Ami szeretetnek látszik, de valami más

A szeretet a legszebb szó. És talán a legfélreértettebb is. Mondjuk: „Szeretlek.” De sokszor nem azt értjük alatta, amit a másik. Nem azt értjük, amit Isten. Főleg: nem tudjuk, hogyan tegyük szabaddá.

Van bennünk valami mély vágy arra, hogy szeressenek. Nem csak elfogadjanak – hanem vágyjanak ránk, fontosak legyünk, nélkülözhetetlenek. Ez nem bűn. Ez emberi. Csak az a baj, amikor ezt a vágyat rátesszük egy másik ember vállára – és azt mondjuk neki: „Tölts be!”
Tölts be örömmel, békével, figyelemmel, elismeréssel. De ő nem tudja. Nem képes. Mert ő is csak ember. Ekkor kezdődik a szeretet rendetlensége.

A szeretet rendetlensége ott kezdődik, amikor az ember a másikat önmaga meghosszabbításának tekinti. „Ha te mosolyogsz, én értékes vagyok. Ha dicsérsz, én erős vagyok. Ha szeretsz, én létezem.”

Ágoston fiatalkori szerelme mély volt – de nem szabad. Rajongott, vágyott, birtokolt, féltékenykedett. Mindez természetesnek tűnt. De amikor elveszítette – úgy omlott össze, mint egy ház, amit nem sziklára, hanem homokra építettek. Ez a fajta „szeretet” belülről támasztja fel a régi sebeinket. Ha gyermekként nem tapasztaltam, hogy feltétel nélkül szeretnek, akkor felnőttként a kapcsolataimban fogom újra és újra kérni ezt. De mivel a másik nem Isten, mindig kevesebb lesz a szeretete, mint amire vágyom. Ez elég ahhoz, hogy csalódjak.

Ha elégszer csalódom, akkor azt mondom: „Nem lehet szeretni.”
Vagy: „Engem nem lehet szeretni.”
Vagy: „Nem akarok többé szeretni.”

Sok párkapcsolat, barátság, testvéri viszony nem a bűn miatt omlik össze – hanem a rendetlenség miatt. Mert a szeretetnek álcázott kötődés valójában függőség. Ami függés, az előbb-utóbb beszorít. Ami beszorít, az nem ad levegőt, és ahol nincs levegő – ott nincs lélek.
Sokszor azt hisszük, ha valakit elengedünk, akkor az nem szeretet. De lehet, hogy épp akkor válik azzá. Mert a szeretet lényege: a másik javát akarom – akkor is, ha az én kényelmem sérül. Ez nem romantikus. Ez fájdalmas.

Van egy történet egy asszonyról, aki imádkozott a férjéért. Hosszú évekig. A férfi hideg volt, zárkózott, kritikus. Az asszony mindenáron próbált kedves lenni, főzött, figyelt, hallgatott. De mindig a férfi hangulatától függött a napja. Egy napon elcsendesedett az ima közben, és csak ennyit mondott Istennek: „Akarom őt – de most már nem jobban, mint Téged.”
Aznap megváltozott valami. Nem a férfi változott – az asszony. Felszabadult.

A szeretet akkor kezd el rendeződni, amikor újra Isten kerül a középpontba. Amíg a másik ember az életem tengelye – addig billegni fogok. De ha Isten lesz a tengely – akkor minden más a helyére billen.

Ez nem azt jelenti, hogy minden kapcsolat megmarad. Lehet, hogy épp az Istennel való kapcsolat világít rá, mi az, ami már nem épít. De akkor már nem a harag visz el – hanem a szabadság.

A rendetlen szeretet hajszol. A rendezett szeretet csendesít.
A rendetlen szeretet retteg a veszteségtől. A rendezett szeretet tud bízni.
A rendetlen szeretet akar. A rendezett szeretet ad.
Csak ez utóbbi tud igazi otthonná válni.

Ágoston sok év múlva már így imádkozott:

„Add, hogy szeresselek Téged, és minden mást csak Benned.” Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretett többé. Sőt. Akkor kezdett el igazán szeretni. Mert már nem a másiktól kérte a megváltást – hanem Istentől. Így már tudott valóban szeretni. Szabadon. Mélyen. Tiszta szívvel.

Talán ma benned is van valaki, akire túlságosan ránehezedtél. Vagy akitől túl sokat reméltél. Ne hibáztasd magad! Csak tedd le. Tedd le Isten elé. És kérd meg: „Segíts jól szeretni.” Ez már a rend kezdete.

(Olvasd el még egyszer ezt az elmélkedést úgy, hogy közben hallgatod az alábbi zenét!)

Milyen érzések, gondolatok jöttek elő benned?
Ha gondolod, nyugodtan megoszthatod velünk! Hálásak leszünk érte!

Írásos reflexió:

1. Volt-e olyan kapcsolatod, amelyben túl sokat vártál a másiktól? Mit éreztél, amikor nem kaptad meg?
2. Kiben vagy miben keresel most megerősítést, fontosság-érzést?
3. Mit jelent számodra a szeretet szabadsága?

Lelki gyakorlat:

• Írj egy levelet egy olyan emberhez, akit szeretsz, vagy szerettél – de nem biztos, hogy szabadon.
• Ne küldd el. Csak írd meg, őszintén. Mondd el, mit kaptál tőle? Mit vártál? Mit sajnálsz?
• A levél végén írd ezt: „Ma visszaadlak Istennek.”
• Majd olvasd fel Istennek – egyedül.

Kérlek, ezeket a gyakorlatokat vedd komolyan!
Ne csak elolvasd, hanem csináld végig!

Istenem, Te vagy a szeretet forrása.
De én sokszor máshol kerestem a forrást: emberekben, testben, vágyban, szavakban.
Köszönöm azokat, akiket kaptam – és bocsásd meg, ha uralni akartam őket.
Segíts ma rendet tenni a szívemben.

Ne a magam vágyai szerint szeressek – hanem a Te szíved szerint.
Taníts meg elengedni, hálát adni, szabaddá válni.
És ha adsz valakit, akit szerethetek – hadd szeressem úgy, hogy Te mindig köztünk legyél. Ámen.

Tetszett, fájt, újra vágytam

Gondolj egy boltra, amely csupa-csupa csillogó kirakattal vár. Mindegyik üzen valamit: „Ha ezt megveszed, boldog leszel.” Aztán bemész, kifizeted, és hazaviszed. És pár nap múlva észre sem veszed, hogy ott van.

Az emberi szív is ilyen. Meglát valamit – egy arcot, egy pozíciót, egy sikert, egy testet, egy álmot –, és azt mondja: „Ez kell nekem!” Lehet, hogy valóban szép az, amit látunk, de nem az igazi.

Ágoston egy szép lányba szeretett bele. A szerelem testi volt, gyönyört adott – de nem hozott békét. Vonzották az előadások, a szónoki sikerek – de utána üres volt. Vágyott arra, hogy „valaki legyen” – és eljutott a tanítószékig. És mégsem volt otthon.

Ez a rész arra hív, hogy megvizsgáljuk: mit szeretünk jobban Istennél? Nem elvileg, hanem gyakorlatilag. Mi az, amiért képesek vagyunk Istent „félretenni”, „késleltetni”? Mi az, amitől azt reméljük, hogy boldoggá tesz, de utána mindig kicsit üresebbek vagyunk?

Egy édesanya mesélte: „Ha túl sokáig vagyok a képernyő előtt – akár munkában, akár pihenésként –, akkor utána valami fáj. Nem a szemem. A szívem. Mert tudom, hogy valami másra vágytam valójában. De nem akartam odafigyelni.”

Ez a világ csábítása. Nem mindig erkölcstelen. Néha egyszerűen csak „más”. Más, mint ami az igazi.

Egy férfi így vallott: „Egész életemben azt hittem, ha sikerül elérnem, hogy fontosnak tartsanak, majd megnyugszom. Vezető lettem. De a szívem csak zajosabb lett. Mert nem szeretetet kaptam – hanem elvárást.”

Szent Ágoston rájött: nem a világ szép dolgai a hibásak. A sorrend. Az a hibás. Amikor az ajándék kerül a középpontba – és nem az Ajándékozó.

Ezért tanult meg újra kívánni, de nem birtokolni. Szeretni – de nem uralni. Vágyni – de nem mindenáron. A világ szépsége nem rossz. De nem is Isten, és a szívünk csak egy irányban nyugszik meg.

Ágoston ifjúkori története nem valami rendkívüli bűnözésről szólt. Épp ellenkezőleg: nagyon is ismerős. Vágyott arra, hogy szeressék. Hogy dicsérjék. Hogy fontos legyen. Hogy élvezze az életet. Hogy érezzen valamit. És mi ebben a bűn? Talán semmi. De a sorrend – az veszélyes.

Mert amikor a dicséret fontosabb lesz, mint az igazság…
Amikor a test kívánalma felülírja a hűséget…
Amikor a pillanatnyi öröm elhomályosítja a belső iránytűt…
Akkor valami elmozdul a lélek mélyén.

Sokan érezzük ezt ma is. A közösségi média elismerése. A munkahelyi siker. A külcsín, a megfelelés, a vágyott test, az elérhetetlen szerelem. Nem ördögi dolgok – de megcsúszhatnak. És ha megcsúsznak, akkor megreped a szív.

Egy tanítvány egyszer azt mondta a mesterének: „Én csak boldog akarok lenni. Ez bűn?” A mester ennyit válaszolt: „Nem bűn. De attól függ, hol keresed.”
Ez a kérdés hozzád is szól: Hol keresed a boldogságot?

Ágoston a test örömében is Istent kereste – csak nem tudta. A dicséretben is az elfogadás Isten-arcát kereste – csak nem tudta.Ez a mi reményünk: még a tévutak is lehetnek visszavezető ösvények, ha egyszer kimondjuk: „Ez szép volt – de nem elég.”

Mert csak Isten az elég.

(Olvasd el még egyszer ezt az elmélkedést úgy, hogy közben hallgatod az alábbi zenét!)

Milyen érzések, gondolatok jöttek elő benned?
Ha gondolod, nyugodtan megoszthatod velünk! Hálásak leszünk érte!

Reflexió:

1. Milyen szépségek vonzanak most az életedben? Tárgyak, kapcsolatok, célok?
2. Melyik az, amitől a legtöbbet reméled? Miért?
3. Volt-e olyan tapasztalatod, amikor valami, amitől boldogságot vártál, végül inkább ürességet hozott?

Lelki gyakorlat:

• Ma tarts „kegyelmi csendet” egy órán át: ne fogyassz semmit vizuálisan (képernyő, hír, könyv). Ne legyen zene sem.
• Csak légy jelen önmagaddal, és figyeld meg: mi az, ami benned előjön? Vágy? Feszültség? Sóvárgás?
• Írd le ezt egy naplóba őszintén. És mondd ki Istennek: „Ezt vágyom – és ezt is neked hozom.”

Kérlek, ezeket a gyakorlatokat vedd komolyan!
Ne csak elolvasd, hanem csináld végig!

Uram, túl sokszor cseréltelek el szép dolgokra.
Nem bűnökre talán – csak mulandó, zajos, tetszetős dolgokra.
És a szívem mindig fáradtabb lett.
Ma nem bűnbánatból, hanem vágyból jövök hozzád.
Mert szeretnék újra téged kívánni.
Nem azért, mert kötelező.
Hanem mert csak nálad van az igazi szépség – ami nem múlik el.

Segíts jól látni, segíts jól vágyakozni, segíts szeretni – nem birtokolni. Amen.

Belső vándorlás a nyugtalanságon át

Szent Ágoston nyugtalanságról írt mondata nem csak egy költői kép. Inkább olyan, mint egy kulcs, amellyel be tudunk nyitni a saját szívünk legbelső kamrájába. Oda, ahol nem a „kellene” és nem a „muszáj” uralkodik, hanem az igazi, szelíd, néha szomorú, néha tűnődésbe merült vágy.

Ha őszintén megkérdezzük magunktól: mi az, amire igazán vágyunk, sokszor nem tudunk válaszolni. Mert a vágyaink egymásra rakódnak. Először csak szeretnénk egy kis csendet. Aztán egy megbízható embert. Aztán egy igaz barátot. Aztán valakit, aki megért. Aztán végül – talán Istent. De ezek nem egymást kizáró vágyak. Inkább olyanok, mint a hagyma rétegei: ha egyet lefejtesz, ott egy másik. És a legbelső réteg – mindig Isten. Akkor is, ha nem tudjuk nevén nevezni.

Volt egyszer egy férfi, aki minden reggel ugyanarra a parkpadra ült le a város szélén. Nem koldus volt, nem hajléktalan – csak egy magányos ember, akinek „mindene megvolt”. Egy kis cég, autó, saját lakás, heti három tenisz. Mégis: minden reggel ott ült.
Amikor egyszer egy ismerőse megkérdezte, miért jön ide minden hajnalban, ennyit mondott: „Nem tudom. Csak úgy érzem, valaki talán rám talál itt.” Talán nem mást keresett, mint Istent – csak nem tudta, hogyan nevezze Őt.

A nyugtalanság nem feltétlenül fájdalom. Sokszor inkább csendes zsongás. Egyfajta szívdobogás, amit nem tudunk elhallgattatni. Egy hiány, amit nem pótol semmi. Amikor este minden elcsendesül, és nem szól a zene, nem villog a képernyő, nem ropog a chips, akkor egyszer csak megszólal bennünk valami. Mint egy régóta halogatott beszélgetés: „Hol vagy? Mit keresel?”

Ez a kérdés a lelkigyakorlat kulcskérdése. Hol vagy, és mit keresel?

A mai kultúra a nyugtalanságra megoldást kínál. Gyorsat, olcsót, harsányat. Vásárolj. Kapcsolj át! Töltsd le! Mozdulj! De Szent Ágoston ezzel szemben mást mond: ne mozdulj. Maradj! Hallgass! Nézz befelé! Mert ott vagyok – mondja Isten – benned.

„Későn szerettelek, Szépség, oly régi és oly új! És íme, te benn voltál – én meg kívül.”
Aki már szeretett igazán, az ismeri ezt az érzést. Amikor szeretsz valakit, de nem mondod még ki. Csak ott van benned. És a másik talán keres valamit – pont téged. De nem sejti.

Ilyen Isten szeretete is. Ő már szeret. Ő már keres. Ő már ott van. Mi vagyunk azok, akik még máshol kutatunk.

Néha a nyugtalanság egészen konkrét helyzeteken keresztül mutatkozik meg. Egy barátságban, ami már nem épít. Egy munkában, ami kihűlt. Egy szerepben, amit évek óta játszunk, de már fáraszt. Egy rutinban, amit követünk, de nem élünk. Néha azt érezzük: „Valami nincs rendben.” Nem baj, ha kimondod ezt a mondatot. Ez kegyelem.

Sokszor félünk a nyugtalanságtól, mert úgy hisszük, szétszakít. De lehet, hogy csak bontja a régi falakat, hogy beengedje a Fényt. A nyugtalanság néha úgy viselkedik, mint egy szent zavar. Nem hagy békén, de nem is pusztít. Inkább hív. Arra hív, hogy ne érjük be kevesebbel. Hív arra, hogy újra keressünk, kérdezzünk, imádkozzunk.

Képzeld el a szívedet, mint egy vándort. Nincs térkép a kezében – csak egy belső iránytű. Ez az iránytű mindig Isten felé mutat. Akkor is, ha néha körbe-körbe járunk. Akkor is, ha út közben letérünk. A belső iránytű nem hazudik. De sokszor betakarjuk. Takarjuk zajjal, teendőkkel, véleményekkel, önáltatással. Pedig a szív nem tud hazudni. Ha egyszer őszintén kimondod: „Uram, kereslek” – akkor a legmélyebb igazságod szólal meg.

Ez a lelkigyakorlat nem ígér gyors válaszokat. De ha hagyod, hogy ez a nyugtalanság ne ellenség, hanem társ legyen, akkor elindulhatsz valami mély felé. Valaki felé.

Végül álljunk meg egy pillanatra, és képzeljünk el egy tájat. Egy elhagyatott ösvényt, ahol csak egyetlen nyom látszik. Azt hinnénk: ez a mi léptünk volt. De amikor alaposabban megnézzük, észrevesszük: ezek nem a mi lábnyomaink.
Isten járt előttünk. És a nyugtalanság, amit érzünk – talán nem is más, mint az Ő nyomának a hívása.

Indulj el.

(Olvasd el még egyszer ezt az elmélkedést úgy, hogy közben hallgatod az alábbi zenét!)

Milyen érzések, gondolatok jöttek elő benned?
Ha gondolod, nyugodtan megoszthatod velünk! Hálásak leszünk érte!

Írásos reflexió:

1. Írd le néhány mondatban, mikor tapasztaltad legutóbb a szíved „nyugtalanságát”! Mit váltott ki belőled?
2. Milyen dolgokba szoktál kapaszkodni, hogy enyhítsd ezt a nyugtalanságot?
3. Gondolj vissza egy olyan pillanatra, amikor azt érezted: „Most tényleg otthon vagyok.” Mi tette azt a pillanatot igazzá?

Lelki gyakorlat:

• Csendesedj el 10 percre. Ülj le egy nyugodt helyre.
• Tedd fel magadban a kérdést: „Hogy vagyok most Istennel?”
• Figyelj a testedre is – mit érzel? Hol van benned feszültség, vágy, sóhaj?
• Mondd ki Istennek halkan: „Uram, itt vagyok. A szívem keres Téged.”
• Ne várj „választ”. Csak maradj vele ebben a nyitottságban.

Kérlek, ezeket a gyakorlatokat vedd komolyan!
Ne csak elolvasd, hanem csináld végig!

Uram, nyugtalan a szívem, és ma végre nem akarok menekülni előle.
Nem akarom elfedni, nem akarom elnyomni, hanem eléd hozom.

Ha Te vagy a forrása, akkor hadd legyen ez a nyugtalanság a veled való találkozás kezdete.
Taníts meg megkülönböztetni a vágyaimat – és taníts meg felismerni a Te hangodat bennük.

Ha tényleg Te hívsz – akkor ne engedd, hogy más irányba induljak.
Vonzz magadhoz!

Adj nekem ma egyetlen pillanatot, amikor elhiszem: már most is a tenyeredben vagyok.
Ámen.

„A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA”

Vedd észre, fedezd fel az életet, Isten működését mindabban, ami körülvesz!

Egy-két percet időzz el a képet figyelve!
Engedd, hogy hasson rád!

A képen egy krokodil és egy gázló madár (valószínűleg gém) látható, ugyanabban a sekély vízű környezetben. Meglehetősen bátran körbesétálta a krokodilt, mit sem törődve a ragadozóval.

A krokodil szája félig nyitva van, erőt és veszélyt sugároz, míg a madár nyugodtan áll nem messze tőle – éber, de nem riadt. A jelenet szinte valószerűtlen: két annyira különböző lény osztozik ugyanazon a térben, mégis látszólag békében. A kép izgalmas feszültséget hordoz, és arra emlékeztet, hogy az élet sokszor tartalmaz ellentmondásokat: lehetünk békében a veszély közelében is, ha tudjuk, hogyan figyeljünk és mikor kell mozdulni.

Az állandó harc helyett létezik egyfajta bölcs jelenlét, amely egyszerre éber és nyugodt. A madár a bizalom, a krokodil az ösztön szimbóluma – és a kettő mégis megfér egymás mellett. A kép tanulsága lehet az is: nem minden, ami veszélyesnek tűnik, azonnal el is nyel – néha csak arra tanít, hogy legyünk tudatosabbak, éberebbek. A félelem nélküli jelenlét kulcsa nem az erő, hanem a figyelmes bölcsesség.

GYAKORLAT:

• Előkészület: Helyezkedj el kényelmesen. Hunyd le a szemed, és lélegezz mélyeket: figyeld meg, ahogy a tested ellazul, de a figyelmed éles marad.

• Képmeditáció: Képzeld el magad, ahogy egy sekély vízben állsz – egyik oldalon egy krokodil, a másikon egy madár. Érzed a feszültséget – mégis jelen maradsz.

• Elmélkedés: Kérdezd meg magadtól:
  – Mi az a „krokodil” az életemben – ami veszélyesnek tűnik, de talán csak figyelmet kér?
  – Melyik helyzetben van szükségem nagyobb éberségre ahelyett, hogy félelemből menekülnék?
  – Hol tudnék jelen lenni jobban, bölcsebben, és kevésbé reagálva automatikusan?

• Imádság:
  „Uram, taníts meg éberen élni a békességben. Ne féljek attól, ami más, vagy amit nem értek.
  Segíts meglátni, mikor kell csendben maradni, és mikor kell mozdulni.”

• Befejezés: Nyisd ki a szemed. Vigyél magaddal egy gondolatot: A békesség nem a veszély hiánya, hanem a jelenlét mélysége.

ISMERD MEG ITT XIV. LEÓ PÁPA LELKISÉGÉT »

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

dr. FINTA JÓZSEF ATYA ELMÉLKEDÉSE

Ami a halált is legyőzi

Június 1. - Urunk mennybemenetele
Olv.asmány: ApCsel 1,1-11 / Ef 1,17-23 vagy Zsid 9,24-28;10,19-23
Evangélium: Lk 24,46-53

Egy onkológus professzor mesélte egyszer: Elsősorban rákos kisgyermekekkel foglalkozom. Nagyon nehéz terület, eléggé megvisel lelkileg. Egyik napon azonban belépett az életembe egy angyal. Egy 11 éves kislány képében érkezett, aki már a végső stádiumban volt. Két éve kapta a kemoterápiát és a sugárkezeléseket, és bizony rengeteget szenvedett. Noha a fájdalmat természetesen észrevettem rajta, mégsem láttam soha elkeseredettnek, lesújtottnak. Sokat mosolygott, viccelődött. Az utóbbi hetekben az anyukája szinte mindig mellette volt. Egy alkalommal azonban mégis egyedül találtam a kislányt a kórházi szobájában, amikor benyitottam. Érdeklődtem, hogy hol van az édesanyja. Erre azt felelte: „Anyukám mindig kimegy a folyosóra vagy az udvarra, ha sírnia kell, hogy ne lássam a könnyeit. Pedig én nem félek a haláltól. Én nem erre a világra születtem.” Csodálkozva kérdeztem, hogy ez alatt mit ért? Ő elmosolyodott és így felelt: „Amikor kicsik vagyunk, sokszor szeretnénk a szüleink ágyában aludni, ugye? Ők többnyire meg is engedik. Amikor azonban reggel felébredünk, akkor a saját ágyunkban találjuk magunkat. Én is egyszer majd elalszom, és az én Mennyei Atyám házában fogok felébredni! Az lesz az én igazi helyem! Ott lesz az én igazi életem!” Én megdöbbentem a kislány lelki érettségén. Megkérdeztem tőle, hogy nem sajnálja-e itt hagyni az édesanyját! Ő így válaszolt: „Fáj, hogy el kell válnunk, de tudom, hogy nem hosszú időre! Anyu is utánam jön majd, és addig is sok-sok emléke marad rólam!” „Szerinted mi az emlék?” – kérdeztem tőle. „Az emlék a szeretet, ami itt marad!” - felelte. Azóta sem hallottam szebb és frappánsabb megfogalmazást arról, hogy mi az emlék. 

Vannak emlékezések, amelyek keserűséggel, fájdalommal töltik el az embert, amelyek lebénítják, elveszik maradék életerejét. Emlékek, amelyeknek hatására a pohárhoz nyúl, vagy nyugtatókhoz, drogokhoz. Ugyanakkor vannak olyan emlékezések is, amelyek éppen ellenkezőleg lendülettel töltik meg az embert: amelyek erőt adnak, küldetéstudatot, értelmet az életünknek. Vajon, mi okozhat ekkora különbséget emlék és emlék között? Miért lehet ennyire eltérő hatása a visszaemlékezésnek az emberek életében? A különbség attól függ, hogy akikre emlékezünk, azokat örökre elveszettnek és elveszítettnek érezzük-e, vagy pedig úgy tudunk visszagondolni rájuk, mint akik most is élnek. Akik valamiképp most is látnak, érzékelnek minket. Akik most is szeretnek, és tudnak örülni a mi szeretetünknek. Akikkel újra találkozhatunk, akikkel lesz még közös jövőnk, méghozzá örök jövőnk! 

        Milyen jó lenne, ha mi emberek valamennyien belátnák és el tudnánk fogadni, hogy nem csak erre a világra születtünk! Hogy egy másik, teljesebb és boldogabb életnek vagyunk a várományosai! Jézus Mennybemenetelének ünnepe éppen erre nyitja rá a hívő keresztény ember szemeit. Ébren tartja bennünk a reményt, hogy a halállal nem zárul le végérvényesen és visszavonhatatlanul az élet. Sőt, attól sem kell félnünk, hogy a szeretteinktől örökre búcsút kell vennünk!

Jézus mindig úgy beszél a halálról, mint valami átmenetről, egy kapuról, ami az örök életre nyílik. Ezt a kaput éppen Ő tárja sarkig előttünk megváltó kereszthalálával és feltámadásával, Mennybemenetelével pedig előttünk megy az Atya Országába. Apostolait nem keseríti el Jézus eltávozása, hanem éppen ellenkezőleg, nagy lelkesedéssel, belső örömmel és békével kezdenek neki az evangélium hirdetésének. Az emlék, Jézussal való kapcsolatuk emléke velük marad, és ők ebből az emlékezésből erőt merítenek küldetésük teljesítésére egészen a haláluk napjáig! Az emlék számukra nem csak egy fokozatosan halványuló, aztán eltűnő információ, hanem valóban Jézus élő szeretete, amely táplálja lelküket. Amikor Jézus igéit hirdetik, mintha maga a Mester beszélne általuk! Amikor üldözések, szenvedések érik őket az evangéliumért, visszaemlékeznek Jézus kínjaira a kereszten, és bátran elviselik a bántalmakat. Amikor a vértanúság kapujába érnek, ott érzik magukon a feltámadt Krisztus érintését, és látják, amint győzedelmesen a Mennybe emelkedik. Így még a halál sem riasztja vissza őket, hiszen a Jézussal való találkozás élményét látják meg benne!  

     Ha mi is úgy tudunk visszaemlékezni elköltözött szeretteinkre, mint Isten Országának örököseire, mint élőkre, akiktől csak ideiglenesen kell búcsút vennünk, akkor ez az emlék nem fog lebénítani, elkeseríteni minket. Akkor hihetünk abban, hogy ami köztünk volt, most is folytatódik, és egykor majd kiteljesedik. Jézus mennybemenetele a halált is legyőző, „túlélő” szeretet ünnepe. 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

* * * * *

ISMERD MEG ITT XIV. LEÓ PÁPA LELKISÉGÉT »

* * * * *

GONDOLATOK MÁS SZENTÍRÁSI SZAKASZOKHOZ

Olvasd el a Bibliából a következő szentírási részt: ApCsel 1,1-11

Ez a rész az Apostolok Cselekedetei könyvének bevezetése, és Jézus mennybemenetelének elbeszélése. Lukács megszólítja Teofiluszt, és visszatekint Jézus földi életére, szenvedésére és feltámadás utáni megjelenéseire. Jézus negyven napon át tanította tanítványait Isten országáról, majd megígérte nekik a Szentlelket, akit nemsokára megkapnak. Ezután a tanítványok megkérdezik, mikor állítja helyre Izrael királyságát, de Jézus a Lélek eljövetelére és a világmisszióra irányítja figyelmüket. Végül a szemük láttára felemeltetik a mennybe, és két angyal emlékezteti őket: Jézus vissza fog térni.

Ez a jelenet közvetlenül Jézus földi küldetésének befejezése után történik. A tanítványok épp túl vannak a feltámadás megrázó tapasztalatán, és egyre inkább kezdik érteni Jézus küldetésének mélységét. Azonban még mindig politikai helyreállításban reménykednek – ez derül ki a kérdésükből. Jézus viszont a mennyei királyság felé fordítja őket, és előkészíti őket a Szentlélekre és az apostoli küldetésre. A mennybemenetel tehát nem Jézus távozása, hanem újfajta jelenlétének kezdete.

ÜZENET:

Ez a szakasz arra tanít, hogy a hit útja nem a „nézelődésé”, hanem a küldetésé.

A tanítványok hajlamosak lettek volna Jézus után merengeni az égre – de az angyalok figyelmeztetik őket: most nem a tétlenség ideje van. Jézus mennybemenetele nem azt jelenti, hogy eltűnt – hanem azt, hogy új, mindenhol jelen lévő módon van velünk. Ma is sok hívő vár jeleket, látványos bizonyítékokat – miközben Jézus azt kéri: tanúi legyünk, a saját világunkban. A Lélek, akit megígért, ma is megerősít: nem vagyunk egyedül a küldetésben. Jézus nem megoldotta helyettünk a világ problémáit, hanem ránk bízta az evangélium továbbadását. A mennybemenetel hívás a felnőtt hitre: kilépni a várakozásból a cselekvésbe. Minden keresztény ember hivatása, hogy ott, ahol él, Krisztus jelenlétét hordozza – szóval, tettekkel, szeretettel.

Ne csak az égre nézzünk – hanem a világra is, amit ránk bízott. Mert Jézus nem hagyott el – csak másképp van velünk: bennünk és általunk akar jelen lenni.