1. RÉSZ TÉMÁJA: Határaink építése és korlátaink meghaladása

Mátrai Vanda – szakértő coach, önismereti tréner, zarándok – egy önismereti folyamaton vezet téged végig gondolatébresztő szempontokkal, példákkal, gyakorlatokkal, így lépésről-lépésre megérted az összefüggéseket, a miérteket a saját életedre vonatkozóan.

3. VIDEÓ:

Amiről szó lesz a videóban: Hogyan alakulnak ki a határok bennünk, a gyerekkorunkban, és hogyan tudnak sérülni ezek a határok? Visszamegyünk egy kicsit a gyerekkorunkba, amikor ezek a határok sérülhettek. Megvizsgáljuk az egyes életkorokban a kötődéseink kialakulásának módjait. Több olyan élethelyzetet is említünk, amikor a határaink sérülhetnek. Ezekben konkrétan magadra ismerhetsz, és így jobban megérted, miért is viselkedsz úgy, ahogyan.

***

4. VIDEÓ:

Amiről szó lesz a videóban: Milyen típusú, milyen működésű emberekké válhatunk akkor, ha a határaink sérülnek vagy nem vagyunk velük tisztában, vagy gyengék a határaink? Hogyan kapcsolódunk ilyenkor magunkhoz és másokhoz? 4 típust vizsgálunk meg. Nagyon hasznos a jövődre nézve, ha egyik vagy másik típusban felfedezed magadat. A 4 típus, ahol felismerhetjük magunkat: engedékenyek, elkerülők, irányítók, figyelmetlenek. Amiről még szó lesz: Milyen szabályszerűségek jellemzők a határainkra? Ezen kérdések tisztázása azért is fontos, hogy elakadásainkban pontosan lássuk, mi az, ami végbemegy bennünk.

---

 

2. RÉSZ TÉMÁJA: A jó és a rossz döntéseink megkülönböztetése

Azaz, hogyan tudjuk megkülönböztetni saját elképzeléseinket Isten akaratától?

3 jezsuita szerzetes vall önmagunk és Isten akaratának megismeréséről, a jó döntésekről és a megkülönböztetés ajándékáról.

 

A hála lenyomatai lelkünkben Istenhez vezetnek 

Keressük az utunkat, Isten jelenlétét az életünkben, a helyes döntést, ami előre visz bennünket, ahol vigaszban lehetünk. Mindezekben segítséget nyújt gyakorlati példákkal is Nagy Bálint SJ atya. 

– Mit jelent az útkeresés az életünkben?  

– Az útkeresést nagyon trükkösnek találom. Ha pusztán arról lenne szó, hogy saját magadnak kell keresned az utadat, ott még csak te vagy és az utad. Ez nem a valóságunk. Igazából arról van szó, hogy az utadon veled megy az Isten is. Keresztény emberként hisszük, hogy Ő az út. Vele élünk. Az Istennel való létre csak akkor tudunk ráhangolódni, ha kapcsolódunk önmagunkhoz, a környezetünkhöz, és az élő Istenhez. Isten folyamatosan keres téged.

Úgy is mondhatnám, hogy az út keres téged, nem csak te keresed az utat.

Ha a valóságot szeretnénk látni, akkor ne feledkezzünk meg a minket kereső Istenről. Ő velünk jár az életünk minden pontján. Tartsuk szem előtt, hogy Istent keressük az utunkon, mert így könnyebben rátalálunk. Ha nem tudjuk, mit keresünk, akkor elveszettnek érezzük magunkat és nem is fogunk találni semmit!  

– Az utunkon jelen levő Isten vezetését miként tapasztaljuk meg?  

– Elsődlegesen szükséges lenne tudatosítani magunkban, hogy nem csak én, hanem az Isten is keres engem. Ő is vágyik rám. Nem csak te gondolkozol azon, hogyan ismerheted fel az akaratát, hanem Isten is veled akar lenni. Segíteni akar neked.

Ő tényleg jó. Közel akar kerülni hozzád. Engedd meg Neki! Miként tehetem ezt meg? Engedjem el a görcsös félelmet, hogy nem találom meg Őt. Nem csak az én erőfeszítésemre van ehhez szükség. Ugyanis, ha rá görcsölök az életemre, befeszülök, beszűkül a figyelmem iránya egy dologra, akkor nem fogom észrevenni Istent.  

Korábban láttam a Láthatatlan gorilla elnevezésű kísérletről egy rövid kisfilmet. Ebben 4 fehér és 4 fekete ruhás ember kosárlabdát passzolgat egymásnak. A néző feladata volt megszámolni, hányszor passzolnak a fehér ruhások egymásnak. A végén kiírták a számot és megkérdezték, láttad-e közben a gorillát átmenni a pályán. A kísérletben részt vett emberek mindegyike azt kérdezte: Milyen gorillát? Ugyanis közben egy gorilla maszkos ember többször átsétált a kosarasok között. A kísérletben résztvevő emberek persze, hogy nem vették észre a gorillát, mert a passzoló kosarasokra fókuszáltak. Mindez azt szemlélteti, hogy ha egy problémára fókuszálsz, akkor hiába jelenik meg az életedben Isten, nem fogod észrevenni, mert nem Rá figyelsz.  

Hogy tudjuk az Isten vezetését felismerni? Először inkább az a kérdés, hogyan tudjuk a szimpla jelenlétét felismerni?  
A jezsuita lelkiség erre a kérdésre a következő választ adja: Isten jelenlétét érzékelted-e a mai nap folyamán? Miként lehet érzékelni? Például, ha hálás voltál valamiért. Voltál-e érintett valahol? Volt-e benned öröm? Éltél-e ma igazán? Megérintett-e az Ő szépségével? Ha a kérdésekre van „igen” válaszod, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy jelen is volt az Isten.  

Willi Lambert SJ, A valóság szeretete című könyvében ahhoz hasonlítja ezt, mint amikor egy vadász nyomokat talál a földön. Ilyenek a napunk eseményei is: nyomokat hagynak a lelkünkben. A nyomok egy része származik csak az Istentől. Azokat a nyomokat, érintettségeket kell megkeresnünk, melyek az Isten jelenlétéhez vezetnek, illetve Tőle jönnek. Ilyen a hála, a mély, belső öröm. Ezeket megtalálva elindulhatunk abban a reményben, hogy Ő ott van. Nem mindig, de gyakran találhatunk oda az Ő jelenlétéhez.

Innen jön a vezetés, amit nem úgy kell elképzelni, hogy elmondja Isten, mit akar tőlem. Sokszor rám bízza a döntéseket. Bízik bennem, mit akarok én. Ez vezetésnek tekinthető? Igen. 

Például az evangéliumban József konkrét vezetést kap Istentől: „Ne félj feleségül venni Máriát!”
Péter esetében Jézus nem azt mondja: „Én vagyok az Isten Fia, akivel jó együtt lenni. Van kedved engem követni?” Ehelyett szinte parancsolja: „Péter, gyere, kövess engem!” Ebből is látszik, hogy Isten tud konkrétan is hívni.
Ellenben léteznek olyan helyzetek is, amikor nem ennyire direkten nyilvánul meg Isten hívása. Isten jelenlétében megtapasztalhatom, hogy így szól hozzám: „Figyelj csak, nekem az a fontos, ami neked. Mondd, mi legyen?”

Egyik megnyilvánulását se könnyű érzékelnünk. A konkrét megnyilvánulására reagálhatok így: „Miért pont engem hív? Miért nem a Jóskát, vagy a Pistát?” Ha meg indirekt módon szólít meg, akkor meg inkább azt szeretnénk, Ő mondja meg, mit vár el tőlünk. A konkrét és a rám bízott meghívásra is reagálok valamilyen formában.  

Legyél érintett és maradj benne. Ahogy Mária is visszakérdezett: „Hogy történik ez? Nem értem.” Ezt nevezzük imádságnak. Kifejezem Istennek azt, ami történik bennem. Ő pedig mindezekre válaszol. Nem feltétlenül szavakkal, hanem csak a jelenlétével, a nyugalmával. Nem arról van szó, hogy Ő vezet és ha nem követem, akkor elrontom. A vezetettségben egyfajta együttműködés van. Az Isten bevon a vezetésbe. Fontos neki, ki vagyok én, mit gondolok. Lehet, hogy van konkrét vágya velem kapcsolatban, amitől megijedhetek, de fontos, hogy párbeszédben maradjak Vele. Ebből az együttlétből születik meg a hívás az életedre.
Mindez nemtől, kortól zajlik bennünk mindaddig, amíg élünk.   

Egy-két gyakorlati példát mondanék:
Munkába menet menj be egy templomba 5 percre. Gondold végig, miért vagy hálás az elmúlt napodból. Lélekben időzz el ezekben a hálatelt eseményekben, majd mehetsz tovább.
Este, lefekvés előtt írj fel 3-4 dolgot, amiért hálás vagy. Akár ilyen egyszerűt, hogy finom volt az étel, kaptál egy ölelést, szépet láttál. Keresd, ahol érintett voltál, ahol öröm volt benned! Ezeknél az érintettségeknél időzz el, ízleld őket. Ezek a hálanyomok segítenek odatalálni ahhoz a jelenléthez, Aki aztán bevonzza a szívünket és megvált bennünket. Kérheted is: „Vonj be Uram a szereteteddel!” „Szeretném engedni, hogy engem is megválts!” “Hívj” Érints meg!” Akár térdelj le szavak nélkül, és fejezd ki ezt a vágyadat.
Ha meg elbotlok, akkor legyen bennem irgalom. Ne a kudarcaim körül forogjak, engedjem el, és vigyem az Úr elé. Ne feszülj rá a bűnre! Ne arra fókuszálj! Irányítsd a figyelmedet Istenre, mert ott, Nála történik a gyógyulás! Ő megbocsát, megvált! Mindig szeretni akar!  

 – Az Isten akarata szempontjából sokszor azt éljük meg, hogy abba – ha kell, ha nem -, bele kell állnom. Azt kell csinálnom, amit szerintem Isten mond, még ha gyötrődöm is miatta. Például egy betegség, egy gyász, munkanélküliség esetében. Ekkor feltesszük a kérdést: miért ez Isten akarata? Pedig Isten be akar vonni a tervébe, együtt akar élni velem. Jól gondolom? 

– Kirúgnak a munkahelyemről, vagy szakítanak velem, az nagyon rossz érzés. Betegségben kiszolgáltatottá válok. Mindez félelmetesen rossz. Körülvesz a háború rettenete.
Amikor Isten akaratának nevezzük a háborút, a munkanélküliséget, vagy a betegséget, akkor itt egy kicsit lelassítanék. Honnan tudod, hogy az Ő akarata ez?
A keresztény lelkiségben létezik a bűn fogalma. Ha minden az Isten akarata lenne, akkor nem létezne bűn.

Lehetséges számunkra, hogy ne az Isten akarata szerint éljünk. Meglepő, de az Isten kiszolgáltatott, gyenge. Őt keresztre lehet feszíteni. Ezt látjuk Jézusban.

Az Isten annyira szeret minket, hogy megengedi a bűn elkövetését, és ez nagyon mély megindultságot ébreszt bennünk. Mi nem akarunk Neki rosszat, nem akarunk bűnt elkövetni.

Amikor beteg vagy, Ő veled együtt szenved! Nem akarja a betegségedet. Nem akar háborút, de abban velünk van. Ha akarná a betegséget, a szenvedést, akkor kegyetlen, durva Isten lenne.

Keresztényként azt mondjuk, mindez hittitok számunkra. Olyan titok, ami nem ad választ a szenvedésünkre, csak meghívást ad, hogy bármi, amit átélsz, azt Vele együtt élheted át. Nem tudunk mindent kontrollálni az életben. Jézussal át tudunk menni a földi életen az égi, örök élet felé. A fájdalomban, a szenvedésben együtt sírunk, miközben közösen haladunk át az úton. Ez nem oldja fel a fájdalmat, de lényünk legmélyén érezzük, hogy a helyünkön vagyunk.  

Beszélnék a helyes döntésről! Mikor tudok jó döntést hozni? 

Szent Ignác szerint három alkalmas idő van a jó döntés meghozatalára. Az első, amikor egyértelmű Isten akarata számomra. Mint például Saul megtérése. Nagy fény, leesik a lóról, minden egyértelmű, nem lehet megkérdőjelezni, hogy ez Isten műve. Egyértelmű a helyzet, “Igen”-t kell mondani. Ez a ritkább.
Gyakoribb, amikor a vigasz és a vigasztalanság tapasztalatai bennünk váltakoznak. Akár perceken belül. Érzünk egy meghívás-élményt, majd hirtelen elmozdulok tőle, félni kezdek, megijedek, ellenkezek. Ez a lelki idő is alkalmas a jó döntés meghozatalára. Itt arra kell figyelni, mi történik a vigaszban, amikor Isten jelenlétét érzékeled. Ha megvan, akkor válaszd azt, ami Felőle jön.
A harmadik lehetőség a jó döntés meghozatalára Ignác szerint, amikor nincsenek benned belső mozgások. Nem érzékeled az Isten jelenlétét. Nem azért, mert nem imádkozol, vagy bűnösen élsz. Az irányod jó, de nincsenek belső megmozdulások. Ilyenkor nézd meg az alternatíváidat, milyen döntéseket hozhatsz, és figyeld meg, melyik segít jobban célod elérésében, az Istennel megélt együttléted felé. Válaszd azt!
Ezek mind alkalmas állapotok a jó döntés meghozatalához. Még akkor is, ha nem mindig érzékeljük Isten jelenlétét, nem egyértelmű a “szellő”!
Ignác szerint olyan idő, állapot is létezik, amikor nem hozhatsz döntést. Előfordul, hogy távol érezzük magunkat Istentől, sötétség vesz körül. Ilyenkor, ha lehet, nem szabad döntést hozni. Várni kell, hogy ismét a vigasz állapotába kerülj.  

Összegzésképp: Vegyük észre az Isten jelenlétét. A finom, halk szellőt, ahol a hálát érzékeljük, és ott időzzünk el! A szellő fúj! Ott van veled Isten az utadon, segíteni akar! Azt akarja, hogy az életedet Vele együtt éld! Mit jelent ez számodra? Keresd! 

---

 

Munkafüzet (elektronikus, letölthető) – megvalósítandó gyakorlatokkal.

Hasznos felismerésekhez juttat ez a 6 oldalas munkafüzet, amely tele van gyakorlatokkal, amelyek érdemes megcsinálnod, amikor van egy kis szabadidőd.
Érdemes velük foglalkoznod, mert támogatnak téged a belső utadon.

Itt nézheted meg, töltheted le a munkafüzetet »

***

Meditáció – meghallgatható 20 perces hanganyag zenével és tennivalókkal

Hogyan találkozhatsz a benned élő gyermekkel? Ezen visz végig Vanda egy 20 perces meditáció formájában, amely egy rendkívül különleges élményt fog jelenteni számodra. 

Itt hallgathatod meg a meditációt – kattints a hangjegyes ikonra: 

---

 

Mit érzel most?

Mit tanultál a videókból, a jezsuita atya gondolataiból? Mit indított el benned? Mi az, ami megvilágosodott számodra? Milyen cselekvésre indít? Milyen elhatározás született meg benned?

Örülök, ha megosztod gondolataidat!

 

 

 

1. RÉSZ TÉMÁJA: Határaink építése és korlátaink meghaladása

Mátrai Vanda – szakértő coach, önismereti tréner, zarándok – egy önismereti folyamaton vezet téged végig gondolatébresztő szempontokkal, példákkal, gyakorlatokkal, így lépésről-lépésre megérted az összefüggéseket, a miérteket a saját életedre vonatkozóan.

1. VIDEÓ:

Amiről szó lesz a videóban: Vannak vargabetűink, elakadásaink? Félünk megtenni a lépéseinket? Vannak belső sémáink, hiedelmeink? Érdemes lenne tisztázni, mi van a határaidon belül és kívül? Néha érdemes gyakorolni a nemet mondás képességét. Ehhez szükséges a megfelelő önbecsülés. Fontos, hogy építsünk a határainkat, hogy tudjunk önazonosak maradni és az értékrendünk szerint megnyilvánulni. Fontos megkülönböztetni a határainkat a korlátainktól. Ezek hogyan szolgálnak minket? Foglalkozunk azzal is, hogy a határaink stabilizálásával, kiépítésével hogyan tudjuk a korlátainkat meghaladni. 

Megnézzük, hogy mi az, amin nem tudunk változtatni az életünkben. Mi az, amit meg lehet változtatni? Hogyan tudunk a legbelsőbb énünkhöz, a bennünk lévő Istenhez kapcsolódni? Tudnunk kell, hogy a határaink nem falak, hanem jelző rendszerek, amelyek megmutatják, mi az, amivel dolgom van és mivel nincs. 

***

2. VIDEÓ:

Amiről szó lesz a videóban: A második videóban azt vizsgáljuk meg: Miért fontosak a határaink? Mik lehetnek a határaink? Hogyan alakulnak ki? Milyen dolgok vannak a határainkon belül? Vajon, jogos-e ha határt szabok valaminek? Lehet-e elutasítani, nemet mondani valakire vagy valamire? Mit jelent az, ha a határainkat képviseljük? Miért tartozunk felelősséggel és miért nem? Hogyan tudunk kiállni magunkért? Mi van akkor, ha nincsenek határaink?

---

 

2. RÉSZ TÉMÁJA: A jó és a rossz döntéseink megkülönböztetése

Azaz, hogyan tudjuk megkülönböztetni saját elképzeléseinket Isten akaratától?

3 jezsuita szerzetes vall önmagunk és Isten akaratának megismeréséről, a jó döntésekről és a megkülönböztetés ajándékáról.

 

Csendet teremteni az életemben  

Forrai Tamás jezsuita atyával beszélgettem a jó döntések meghozataláról, a kudarcról. Gyakorlati példákkal segít abban, miként tudok figyelni, csendet teremteni magamban, hogy észrevegyem Isten vezetését a mindennapjaimban.  

– Honnan tudom, hogy jó úton vagyok, jó döntést hozok?  

– Érdekes emberi tapasztalat, hogy amikor növekedünk, akkor azt tapasztaljuk, hogy valami lényeges dolog formálódik az életünkben. Ez persze nem egy sima autópályán való haladáskor történik, hanem a rázós úton. A megtorpanások, a zökkenők, az akadályok, a kudarcok fontos szerepet játszanak az életünkben. Lehetőséget adnak a tovább jutáshoz, jó vagy rossz irányba terelhetnek. 

Nézzük például Szent Ignácot, akinek az életében radikális megtérés történt. A karrierje elején álló lovag a spanyol-francia háborúban be akarja bizonyítja, milyen nagy hős és általa elnyerje választott hölgye szívét. Álmait keresztbe töri súlyos lábsérülése. Innen veszi kezdetét az egy évig tartó keresési folyamat. Ágyúgolyó effektusnak hívjuk az olyan történéseket, melyek teljesen megváltoztatják az életünk addigi menetét.

A lábsérülés általi kudarc szembesíti Ignácot azzal, hogy különbség van az ő és az Isten akarata között. Ahogy ő szeretne boldog lenni és ahogy Isten akarná őt boldoggá tenni.  

A kérdés az, mi történik igazán a kudarcot követően? Hogyan tudok valamit tenni ebben a kudarcban? Hogyan ismerhetem fel, mi segíthet? Ignácot az ágyhoz kötöttség, a lelassulás segítette.

Mindaz, ami a felgyorsult világunkkal szembe megy, segít lelassítani, csendet találni, az jó irányba visz. A figyelem és a csend segít felismeri az apró jeleket.  

A kérdés: tudok-e figyelni, csendet teremteni az életemben. Mikor jutok el oda, hogy elkezdek figyelni? Először is, nehezen ugyan, de csendet teremtek magam körül. Gyakran előfordul, hogy az imában is mondom-mondom a magamét és nem állok meg figyelni arra, hogy Isten mond-e valamit.

Itt jön a tudatosság! Akarjam, hogy vezessen az Úr. Hogyan? Ha felteszem a kérdést Istennek, ne én válaszoljam meg.

Figyeljek a jelekre, melyeket érezhetek mindenben: a teremtett világban, a körülöttem élő emberekben, a kapcsolataimban végbemenő változásokban, és mindezek hatnak a belső folyamataimra is. Egyszóval figyelek arra, hogyan hatnak rám a külső események és ezekben miként keresem tudatosan, kitartóan az utamat. Merre vezet az Isten? Figyelek magamra, a másikra, és Istenre.  

– Varga László kaposvári püspöktől olvastam egy ide illő gondolatot: az odafigyelés magamban történő megteremtését segíti, ha megkérdezem – akár kis dolgoknál is – a napi teendőim közepette, hogy „Uram, ezt most jól gondolom? Te mit tennél ebben a helyzetben?” “Ha így döntök, az jó lenne?” A mindennapi egyszerű tevékenységeimbe, döntéseimbe is bevonom az Istent. Megkérdezem és figyelek. Hiszek abban, ha megvan a figyelem, akkor szinte észrevétlenül vezethet az Isten. 

– Felteszem a kérdést: Mi a figyelem ellentéte? Amikor nincs figyelem, csak sodródok az eseményekkel, nem tudom utolérni magamat, nem követem, hogy mit miért csinálok.

Ezt az állapotot a következő módon szűntethetem meg és érhetem el a figyelmet: mikor vége a napom egy eseményének, egy munkának, találkozásnak, akkor egy pillanatra álljak meg, és tegyem fel azt a kérdést: „Hol volt ebben Isten?”

Például egy beszélgetésben ott volt Isten Lelke, mert mi nyitottak voltunk egymásra, vagy tudtam figyelni a társamra. Fontos: megállni egy pillanatra, és gondoljam végig, mi történt az elmúlt eseményben, és hogyan érzem most magam. Érzem-e azt, hogy ebben Isten erősített, vezet, inspirál? Ha igen, akkor köszönjem meg, ha nem, akkor sajnálkozom. Ez egy mini examen. Majd tekintsek az előttem álló következő feladatra. Mielőtt abba belekezdek, mondjak el egy rövid imát. Kérem az Urat, hogy vezessen, legyen velem. Mindez pár másodpercet igényel.

Ha mindezt be tudom gyakorolni, akkor nem folynak szét a dolgaim, hanem lesz eleje és vége. Mit jelent az, hogy Krisztus nevében kezdek neki a tevékenységeimnek? Szimbolikusan Rá bízom magam, a mindennapjaimat.  

Azt érzem, hogy jó pár lépés volt a saját életemben is, amelyeket „aha” élmények sorozatának tekintek. Mit jelent ez? Észrevenni azt, hogy már ráléptem egy útra, ami jó, nem kell tőle megijedni, és tudok benne döntést hozni. Egy „aha” élmény érzése: ez jó, én ezt akarom. Isten megmutatta, hogy velem van, tudom tenni a dolgomat, akkor mondjam is ki rá, hogy akarom. Jönnek a jó tapasztalatok, amiket vajon észreveszek-e, és kimondom-e, akarok-e ezzel élni?
Mindez az összeszedettségemet erősíti. Egyfajta szüntelen imádság. Az odafigyelésem, a röpimák, jelenlétem tudatosítása, olyan kiegyensúlyozottságot, Istenre fókuszálást adnak, hogy ez magával hozza a ráhagyatkozást az Ő vezetésére. Folyamatosan visszatekintve a napjaimra, heteimre, egyre inkább látom, hogy van értelme az életemnek. Jó úton járok, mert nem csupán a saját fejem után megyek, hanem Isten „keze vezet”.  

Ez mindannyiunk számára a hétköznapi, keresztény életben egy járható és tanulható út. Ez azt jelenti, ha napközben meg tudok állni, figyelek az eseményekre, benne volt-e Isten, akkor az esti nagyobb megállásnál egymás mellé teszem a napom fontosabb tapasztalásait, és keresem ezekben, hol érintett meg Isten szerető közelsége. Ha ezt a vizsgálódást napról napra megteszem, akkor sokkal könnyebb lesz az úton maradni, észrevenni a jeleket, figyelmesebbé válok. Napközben 1-2 percre, esténként 10-15 percre, hétvégén 1-2 órára megállni, amikor az utamat keresem. Hétvégén keressem fel a természetet, sétáljak, és ott gondoljam végig a hetemet. Ez az út egy egységes Isten kereséshez és megtaláláshoz vezet el.  

– Mit jelent a megtérés? 

– Azt gondoljuk, ha valaki megkérdezi tőlünk, megtértünk-e, az bizonyára csak szektás lehet! Katolikus ilyet nem kérdez. Pedig ez baj! Azt gondolom, ez nem magától értetődő. A vasárnapi templomba járás nem egyenlő a megtéréssel. A megtérés nem más, mint a vasárnap és vasárnap közötti időben is ott vagyok Istennel. Nem csak heti egy órát próbálok több-kevesebb sikerrel eltölteni Isten jelenlétében, és figyelni a pap papolására, hanem a hétköznapokban is.

Amikor azt a vágyat tapasztalom meg, hogy szeretném Isten jelenlétét az életem minden pillanatában. Adok egy prioritást Istennek, szeretném, hogy az életem része legyen. A megtérésemnek kell, hogy legyen egy látható jele a külvilág számára. Ahogy élek, ahogy kapcsolódok másokhoz. Elkezdem követni Jézust, és ezzel nem a saját utamat járom. Mi áll ezzel szemben? A saját, önfejű vezetésem. Mint az önvezető autók, melyek ne legyenek a mi példáink.

Mi történik akkor, ha a saját elképzeléseimet követem, amikor magam körül forgok? Az, hogy tudom, mi az én utam, ezért nem kell meghallgatnom Istent. Formálissá válik a kérdés: “Uram, merre menjek?” Azt tapasztalom, hogy saját erőből építkezem és nem Isten erejéből. Ezek világos jelei annak, hogy nem vagyok megtért. Amikor erőltetek valamit, és ha kudarc ér, azt érzem, a világ gonoszkodik felettem, megsértett engem. Pedig csak saját vágyamból cselekedtem. Megtérés az, amikor érzékelem a különbséget, tudok dönteni újra és újra Jézus követése mellett. Isten követésének vágya átszövi a mindennapjaimat, ráhagyatkozom.  

Nemes Ödön SJ atyának volt egy visszatérő kifejezése, a “SZÖSZ”: “Szabadon, Örömmel, Szeretettel”! Ezek a jelei annak, amikor megtért úton vagy, amikor az életedet, a döntéseidet le tudod ezekkel az alapvető tapasztalatokkal írni.  

---

Munkafüzet (elektronikus, letölthető) – megvalósítandó gyakorlatokkal.

Hasznos felismerésekhez juttat ez a 6 oldalas munkafüzet, amely tele van gyakorlatokkal, amelyek érdemes megcsinálnod, amikor van egy kis szabadidőd.
Érdemes velük foglalkoznod, mert támogatnak téged a belső utadon.

Itt nézheted meg, töltheted le a munkafüzetet »

***

Meditáció – meghallgatható 20 perces hanganyag zenével és tennivalókkal

Hogyan találkozhatsz a benned élő gyermekkel? Ezen visz végig Vanda egy 20 perces meditáció formájában, amely egy rendkívül különleges élményt fog jelenteni számodra. 

Itt hallgathatod meg a meditációt – kattints a hangjegyes ikonra: 

---

 

Mit érzel most?

Mit tanultál a videókból, a jezsuita atya gondolataiból? Mit indított el benned? Mi az, ami megvilágosodott számodra? Milyen cselekvésre indít? Milyen elhatározás született meg benned?

Örülök, ha megosztod gondolataidat!

 

 

 

Szeptember 25. – Évközi 26.
Olv.: Ám 6,1a.4-7; Zs 145; 1Tim 6,11-16;
Evangélium: Lk 16,19-31  

Egy zsugori, a pénzét mindig élére állító férfi egy éjszaka álmot látott. Azt álmodta, hogy feljutott a Mennybe, s ott gazdagabbnál gazdagabb asztalok, polcok álltak, soha nem látott gyönyörű ruhákkal, műszaki eszközökkel, soha nem kóstolt, gusztusos ételekkel. A bevásárló standok mögött egy-egy fényes angyal volt az eladó. A fösvény, gazdag férfi benyúlt a zakója egyik zsebébe, előhúzott egy bankjegyköteget és vásárolni akart az egyik asztalnál. A mögötte álló angyal azonban bájos mosollyal megrázta a fejét: „Sajnos itt ez a valuta nem érvényes.” A férfi erre egy másik zsebében kotorászott, előhúzott egy másfajta pénznemet, s azzal akart fizetni. Az angyal azonban csak tovább rázta a fejét: „Itt a Mennyországban ez a valuta sem érvényes.” A férfi kezdett megijedni. Asztaltól asztalig, polctól polcig szaladgált, próbálkozott mindenféle pénznemmel a dollártól a forintig, az eurótól a japán yenig, de az angyalok egyik ország valutáját sem fogadták el. Végül kétségbeesetten felkiáltott: „De hát akkor hogyan tudok itt vásárolni?” Egyik angyal végül kedvesen felvilágosította: „Tudja uram, itt csak az a pénz érvényes, amit földi életében önzetlenül másoknak adott vagy másokra költött.”  

Sajnos milyen ismerős gondolatsor számunkra az olvasmányban Ámosz próféta által ostorozott gazdag emberek logikázása: meghamisítjuk a mérleget, növeljük a sékelt, megvesszük egy pár saruért a szegényt, eladjuk a gabona ocsúját stb.stb. Ma persze valahogy így hangzana: játszadozunk a forint és a valuta árfolyammal, növeljük a kamatot, behozatjuk külföldről az ócskább hústermékeket, amelyek már ott senkinek se kellenek, s azt áruljuk a Tescóban, így nyomjuk le a magyar gazdák árait stb. stb. Bizony ismerős okoskodás! Legtöbben az emberek közül persze inkább áldozatai ennek a mértéktelen harácsolásnak, de bizony sokan vannak az okozói is. És még azok között is, akik magukat szegénynek tartják, hasonló okoskodásra látunk-hallunk példát szinte napról-napra. Talán kicsiben, nem olyan jelentős mértékben, de ők is az anyagi boldoguláson és a jobb-lét megteremtésén járatják szinte csakis az eszüket, ekörül forog minden gondolatuk, és sokszor nem kevésbé kegyetlenek és embertelenek, mint a „nagy halak”. Érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen anyagiassá, pénzközpontúvá vált az emberek életmódja, s hogy ez mennyire nem egyezik a jézusi értékrenddel, a Mennyország „társadalmi rendjével”. Pedig lehet jól viszonyulni is az anyagi javakhoz! Lehet úgy élni velük, úgy használni őket, hogy az valamiképp a mennyei örök boldogságunkat is szolgálja. Miképpen? Erre tanít bennünket Jézus a mai evangéliumban.   

Első hallásra nagyon furcsának tűnik Jézus példabeszéde …. A hűtlen intéző, aki lebukik ura vagyonának eltékozlásával, elsikkasztásával, meglehetősen kifogásolható módot választ helyzetének megmentésére. Úgy akarja bebiztosítani a jövőjét, hogy meghamisíttatja azoknak adóslevelét, akik a gazdájának tartoznak. Aki száz korsó olajjal tartozik, azzal ötven korsónyi tartozást írat az adóslevélre, aki száz véka búzával tartozik, azzal nyolcvan véka búza tartozást írat alá. Miért dicséri meg a gazda ezt a nyilvánvaló csalást? Mit tart okosnak rajta? Természetesen nem feltételezhetjük, hogy az úr ne tartotta volna rajta a szemét még intenzívebben az intézőjén, aki már egyszer olyan csúnyán lebukott. Ezért csak úgy biztosan nem sinkófálhatta volna el az ötven korsó olaj vagy a húsz véka búza tartozást. Egyedül akkor érthető a gazda elfogadó magatartása és az adósok hálája, ha a tartozás hiányzó részét az intéző a saját összeharácsolt vagyonából pótolta ki. Vagyis a dicséretre méltó a hűtlen sáfár magatartásában az, hogy végre rájött: kiérdemelheti az emberek háláját, megbecsülését, megmutathatja irántuk való szeretetét azzal, ha megosztja a javait, ha adakozik abból, ami az övé. Ez teszi érthetővé Jézus tanítását: „Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból!” Vagyis használjátok fel a szeretetre, az emberi kapcsolatok jobbítására a múlandó földi javakat! Ne magatoknak harácsoljatok csupán, hanem tanuljátok meg megosztani azt, amitek van! Így a Mennyország felé vezető utat kövezhetitek ki azzal, ami ellenkező esetben csak az önzésetek eszköze lenne!  

Érdemes azonban tudatosítani azt, hogy a földi javaink megosztása, mint az embertársi szeretet egyik leggyakoribb és legkézenfekvőbb eszköze nem csak a mennyei boldogságnak, de az evilági boldogságnak is eszköze lehet. Miért? Egyrészt azért, mert a megosztott öröm mindig dupla öröm! Mennyivel jobban esik egy egyszerűbb étel is másokkal közösen fogyasztva, mint a legdúsabb lakoma magányosan! Mennyivel boldogítóbb egy egyszerűbb lakásban a szeretteinkkel együtt élni, mint egy bármekkora luxuspalotában egyedül! Igen, a földi javak egyszerű fogyasztásánál sokkal emberhez méltóbb azoknak valódi élvezete. Márpedig az élvezet abban különbözik a fogyasztástól, hogy örömet szerez az ember számára, nem csömört. Az öröm csak akkor valódi és tartós, ha a lelkünk is örül: ez azonban csak úgy lehetséges, ha másokkal együtt örülünk, másokkal együtt élvezzük Isten adományait. Másrészt abban is előremozdítja az anyagi javainkból való adakozás a földi boldogulásunkat, hogy ezzel kiválthatjuk mások háláját, és szükség esetén viszonzásra számíthatunk. Ezt látjuk a hűtlen intéző okos taktikázásában. Persze sokszor szembesülünk hálátlansággal, a szeretet viszonzatlanul maradásával, de azért nem mindenki részéről! Aki nem adja fel, aki mer szeretettel viszonyulni másokhoz akkor is, ha többször csalódnia kell, mindig kap annyi hálát, annyi viszonzást, ami ébren tartja benne az emberekbe vetett alapvető bizalmat. És ha ő kerül szükségbe, még mindig nagyobb eséllyel számíthat embertársai segítségére, mint az, aki maga sem segített szinte soha senkin. 

***

HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat automatikusan töröljük!

Szeptember 18. – Évközi 25. 
Olv.: Ám 8,4-7; Zs 112; 1Tim 2,1-8; 
Evangélium: Lk 16,1-13 

Három fiatalember állt a gyárigazgató előtt. Sofőrök voltak, s mind a hárman ugyanarra az állásra jelentkeztek. A gyár ugyanis teherautósofőrt keresett. „Mennyire tartják magukat ügyesnek az autóvezetésben?” – tette föl a kérdést az igazgató. „Az én ügyességemet mindenki csodálja” – mondta az első fiú. „Számtalanszor rodeóztam a hegyekben, szerpentin utakon, s úgy be tudom venni a kanyart nagy sebességgel egy szakadék szélén, hogy az autóm kereke csak tíz centiméterre van a szakadék szélétől!” A másik fiatalember közbevágott: „Én ennél sokkal ügyesebb és bátrabb vagyok! Én úgy be tudom venni ugyanazt a kanyart, hogy az autó kerekéből öt centiméter már kilóg a szakadék pereme fölé!” „Na és te?” – kérdezte az igazgató a harmadik, a legcsöndesebb fiút. „Én nem próbálgattam még nagy sebességgel közlekedni egy szakadék szélén, de biztos vagyok abban, hogy amennyiben ilyen helyzetbe kerülnék, igyekeznék az autót a legnagyobb távolságra tartani a mélység peremétől.” Az igazgató elmosolyodott, és a harmadik fiatalembernek adta az állást.  

Nem az az ember a hűséges és megbízható, aki állandóan feszegeti a határokat (olykor át is lendül rajtuk), miközben állítólag tudja, mit akar és a hivatását teljesíti. Sokkal inkább az, aki megmarad a rendes kerékvágásban, s valóban kitart a céljához vezető úton.  

Akár hisz valaki ebben, akár nem, földi életünk bizony nem más, mint előkészület, egyfajta „vizsga” a végleges célunk elérése előtt, az igazi boldog élet elnyerése előtt. Ennek az előkészületnek a mikéntjétől, a vizsgánk sikerességétől függ örök sorsunk. „Aki a kicsiben hű, az hű a nagyban is, aki pedig a kicsiben hűtlen, az a nagyban is hűtlen.” – tanítja Jézus az evangéliumban. Itt a földi életben számtalanszor tapasztaljuk, hogy növekedésben, fejlődésben vagyunk, fel kell (vagy legalábbis kellene) készülnünk valamilyen fontos dologra. Például a tanulással a munkára, a párkapcsolattal a házasságra és gyermeknevelésre stb. stb. Hűségesnek lenni azt jelenti, hogy az ember a felismert cél vonzásában él, s igyekszik minél egyenesebben követni azt az utat, ami megválasztott célja eléréséhez vezet.   

Sajnos mégis számtalanszor azt látjuk, hogy az előkészületet nem veszik (vagy mi sem vesszük) komolyan. Hányszor halljuk: „Ugyan, ezek a hülye, értelmetlen tantárgyak! Majd épp ezekre készülök! Úgysem használom őket a jövőben, minek tanuljak? Majd, ha végre azzal foglalkozunk, ami a jövőmhöz kell, ha végre olyasmit tanulunk, ami tényleg érdekel, akkor figyelek, akkor majd készülök! Meg különben is ráérek még. Hol van még az érettségi, vagy a vizsgaidőszak?” Hányszor látjuk a tinédzserek, de sajnos felnőttek életében is, hogy a párkapcsolatban egyáltalán nem a családi életre való felkészülés jelenik meg. Fel sem teszik maguknak a kérdést, hogy a jelenlegi páromat el tudnám-e képzelni férjemnek, feleségemnek egy életen át, a gyerekeim apjának vagy anyjának. Éppen ezért el is játsszák annak lehetőségét, hogy felkészüljenek a házasságra, illetve a másikat is felkészítsék erre. Nem csoda, hogy rövidtávú partnert igen könnyű találni a mai társadalomban, de férjet, feleséget, igazi apát, anyát már egyre ritkábban. Úgy gondoljuk, hogy ráérünk még komolyan venni az életet, most csak vagánykodjunk! Most vagyok kamasz, most vagyok fiatal! Ráérek még komolyan venni a tanulást, a párkapcsolatot, Istent és az ő parancsait!  

Elmulasztunk hűségesek lenni a kicsiben, s mégis azt az illúziót tápláljuk, hogy majd a nagyban, az életünk értelmét adó igazi hivatásteljesítésben és emberi kapcsolatokban nagyszerűek leszünk, kiválóan helytállunk! Nem igazolja épp elég negatív példa ennek pont az ellenkezőjét? Bizony, amit elmulasztunk, annak pótlására legtöbbször nem kapunk lehetőséget. Amit elrontunk, annak következményei gyakran végigkísérik egész életünket. A rossz szokások, beidegződések (pl. lustaság, önzés, káros szenvedélyek) berágják magukat az életünkbe, s legtöbbször később sem tudunk tőlük szabadulni. Amikor már szeretnénk komolyan venni az életet, akkor is csak arra a „komolyságra” leszünk képesek, amit korábban magunkra szedtünk. Nem is beszélve arról, hogy bármikor bekövetkezhet az a pillanat, amikor oda kell állnunk urunk elé, hogy számot adjunk a „gazdálkodásunkról”. Lehet hogy épp a jelen pillanat, a mai nap az utolsó „vizsgalehetőség”, amikor még bizonyíthatunk. És ha ekkor is elhülyéskedjük, s azt mondogatjuk magunknak: majd később, majd máskor!?  

Igaz, hogy Krisztus megváltó kereszthalála és ebből fakadó végtelen irgalma révén elnyerhetjük az örök boldogságot akkor is, ha itt a földön sok mindent elhibáztunk, elmulasztottunk. Azonban ehhez is szükséges az őszinte megtérés és bűnbánat. Vajon képes lesz-e erre akár az utolsó pillanatokban is egy olyan ember, akinek az egész korábbi élete nem Isten szeretetéről szólt? Ráadásul az életük utolsó szakaszában megtérő, megkomolyodó emberek legtöbbször nagyon nagy fájdalommal tekintenek vissza korábbi éveikre, elmulasztott lehetőségeikre, a bűneik következményeitől szenvedő embertársaikra. Akkor már belátják, hogy amit akkor jónak és helyénvalónak, vagy legalábbis közömbösnek, lényegtelennek gondoltak, az nagyon is súlyos negatív következményekkel járt mind a maguk életére, mind másokéra. Nem kevés ilyen ember él körülöttünk, s bizony jó lenne, ha a „kicsiben hűtlenkedők” olykor találkoznának velük, felfigyelnének rájuk, s szemügyre vennék közelebbről, milyen is egy-egy romhalmazzá lett élet.   

Fogadjuk el Jézus szerető figyelmeztetését: legyetek hűségesek a kicsiben, kövessétek Isten parancsait a mindennapok apró döntéseiben, s így tudtok majd jó döntéseket hozni, a boldogság felé haladni akkor is, amikor életetek sorsfordító szakaszaihoz érkeztek!  

  
*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

 

Szeptember 11. – Évközi 24. 
Olv.: Kiv 32,7-11.13-14; Zs 50; 1Tim 1,12-17; 
Evangélium: Lk 15,1-32 

Leonardo da Vinciről járja a következő elbeszélés: Milánó egyik templomában egy csodálatos képet festett, melynek a “Jézus utolsó vacsorája” címet akarta adni. Nagy körültekintéssel dolgozott, igazi remekművet akart alkotni. Hónapokon át keresett egy olyan Jézus modellt, akinek az arca kifejezi a jóságot, a szelídséget, a lelkiséget és a természetfölötti erőt. Nem volt könnyű, de végre megtalálta az igazit: Angelóról mintázta Jézus arcát, akibe véletlenül botlott bele az utcán, s akinek nagyon tiszta, őszinte tekintete volt. Egy évvel később Leonardo da Vinci Milánó rossz hírű negyedében kószált, lebujokba és kocsmákba tért be. Ezúttal Júdásnak, az áruló apostolnak az arcát kereste. Olyan arcra volt szüksége, amely nyugtalanságot, csalódást sugároz és kész a legjobb barátját is elárulni. Véget nem érő éjszakai keresés után végül megtalálta a sok gazember között azt az arcot, amelyről később lefestette Júdást. Magával vitte a templomba, s dolgozni kezdett. Mindjárt az elején látta, hogy könny csillog a férfi szemében. – Miért kell itt sírni? – kérdezte Leonardo, s szánakozva nézett az összetört arcra. – Angelo a nevem – morogta a férfi -, én álltam modellt akkor is, amikor Jézus arcát festette.  

Sajnos talán többször látunk példát arra, hogy egy ember életében ilyen, negatív irányú változás, személyiségének súlyos romlása következzen be. Azonban ez nem törvényszerű: az irány lehet fordított is! Szent Pál apostol a szentleckében hálatelt szívvel, lelkendezve köszöni meg, hogy őt, aki korábban erőszakos, Jézust káromló, a keresztényeket üldöző ember volt, megváltoztatta Isten kegyelme: sőt, az Úr megbízhatónak tartja és kiválasztotta arra, hogy az evangélium hirdetője legyen. Őt, aki azt vallja magáról, hogy a bűnösök között első! Ez a csodával határos változás azonban nem csak úgy magától, minden külső segítség nélkül ment végbe az életében. Tudjuk, hogy maga Jézus jelent meg neki és hívta ki előző tévelygéseiből, képessé téve a rá bízott küldetés végbevitelére. Jézus megbocsátó szeretete indította el és teljesítette is ki ezt a mély, belső átformálódást, a megtérést Pál életében. Talán ez a jelenet és Pál mai vallomása mutatja be legszemléletesebben, hogy az igazi megbocsátás nem valami passzív „eltűrés”, vagy egy fogcsikorgatva kivillantott mosoly, de nem is tv-s show műsorba kívánkozó, nagy érzelmes összeborulás csupán, hanem ennél sokkal több: teremtő, átformáló erő! A szeretet nagyon is aktív cselekedete a megbocsátó részéről, ami azonban a bocsánatban részesülőt is tevékenységre, megváltozásra, más irányba indulásra készteti.  

Az evangéliumban szereplő példabeszédek az elveszett bárány keresésére induló pásztorról és az elgurult drachmáért az egész házat kiseprő asszonyról azt mutatják be, hogy Isten nagyon is aktív a megbocsátásban. Nem karba tett kézzel, összeszorított szájjal várja, hogy a vétkes odasündörögjön a lábához és megalázkodva bocsánatot kérjen, hanem ő maga indul az elkóborló után, mindent megtesz a maga részéről azért, hogy a kiengesztelődés létrejöhessen. Nekünk is az ilyen, teremtő, átformáló erejű megbocsátásra kellene törekednünk! Nem megbújni a szokásos frázis mögött: „Megbocsátanék én, de közelembe se jön! Ő sértett meg, neki kell lépnie! Neki kell kezdeményeznie!” Jézustól nem erre látunk példát! Vajon ránk nem igaz, hogy egy-egy elveszett értékesebb holmink után képesek vagyunk feltúrni az egész házat!? Dolgokért, tárgyakért, amik veszendőbe menni látszanak, mennyi mindent megteszünk! Akkor miért nem teszünk legalább ennyit veszendőbe menni készülő emberi kapcsolatainkért is? Azok talán nem érnek annyit? Vagy talán inkább azért, mert félünk: félünk a visszautasítástól, az újabb fájdalomtól, hasonló csalódásoktól. A félelem persze lehet indokolt, de ha elutasítjuk a kapcsolatkeresést, a szeretet tetteinek kinyilvánítását a bennünket megbántó, tőlünk elszakadó embertársaink felé, és magunkban forrongunk, duzzogunk, dédelgetjük a sebeinket, akkor biztos, hogy ezzel konzerváljuk a fájdalmunkat. Begubózunk, tüskések leszünk és magunkat szurkáljuk inkább, mert nem akarunk elviselni újabb kívülről jövő szúrást! Pedig lehet, hogy éppen ezzel játsszuk el a kiengesztelődéssel együtt járó nagy örömet, vetjük ebek harmincadjára a még megmenthető kapcsolatokat is!  

Igen, Isten az aktív, a másikat megkereső, új lehetőséget adó megbocsátásra hív meg. Az igazi megbocsátás ugyanis igyekszik új lehetőséget adni a másik személynek. Nem csak azt jelenti, hogy „hajlandó vagyok napirendre térni a történtek felett, nem emlegetem fel, nem bosszulom meg, de engem ezután messzire elkerülj!” Nem! Lehetőséget kell adni, hogy a vétkes kijavíthassa hibáját, vagy legalább megpróbálja azt! Ahogyan a jó pásztor nemcsak kedvesen odaint a megtalált báránynak és otthagyja, hanem vállára veszi és visszaviszi a nyájba! Ahogyan a tékozló fiú apja nem béresként, hanem fiaként és örököseként fogadja vissza hazatérő fiát. Természetesen ahhoz, hogy a megbocsátás teremtő, átformáló ereje kifejtse hatását, hogy a kiengesztelődés valóban jótékony hatással legyen a megsérült kapcsolatra, szükséges, hogy a fájdalmat okozó fél is aktívan válaszoljon a megkeresésre, éljen a felajánlott lehetőséggel. Ha ezt nem teszi meg, akkor a megbocsátás a megbocsátó ember részéről hiteles és teljes ugyan, a kiengesztelődés, a gyógyulás mégsem következik be. Ez azonban már nem az ő felelőssége és hibája.   

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.