Június 26. Évközi 13. vasárnap 
Olv.: 1Kir 19,16b.19-21 // Zs 15 // Gal 5,1.13-18; 
Evangélium: Lk 9,51-62 

Egy utazó éjszakára egy kolostorba kéredzkedett be. A kolostor apátja barátságosan fogadta, még a szobájába is meginvitálta egy kis beszélgetésre. Az utazó igen ledöbbent, amikor belépett a szerzetes apró cellájába. Fel volt készülve rá, hogy igen egyszerű lesz a berendezése, na de ennyire??! Egy fa priccs szalmazsákkal és pokróccal, egy zsámoly, egy faragatlan asztal, s mindössze egy deszka felkötözve polcnak, amin a Biblia és még néhány könyv árválkodott. Nem is állhatta meg a vendég, s rákérdezett a szerzetestől: „Atyám, hogy lehetséges, hogy csak ennyi holmija van? Hogy lehet így élni?” Az apát így felelt: „Ami azt illeti, nálad sincs sok minden, fiam.” „Igen, de én úton vagyok.” – felelte az utazó. „Én is fiam.” – mondta a barát. „Én is csak átutazóban tartózkodom a Földön.”  

Nem csak akkor nélkülözi az ember a szabadságot, amikor erőszakkal korlátozzák. Akadályozhatják a szabadságunkat az életünkben felhalmozott anyagi dolgok is, amiktől nem tudunk elszakadni. Akadályozhatják a hagyományok, szokások, amikhez ragaszkodunk, a csordaszellem nyomása. Akadályozhatják a múltbeli tapasztalataink, másokkal szembeni előítéleteink, amelyeket tévedhetetlennek hiszünk.  

Nyilván, hogy a megélhetésünkhöz vagy életünk kényelméhez szükséges anyagi értékek, az örökségül kapott, személyiségünket, kultúránkat formáló szokások, a múltban szerzett tapasztalataink nem önmagukban rosszak. Mindezek legtöbbször jók és szükségesek is. Mikor akadályozzák hát a szabadságunkat? Akkor, ha a szeretet korlátjaivá válnak, s így megakadályozzák, hogy osztatlan szívvel teljesítsük az életünk alapküldetését. Az igazi szabadság nem akkor érvényesül, amikor az ember abban az értelemben „csinálja azt, amit akar”, hogy össze-vissza dönt, sokszor saját magának is ellentmondva az éppen aktuális hangulata, kénye-kedve szerint. Semmire nem tud nemet mondani, ami kicsit is vonzza. Az igazi szabadság ott jut érvényre, ahol az ember valóban „azt csinálja, amit akar”, vagyis hűségesen kitart amellett, aki vagy ami mellett elkötelezte magát, nemet tud mondani mindarra, ami elfordítaná hivatásának teljesítésétől.  

Így válik érthetővé, amit Szent Pál mond a mai szentleckében: „Szabadságra kaptatok meghívást, csak ne éljetek vissza vele a test javára!” Akkor vagyunk igazán szabadok, ha azt tesszük, ami valóban a hivatásunk, s így a boldogság, a kiteljesedés felé halad az életünk. A szabadság útja tehát: felismerni a hivatást, s annak vonzásában élni. Így „igent mondva” könnyebben tudunk „nemeket” mondani, elszakadni attól, ami akadályoz. Erre az elszakadásra sokszor szükség is van, hogy valóban annak éljünk, ami az életünk értelme.  

Elizeus: Amikor Illés próféta meghívja és utódjává teszi, elszakad addigi életétől, a szó valós értelmében felszámolja azt. Feldarabolja az ekét, amivel addig szántott, s megfőzi rajta az ökröket, talán egész vagyonát, s szétosztja. Ezzel is kifejezi, hogy egészen új útra indul és teljesen ennek az útnak akarja szentelni az életét.   

Az evangéliumban Jakab és János a zsidó hagyományok, konvenciók rabjai: a szamaritánusokkal való ősi ellentét fogva tartja őket, s nem hagyja szeretni. A szamaritánusok szerint nem csak Jeruzsálemben, az egyetlen templomban lehet áldozatot bemutatni és imádni Istent, hanem az ő szent helyükön, a Garizim hegyén is. Ez súlyos eretnekség a zsidók szemében. Ráadásul most épp a szamaritánusok élezik ki a feszültséget, amikor nem adnak szállást a Jeruzsálembe tartó galileai zarándokoknak. Az apostolok számára épp a zsidó valláshoz és nemzeti érzéshez való ragaszkodásból következik a teljesen természetesnek, helyesnek tartott reakció: „Hívjuk le rájuk a villámot, hogy elpusztítsa őket!”. Jézus azonban figyelmezteti őket a helytelen lelkületre, s rámutat arra, hogy nem a pusztulásukon, hanem a megmentésükön kell fáradozniuk. Mekkora szabadság a gyűlölettől, az előítéletektől!  

Szinte embertelenül keménynek, a szabad akaratot semmibe vevőnek tűnnek Jézus követelményei azokkal szemben, akik a követésére jelentkeznek. Aki követni akarja Őt, az „ne tekintgessen hátrafelé”, hanem engedjen a vonzásnak. Valójában éppen a szabad döntés megerősítését, az abban való kitartást segítik Jézus követelményei. Ha fontosabb az odú vagy a fészek melege, kényelme, ha fontosabb az eddigi környezet és életforma, mint az újonnan felismert igazi életcél vonzása, akkor nem fogunk rálépni a feléje vezető útra. Bizony, sokan toporognak hosszan, vagy talán élethossziglan az útjuk elején, s nem tudják megtenni azt a döntő első lépést, ami elszakadást jelentene az eddigi életformától, amiről pedig már tudják, hogy nem kielégítő, nem ez az igazi.  

Persze, hogy a valami megszokottal való szakítás az mindig bizonytalanságot is jelent. Azonban az ember biztonságát hosszabb távon nem az anyagi javak, nem a testi kényelem és jólét adják meg, hanem az a tudat, hogy a „helyemen vagyok és azt teszem, ami a boldogságomat szolgálja”. Vagyis épp a hivatás felismerése és hűséges teljesítése adja meg az ember biztonságát. A mai fiatalok bizonytalansága, ami már szinte kétségbeejtő méreteket ölt, nem anyagi eredetű, hanem éppen az elköteleződés hiányából fakad.  

Minden ember alapküldetése: Krisztust követni. Ez pedig az Isten és az embertársaink áldozatkész, hűséges szeretetét kívánja meg tőlünk. Ez a küldetés adja életünk értelmét, s aki a szeretet vonzásában élve felül tud emelkedni az anyagiasságon, a kényelmességen, az előítéleteken, negatív tapasztalatokon, a csordaszellem önző nyomásán, az megtapasztalja az igazi szabadságot.  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Június 19. Úrnapja 
Olv.: Ter 14,18-20 // Zs 109 // 1Kor 11,23-26; 
Evangélium: Lk 9,11b-17 

Egy hét-nyolcéves kislány piros orra tapadt oda az ékszerész kirakatának üvegéhez. Bámulta, bámulta a szebbnél szebb nyakláncokat, gyűrűket, karpereceket, majd egyszer csak felderült az arca, s már lépett is be az ékszerboltba. Az idősebb, szemüveges tulajdonos mosolyogva pillantott a meglehetősen szegényesen öltözött kislányra: „Mivel szolgálhatok neked?” – „Azt a gyönyörű kék köves nyakláncot szeretném!” – válaszolta a kislány. „Nono! – húzta fel a szemöldökét az ékszerész – aztán pénzed van-e rá?” A kislány csillogó, gyűrött papírdobozt húzott elő a zsebéből. Tartalmát kiöntötte a pultra. Egy nagy halom aprópénz, néhány kis címletű papírpénz és színes kavicsok voltak benne. „Ez mindenem. Évek óta gyűjtögetem. Ennyi elég lesz?” – kérdezte. „Tudja, a nővéremnek lesz a nyakék. Pont olyan csodálatos kék szeme van, mint ez szép kő. Ő még csak tizenhat éves, de ő gondoskodik rólam és még három kistestvéremről. Anyánk két éve halt meg, apánkat sosem ismertük. A nővérünk mindent feladott, hogy elláthasson minket. Nem tanulhatott tovább, éjt nappallá téve dolgozik értünk. Amikor otthon van, akkor is szüntelenül mos, főz, takarít, és még esti mesét is ő mond nekünk. Az ékszerész szeme elködösödött. „Persze, elég lesz rá a pénzed!” – felelte. Majd szép díszdobozba csomagolta a nyakláncot, s óvatosan átadta a kislánynak. Néhány óra múlva egy sovány, törékeny, fáradt arcú kamaszlány lépett az ékszerboltba. Ahogy az ékszerészre nézett, kék szemének pillantásából a férfi rögtön sejtette, ki is lehet. A lány letette a dobozt és a benne lévő nyakláncot a pultra. „Itt vásárolták ezt a nyakéket?” – kérdezte. „Igen, innen való.” – felelte az ékszerész. „És mennyibe került?” – kérdezte aggódva a lány. „Az árak nálam bizalmasak. Csak a vevőre és rám tartoznak.” – válaszolta a férfi. „De az én kishúgomnak semmiképp nem lehetett annyi pénze, hogy ezt kifizesse. Inkább visszahoztam, nehogy akaratlanul megkárosítsuk.” Az ékszerész azonban szó nélkül újra becsomagolta a nyakláncot és átadta a lánynak: „Ne aggódjon, az ön kishúga kifizette. A legnagyobb árat adta érte: mindent odaadott, amije csak volt.”  

Amikor Isten tesz valamit az emberért, azt sohasem nélkülünk teszi. Mindig bevon bennünket a saját boldogságunkat, kiteljesedésünket szolgáló tervébe. Ennek egyik legcsodálatosabb jele, misztériuma az Oltáriszentség. Jézus a kenyér és a bor színében adja nekünk az Ő Testét és Vérét, ahogyan a mai ünnepen különösen is megemlékezünk róla. A kenyér és a bor pedig két alapvetően emberi valóság. Részben azért, mert az ember alkotásai, részben pedig azért, mert szinte a történelem kezdetei óta az ember legalapvetőbb szükségeit, éhét és szomját enyhítő leggyakoribb, legismertebb táplálékokról van szó. Nem véletlenül emlékezünk meg a felajánlási imában minden szentmisében arról, hogy a kenyér és a bor a „a föld termése és az emberi munka gyümölcse”. Belőlünk, tőlünk való. Ugyanakkor amivé lesz, az már nem magyarázható az emberből. Az örök élet kenyere és lélek halhatatlanná tevő itala, Krisztus Teste és Vére lesz, ami már csakis Isten ereje, személyes cselekedete révén válik lehetségessé. Isten áldása, szeretete mérhetetlenül többé teszi, megsokszorozza az értéket annak, ami pusztán emberi.  

Ezt látjuk a mai evangéliumban, a kenyérszaporítás történetében is. Jézus, ha képes arra, hogy öt kenyérrel és két hallal több ezer embert jóllakasson, vajon nem tudott volna a semmiből is ételt teremteni az éhező sokaságnak? Dehogynem! Azonban mégis igényli azt a keveset, amit övéi adni, felkínálni tudnak. Kéri az ember erőfeszítését, áldozatát, hogy azt áldhassa meg és növelhesse végtelen értékűvé. Ha az ember azt a keveset, amit adni, tenni tud, teljes szeretettel átadja, felajánlja Istennek, nem kell félnie a jövőtől. Isten gondoskodik gyermekeiről, de ezt nem nélkülünk akarja tenni. Akarja, hogy az Ő végtelen szeretetének kiáradásába bekapcsolódjon a mi szeretetünk is. Áldozatát gazdagítsa a mi áldozatunk is. Ezt a csodálatos titkot ünnepeljük Úr Napján, Jézus szentséges Testének és Vérének ünnepén.   

Milyen sokszor úgy várják emberek Isten segítségét az életük problémáinak megoldásában, például anyagi gondjaik, vagy kapcsolati nehézségeik orvoslásában, hogy ők maguk semmit sem tesznek ezért! Még a hitre való eljutást vagy a hit megőrzését is sokan csak Istenre akarják rábízni anélkül, hogy ők maguk bármit is tennének a vallásosságuk megerősödése vagy megmaradása érdekében. Csodára, természetfölötti beavatkozása számítanak. Isten kész is segíteni rajtuk, de nem nélkülük akarja ezt tenni. Nem szabad semmittevésbe, mozdulatlan reménytelenségbe visszahúzódni! Mutassuk meg az Istenbe vetett hitünket azzal, hogy bármennyire kevésnek, elégtelennek tűnik is, mindig megtesszük, ami tőlünk telik. Ahogyan a tanítványok, akik odaadták Jézusnak az öt kenyeret és a két halat, holott ezrek tolongtak körülöttük éhesen, s ők maguk is éhesek voltak. Vagy mint az a kislány, aki töretlenül bízott abban, hogy évek alatt összegyűjtögetett vagyonkája elég lesz a legszebb nyakláncra, amit életében látott. Higgyünk abban, hogy Isten megsokszorozza erőinket, megáldja a képességeinket, de soha ne feledjük el, hogy nem akar kihagyni bennünket saját boldogságunknak és embertársaink boldogságának munkálásából!  

 *** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Június 12. Szentháromság vasárnapja 
Olv.: Péld 8,22-31 // Zs 8 // Róm 5,1-5 
Evangélium: Jn 16,12-15 

Egy tinédzser elkeseredetten panaszkodott Mark Twain-nek, a híres írónak: „Rettenetesek a szüleim. Főleg az apám, akivel egyáltalán nem értjük meg egymást! Állandóan veszekszünk. Begyöpösödött agyú! Még csak fogalma sincs a modern életről! Kibírhatatlan a helyzet! Az lesz a legjobb, ha elköltözöm otthonról, amint tudok!” Az író így válaszolt: „Fiatal barátom! Mélyen átérzem a helyzetét. Tudja, amikor tizenöt éves voltam, az apám ugyanilyen lehetetlen alak volt: műveletlen, berozsdásodott, önző! Azonban legyen egy kis türelemmel! A szülők nagyon lassan fejlődnek, de azért idővel megváltozhatnak! Tíz évvel később, amikor huszonöt éves lettem, már annyira jutott az apám, hogy néha egész értelmesen el lehetett beszélgetni vele. Amikor harmincöt éves voltam, már alig-alig voltak problémáink vagy vitáink egymással. Most pedig, hogy negyvenéves is elmúltam, akár hiszi, akár nem, az én öreg, fehér hajú apámhoz fordulok a legszívesebben tanácsért, ha valamilyen segítségre van szükségem. Látja, így megváltozhatnak a szülők, ha kellő türelemmel vagyunk hozzájuk!”  

Biztos, hogy a szülő változott meg az idők során az iménti példában? Nem inkább a gyermek? A mai evangéliumban Jézus azzal indokolja a Szentlélek Isten kiárasztását a világba, hogy Ő maga nem mondhatott el mindent az embereknek, mert nem voltak még elég erősek hozzá. A megígért Szentlélek megtanít majd bennünket mindenre és eszünkbe juttat mindent, amit Jézus hirdetett korábban. A Mester azt is kihangsúlyozza, hogy amit a Szentlélek majd hirdetni fog, azt abból veszi, ami Jézusé és az Atyáé: vagyis nem fog forradalmian új, a meghirdetett evangéliumhoz képest egészen más dolgokat hozni. Ha viszont ez így van, ha a Szentlélek olyan dolgokat mond, mint korábban Krisztus, akkor miért van szükség Őrá? Miért nem mondott el mindent Jézus kellő részletességgel, s miért nem elég, ha egyszer elmondta? A válasz nagyon egyszerű: azért, mert az isteni kinyilatkoztatás emberekhez szól. Emberekhez, akik nincsenek egyszer s mindenkorra „készen”, hanem fejlődnek, bontakoznak egyénileg és társadalmilag egyaránt.  

Ki ne küzdött volna még azzal a kérdéssel emberi kapcsolataiban, hogy „Meg kell mondani, de mikor és hogyan? Mondjuk meg, de hogyan, hogy meg is értse?” Bizony, az ember nincs felkészülve egyformán az élete minden pillanatában bizonyos válaszokra és magyarázatokra. Ugyanígy igaz ez az egész emberi társadalomra is: a történelmi, kulturális fejlődés nem hagyható ki a képből. Isten, aki tiszteletben tartja az ember szabadságát és képességeit, tudja ezt. Ahogyan a szülő sem egyforma mélységű és teljességű válaszokat ad gyermeke egy-egy kérdésére különböző életkorokban anélkül, hogy hazudna, úgy Isten is egyre jobban megmagyarázza, megérteti a kinyilatkoztatást az emberiséggel a történelem során.  

Mi szükséges ehhez a folyamatos, egyre mélyebb megmagyarázáshoz, megértetéshez? Állandó kapcsolat. Ha szülő és gyermek, férj és feleség, barát és barát között nem szakad meg a kapcsolat, akkor megadják egymásnak a lehetőséget arra, hogy idővel jobban megértsék a másiknak egy-egy korábbi döntését, szavát, cselekedetét. Isten is arra törekszik, hogy folyamatosan kapcsolatban legyen az emberiséggel.  

Amikor ma a Szentháromságot ünnepeljük, akkor Istennek azt a velünk való folyamatos kapcsolatát is ünnepeljük: azt, hogy a történelem kezdeteitől mindmáig keresi, szereti az embert és nem szűnik meg az igazságra tanítani. A kinyilatkoztatás három korszakát szokás a teológiában egy kis leegyszerűsítéssel az „Atya, a Fiú és a Szentlélek korszakainak” nevezni. A teremtéstől kezdve a Messiás eljöveteléig elsősorban az Atyával találkozunk: a teremtő és gondviselő Istennel, aki a kiválasztott embereken keresztül megkezdi az emberiség tanítását, formálását. A Jézus születésétől mennybemeneteléig tartó időszakot, a megtestesülés és a megváltás évtizedeit nevezhetjük a Fiú korszakának, amikor maga az emberré lett Isten élt közöttünk, szólt hozzánk, s ezzel az isteni kinyilatkoztatás Jézusban elérte csúcspontját. A mennybemenetelt követően a Szentlélek kiáradásával pedig kezdetét vette a Szentlélek korszaka, amely azóta is tart.  

Isten működése ebben a világban az első Pünkösd óta a Szentlélek tevékenységében érhető utol. Ő az, aki megőrzi az evangélium hirdetőit az igaz tanításban, s minden korban lelkesíti, ösztönzi a hívőket Krisztus követésére. Ő az, aki az egymást követő kulturális, társadalmi korszakokban mindig segít értelmezni és megélni ugyanazokat a keresztény igazságokat, alkalmazva azokat a mindig új kihívásokhoz. Az Ő segítségével tud az Egyház válaszokat adni az emberiség újabb és újabb kérdéseire, problémáira anélkül, hogy eltérne az evangéliumi alapoktól. A Lélek támasztja minden korban Isten barátait, a szenteket, akik hősies krisztuskövetésükkel példát adnak a lanyhulóknak. Ő tartja ébren a szentségekben Krisztus örök érvényű tetteit, ajándékait. Lényegében ugyanazt mondja és teszi, mint az Atya és a Megváltó Krisztus, de egyre jobban kibontva és megértetve az isteni kinyilatkoztatást az emberekkel a szüntelenül változó világban.  

Természetesen a háromszemélyű Egy Isten nem szűnik meg tökéletes egység lenni egyik korszakban sem. Mind az Atya, mind a Fiú, mind a Szentlélek együttműködik a teremtésben, a gondviselésben, a megtestesülésben, a megváltásban és a hit hirdetésében, ébren tartásában is. Azonban az emberiség történetének és az egyes emberek életének más-más korszakaiban Isten mégis mindig valamelyik Személye által nyilvánul meg, közeledik az ember felé, hogy megértesse és megszerettesse Önmagát vele. Legyünk hálásak a Szentháromság Egy Istennek ezért a figyelmes, emberi mivoltunkat, fejlődésünket tekintetbe vevő szeretetéért, s kérjük az Ő kegyelmét, hogy soha ne utasítsuk el közeledését, mindig nyitottak legyünk a mindennapokban a Vele való találkozásra!  

 *** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Június 5. Pünkösd ünnepe 
Olv.: ApCsel 2,1-11 // Zs 103 // 1Kor 12,3b-7.12-13; 
Evangélium:  Jn 20,19-23 

A híres szívspecialista orvos komoly műtétre készült. Több kollégája is segédkezett neki. Egyikük, aki most műtött együtt először a professzorral, csodálkozva látta, hogy az operáció előtt keresztet vet és elmélyülten imádkozik. Amikor a szívspecialista befejezte az imát, az új kolléga kissé gunyorosan megkérdezte: „Ennyire nem bízol magadban, a szaktudásodban, hogy Istenhez kell fordulnod kisegítésért? Nem gondoltam volna!” A professzor azonban így válaszolt: „Bízom én abban, amit tanultam, amit tudok, de az önmagában még kevés. Annyi de annyi váratlan dolog jöhet közbe és jött is már közbe, amit nem én okozok, nem én irányítok. Éppen ezért operáció alatt annyira közel érzem magam Istenhez, hogy soha nem tudom, hol végződik az én szaktudásom és hol kezdődik az Isten működése.”  

Az emberi élet, a világon minden fejlődő, alakuló élet az Isten és az ember együttműködésének a műve. Ezt az együttműködést biztosítja Isten részéről a Lélek, a halk szavú, szinte észrevétlen, mégis annyira nélkülözhetetlen Szentlélek. A keresztény hit szerint minden már megfogant emberi testbe a lelket maga az Isten teremti bele, személyes, egyéni teremtő aktussal. Az emberi léleknek ez a teremtése a Szentlélek által történik, ahogyan a Biblia írja: Isten maga leheli bele az élet leheletét, lelkét a Föld porából, anyagából formált emberbe. Azonban nemcsak az ember személyes, egyéni élete, hanem a közösségi élet minden formája, a társadalmi, egyházi élet megnyilvánulásai is a Szentlélek által lehetnek egészségesek, gyümölcsözőek. Az élet, akár a személyes, akár a közösségi, a maga teljességében kiszámíthatatlan. Nem lehet előre megtervezni. Lehetnek, sőt kellenek is előzetes tervek, elképzelések, de a valóság legtöbbször kisebb-nagyobb mértékben másként alakul. Ki az, aki kézben tudja tartani a dolgokat, maradéktalanul irányítani képes az élet alakulását? Mi emberek biztosan nem. Sem a sajátunkét, sem a gyermekeinkét, családunkét, városunkét, egyházunkét. Akkor alkudjunk meg a teljes bizonytalansággal, érezzük magunkat és szeretteinket a véletlenek játékszerének? Nem! Bátran higgyünk abban, hogy valaki igenis kézbe veszi és kézben tartja minden élet alakulását! Ha akarjuk és hagyjuk, akkor Isten Szentlelke irányítja a létünket az igazi boldogság felé.  

Rendkívül fontos egy-egy házaspár, család, de az egész emberiség számára a születés eseménye, az élet első csodája! Ki ne érezné meg egy-egy kisgyermek születésekor, hogy mennyire kevés ehhez a pusztán emberi erő, képesség! Ugyanúgy sír fel, mint a többi milliárdok, mégis egy új hang szólal meg általa: egy korábban soha nem hallott hang, egy korábban soha nem látott, személyes élet! A születés pillanata teli van új ígéretekkel, teli lelkesedéssel, az indulás örömével. Pedig a jövő bizonytalan, kiszámíthatatlan. Mégsem kell, megijedni, hanem rá lehet és rá kell bízni az új kis életet minden élet Urára, Alakítójára, a Szentlélekre!   

Nemcsak az egyes emberek létének kezdetén és lefolyásán munkálkodik és őrködik a Szentlélek, hanem a közösségekén is. A Pünkösd az Egyház születésnapja. Isten csodás tette, a Szentlélek eljövetele által születik meg a Krisztusban hívő emberek első gyülekezete, s utána mind valamennyi. Az egyház egész útja az Isten és az emberek együttműködése során valósul meg.   

A születésnap mindig a visszagondolás, a megtett útra való rácsodálkozás ideje. A születésnap ugyanakkor nemcsak a visszaemlékezés ideje, hanem az új lelkesedésé, a folytatás iránti elkötelezettségé is. Legyen ez a Pünkösd mindnyájunk számára az élet ünnepe: az egyház életéé, a mi saját kisebb-nagyobb plébániáink, közösségeink életéé! Kérjük a Szentlelket, hogy mindig öntsön friss lelkesedést a szívünkbe, s erős elhatározást, hogy nyitottak akarjunk maradni minden tervünkben, kezdeményezésünkben az Ő meglepetéseire, sugallataira!  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

ÁLDÁS ÉS KEGYELEM
EZ A MAI LELKI NAP TÉMÁJA, GONDOLATA

„Nagyon kevesen fogják fel, mivé tudná tenni őket Isten, ha átadnák Neki magukat, s hagynák, hogy az Ő kegyelme formálja őket.” – mondta Loyolai Szent Ignác.

Én nagyon sokszor előveszem Ignácnak ezt a gondolatát. Újra és újra arra figyelmeztet, hogy ne a terveimmel, elképzeléseimmel, törekvéseimmel, ügyes-bajos dolgaimmal legyek elfoglalva állandóan, hanem folyamatosan törekedjek arra, hogy átadjam az Úrnak az irányítást. Átadjam Neki a kormányt, én pedig üljek át az „anyósülésre”, és bízzak benne, hogy jó irányba vezeti életem autóját.

Bizony, nehéz átadni az irányítást! Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem ez nem megy könnyen. Újra és újra magam akarom irányítani a dolgaimat, és amikor nem úgy sikerül valami, ahogy szerettem volna, elszomorodom, vagy mérges leszek…

Gondolom, nem vagyok egyedül ezzel a „problémával”. Ezért is hoztam ezt a témát most. Gyakoroljuk közösen azt, hogy minden nap, amit az Istentől kapunk, az áldás és kegyelem legyen számunkra! Kérjük közös imádságban, hogy mindannyian – mi Klubtagok – teljesen át tudjuk adni magunkat az Ő szeretetének. Imádkozzunk egymásért is ezen a napon!

Mi történik akkor, ha átadjuk Jézusnak az irányítást, ha átadjuk magunkat az Ő szeretetének?

Nézzük csak mi történt az első Krisztus-követőkkel húsvét után, az első századokban! Mit éltek ők át?

Amikor az apostolok és a júdeai testvérek megtudták, hogy a pogányok is befogadták Isten igéjét, a Jeruzsálembe visszatérő Pétert néhányan a kereszténnyé lett zsidók közül szemrehányással illették: „Te olyan embereket látogattál meg, és olyanokkal étkeztél együtt, akik nem tartják meg a mózesi törvény előírásait.”

Péter erre hozzáfogott és szép sorjában elbeszélte nekik az eseményeket:

„Joppé városában tartózkodtam és imádkoztam, amikor elragadtatásban látomásom volt. Valami lepedőféle ereszkedett le négy csücskénél fogva az égből egészen elém. Amikor jól szemügyre vettem, szárazföldi négylábú állatokat, vadakat, csúszómászókat és égi madarakat láttam benne. Egyúttal hangot is hallottam, amely így szólított meg: »Péter, kelj föl, öld meg és egyél belőle!« De én szabadkoztam: »Szó se lehet róla. Uram, hiszen közönséges vagy tisztátalan ételt sohasem vettem a számba.« Ekkor a mennyei hang másodszor is megszólalt: »Amiről Isten úgy nyilatkozott, hogy tiszta, azt te ne tartsd tisztátalannak!« Ez háromszor megismétlődött, azután az egész fölemelkedett az égbe.

Akkor nyomban három férfi állt meg a ház előtt, ahol laktam. Cezáreából küldték őket hozzám. A Szentlélek felszólított, hogy habozás nélkül tartsak velük. Velem jött hat testvér is, és így tértünk be Kornéliusz házába. Ő aztán elmondta, hogy házában angyal jelent meg neki, és felszólította: »Küldj Joppéba! Hívasd el Simont, más néven Pétert! Ő olyan tanítást hirdet neked, amely által üdvözülsz te és egész házad népe.«

Alighogy beszélni kezdtem nekik, leszállt rájuk a Szentlélek, akárcsak kezdetben mireánk. Eszembe jutottak az Úr szavai, amikor így szólt: »János csak vízzel keresztelt, ti ellenben a Szentlélekben fogtok megkeresztelkedni.« Ha tehát Isten ugyanazt az ajándékot adta nekik, mint nekünk, akik hiszünk Jézus Krisztusban, ki vagyok én, hogy akadályt gördítsek Isten útjába?”

Ennek hallatára a tanítványok lecsillapodtak, és dicsőítették Istent: „Így hát a pogányoknak is megadta Isten az örök életre vezető bűnbánatot!” (ApCsel 11,1-18)

Észreveszed ebben a rövid elbeszélésben, Jézus mennyire ott volt az apostolok és a hívők életében. Mennyire jelen volt a hétköznapjaikban. Mennyi “csodálatos” dolog történt velük, mert figyeltek Jézusra, a Szentlélek vezetésére, és így minden ami történt velük, kegyelemmé, áldássá változott.

Erre vagyunk mi is meghívva, hogy az életünk áldás legyen mások számára! Fedezzük fel a mai nap minden apró történésében Isten működését!
Örülök, ha a tapasztalatodat megosztod velünk, lent a hozzászólásnál!

Milyen nagyszerű dolog megérezni azt, hogy valaki mellettünk áll a legnehezebb helyzetekben is, gondoskodik rólunk, amikor már semmi biztatót nem látunk magunk előtt.

Jézus, a gondos Pásztor, nevünkön szólít. Ajtóhoz is hasonlítja magát, mely a biztonságot jelenti, megvédi a juhokat a veszélyektől, és rajta keresztül érkezik az életünkbe minden kegyelem. Jézus hagyja, hogy ki-bejárjunk, nem korlátoz, nem zár be. „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen” – mondja.

Már az is óriási kegyelem, hogy szabad vagyok.

Szabadságomban áll, hogy arra figyeljek, ami életet ad. Ez nem könnyű, mikor kultúránk eláraszt holtvágányra vivő üzenetekkel. Isten szabadságot ad arra, hogy kimenjek, majd visszatérjek táplálkozni s meghallani iránymutatását az életre és a tartós békességre. Most várakozzak, most legyek egy kicsit csendben, hogy meghalljam, ahogy Isten szeretettel nevemen szólít.

Elhoztam neked a Szentírásból Námán történetét

Kérlek, olvasd el figyelmesen!

A királyok korában történt. Námán, a szíriai király seregének vezére, nagyra becsült, kedvelt embere volt urának, mert általa adott az Úr győzelmet Arámnak. De ez az ember leprás volt.

A szíriaiak egyszer kivonultak portyázni, s Izrael földjéről magukkal hurcoltak egy lányt. Ez Námán feleségének szolgálatába került. S így szólt asszonyához: „Ha uram a prófétához fordulna Szamariában, biztosan megszabadítaná leprájától.” Námán erre elment urához és előadta; „Így és így beszélt ez az Izrael földjéről való lány.” Szíria királya azt válaszolta: „Menj el s adok neked egy levelet Izrael királya számára!” El is ment, s vitt magával 10 ezüst talentumot, 6000 sékel aranyat és 10 ünnepi köntöst. Aztán átadta Izrael királyának a levelet, amely így szólt: „Ezzel a levéllel egyszersmind szolgámat, Námánt is elküldöm hozzád, szabadítsd meg leprájától!”

Amikor Izrael királya elolvasta a levelet, megszaggatta ruháját és felkiáltott: „Vajon Isten vagyok én, hogy halált vagy életet tudjak osztogatni? Miért küldte hát ide ezt az embert, hogy szabadítsam meg leprájától? Világosan láthatjátok, csak ürügyet keres, hogy belém köthessen.”

Amikor Elizeus meghallotta, hogy a király megszaggatta ruháját, elküldött hozzá s ezt üzente neki: „Miért szaggattad meg ruhádat? Jöjjön el hozzám, és megtudja, hogy van próféta Izraelben.”

Námán tehát elment lovastul, kocsistul, és megállt Elizeus házának ajtaja előtt. Elizeus kiküldte hozzá egyik emberét, ezzel az üzenettel: „Menj, fürödj meg hétszer a Jordánban, és fölépül a tested, tiszta leszel!” Námán megharagudott és azt mondta: „Nos, azt gondoltam, majd kijön, elém áll és segítségül hívja az Úrnak, az ő Istenének a nevét, aztán a beteg rész fölé tartja kezét, s így megszabadít a leprától. Hát nem különbek-e Damaszkusz folyói, az Abana és a Parpar Izrael minden vizénél? Miért ne fürödhetnék hát meg azokban, hogy megtisztuljak?” Azzal megfordult és haragosan elment onnan. Szolgái azonban eléje léptek és a lelkére beszéltek: „Atyám, ha a próféta valami nehezet kívánt volna, nem tennéd-e meg azt is? Mennyivel inkább (meg kell tenned), mivel csak azt mondta neked: Fürödj meg és tiszta leszel.”

Leszállt tehát, és Elizeus utasítása szerint hétszer alámerült a Jordánban. A teste újra olyan tiszta lett, akár egy kisgyerek teste.

Aztán visszatért Isten emberéhez, egész kíséretével együtt. Amikor az kijött, odament, eléje állt és azt mondta: „Valóban, most már tudom, hogy nincs Isten az egész világon, csak Izraelben.”
(2Kir 5,1-15a)

Nemrég Ferenc pápa felvetette, hogy a szíriai harcos, Námán, a mai, nehézségekkel küzdő ember jelképe. A bibliai történet szerint Námán nagy tetteket vitt végbe, de leprás lett. Ugyanígy, mi is komoly munkát végzünk, igyekszünk Isten akarata szerint és a szeretet parancsa alapján élni, de tele vagyunk testi-lelki bajokkal, bűnökkel.

Námán ugyanakkor elég alázatos volt ahhoz, hogy segítséget kérjen. A segítség alulról jön, egy senkitől, egy zsidó rabszolgalánytól, aki elmondja neki, hogy a zsidók Istene meg tudná gyógyítani.
Igen, sokszor onnan kapjuk Isten kegyelmét, a segítséget, a megoldást, ahonnan nem is gondoljuk és amikor nem is számítunk rá. Veled is történt már ilyen?

Námán kincsekkel megrakodva Izraelbe utazik, hogy megvásárolja, gyógyulását. Ám a próféta csak egy egyszerű feladatot bíz rá: fürödjön meg a Jordánban hétszer. Námán ezt megtagadja, és visszaindul hazájába. De újra elhangzik egy mentő gondolat alulról, a szolgák részéről, akik kérik, tegye meg, amit a próféta javasolt. Leveti páncélját – az emberi hatalom jelképét – megfürdik, és azt tapasztalja, hogy bőre újra ép, “olyan, mint egy kisgyermeké”.

Ugye, milyen gyakran előfordul, hogy senki másra, csak magunkra szeretünk hallgatni? Ha azonban figyelmesebben rátekintünk a bennünket ért eseményekre, az emberi találkozásainkra, észrevehetjük Isten áldását és kegyelmét, még akkor is, ha először nem annak tűnik.

Lehet, hogy a saját magunk testi-lelki gyógyulásához is az kell, hogy ne magunkra hallgassunk, hanem tanuljunk meg odafigyelni az életünk apró-pici dolgaira is. Szabaduljunk meg a „páncéljainktól”, és legyünk olyanok “mint egy kisgyermek”, hisz ilyeneké az Isten országa. 

Ne mi akarjuk meghatározni, hogy mikor és hogyan tegyen velünk jót az Isten: bízzuk rá magunkat teljesen!

* * *

Kedves Klubtag!
Ha a leírtakkal kapcsolatban van tapasztalatod, élményed, emléked, örülök, ha megosztod velünk!

ÍRD IDE BÁTRAN AKTUÁLIS IMASZÁNDÉKODAT IS!