

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa