Egy lelki zarándokút, hogy a remény emberévé válhass ebben a remény nélküli világban.

Ez történt az úton

Végre elindultam. Tele vagyok örömmel, lelkesedéssel. Vidáman nézem a tájat, gyönyörködöm a természetben. Egyszer csak történik valami meglepő. Azt gondoltam, végig könnyű, sima utam lesz.De úgy látom, jönnek az emelkedők. Kezd feszülni a vádlim. Lassulok. Szaporábban veszem a levegőt. Izzadok.

Vajon, sokáig tart az emelkedő? Aztán „leesik”: de hiszen egy hegycsúcsra akarok felérni! Vágyom a gyönyörű kilátásra a hegytetőről, de kevésbé vágyom az erőfeszítésre, a küzdelemre, ami odavezet.

Amikor elindultam, megvolt bennem a lelkesedés. Aztán megyek néhány kilométert, jönnek az első emelkedők, akkor veszem észre, huh, milyen sok van még hátra. Nem is lesz ez olyan könnyű. A célt sem látom még, túl messze van. Megijedek, elbizonytalanodok. Hogy fogom én ezt bírni?

Eszembe jut Jézus üzenete: Onnét továbbmenve, Jézus Tírusz és Szidón vidékére vonult vissza. Ott a környékről közeledett egy kánaáni asszony és hangosan kérte: „Könyörülj rajtam, Uram, Dávidnak fia! A lányomat kegyetlenül gyötri az ördög.” De ő szóra sem méltatta. Erre odamentek hozzá tanítványai és kérték: „Teljesítsd kérését, hisz kiabál utánunk.” Ezt felelte: „Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.” Ám az asszony odajött, és e szavakkal borult le előtte: „Uram, segíts rajtam!” De visszautasította: „Nem helyes elvenni a gyerekektől a kenyeret, s odadobni a kiskutyáknak.” Az asszony ellentmondott: „Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a maradékból, amely lekerül uruk asztaláról.” Erre így szólt Jézus: „Asszony, nagy a hited. Legyen hát akaratod szerint.” Még abban az órában meggyógyult a leánya. (Mt 15, 21-28)

Nekem mekkora a hitem? Amikor jönnek a nehézségek, problémák, az emelkedők, akkor elégedetlenkedek, mérgelődök – mert „nem erről volt szó”? Az ÉLETHEZ hozzátartozik a küzdelem, a baj ugyanúgy, mint az öröm. A kérdés, hogyan élem meg, hogyan viszonyulok hozzá?

Kedves Zarándoktársam! Hogyan éled meg az „emelkedőket”? Volt már, amikor feladtad? Mit teszel akkor, amikor talán nagyobb erőfeszítésre van szükséged, mint ahogy gondoltad? Szoktál segítséget kérni? Kitől?

Amikor egy pillanatra tisztán láttam

Ahogy mentem a zarándokúton, kezdtem megszokni az emelkedőket, lejtőket. Edzésbe jöttem. Kezdett alkonyodni, amikor egy völgybe értem. Szinte egyik pillanatról a másikra köd borult a tájra. A nap még átsütött rajta, így egy sejtelmes, vöröses-sárga fény borított el. 

Nem szeretem a ködöt. Nem látom világosan, merre vezet az ösvényem. Elbizonytalanodom. Nem gyönyörködhetem a természet szépségében. Nem ismerem fel a jó irányt mutató turista jelzéseket sem. Kicsit bezártság-érzésem lett. Fél óra múlva hirtelen elkezdett oszlani a köd. Több fény lett. Akkor vettem észre, hogy nem messze tőlem egy szép kilátó is van egy gyönyörű, meredek sziklafal tetején, amelyet éppen megvilágítottak a nap sugarai. Akkor eszméltem rá, milyen szép helyen is vagyok. Aztán, néhány perc múlva újra beborította a köd a tájat, mint egy hatalmas paplan.

Vannak olyan pillanataim, amikor tisztán látom, mennyire áldott vagyok. Van három gyönyörű gyermekem, aranyos feleségem, van mit ennünk, egészségesek vagyunk. Van lábam, amivel el tudok menni kirándulni, van szemem, amivel láthatom a leírhatatlanul szép hegyeket. Amikor erre gondolok, hála tölt el és érzem, hogy Isten jelenlétében vagyok. Arra vágyom, hogy képes legyek úgy látni az ÉLETEM egyes eseményeit, szakaszait, ahogyan Ő látja.

Éberség. Nehéz mindig ébernek lenni, de törekedni kell rá! Ha éber vagyok, ha figyelek, ha észreveszem, mikor száll fel a köd és meg-látom az útjelzőket, felfogom, mennyire áldott vagyok és remény tölti el a szívemet!
Jó kis feladat átgondolni, hogyan tudom az éberségemet növelni. Valószínűleg azzal, ha figyelek. Figyelek Istenre, azokra a dolgokra, amelyek történnek velem. 

Kedves Zarándoktársam! Ha lehet, a nap folyamán pár percre állj meg többször is! Legalább dél körül. Tekints vissza, mi történt veled az elmúlt pár órában! Hol fedezheted fel Isten jelenlétét, munkálkodását? Mikor volt öröm, béke benned? Volt-e olyan pillanat, amikor tisztán láttad a dolgokat?
Érdemes ezt a gyakorlatot beiktatnod a mindennapjaidba!

3 stratégia, ami a legsötétebb napokban megment, reményt ad

A magyar nyelvű feliratot kapcsold be a videó alsó sávjában, a jobboldali ikonra kattintva!

Kedves Zarándoktársam!

Mi az, amit tanultál ebből a vallomásból? Mi az, ami megérintett? Hogyan tudnád ezt a 3 módszert alkalmazni a reménytelen, nehéz helyzeetekben?

Kedves Zarándoktársam!

Mi az, ami megérintett ezekből az anyagokból? Mi az, ami felidéződött benned vagy eszedbe jutott? Fontos, hogy ezeket megfogalmazd és kimond magadnak, hiszen azzal dolgod van! A legjobb, ha egy kis füzetbe ezeket le is írod!
Határozd el magad, hogy a felismeréseid után mi az, amit tenni fogsz, amin változtatni akarsz, és azt hogyan csinálod, hogyan építed be a hétköznapjaidba! Akár csinálhatsz egy megvalósítási tervet, amit beírsz a naptáradba, így nem felejtődik el!

Ha van valami, amit örömmel megosztanál velünk (felismerés, jó gyakorlat) itt a hozzászólásnál, a többi zarándoktársaddal, azt hálás szívvel fogadjunk, ugyanis sokat tanulhatunk egymástól!

Október 30. – Évközi 31. 
Olv.: Bölcs 11,23 – 12,2; Zs 144; 2Tessz 1,11 – 2,2;  
Evangélium: Lk 19,1-10 

Az öreg király, mikor érezte, hogy legföljebb néhány év maradt hátra az életéből, maga elé hívatta fiát, örökösét, s így szólt hozzá: „Fiam! Az én napjaim meg vannak számlálva. Szívesen átadnám neked az uralkodás terhét, de ezt csak akkor tudom nyugodt szívvel megtenni, ha biztosítva látom a békét határainkon, ha nem kell félnem attól, hogy halálom esetén irigy és erőszakos szomszédaink fenyegethetik az országunk nyugalmát. Kelj hát útra, s tégy meg mindent azért, hogy biztosak legyenek a határaink!” A trónörökös elindult, időt, pénzt, energiát nem kímélve hatalmas várakat építtetett a határok minden stratégiai pontján. Erődök egész sorát hozta létre, majd egy év elteltével visszatért apjához, s büszkén számolt be a tevékenységéről. Apja azonban nem volt elégedett. „Nem fiam, nem értettél meg. Ahhoz, hogy valóban hosszú távon béke legyen a birodalmunkban, a szívekben kell erődöket építeni. A te erős kőfalaidat előbb-utóbb lerombolhatják, ha nagy erővel jönnek ellenük, vagy idővel akár maguktól is romba dőlnek. Sokkal nagyobb biztonságot ad a baráti szövetségek rendszere minden erődrendszernél.” A fiú ekkor megértette, mire is gondol az idős uralkodó. Útra kelt újra, bejárta a környező országok királyi udvarait, mindenhol megkedveltette magát, kölcsönös előnyök és kompromisszumok mentén baráti szövetségeket kötött, s egy év után hazatért akkor már haldokló apjához. Amikor beszámolt utazása eredményéről, apja megnyugodva hunyta le a szemét. „Most már bátran elmehetek fiam. Jó kezekben hagyom az országot, s nem kell féltenem a népem biztonságát.”  

Az igazi erő és hatalom nem abban nyilvánul meg, hogy valaki erőszakkal maga alá gyűri a többieket, hogy minden ellenállást keményen letörve mindenben a maga érdekeit érvényesíti mások ellenében. Nem, az ilyen hatalom mindig csak ideiglenes, az ilyen erő előbb-utóbb meghajlik. A félelem szülte rend soha nem igazi rend, a megalázás által kiváltott uralkodás mindig csak látszat. Addig tart, amíg a félelem meg nem szűnik, amíg meg nem jelenik egy nagyobb erő, mely képes lesz megtörni az addigi hatalmaskodókat. Milyen gyönyörű, ugyanakkor emberi szempontból meglepő szavakkal írja le az olvasmány Isten hatalmát, és annak megnyilvánulását a világ és az emberek felé. Isten nagyságához képest minden és mindenki olyan, mint a porszem, vagy mint egy harmatcsepp, és Ő mégsem hatalmaskodik, erőszakoskodik teremtményei fölött. „Te mindenkin megkönyörülsz, mert mindent megtehetsz, elnéző vagy az emberek bűnei iránt, hogy bűnbánatot tartsanak. … Te mindent kímélsz, mert a Tiéd minden, ó életnek barátja!” Isten ereje tehát a gyengédségben, hatalma pedig az irgalomban mutatkozik meg. Csak az isteni mindenhatóság képes arra, hogy ennyire alázatos és türelmes legyen. Isten mindenhatósága a szeretetében gyökerezik, s nem tesz olyasmit, ami Isten lényegének, a szeretetnek ellentmondana. Ha pedig ez így van, akkor az emberek egymás iránti kapcsolatában sem kellene, hogy kizárja egymást hatalom és gyengédség, erő és szeretetteljes irgalom.   

Vajon Zakeust, a vámost képes lett volna-e olyan gyökeres megváltozásra késztetni bármiféle erőszak, mint amennyire megváltoztatta Jézus bizalmas szeretete, személyes odafigyelése? Ez az ember, aki tegnap még mindent megtett azért, hogy másokat becsapjon, kizsákmányoljon, ma négyszeresen kárpótolja a megkárosítottakat, s vagyona felét a szegények között osztja szét. Micsoda hatalom és erő kellett ahhoz, hogy valakiben ilyen megtérést váltson ki! Igen, hatalom és erő: a szeretet hatalma, a megbocsátás és a bizalom ereje. Istennek mindig is ez volt a stratégiája, még ha nem is olyan gyorsan és látványosan ért el eredményeket, mint az erőszak és a fenyegetés. Akik Krisztust követik, azoknak szintén ugyanezt a stratégiát kell alkalmazniuk az emberekkel való kapcsolatban. Nem kell félni attól, hogy a megbocsátás gyöngeségnek tűnik, nem kell félni attól, hogy a szeretettel és a bizalommal vissza lehet élni! Mind Jézus példája, mind az emberi történelem eseményei azt bizonyítják, hogy hosszú távon hatékonyabb a szívekben épített erőd minden kőfalnál vagy faltörő kosnál.  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD! 

Október 23. – Évközi 30. 
Olv.: Sir 35,12-14.16-18; Zs 33; 2Tim 4,6-8.16-18 
Evangélium: Lk 18,9-14  

Öregember üldögélt a faluszéli kútnál. Élvezte a késő délelőtti napsütést. Egyszer csak három asszony tűnt fel az úton, öblös kannákat cipelve, melyeket meg akartak tölteni a kútból, hogy azután a vizet hazavigyék az ebéd utáni mosogatáshoz. Mikor közelebb értek, az öreg már ki tudta venni a szavaikat is: éppen a fiaikról beszélgettek. Az első asszony így dicsekedett: „Az én fiamnak párja nincs a faluban, de nemcsak ebben, hanem hét másik faluban sem! Olyan ügyes, úgy tud tornázni, hogy nincs az a cirkuszi mutatványos, aki felülmúlná!” A második asszony ezt mondta: „Az én fiamnak meg gyönyörű hangja van. Mikor énekelni kezd, a fél utca összeszalad, csak hogy egyetlen nótáját meghallgathassa. Nem is ismerek senkit, aki szebben énekelne nála!” A harmadik asszony csak hallgatott. „Hát a te fiad?” – kérdezgették tőle. „Rendes, jószívű fiú, de nincs benne semmi különös.” – felelte végül szemlesütve. Amikor megtöltötték a kannáikat és hazafelé indultak, az öregember is feltápászkodott, hogy velük tartson. Egyszer csak egy fiú közeledett futva: amikor odaért hozzájuk, körbecigánykerekezte őket, úgy pörgött, mint az óriáskerék. „Na, ez az én fiam!” – kiáltotta az első asszony. Hamarosan odaért egy második fiú is. Már messziről hallatszott vidám nótázása, s valóban mindenki kiállt a kapujába az utcasoron, csakhogy belehallgasson a gyönyörű énekbe. „Ő meg az én egyetlenem” – dagadozott a büszkeségtől a második asszony. Végül jött egy harmadik fiú is. Illedelmesen köszönt, majd odasietett a harmadik asszonyhoz, az édesanyjához, szó nélkül kivette a kezéből a nehéz kannákat, s cipelni kezdte hazafelé. Az asszonyok odafordultak az öregemberhez: „No, mit szól a fiainkhoz?” – kérdezte egyikük. „Miféle fiakhoz? Én csak egy igazi fiút láttam.” – válaszolta az öregember.  

Milyen könnyű úgy jónak és értékesnek látszani a magunk szemében, hogy mindig másokkal hasonlítgatjuk össze magunkat, lehetőleg olyan embereket választva, akik ebben vagy abban ténylegesen alulmaradnak velünk szemben. Ha még ráadásul azt is mi választjuk meg önkényesen, hogy melyek is a fontos, jó tulajdonságok és készségek, amelyek alapján valaki értékes, valakire fel lehet nézni, akkor maximálisan meg lehetünk elégedve önmagunkkal. Ilyenkor igazából azt tesszük, amit a Giovanni Martinetti példájában szereplő céllövő, aki először lő, azután pedig szép koncentrikusan felrajzolja a céltábla köreit a lyuk köré, ahol a golyó befúródott. Így könnyű eltalálni a célt! De vajon tényleg mindig mi szabjuk meg a célt? Mi mondjuk meg, mi a jó és igaz? Tényleg attól látszunk jó embernek mások szemében is, amit mi jónak gondolunk önmagunkról? És egyáltalán: csak az emberek szemében kell nekünk jónak és igaznak lenni? Sajnos sokszor ütközünk bele a hamis önelégültségbe olyanok részéről, akiknek bizony lenne még hová fejlődnie az átlagos közgondolkodás szerint is, ami pedig nem túl igényes napjainkban.   

A jézusi példabeszédben szereplő farizeus minden bizonnyal igazat mond: ő valóban nem rabló és házasságtörő, valóban böjtöl és a legapróbb terményeiből is kiszámolja és megadja a tizedet az Úr templomának. Mégsem ő megy haza megigazultan, hanem a vámos, aki bizony az előbb felsoroltak mindegyikében alulmarad a farizeussal szemben. A vámos azonban alázatos és őszinte. Megvallja a bűneit Istennek és irgalmat kér Tőle, anélkül hogy sorolni kezdené azokat a jó tulajdonságokat, amelyek kétségtelenül benne is megvannak. A farizeusból hiányzik az alázat, a mások iránti segítőkészség és jóindulat. Még Isten örüljön, hogy ilyen nagyszerű emberek is vannak a világon, mint ő! Pedig, ha őszintén szembenézne a lelkiismeretével, neki is biztosan lenne miért a mellét vernie. Ha nem a szerencsétlen vámossal hasonlítgatná össze magát olyasféle dolgokban, amelyekben az valóban nem jeleskedik, hanem az Isten parancsait tenné maga elé mérceként, neki is volna miért bocsánatot kérnie.   

Mennyire jellemző társadalmunkban is ez a farizeusi magatartás! Érdemes megfigyelni, hogy a kedvelt televíziós show-műsorok milyen emberi képességeket, tulajdonságokat domborítanak ki és állítanak követendő példaként a közvélemény elé. Vannak teljesen kifordult értékrendet tükröző műsorok, amelyek olyan embereket, helyesebben tulajdonságokat sztárolnak, amik sokkal inkább megvetendők vagy legalábbis megmosolyognivalók lennének: akár a Mónika vagy Balázs-Show, sokak kedvenc Győzikéje, a Való Világ és hasonló förmedvények. Azonban még a magasabb színvonalú „kultúr”-műsorokban is csupán a szépség, a látvány, a zene és a mozgás, a szép énekhang vagy a jó sportteljesítmény az etalon. Pedig legyünk nyugodtan meggyőződve arról, hogy Isten ezek közül egyikre sem fog rákérdezni az ítélet napján: ezek egyikének sincs komolyabb köze az örök üdvösségünkhöz. Jézus az utolsó ítéletről szóló beszédében inkább ilyen dolgokat sorol: „Éhes voltam és ennem adtatok, szomjas voltam és innom adtatok, ruhátlan voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok stb. stb.”  
Vagyis az embertárs iránti nagylelkű és áldozatkész szeretetre helyezi a hangsúlyt, amelynek a legkisebbek (a saját szemünkben legkisebbek!) iránt is meg kell nyilvánulnia. Más helyen pedig így tanít Krisztus: „Ti legyetek olyan tökéletesek, mint a ti Mennyei Atyátok!” Nos, ehhez a szinthez képest mindannyiunknak van némi elmaradása! Ha ezt a célt tűzzük magunk elé, vagyis Istenhez, illetve az Ő megtestesült szent Fiához mérjük magunkat, akkor mindjárt visszafogottabbá válik az önelégült dicsekvés.   

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD! 

Október 16. – Évközi 29. 
Olv.: Kiv 17,8-13; Zs 120; 2Tim 3,14 – 4,2; 
Evangélium: Lk 18,1-8 

Egy jóhírű, felkapott menedzser épp egy rendkívül fontos tárgyalásra sietett. Most is rohant, mint mindig, ezért az utolsó pillanatokban ért az irodaházhoz. Nem számolt azonban a parkolási nehézségekkel. Hiába körözött márkás autójával, egyetlen szabad parkolóhelyet sem talált. Tudta, hogy még néhány perc, és menthetetlenül elkésik. Ki tudja, lehet, hogy azok a nagy fejesek egy percet sem lesznek hajlandók várni rá. Egyre idegesebben rótta a köröket az irodaház környékén. Kétségbeesésében imádkozni kezdett. „Istenem, ha találok szabad helyet, esküszöm, hogy minden vasárnap elmegyek a misére!” Nem történt semmi. Tovább imádkozott: „Ígérem, Uram, hogyha felszabadítasz egy parkolót az autómnak, minden hónapban rendesen meg is gyónok és megáldozok.” Továbbra sem akadt hely. A menedzser így fohászkodott: „Istenem, kérlek, segíts! Ígérem, ha végre le tudok parkolni, minden nap olvasom a Bibliát és nem hagyom ki az esti imát!” Egyszer csak három méterrel előtte egy autó elhagyta a parkolót, ő pedig azonnal befarolt a helyére. Megtörölte izzadt homlokát: „Istenem, akkor nem is zavarnálak tovább, épp találtam egy szabad helyet!”   

Az imádság az ember pótolhatatlan, állandó kapcsolata az Istennel, nem pedig valamiféle babonás ráolvasás. Milyen fájdalmas jelenség, hogy sokan attól teszik függővé az úgynevezett „hitüket”, hogy Isten mennyire teljesíti az olykor-olykor, nagy ritkán, különleges szükséghelyzetekben eléje tárt kéréseiket, kívánságaikat. Mintha Isten valamiféle kívánság teljesítő automata lenne, az ima pedig a bedobott aprópénz, aminek fejében máris ki kéne pottyannia a gépből a megrendelt dolognak.   

A mai szentírási olvasmányok egyértelműen bemutatják, hogy Istennél nem talál süket fülekre az emberi könyörgés, Ő meg tudja és meg is akarja adni azt, ami teremtményei javára szolgál. Azonban az imádságnak kitartónak és hűségesnek, állandó jellegűnek kell lennie. Nem mintha Isten a „mennyiségtől” tenné függővé kéréseink teljesítését. Sokkal inkább azért, mert csak a hűséges, állandó kapcsolatot kifejező imádság teszi lehetővé az ember számára, hogy „meghallgassa Istent”, vagyis felismerje, megértse, elfogadja az Ő akaratát. A dolog ugyanis pont fordítva működik Isten és ember kapcsolatában, mint ahogyan sokan képzelik: nem mi emberek vagyunk jogosultak rákényszeríteni az akaratunkat Istenre, hanem Isten akaratának kell érvényesülnie a mi életünkben. Az imádság nem elsősorban arra szolgál, hogy felsoroljuk Istennek a kívánságainkat, amiket aztán majd számon kérhetünk rajta, hanem inkább arra, hogy mi „hallgassuk meg” Őt, keresve és elfogadva azt, amit valóban adni akar nekünk, s megértve azt, hogy mit vár tőlünk. A babona és az őszinte vallásosság között épp ebben áll a különbség. A babonás ember mindenféle praktikákkal rá akarja kényszeríteni akaratát a természetfölötti erőkre. A vallásos ember pedig aláveti akaratát az Isten irányításának, tudva azt, hogy semmi jobb, semmi boldogítóbb nem történhet vele annál, mint amit az Isten akar. Mennyire fontos lenne megértenünk ezt a lényeges különbséget, s ennek fényében átgondolnunk imaéletünket!   

Az imádság Isten és ember kapcsolatának építéséről, elmélyítéséről szól, nem pedig egy egyoldalú kívánságlista benyújtásáról. Ha személyesen megismertük Istent, eljutottunk az iránta való szeretetteljes bizalomra, csak akkor nem lesz számunkra botrány, ha lesznek kéréseink, amelyek úgymond „nem nyertek meghallgatást”. Mert ez elkerülhetetlen. Istennek nem „kötelessége” megadni mindent, amit kérünk és akkor, amikor kérjük. Számos esetben előfordul, hogy olyasmire vágyakozunk, ami nem válna javunkra, főleg nem szolgálná az üdvösségünket. Az is előfordul, hogy bizonyos kéréseink teljesülése másoknak okozna kárt, vagy hosszabb távon akadályozná Isten terveinek megvalósulását. A valódi imaélet arra szolgál, hogy az ember akkor se keseredjen el, akkor se veszítse el élete értelmét, ha valamilyen, számára éppen fontos kérése, óhaja nem teljesül. A valódi imaéletből nem hiányozhat az Istenre figyelés, Isten szabad szeretetének elismerése. Annak elfogadása, hogy a gyeplő bizony az Ő kezében van, nem a miénkben, s Ő tudja, melyik a helyes irány. Igazából erre az imádságból merített, imádság által táplált bizalomra irányul a fájdalmas kérdés, amit Jézus a mai evangélium utolsó mondatában feltesz. Nem az a kérdés, hogy Isten meghallgatja-e kéréseinket, meg akarja és meg tudja-e adni azt, ami valóban örök boldogságunkat szolgálja. Ez egyértelmű. A kérdés inkább az ember hozzáállása Istenhez. „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, vajon talál-e hitet a földön?”   

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD! 

Október 09. – Évközi 28. 
Olv.: 2Kir 5,14-17; Zs 97; 2Tim 2,8-13; 
Evangélium: Lk 17,11-19 

A szokásos vasárnap délelőtti események zajlottak a családban. Az apa elterpeszkedett a fotelban és az újságjait lapozta át. A gyerekek a számítógép előtt ücsörögtek, össze-összekapva azon, hogy most épp ki játszik rajta. Az anyuka meg kint csörömpölt a konyhában az edényekkel. Egyszer csak felhangzott a jól ismert jelszó: „Kész az ebéd, üljünk asztalhoz!” Mindenki fölpattant, s kisorolt szépen a konyhába, helyet foglalva a megszokott székén. Amikor azonban leemelték a levesestálról a fedőt, abban csak egy rakás illatozó szénát találtak. Megdöbbenésükben egymás szavába vágva tiltakoztak a gyerekek és az apuka: „Hát ez meg itt mi? Hol a kaja?” Az anyuka csak szomorúan mosolygott: „Mit vagytok meglepődve? Úgy vettem észre, nem fontos, hogy mit esztek, hisz évek sora óta egyetlen szóval sem fejeztétek ki, hogy hálásak lennétek azért, hogy nem nyers szénát kell rágcsálnotok.”  

A 10 leprás története az evangéliumban fájdalmasan rávilágít arra a tényre, hogy milyen nehezen tudunk mi emberek köszönetet mondani a velünk történt jókért, a kapott ajándékokért. A tíz meggyógyult betegből csak egy tér vissza, hogy megköszönje Jézusnak a vele történt csodás eseményt. Nemcsak Jézus korában lehettek hiányosságok ezen a területen: napjainkban talán még kevésbé jellemző a hálás lelkület. Vajon miért?   

Egyik oka talán az a téves, mégis elterjedt mentalitás, mely szerint:  
”elég vagyok én önmagamnak! Meg tudom oldani a gondjaimat egyedül is, meg tudom szerezni magam is azt, amire igazán szükségem van! Nem szorulok én rá senkire!” 
Egy darabig élhet, gondolkodhat így az ember, de az óhatatlanul bekövetkező problémák előbb-utóbb úgyis rádöbbentik, hogy mennyire helytelenül látja önmagát. Mindenki beleütközik olyan kihívásokba, amelyeknek egyedül nem tud megfelelni. Sajnos nem kevés tragédia történik manapság is egyénekkel, családokkal, egész falvakkal, sőt népcsoportokkal, amelyek rámutatnak az ember gyöngeségére, kiszolgáltatottságára. Sok ember, akik látszólag jórészt saját erejükből, önnön képességeik felhasználásával megteremtették az alapvető életfeltételeket, most teljes egészében másokra szorul, mások ajándékozó szeretetétől függ. Nem vagyunk elegendőek önmagunknak! Egyikünk sem képes mindent előteremteni vagy megtartani, amire valóban szüksége van.   

A hálátlanság másik oka az a még elterjedtebb meggyőződés, ami kifejezetten a modern individualista és fogyasztói társadalom velejárója: „én megérdemlem” mindazt a jót, amit másoktól kapok. Nekem „jogom van” arra, hogy mindenkitől mindent megkapjak, hogy engem mindenki körül ugráljon. Aki így gondolkodik, annak persze eszében sincs köszönetet mondani semmiért, legföljebb felháborodik akkor, ha mégsem az történik, amit ő akar, ha mégsem teszik eléje tálcán azt, amit éppen szeretne.  

Legkönnyebben éppen azokkal szemben mulasztjuk el kimondani a köszönet szavait, akik a legközelebb vannak hozzánk, akikkel a legtöbbet vagyunk együtt, következésképp, akiktől a legtöbb jót kapjuk. Igen, leggyakrabban elfelejtjük Istent, valamit a közvetlen családtagjainkat, feleségünket, férjünket, szüleinket, gyermekeinket. Talán úgy gondoljuk, hogy a világ legtermészetesebb dolga, hogy ők mindent megtesznek értünk, végül is ez a kötelességük!   

Aki köszönetet tud mondani mindenért, az ajándéknak él meg minden jót, ami vele történik. Megajándékozottnak lenni pedig mindig öröm! A megajándékozott ember nemcsak azt veszi észre, amit kap, hanem észreveszi mögötte a másik embert is, aki szereti őt, aki áldozatot hoz érte. Ez tölti el igazán örömmel a szívét.  

Ha kinyilvánítjuk a hálánkat mások felé, ez azért is lehet örömforrás, mert ezzel lehetőséget adunk a vele való személyes kapcsolat továbbfejlődésére, elmélyülésére. Ha köszönetet mondunk valakinek valamiért, akkor nem fejeződik be a kapcsolatunk azzal, hogy kaptam tőle valamit, hanem továbbléphetünk, újra és újra örömet szerezhetünk egymásnak. Milyen sokszor megtapasztalhatták ezt az ünneplő házasok az együtt töltött évtizedek során! Megtapasztalhatjuk azonban mindannyian, ha azonosulunk annak a meggyógyult leprásnak a cselekedetével, aki egyedül is visszatért Krisztushoz, hogy hálát adjon neki.  

 *** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD!