Május 1. Húsvét 3. vasárnap 
Olv.: ApCsel 5,27b-32.40b-41 // Zs 29 // Jel 5,11-14 
Evangélium:  Jn 21,1-19 

Néhány fiatal túrázni indult a hegyekbe. Egyikük elvileg jól ismerte a túraösvényt, amelyet végig akartak járni, hiszen már többször végigment rajta. Azonban egy félnapnyi gyalogolás után hirtelen elbizonytalanodott. „Nem, erre soha nem jártam. Ez nem az az út. Eltévedtünk.” – gondolta. Szégyenkezve vallotta be társainak, hogy bizony talán már órák óta rossz irányba tartanak. „Mit tegyünk most? Mi lesz velünk?” – kérdezte egy ijedősebb társuk. „Ugyan, semmi!” – válaszolta egy határozottabb fiú. „Biztosan ismerős volt egy darabig az út, ugye?” – kérdezte botcsinálta vezetőjüket. „Igen, persze! A patakig és a mellette lévő turistapihenőig biztosan jó irányt követtünk. Onnan nem messze volt egy útelágazás, ott fordulhattunk rossz irányba.” „Jó, akkor menjünk vissza oda, ahol még biztosan tudtad az utat, ahol még biztosan nem fordultunk téves irányba! Ez a legjobb, amit tehetünk.” – javasolta a higgadt fiú. Így is tettek. Időt veszítettek ugyan, de megtalálták a helyes ösvényt, s odaértek kitűzött céljukhoz.  

Noha az ember életútja persze nem egészen olyan, mint egy túraösvény, nem lehet mindent visszacsinálni és újrakezdeni, azért mégis van lehetőség – és sokszor szükség is – arra, hogy bizonyos dolgokban visszakanyarodjunk egy előbbi állapothoz. Megpróbáljunk felidézni, mintegy „újraélni” egyes emlékeket, felvenni már-már elveszett kapcsolatok szálait, visszatérni egy-egy helyszínre, ahol nagyon fontos dolgok történtek velünk, emberek közé, akik pótolhatatlan szerepet töltöttek be életünkben. Néha esélyt kapunk rá, hogy bizonyos mértékben előássuk a múltból egy korábbi énünket, amikor még jobban önmagunk voltunk. Amikor még nem fordultunk téves irányba, nem rontottunk el annyi mindent. Ezeket a lehetőségeket meg kell ragadni, mert nem minden élethelyzetben adódnak ilyenek.   

Fontos beszélnünk arról, hogy a hitünk újra megtalálásának, újra felerősödésének is ez az egyik legbiztosabb módja. A hit ugyanis nem egy állandó állapot az ember életében: nem igaz, hogy ha egyszer már birtokomban van, akkor soha nem veszíthetem el. A hit ugyanis nem elméleti ismeretek, megtanult tételek összessége elsősorban. (Persze a megtanult ismeretek is megfakulhatnak, kieshetnek a fejünkből idővel, ahogyan azt mindannyian megtapasztaljuk.) A hit azonban, ahogyan XVI. Benedek pápa fogalmaz a Hit Évét meghirdető apostoli levelében, elsősorban találkozás, személyes kapcsolat. Egy személyes kapcsolat mélyebben érinti az embert, mint valami elméleti tudás, de sajnos ez is elgyengülhet, leépülhet, ha nem ápoljuk a közösséget, ahogyan azt szintén mindnyájan tapasztaljuk. A hitet a legtöbb ember nem úgy veszíti el, hogy egyszer csak komoly kétségei támadnak Isten létével vagy a vallás tanaival kapcsolatban, vagy hogy komoly érvek alapján meggyőződik az eddig általa követett vallásosság hamisságáról. Nem! Egyszerűen csak „elhagyja”, lassanként elkopik az életéből, mert nem járja azt az utat, amelyre Isten meghívta, amelyen biztosítva lenne számára a rendszeres személyes találkozás. Még csak azt sem lehet állítani, hogy „akkor az ilyen ember soha nem is hitt igazán, nem volt valós a hite”!  

Természetesen nem válik az ember hite tökéletessé ezen a földön, hiszen ismét mondom, személyes kapcsolatról van szó, aminek mindig épülnie, mélyülnie kell. Azonban az se igaz, hogy ne lett volna valós hit az, amivel az illető szakított, amit maga mögött hagyott. Sokan igenis eljutnak a személyes istenkapcsolatra az imádságban, elkezdődik kiformálódni bennük a keresztény szeretetből táplálkozó számos erény, értékes tagjaivá válnak egy-egy hívő közösségnek – és mégis képesek eltávolodni a hittől, mert valahol, valamikor rossz irányba indultak tovább. Elhagytak olyan alapokat, amelyek nélkül nem egészen maradnak azonosak korábbi önmagukkal. A leggyakrabban azzal kezdődik a hit ellanyhulása, hogy az ember elhanyagolja a keresztény közösséget. Nem tartja már elsődlegesen fontosnak a hívő emberek társaságát, a közös imádságot, az élet dolgairól közösségi beszélgetések segítségével kialakuló keresztény látásmódot. Aztán persze más látásmóddal, más értékek mentén élő emberekkel könnyen találkozunk a mai világban, s könnyen hatást is gyakorolnak ránk.   

A közösségi kapcsolatok leépülése után lassanként elmarad a templomba járás, a szentségek gyakorlása. Innentől aztán legtöbbször egyenes az út a vallásosság szinte teljes elhalványulásához. Elmaradnak az egyéni imák, feladunk értékeket, amelyeket korábban fontosnak tartottunk, döntéseinket nem a keresztény értékrend, hanem a minket épp aktuálisan leginkább befolyásoló erők, vélemények alakítják. Isten persze továbbra is figyel ránk, szólítgat minket. Azonban nem várhatjuk, hogy Ő is a mi utunkra térjen, egyetértsen velünk abban, ami nem egyezik akaratával. A szentségek, a legalapvetőbb isteni parancsok, a keresztény közösség építése Jézus tanításának lényegi részét képezik. Ezek azok az utak, amelyeken „Isten jár”, amelyeken találkozhatunk Vele.  
Ha letérünk ezekről az utakról, ne csodálkozzunk, hogy elmarad mellőlünk!  

Jézus azonban, ahogyan a mai evangéliumban is látjuk, megadja a lehetőségét annak, hogy vissza-visszakanyarodjunk, hogy felismerjünk egy-egy értéket, élményt a Vele közös múltból. Ez történik az apostolok és Jézus kapcsolatában a feltámadás után. A Mester nemcsak feltámadt testében marad azonos önmagával, nem csak arcvonásairól ismerik fel övéi. Azonos marad korábbi önmagával tetteiben, az apostolokkal való kapcsolatában is. Ugyanazt teszi közöttük, velük és értük, ugyanarra hívja meg és küldi őket, mint korábban. Az emmauszi tanítványok a kenyértörésben ismerik fel. Péter és Zebedeus fiai újra átélik a csodálatos halfogás eseményét a mai evangéliumban, úgy, mint első találkozásukkor, amikor emberhalászok lettek. Jézus húsvét után is ugyanúgy küldi Pétert, hogy legyen nyájának pásztora, mint amikor korábban kősziklának nevezte el. A feltámadás ténye önmagában örömmel tölthette el, de össze is zavarhatta a tanítványokat. „Mi szükség lenne itt még ránk? Mi dolgunk lehet még itt nekünk, a hatalmas Isten ilyen erőmegnyilvánulása után? Ha Jézus feltámadt a halálból, akkor mindenre képes egyedül is. Mihez kellenénk mi?” És lám, Jézus újra megerősíti küldetésüket. Noha mikor az apostolok partot érnek, már ott parázslik a hal a tűzön, mellette a kenyér, mégis azt kéri tőlük: „Hozzatok a halból, amelyet az imént fogtatok!” Ezzel valójában ezt üzeni: „Továbbra is szükség van rátok, arra, ami a tiétek, csakúgy, mint annak idején a csodálatos kenyérszaporításnál.”   

Az apostolok hite a Feltámadottal való találkozások során nem csak abban erősödik meg, hogy Jézus valóban él, valóban visszatért a sírból, tehát Ő a Messiás, az élő Isten fia, hanem abban is, hogy ez a tény nekik küldetést, életprogramot ad. Valamiképpen önmagukban is újra hinni kezdenek: abban a valakiben, akivé Jézus tette őket, abban a célban, amely vonzani kezdte őket, a küldetésben, amit Tőle kaptak! Ha mi is úgy érezzük, ellaposodott a hitünk, talán már el is veszítjük lassan, ideje kissé visszakanyarodnunk! Nem Isten szűnt meg létezni vagy hagyott el minket, még csak nem is az egyház vált alkalmatlanná az Ő megjelenítésére: valószínűbb, hogy mi tértünk el más irányba arról az útról, amelyen még együtt jártunk Vele!  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.   

Április 24.  Isteni Irgalmasság vasárnapja
Olv.: ApCsel 5,12-16 // Zs 117 // Jel 1,9-13.17-19
Evangélium: Jn 20,19-31 

Az éjszaka közepén egy ház második emeletén tűz ütött ki. A lakók félálomban menekültek ki az utcára, majd rémüldözve figyelték, hogyan terjed a tűz viharos gyorsasággal lakásról-lakásra, emeletről emeletre. Mire a tűzoltók megérkeztek, a második emelet minden lakása égett, így a föntebbi emeleteket már nem lehetett megközelíteni. Egyszer csak szívettépő sikoly borzolta fel még inkább az idegeket. Egy fiatalasszony akkor vette észre, hogy ötéves kisfia nem jött le velük.
A gyermek félelmében nem a kijárat, hanem a felsőbb emeletek felé futott. Hamarosan fel is bukkant a kisfiú egy harmadik emeleti ablakban, amit még nem nyaldostak a lángok, de a füst onnan is gomolygott kifelé. A gyermek édesapja odaállt az ablak alá, s biztatni kezdte a kisfiút: „Ugorj le! Ugorj le gyorsan! Ne félj, itt vagyok és elkaplak!” A kisfiú félelemtől sírós hangon kiáltott vissza: „Nem merek! Nem látlak! Akkora a füst, hogy nem látok semmit!” „Ne aggódj, én jól látlak, és ez elég!” – válaszolta az apja. A kisfiú összeszedte minden bátorságát, s leugrott. Egy pillanat múlva édesapja erős karjaiban landolt és az ijedtségen kívül semmi baja sem lett.

„Békesség nektek!” – köszönti Jézus apostolait és tanítványait minden alkalommal, amikor feltámadása után megjelenik nekik. Noha nem idegen Jézustól, mégis új köszöntés ez. A kereszthalál előtti működése idején nemigen halljuk Tőle az evangéliumban. Úgy tűnik, hogy ez a béke, amit a feltámadott Úr kíván övéinek, valamiképpen szorosan összefügg a kereszthalállal és feltámadással, ez a béke a Húsvét ajándéka. Miért? Miféle béke az, amit Jézus ajándékozhat nekünk? Az a béke, amely a bennünket teremtő és ránk gondot viselő Isten szeretetébe, irgalmába, valamint minden rosszat legyőzni tudó erejébe vetett határtalan bizalomból fakad.   

Az ember vagy az emberi társadalom békétlenségének oka többféle lehet. Mindenekelőtt félelem a fenyegetettségtől, a bajtól, a szenvedéstől. Ha azonban még a halál is legyőzhető, ha a halálból is van visszatérés, akkor nincs olyan rossz, nincs olyan szenvedés, ami véglegesen el tudná taposni az embert. Ha a halált örök, boldog életre szóló feltámadás követheti, akkor nem taszít bennünket kétségbeesésbe és reménytelenségbe. Micsoda gyökeres változás ment végbe az apostolok magatartásában a feltámadt Krisztussal való találkozások után: nyoma sincs bennük a korábbi félelemnek, bezárkózó rettegésnek, tagadásra is kész gyávaságnak. Minden körülmények között bátran meg merik vallani Jézusba vetett hitüket. Nem veszítik el nyugalmukat a Főtanács fenyegetéseinek hatására, lelkesen énekelnek, imádkoznak, sőt térítenek a börtönökben, a vértanúságra is készek. Pedig nem szűnt meg a külső fenyegetettség, sőt sokszorozódtak a zaklatások, bántalmak, szenvedések. Ők azonban képesek túllátni, felülemelkedni ezeken. Nem a szemükkel, hanem a hitükkel „látják”, vagyis bizalommal elfogadják, hogy a szenvedést megdicsőülés, a halált feltámadás és boldog örök élet követi.
Ha az ember olyan békére vár, ami a teljes nyugalomból, minden fenyegető bajtól való mentességből, minden szenvedés megszűnéséből fakad, akkor itt a Földön hiába vár. Azonban ha a hozzáállásunk megváltozik, ha hisszük, hogy nem csak ez a gondterhes földi élet létezik számunkra, akkor megőrizhetjük szívünk békéjét a bajok, törődések közepette is.   

Oka lehet a békétlenségnek a helytelen értékrend, az ember birtoklási vágya is, amely kielégíthetetlenné torzulhat. Milyen sok férfi és nő, sőt gyermek, egész családok nyugalmát dúlja föl az állandó hajsza a még többért, a félelem az anyagi javak elvesztésétől, a kényelem, a megszokott jólét csökkenésétől. A feltámadás hite, az örök élet létezéséről való megbizonyosodás ezt is gyógyítja. Ha nem ezen a világon „kell mindenáron minden boldogságot megszereznünk és kiélveznünk”, ha tudunk hinni nagyobb, teljesebb boldogságban, mint amit az anyagi javak adhatnak, akkor nem is félünk annyira azok elveszítésétől vagy nem rokkanunk bele testileg-lelkileg azok hajszolásába.   

Sokszor válik a békétlenség okává az ember és ember, csoport és csoport közötti feszültség, a megbocsátani nem tudás. Annak is nyugtalan a szíve, a lelkiismerete, aki a sérelmet okozta, de az is tele van fájdalommal, keserű haraggal, aki azt elszenvedte. A feszültséggel teli súrlódások, a bosszúállás vágya, illetve a bosszútól való félelem megbénítja az embert. A feltámadt Jézus ebből is kiutat mutat. Visszatérve a sírból ugyanolyan szeretettel, bizalommal ajándékozza meg apostolait, mint amiről halála előtt tett bizonyságot. Nem hányja apostolai szemére hitetlenségüket, gyávaságukat, kétségeiket. Nem adja ki az útjukat, holott teljes joggal tehetné, hiszen nem tartottak ki mellette szenvedésében és halálában, félreértették messiási küldetését. Ő azonban megbocsát nekik, sőt felhatalmazást ad nekik arra, hogy az Ő nevében mindenki felé kinyilvánítsák a bűnbocsánat lehetőségét. „Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer.” Milyen megnyugtató lehetett ez a tanítványoknak, akik tele lehettek lelkiismeret-furdalással és zavarodottsággal az élő Jézussal találkozva!  

Ma, az Isteni Irgalmasság vasárnapján érdemes hálával gondolnunk arra, hogy Jézus éppen azért vállalta föl a megváltó kereszthalált, hogy mindenkinek megbocsáthasson. Az bocsáthat meg valakinek, aki bosszúállás nélkül elszenved minden rosszat, ami mások bűne miatt reá hárul. Jézus ezt tette a kereszten. Ha nem támadt volna fel, akkor nem lett volna kitől irgalmat kérni. Akkor csak áldozatává lett volna a gonoszságnak, mint annyian mások, de nem tudott volna megbocsátani. Jézus azonban feltámadt és örökké él, s így minden ember bármikor bocsánatot kérhet és kaphat Tőle. Ez az isteni irgalmasság nagy ajándéka! Ha Isten ennyire kész mindig minden bűnünket megbocsátani, akkor nekünk is hasonlóképpen kell tennünk. Az emberi irgalmasság sok nyugtalan, feszült lelket békített már meg és békíthet meg ma is.   

„Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.” – mondja Jézus Tamásnak. Az apostolok látták a feltámadt Krisztust, s ez megadta szívükbe, életükbe azt a békét, amelyet korábban nem ismertek.
A történelem során azonban sok keresztény hívő tett tanúbizonyságot ugyanerről a csak Istentől kapható békéről, holott nem látták testi szemeikkel az élő Krisztust. Hitük azonban mégis képes volt meglátni a múló evilági dolgok, kínlódások füstje mögött az örök életre meghívó, üdvösséget adó Krisztust.
Minket is körül vesznek bajok, szenvedések, anyagi bizonytalanság, emberi bűnök, sérelmek okozta feszültségek. Ez a láng és füst bizony már vele jár ezzel a megrontott világgal. Tudunk-e beleugrani bátran ebbe a füstbe, tudva, hogy a „másik oldalon” az élő Krisztus és az örök haza boldogsága vár minket? Ha igen, akkor nem veszítjük el szívünk békéjét ott sem, ahol mások már kétségbeesnek és rettegnek.  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.

Április 17.  Húsvétvasárnap
Olv.: ApCsel 10,34a.37-43 // Zs 117 // Kol 3,1-4
Evangélium: Jn 20,1-9 

Az öregúr állapota egyre rosszabbodott. Az orvosok már gyakorlatilag lemondtak róla. „Végelgyengülés.” – állapították meg a diagnózist. Üzentek a családjának, hogy jöjjenek be a kórházba, ha még élve akarják látni. Néhány nap múlva egyik délelőtt a vizitelő orvos mégis az ágyban felülve találta az öregurat, amint derűsen falatozta a reggelijét. „Hogyan lehetséges ez?” Kérdezte az orvos, megdöbbenésében hangosan. „Hiszen egy-két napja még alig élt!” A bácsi mosolyogva felelte: „Tegnapelőtt itt járt az unokám. Ezt suttogta a fülembe: Nagypapa, gyorsan haza kell jönnöd! Kipukkadt a biciklim, és senki nem tudja megcsinálni, csak te!”  

Vajon mit jelentsen ez a Szent Páli kijelentés a szentleckében: „Testvéreim! Krisztussal együtt ti is feltámadtatok!”? Hiszen aki még nem halt meg, annak nincs szüksége feltámadásra. Akkor is beszélhetünk azonban feltámadásról, megújult életről, amikor az ember megtalálja vagy újra megtalálja élete értelmét. Amikor a reménytelenség, a kétségbeesés, a teljes enerváltság állapotából kiemelkedve magára talál, újra azt érzi, hogy érdemes élnie, mert szükség van rá, mert szeretik. Újra azt érzi, van értelme a munkájának, a törekvéseinek, mert értékesebbé lesz általa, s másokat is gazdagíthat.   

Az apostolok és tanítványok Krisztus kereszthalálának váratlan borzalmától letaglózva a kétségbeesés és tehetetlenség tetszhalál-szerű állapotába kerülnek. Félelem, csalódottság, bizonytalanság uralkodik el rajtuk. Értelmét veszíti mindaz, amiért az utóbbi években éltek, dolgoztak, lelkesedtek. Megdöbbentően hitelessé teszi az evangéliumokat az a tény, hogy a szent írók (maguk is apostolok és tanítványok) milyen őszintén leírják saját hitetlenségüket, reménytelenségüket. Ők lesznek azután az elsők, akik Krisztussal együtt valóságosan feltámadnak.
A Feltámadottal való találkozás egészen újjá formálja őket. Sőt, a korábbi, még Jézus földi életében tanúsított elkötelezettségüknél és lelkesedésüknél sokkal nagyobb, átütőbb életerő tündöklik föl bennük.
Erről olvasunk Túrmezei Erzsébet versében:  

HÚSVÉT ELŐTT… nehéz, szomorú léptek. 
Húsvét előtt… zokogó, bús miértek. 
Húsvét előtt… ajtók, kemények, zártak. 
Húsvét előtt… arcok, fakóra váltak. 
Húsvét előtt… szívek, üres-szegények. 
Húsvét előtt… kihamvadott remények. 
Húsvét előtt… egy nagy „Minden hiába!” 
Bús eltemetkezés az éjszakába. 
De húsvét lett! Feltámadott a Mester! 
HÚSVÉT UTÁN… el a gyásszal, könnyekkel! 
Húsvét után… futni a hírrel frissen! 
Húsvét után… már nem kérdezni mit sem! 
Húsvét után… új cél és új sietség! 
Jézus él! Nincs út, mely messze esnék! 
Húsvét után… erő, diadal, élet! 
Csak azokért sírjunk húsvéti könnyet, 
Akik még mindig húsvét előtt élnek.   

A mai evangéliumban olvasható rövidke mondat: „Látta mindezt és hitt.”, valóságos újjászületésről, feltámadásról ad hírt nekünk János apostol esetében. A feltámadt Krisztus megjelenései ugyanezt az új életre ébredést viszik végbe a többi apostol és tanítvány, még a hitetlenkedő Tamás esetében is. Az első keresztények ezután következő tettei sokat elárulnak azonban a vallásos hit mibenlétéről is. A hit ugyanis nem egy jelentéktelen információ igaznak tartása, amiből aztán semmi nem következik a mindennapjainkban. Sajnos ma rengeteg magát kereszténynek mondó embernek ilyen „semmiresejó” hite van: erőtlen, jelentéktelen, hiszen nem mutatkozik meg tettekben, áldozatokban, elkötelezettségben. Nyugodtan nevezhető halott, vagy legalábbis tetszhalott hitnek. Ezzel szemben a valódi hit nagyon is tevékeny. Az átlagosnál messze nagyobb szeretetre, türelemre, önfeláldozásra képesít. Örömet és békét tud adni a legnagyobb nehézségek közepette is. Értelmet tud adni az életünknek sorozatos csalódások után is. Az apostolok erről a hitről, egészen a vértanúságig menő, tevékeny elkötelezettségről tesznek tanúságot Húsvét után. Az új élet, a lelki feltámadás oka bennük a feltámadt Krisztusba vetett hit.  

Érdemes elgondolkodni azon, hogy napjaink emberének enerváltságát, életuntságát, sokszor depresszióját nem a hit hiánya, a „halott hit” okozza-e!? Milyen sokat szenvedünk itt Magyarországon is attól, hogy látszólag sok minden létezik körülöttünk, de nem élő, nem adja azt, amit adhatna és adnia kellene. Vajon a házasság, a család azt jelenti-e, ami a lényege lenne? Azt biztosítja-e férj és feleség, gyerekek és nagyszülők számára, amit biztosítania kellene? Vajon a barátság tényleg életre szóló, áldozatkész kapcsolat, amire mindig építhetünk? Vajon az oktatás, az oktatási intézmények azt tudják-e tenni, amit tenniük kellene? Vajon az egészségügy tényleg hatékonyan szolgálja a nemzet egészségét? Vajon a munkahelyeken az emberek tényleg kihozzák magukból a legjobbat, amit adni tudnak, tényleg értelmét találják a munkának? Hosszan-hosszan sorolhatnánk még a kérdéseket. Persze, vannak családok, baráti kapcsolatok, iskolák, egészségügyi intézmények, ahol beszélhetünk valós életről, a küldetés igazi teljesítéséről, de sajnos nem ez a többség. Intézményeink, közösségeink, kultúránk élettelenségét az ember élettelensége okozza, akinek működtetnie kellene mindezt.   

A minden rosszat legyőző, gyilkosait is szerető, mindenkinek megbocsátó Krisztusba vetett hit, a Vele való személyes kapcsolat kiemeli az embert a reménytelenségből és kétségbeesésből. Az ilyen, Krisztussal együtt feltámadó ember azután már nem csak a földiekre, hanem az „odafönt valókra” tudja irányítani elsősorban a tekintetét. Nem keseredik bele a földi kínlódásokba, csalódásokba. Tudja, hogy örök boldogsága biztos helyen van a Megváltó Jézus kezében. Tudja azt is, hogy az üdvösségre vezető út a tevékeny szeretet, a megbocsátás, a fájdalmakat is vállalni tudó áldozatkészség útja. Ha pedig valahol, egy családban, egy baráti társaságban, egy iskolában, kórházban vagy bármely más intézményben megjelenik akár csak egyetlen ilyen „feltámadott, fölfelé tekintő” ember, annak jelenléte nem marad észrevétlen, nem marad visszhang nélkül! Minél elesettebb, halottabb a társadalmunk, annál kiáltóbbak az élet csírái, amelyek mégis fel-felbukkannak a kietlen pusztaságban. Ilyen felkiáltó jelek voltak az apostolok és első keresztények a maguk korában. Tömegesen csatlakoztak is hozzájuk az emberek minden üldözés ellenére, és átalakították a kor letűnő társadalmát. Ez a küldetés vár ránk, mai keresztényekre is! Adja meg ez a Húsvét a feltámadt Krisztussal való találkozás örömét, újjáformáló lelkesedését a szívünkbe, hogy újjáéledjen a hitünk, és másokat is segíthessünk kiemelkedni az Isten nélküli lét dermedtségéből!  

 ***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Április 10.  Virágvasárnap
Olv.: Iz 50,4-7 // Zs 21 // Fil 2,6-11
Evangélium: Lk 22,14 – 23,56 

Keserű arcú férfi kereste föl cellájában a bölcs remetét, hogy tanácsot kérjen tőle. „Segíts nekem, bölcs remete! Hosszú évekkel ezelőtt összevesztem a húgommal. Nagyon megbántott, és azóta egy szót sem szóltunk egymáshoz. Nem tudok megbocsátani neki, bárhogy is próbálkozom, nem megy és nem megy!! Mit tegyek?” A remete rövid hallgatás után így válaszolt: „Gondolj arra, hogy neki is és neked is már csak egy fél órátok van hátra a földi életből. Menj, keresd fel a húgodat, és viselkedj úgy vele, mintha biztosan tudnád, hogy 30 perc múlva mindkettőtöknek meg kell halnia!”  

A szenvedés, a haldoklás óráit, perceit az ember hajlamos értéktelennek, értelmetlennek tartani. Olyan időszaknak, ami valójában nem tartozik igazán az emberi élethez. Amit, ha lehetséges lenne, legjobb lenne kihagyni, meg nem történtté tenni. Vannak, akik már az öregség gyengülő, betegségekkel teli időszakára is kiterjesztik ezt az értelmetlenséget, értéktelenséget. Tény és való, hogy korunk sikerorientált, versenyre épülő, az erőt és a szépséget, az élvezeteket bálványozó társadalma nagyon nehezen tud mit kezdeni a betegséggel, a szenvedéssel, az idős, tehetetlen korral, és főként a halállal. Szociális Otthonok és kórházak falai mögé száműzi a betegséget és az öregséget, elfüggönyözött, magányos eseménnyé teszi a halált.   

Ezzel szemben Jézus szenvedésében és halálában egyáltalán nem azt látjuk, hogy ne történne semmi értékes és értelmes dolog. Egyáltalán nem tehetetlennek látjuk a felfeszített, mozdulatlan Krisztust! Élete legfontosabb, legértékesebb tettét hajtja most végre: a megváltás nagy művére teszi rá a koronát szenvedésével, ártatlan halálával. Szavai még most is üdvösséget hoznak, meggyőznek, átalakítanak. Ennek lesz a tanújává a római százados, aki Jézus halálát látva így nyilatkozik: „Ez az ember valóban igaz volt!” Vagy másik evangélium leírása szerint: „Ez valóban Isten Fia volt.”  

Nagyon elgondolkodtató, hogy a százados, aki nyilvánvalóan mér évek óta tagja a római megszálló seregnek, már évek óta állomásozik Judeában, éppen a haldokló Jézust látva teszi ezt a hitvallást. Miért nem akkor, amikor Jézus emberileg nézve a sikerei csúcsán áll? Amikor a csodáit teszi, sok-sok ember bámulatát kiváltva ezzel? Amikor tömegeket tanít, akik szájtátva követik? Amikor jóllakatja kenyérrel emberek ezreit, akik erre királlyá akarják tenni? Nem, a százados nem ezeknek az eseményeknek hatására tartja Isten Fiának Jézust, pedig nagy valószínűséggel hallhatott róluk, szembesülhetett velük! Ő mégis a kereszten szenvedő, legyőzött, összetört, látszólag tehetetlen ember halálát látva vallja meg, hogy Isten Fiának, igaz embernek tartja azt, aki épp az imént lehelte ki a lelkét. Őt Jézus szenvedése és haldoklása győzi meg! Méghozzá azért, mert Jézus gyötrődése és halála korántsem értelmetlen eseménysor: nagyon is értékes dolgok történnek. Jézus megbocsát az őt keresztre feszítő, kivégző katonáknak: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Nem szidalmazza az őt gúnyoló tömeget, a főpapokat és farizeusokat. Nem fenyegetőzik, nem kér számon senkit. Nem fordul el kínjai közepette az Istentől, vádolva Őt, hanem utolsó szavaival is az Isten kezébe ajánlja a lelkét. Mennyországot ígér a bűnbánó jobb latornak. Vagyis mindenkivel megbékélve, mindenkinek megbocsátva, élete utolsó perceiben is másokkal törődve, másokat szeretve, és az Atya iránti töretlen bizalommal a szívében lép át a halál kapuján. Ez döbbenti meg és kényszeríti térdre a római századost, aki bizonyára sok halált látott már, de ilyet még nem!  

A végső szenvedés és haldoklás az életünk megkoronázása lehet. Ilyenkor hozzuk meg – vagy nem hozzuk meg – a végső, legfontosabb döntéseinket, mondjuk ki legnagyobb, immár visszavonhatatlan igenjeinket és nemeinket. Ekkor van lehetőségünk utoljára dönteni emberek mellett vagy ellen, Isten mellett vagy ellen! Ilyenkor rendbe hozhatunk sok mindent, de örökre el is ronthatunk mindent.

A két lator kétféle magatartásmódjában látunk is példát mindkettőre. A bal lator élete utolsó perceiben is tíz körömmel a földi életbe kapaszkodik. Csatlakozik a Jézust gúnyolókhoz, és a többiekkel együtt arra biztatja Őt, hogy szabadítsa meg magát a kereszttől! Ne csak önmagát, hanem őket, a latrokat is! Ha valóban Messiásnak gondolná Jézust, akkor sem várna tőle többet, mint lehetőséget nyomorult, bűnökkel teli földi életének folytatására. Csak még pár évet … csak néhány hónapot itt ebben a világban! Reményei földhözragadtak, nem tud többet, jobbat elképzelni ennél a világnál. Nem akarja elfogadni az őt igazságosan sújtó ítéletet, lázadozik, másokat hibáztat még ekkor is. Jézus feléje sem fordul. Nincs válasza erre a kérésre. Nincs mondanivalója ennek az embernek.

Ellenben a jobb lator egészen másképpen viszonyul földi élete utolsó perceihez. Ő elismeri bűnösségét, az ítélet jogosságát. Ő nem rövidke egérutat kér az úgyis kérlelhetetlenül lecsapó halál elől. Nem, ő sokkal többet, nagyobbat kér. Ő hisz a Jézus által meghirdetett isteni Országban. Ő az örök, boldog életet kéri ebben az Országban, noha ugyanúgy nem érdemelte azt ki, mint a társa.
És lám, Jézusnak van mondanivalója, evangéliuma ennek az embernek! Örömhíre, még a halál pillanatában is. „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a Mennyben.” Erre a reményre, erre a kérésre válaszol az Úr! Mert ez a remény nem földhözragadt: túlszárnyalja a földi élet határait! Jézus a többet akarja megadni, nem a kevesebbet! Ezért a többért, ezért a „mindenért” hal meg a kereszten. Ezt a többet, ezt a “mindent” nyerhetjük el mi is, ha Isten fiainak, igaz embernek bizonyulunk földi életünkben, de legalább a halálunkban.   

 ***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Április 3.  Nagyböjt 5. vasárnap
Olv.: Iz 43,16-21 // Zs 125; Fil 3,8-14
Evangélium: Jn 8,1-11 

Győztes római tribunus vonult peckesen légiói élén egy sziklasivatagon keresztül. Egyszer csak egy közeli barlangból egy rongyos, sovány alak bújt elő, s kiállt a keskeny ösvény szélére. „A nyomorult keresztény szekta tagja, egy olyan félőrült remete!” – suttogta a hadvezér fülébe az egyik tiszt.
A tribunus érdeklődve fogta lassabb menetre a lovát. A remete megkérdezte tőle: „Hová mégy, mi az úti célod?” „Rómába megyek, hogy diadalmenetet tartsak.” – felelte gőgösen a hadvezér. „Az mire jó?” – kérdezte a remete. „Mindenki engem fog ünnepelni, híres leszek és gazdag, még a császár is bőkezűen megjutalmaz.” „És azután?” – kérdezte a remete. „Azután valószínűleg én leszek ennek a meghódított tartománynak a helytartója. Jócskán megadóztatom az alattvalóimat, még gazdagabb leszek, s talán újabb tartományokat hódítok meg.” „És azután?” – kérdezte a remete. „Azután visszatérek Rómába, de már nem helytartóként. Hányszor előfordult már, hogy a győzelemittas, lelkes katonák császárrá kiáltották ki vezérüket! Nekem is megvan erre minden esélyem! Igen, én leszek a császár, s hatalmas sereg támogatásával foglalom el a trónom.” „És azután?” – kérdezte a remete. „Azután – beszélt tovább a tribunus ragyogó arccal – én leszek a világ ura! Nem lesz olyan birodalom, amely nekem ellenállhatna. Leigázom mind a népeket, behajtom tőlük az adót, minden eddiginél hatalmasabbá teszem Rómát, csodálatos városokat építek.” „És azután?” – kérdezte a remete. „Azután élvezem a hatalmamat, a vagyonomat. Kényelemben és jólétben fogok megöregedni, miközben mindenfelől elismerés és hódolat vesz körül.” „És azután?” – folytatta a remete kérlelhetetlenül. „Azután …azután ….” A római tribunus arca elkomorodott. Egy darabig csöndben ült a lován, majd lassan leszállt róla. Levette fejéről a babérkoszorút, a gyeplőt a kísérő tiszt kezébe adta, s követte a remetét egy közeli barlangba.  

Szent Pál ezt írja a filippieknek: „Jézus Krisztusnak a fönséges ismeretéhez képest mindent hátránynak tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintek, csak hogy Krisztust elnyerhessem és Őhozzá tartozzak.” Talán annyira értéktelen, szemétrevaló lett volna Pál korábbi élete? Egyáltalán nem. Mélyen hívő, törvénytisztelő ember volt a maga zsidó vallása szerint. A kor egyik leghíresebb zsidó hittudósától, Gamáliel rabbitól tanult. Volt becsületes, nem is rosszul kereső szakmája: sátorszövő volt. Római polgárjoggal bírt, ami keveseknek adatott meg a nem itáliai születésűek közül. Mégis szemétnek tekinti mindezt ahhoz az új minőséghez képest, ami a Jézusba vetett hit által jelent meg az életében.  

Hogyan válik valami szemétté számunkra? Úgy, hogy eljár fölötte az idő, lejár a szavatossága, elmúlik. Kiszolgálja a maga idejét, ellátja a feladatát, de mivel nem képvisel maradandó értéket számunkra, belátjuk, hogy nincs rá szükségünk többé. Igen, szemét az, ami vagy teljesen elromlott és használhatatlanná vált, vagy pedig nincs maradandó értéke, így fölöslegessé lett. Milyen keserves érzés az ember számára, ha rájön, hogy egy-egy olyan dolog, amitől a boldogságát, élete értelmességét remélte, nem más, mint értéktelen szemét! Nem elég ahhoz, hogy hosszú, vagy akár középtávon boldoggá tegye, sőt, talán még akadályozza is az igazi boldogság felé vezető úton. Minél több ilyen szemetet halmoz fel az ember az életében, minél több időt tölt ezek gyűjtögetésével és használatával, annál nagyobb a veszélye, hogy kénytelen lesz magának az életének hosszabb-rövidebb szakaszát szemétkupacnak, törmelékhalmaznak látni.  

Hiába a szuper, lassan mindentudó mobiltelefon, ha nincs kivel tartani a kapcsolatot, csak játékra és fényképezésre használja valaki. Hiába az autó, ha nem ül benne senki, aki igazán hozzánk tartozna. Hiába a végre felépült családi otthon, ha kikerül rá a tábla: „Eladó!”, mert közben szétesett a család. Igen, keserves érzés, ha az ember egy szemétkupacon üldögélve siratja értelmetlenül elszállt évtizedeit. Pedig mindez értékes is lehetne, ha alapvetően megvolna magának az életnek az emberhez méltó értelme! Ha szeretetben tudnánk élni Istennel és embertársainkkal. Ha örökre megmaradó kincseket gyűjtögetnénk elsősorban, s a múló földi élet romlandó javait csak eszközként tekintenénk az örök értékek szolgálatában. Krisztus követése, az örök élet hite, az Istenbe vetett remény és az áldozatkész felebaráti szeretet megadja életünk végleges értelmét, s megtanít a földi dolgok helyes értékelésére és használatára. Szent Pál erre ébred rá, s ezt az utat javasolja nekünk is, ha nem akarjuk, hogy minden összehalmozott javunk, életünk „termése” értéktelen szemétkupaccá váljék, ami nem képes boldogítani.   

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.