Július 24. Évközi 17. 
Olv.: Ter 18,20-32 // Zs 137 // Kol 2,12-14 
Evangélium: Lk 11,1-13 

Két veréb gubbasztott egy fán a sűrű, dermesztő hóesésben. Szemlélték a kavargó, hulló hópelyheket. Egyikük töprengve megszólalt: „Vajon milyen súlya lehet egy hópehelynek?” A másik gúnyosan odavetette: „Ugyan! Kevesebb a semminél!” Jobb dolguk nem lévén, unalmukban számolgatták a hópelyheket, amelyek egy vastag, kemény faágra hullottak. Amikor az egymillió-ötszáznyolcezerezer-hétszázhetnvenkettedik „kevesebb a semminél” is ráhullott, a hatalmas, vastag ág nagyot reccsenve letört és a földre esett.   

“Szodoma és Gomorra bűne már az égbe kiált, és igen súlyossá lett.” Könnyen azt gondolhatnánk, hogy az égbe kiáltó bűn valami rendkívüli, egészen kivételesen súlyos, látványos, pillanatok alatt hatalmas rombolást végbevivő cselekedet lehet csak. Pedig ha kissé utánagondolunk, akkor ez egyáltalán nem így van. Nem akarom tagadni az egyes borzasztó, elrettentő bűnök súlyosságát sem, de ha őszintén utánagondolunk, többnyire nem ezek okozzák egy-egy közösség vagy a társadalom életében a legnagyobb rombolást. Sokkal inkább a szinte semmibe vett, kicsinek vagy jelentéktelennek tűnő rossz tettek, amelyeket épp ezért egyre többször, egyre többen, egyre bátrabban követnek el, lassan megölve vele szemben a lelkiismeret ellenállását. Így tudja valamilyen csekélyebbnek látszó bűn belerágni magát egy-egy egész korszak életébe, szétrothasztva az akkori társadalom egészségét. A II. Világháború borzalmainak mintegy hétszázezer magyar áldozata volt. Borzasztó! Azonban az azóta eltelt évtizedekben végrehajtott abortuszoknak mintegy hatmillió! A fogyasztói társadalomban teljesen természetesnek tartott, sőt megkívántnak tekintett jólétnek és pazarlásnak áldozatai megszámlálhatatlanok szinte évről-évre! Az igazán égbekiáltó bűnök hangja eleinte halk, alig hallható. De aztán egyre erősödik, mígnem elviselhetetlenül erős és fülsiketítő üvöltéssé lesz. Szodoma és Gomorra bűne a Biblia és a hagyomány szerint elsősorban a homoszexualitás volt. Érdemes egy picit utána elmélkedni annak, hogy mennyire átalakulóban van a társadalom közgondolkodása ezen a téren. Persze felülről történő nyomásra és manipulálásra is történik ez, de tény, hogy az európai társadalom lelkiismerete egyre inkább napirendre tér a homoszexuális cselekedetek fölött. Ami valóban riasztó, az pedig az, hogy ez a folyamat messze túlterjed az egyes homoszexuális emberek és az ő egyes tetteik körén. A tét immár a természetadta nemiség kétségbe vonása és persze vele a házasság, a család, a gyermeknemzés és az egészséges nevelés rombolása társadalmi szinten.  

Igen, nagyon óvakodni kell az ilyen „kevesebb a semminél” rossz tettektől, mert összehalmozódva a rombolásuk felmérhetetlen.   

Amiről azonban beszélni szeretnék, az nem annyira a rossz, sokkal inkább a másik oldal, az apró és jelentéktelennek tűnő jó cselekedetek súlya és értéke! A rossz mindig látványosabb, erősebbnek, komolyabb hatásúnak látszik. Azonban a mai olvasmány és evangélium mégis arra tanít bennünket, hogy a jónak sokkal mélyebb, hosszabb távú és jelentősebb hatása van. Sokszor olyan csüggedő, bátortalan az emberek hozzáállása a kicsinek látszó jó tettekkel, jó döntésekkel szemben: úgysem érünk el vele semmit! Úgyis kevés! Úgysem tudunk változtatni semmin! … stb. stb. Azonban ne gondoljuk, hogy ez tényleg így van! Mivel a jó a „természetes”, ezért nem is látványos, nem igazán észrevehető! Éppen a hiánya mutatja meg igazán az értékét, a nagyságát!  

Ami a leginkább vigasztaló lehet számunkra, az az, hogy Isten szemében is micsoda nagy értéke van a kevéske jónak is. Ábrahám alkudozásában ez az igazán megdöbbentő! Nemhogy ötven, de negyven, harminc, húsz, sőt tíz igaz ember kedvéért is megkegyelmezne az Úr Szodomának és Gomorrának. Célja nem a pusztulás! Tudjuk, hogy nem is Isten az, aki a rosszat tevőlegesen végrehajtja, okozza – ez teljesen idegen Tőle. A rossz a maga természete szerint viszi végbe a pusztítást. Azonban Isten kegyelméből milyen apró, szinte láthatatlan emberi döntések, jó cselekedetek is elegendők ahhoz, hogy hatalmas katasztrófákat megelőzzenek, vagy súlyosan elromlott társadalmi folyamatokat lassanként megfordítsanak, orvosoljanak! Merjünk hinni ebben, még ha ezt a hatást nem is olyan könnyű érzékelni, mint a rosszat! Merjünk szembe úszni az árral, ha csak egyedül, vagy kevesen vagyunk is! Tegyük meg azt a keveset, ami rajtunk múlik, Istenre bízva a többit! Ne adjuk fel a reményt a társadalmi életben megmutatkozó számtalan negatív irányultság hatására! Ki tudja, hány súlyos bajtól menekült már meg az emberiség, vagy annak kisebb-nagyobb töredéke, mert igenis akadt tíz igaz?! Mindig is ez volt és ez marad a szentségre törekvő emberek életének, küzdelmeinek igazi értéke és értelme!  

 
*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Július 17. Évközi 16.  
Olv.: Ter 18,1-10a; Zs 14; Kol 1,24-28 
Evangélium: Lk 10,38-42 

Egy szorgalmas, sokat dolgozó, éjjel-nappal a családjáért hajtó fiatalember észrevette, hogy fokozatosan romlik a házassága. A felesége szinte teljesen közömbössé vált iránta, amikor szólt hozzá, ingerülten válaszolt, ha egyáltalán válaszolt. Ráadásul a gyerekei sem nagyon álltak szóba vele. Nem tudta mire vélni a dolgot, elment hát a város kolostorába egy bölcs szerzeteshez, és elpanaszolta a családi élete hanyatlását. A szerzetes végighallgatta, majd kérdéseket tett fel, és a válaszokon hosszan eltöprengett. Végül azt mondta a férfinak: „Tudod mit? Menj haza, és ahelyett, hogy utasításokat adnál a feleségednek, kérdezd meg tőle, hogy hogy van! Milyen volt a napja? Ne szólj bele, hagyd beszélni! És mindennap tegyél így az elkövetkező egy hónapban! Hallgasd meg a feleségedet, figyelj oda rá, ahelyett, hogy a magad dolgait, terveit sorolgatnád neki állandóan! Egy hónap múlva gyere vissza, és mondd el, mire jutottatok!” A férfi megfogadta a szerzetes tanácsát, majd egy hónap múlva már kisimultabb arccal jelent meg. „Működik a dolog!” – újságolta. „Már sokkal kedvesebb hozzám a feleségem. Mióta mindennap meghallgatom, mi bántja, minek örül, mit szeretne igazán, azóta jobb a kapcsolatunk. Nem mondom, hogy nincs hová fejlődni, de azért alakulunk!” A szerzetes elmosolyodott és így szólt. „Rendben van. Akkor a következő hónapban próbáld meghallani azt is, amit a feleséged nem mond ki! Hidd el, akkor még közelebb fogtok kerülni egymáshoz!”  

Mária és Márta története rendkívül aktuális korunk társadalma számára. Gary Chapman szeretetnyelvekről szóló írása szépen kielemzi, hogy az emberek más és más módon mutatják ki a szeretetüket, illetve más és más dolgokban, magatartásokban ismerik fel az irántuk gyakorolt szeretetet. Vannak, akik a cselekedetekben, a másokért végzett munkában, hozzátartozóikért vállalt áldozatokban mutatják meg szeretetüket. Mások inkább az együtt töltött minőségi időt értékelik. Hiteles és fontos lehet mind a kettő, azonban nem szabad teljesen elhanyagolni egyiket a másik rovására! Nagy kísértése napjaink emberének, hogy a lázas tevékenység tengerébe belevesszen! Persze a felgyorsult életritmus, a túl sok és túl sokféle elvárás is jócskán ebbe az irányba tereli a mindennapokat. Tenni, rohanni, vészes gyorsasággal termelni, azután szintén gyorsan és meggondolatlanul fogyasztani, élvezni … ez jellemzi az emberek többségének életét. Tagadhatatlan, hogy van szeretet a másokért tenni akarás, az anyagi javak megtermelése, ajándékozása mögött, azonban ha a szeretetnek csak ez a megnyilvánulási formája kerül túlhangsúlyozásra, akkor a lényeg, a személyesség könnyen kiveszik belőle.   

Az Istennel való kapcsolatot is meghamisítja, vagy legalábbis eléggé felszínessé, üressé teszi a felfokozott tevékenység, az emberek által tervezett, szervezett, lebonyolított programok túlzásba vitele. Jézus nyilván nem rosszallja Márta sürgés-forgását, de amikor az elégedetlenkedik, azt mondja Máriára: „A jobbik részt választotta … nem is veszíti el soha!” Micsoda ez a „jobbik rész”? Mária ott ül Jézus lábainál, és nagy figyelemmel hallgatja az Ő tanítását. Fontosabbnak tartja ezt, mint a testi igények kielégítését. Ő többet értett meg Jézusból, valamiképpen teljesebben szerette a Mestert, mint a nővére. Ha valaki Isten iránti szeretetét szinte csak az egyházban való sürgés-forgásban éli meg, könnyen elkövetheti azt a hibát, hogy olyasmin dolgozik, ami nem is Isten akarata, vagy legalábbis kevésbé lényeges Isten szándékai szerint. Saját terveit, elképzeléseit hajszolhatja, azokat gondolva Isten terveinek. Az elmélyült imádság, az Istennel való beszélgetés hiánya megtévesztheti őt. Másrészt a fáradtságban, az óhatatlanul előforduló kudarcokban nem lesz lelkiereje a kitartáshoz, a vigasztalódáshoz. Keserű és türelmetlen lesz, mint Márta. Azonban a Jézus szeretetét élvező, abban elmerülő ember türelmesebb marad a megpróbáltatások közepette.  

Az emberi kapcsolatokban is mindenképp káros a minél több együtt töltött idő, az elmélyült meghallgatás, odafigyelés, beszélgetés hiánya. Milyen sok házasságot épít le a megfelelő kommunikáció nélküliség?! Milyen sok szülő konstatálja csodálkozva, hogy a gyermeke hűvös hozzá, közömbös iránta, pedig hát ő „mindent megad neki”?! Mindent? Ó nem … anyagi javakat talán túl sokat is! De önmagából keveset, vagy szinte semmit nem ad! Tanuljunk Máriától, aki nem vész bele a rohanásba, a sürgés-forgásba, hanem tudja, hogy a szeretet legalább annyira igényli a személyes meghallgatást, megismerést, odafigyelést, mint az áldozatkész tetteket!    

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Július 10. Évközi 15. 
Olv.: MTörv 30,10-14 // Zs 68,14-37 // Kol 1,15-20; 
Evangélium: Lk 10,25-37 

Egy házaspárnak nem születhetett gyermeke. Hosszas várakozás, próbálkozás után úgy döntöttek, örökbe fogadnak egy gyermeket. El is mentek egy árvaházba, s miután minden hivatalos procedúrát elintéztek, az árvaház igazgatója ezt mondta nekik. „Rendben van, akkor most menjünk, és válasszuk ki a legszebb, legaranyosabb csecsemőt az intézetünkből!” Nagy meglepetésére a házaspár tiltakozott: „Ó nem! Nekünk a legrondább, leggyengébb, legfejletlenebb kisbaba kell, az, akit senki nem kíván örökbe fogadni, aki senkinek sem hiányzik. Mi neki akarjuk biztosítani azt a szeretetet, amit mástól nem kaphatna meg.”  

“Ki az én felebarátom?” – teszi fel a kérdést a törvénytudó a mai evangéliumban Jézusnak. Jézus pedig az irgalmas szamaritánus jól ismert példabeszédével válaszol. Igen, jól ismert, mégis oly kevéssé megszívlelt példabeszéd ez! A valóban keresztényi szeretet természetéről ad tanítást, ami sokszor fényévekkel múlja fölül a szeretetnek azt a mértékét, amit általában a mai ember ért szeretet alatt. Oly könnyű kimondani, hogy szeretni minden ember képes, meg hogy a szeretet teszi igazán boldoggá az embert stb. stb. Valójában mégis mit értünk e mögött a sokszor elcsépelt, lejáratott fogalom mögött? Legtöbbször csak a szimpátiát, a pozitív érzelmek játékát, a megkívánást és birtokolni vagy élvezni akarást – csupa olyasmit, ami elsősorban rólunk szól, nem a másikról. Amikor a szeretet már komoly lemondást, áldozatot kívánna tőlünk, amikor olyasvalakire kellene irányulnia, aki nem szimpatikus, sőt valami miatt ellenszenves számunkra, akkor kihátrálunk az ilyen kapcsolatokból. Pedig Jézus éppen arra hívja fel követői figyelmét nemcsak példabeszédeivel, hanem tetteivel is, hogy a szeretetnek azokban a helyzetekben is meg kell nyilvánulnia, amelyek nem kellemesek, sőt nehezek számunkra, amikor nem pozitív érzelmektől vezettetve cselekszünk.  

Biztosak lehetünk benne, hogy a szamaritánus, akit a zsidók megvetettek és elkerültek, nem érzelmi fellángolásból segíti az összevert zsidó férfit, hanem látva szorongatott helyzetét, egyszerű emberi kötelességtudatból karolja fel. Könnyű szeretni azokat, akik nem rászorulók, nem elesettek, akik viszonozni, sőt netán felülmúlni tudják minden udvarias gesztusunkat. Bezzeg nehéz szeretni a valóban elesetteket, a nyomorultakat, akik huzamos, komoly odafigyelésre, segítségre szorulnak, akik miatt sokszor és sok mindenről kell lemondanunk. Ilyenek lehetnek a súlyos betegek, a magatehetetlen idősek, a bűnös szenvedélyeik rabságában szenvedők. Jézus érdekes módon leginkább őket karolta fel és segítette, mert tudta, hogy nekik van igazán szükségük támaszra, segítségre, megértésre, elfogadásra. Hányszor és hányszor lehajolt a betegekhez, meggyógyította a szenvedőket, megbocsátott a bűnösöknek, közösséget vállalt a megvetettekkel. Erre hívja meg a benne hívőket is, amikor a felebarát szeretetének parancsát egy sorba állítja az Isten iránti szeretet parancsával. Ez többet követel tőlünk, mint amit általában a mai, vagy akár az akkori átlagember értett a szeretet fogalma és tartalma alatt. „Ha csak azokat szeretitek, akik titeket is szeretnek, mi többet tesztek? Ha csak a viszonzás reményében adtok kölcsön, miben vagytok különbek? Ezt megcselekszik a vámosok és bűnösök is!” Ez az áldozatkész, lemondó önátadás, amit sokszor bizony nem kísérnek érzelmi fellángolások, ez érdemli meg igazán a keresztény szeretet elnevezést. Teréz anya mondja: „Isten szereti azt, aki örömmel ad, de még inkább szereti azt, aki engedelmességből, kötelességtudatból ad.” Ezt ugyanis nehezebb megtenni, nagyobb szeretetet követel tőlünk. Bár megértenék ezt a mai társadalom önző, élvezetközpontú, elkényelmesedett tagjai is.  

Higgyük el, valamennyiünk életében lesznek helyzetek, amikor mi leszünk rászorulók, elesettek, nem szimpatikusak, megvetendők! Ha ilyenkor mindenki messze elkerül minket, ha nincs olyan valaki, akibe minden körülmények között kapaszkodhatnánk, akkor végképp kicsúszik a lábunk alól a talaj. Fontos, hogy mi is megadjuk tőlünk telhetően ezt a biztos támaszt másoknak, ezzel példát adjunk, s így nem veszíti el az emberiség az igazi szeretet mélységét és szilárdságát.  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Július 03. Évközi 14. 
Olv.: Iz 66,10-14 // Zs 65 // Gal 6,14-18
Evangélium: Lk 10,1-12.17-20  

A papám azt mondja, hogy mérhetetlenül csodálatos vagyok. Én azt kérdezem magamtól, hogy igaz-e ez.
Mérhetetlenül csodálatosnak lenni … Sára szerint ehhez az kell, hogy az embernek olyan gyönyörű, hosszú, göndör haja legyen, mint neki. Az én hajam nem olyan. 
Mérhetetlenül csodálatosnak lenni … János szerint ehhez olyan hófehér, szabályos fogsor kell, mint amilyen az övé. Az enyém nem olyan. 
Mérhetetlenül csodálatosnak lenni … Klaudia szerint akkor ne legyenek az arcodon azok a kis barna pöttyöcskék, amiket szeplőnek hívnak. Nekem vannak szeplőim. 
Mérhetetlenül csodálatosnak lenni … Márk szerint ehhez a tanulásban osztályelsőnek kell lenni. Én nem vagyok az. 
Mérhetetlenül csodálatosnak lenni … István szerint ehhez az kell, hogy te legyél a legjobb fej a suliban, aki a legjobb vicceket tudja. Ez sajna nem én vagyok. 
Mérhetetlenül csodálatosnak lenni … Laura szerint ehhez a város legelőkelőbb negyedében, a legdrágább házban kell lakni. Én nem ott lakom. 
Mérhetetlenül csodálatosnak lenni … Máté azt mondja, hogy ehhez az kell, hogy csakis a legdrágább ruhákat és a legdivatosabb cipőket viseld. Én nem ilyen holmikat hordok. 
Mérhetetlenül csodálatosnak lenni … Szilvia szerint ehhez tökéletes családba kell születni. Ez sem az én esetem. 
Mégis, minden este, elalvás előtt a papa szorosan megölel engem és azt mondja: te mérhetetlenül csodálatos vagy és én nagyon szeretlek téged. Úgy látszik, a papa tud valamit, amit a többiek nem.  

Úgy látszik, Isten minden emberről tud valami ilyesmit, mindannyiunkról. Sok előnyös tulajdonságunk lehet, sok jó képességünk vagy elért eredményünk, amelyek miatt egyesek csodálhatnak minket, felnézhetnek ránk. Mások azonban talán éppen ugyanezekért megvetnek, esetleg gyűlölnek is bennünket. Talán irigységből, talán azért, mert nekik pont ezek a tulajdonságok vagy eredmények semmit sem jelentenek. Na és persze ott vannak a mindig is meglévő és sajna észre is vehető hibáink, hiányosságaink, kudarcaink … ezek nem csak másokat bizonytalanítanak el velünk kapcsolatban, hanem sokszor saját magunknak is nehezítik önmagunk elfogadását. Nem is beszélve arról, hogy jó adottságaink, képességeink, sikereink többsége múlandónak, sőt kifejezetten kérészéletűnek bizonyul. Mi lenne hát bennünk az a mérhetetlenül csodálatos, ami miatt Istennek annyira kedvesek vagyunk? Ami miatt egymást és önmagunkat is szeretnünk lehet?  

A kérdést így is fel lehet tenni: Mi az, aminek örüljek önmagamban? Ami igazi örömet okozhat számomra a saját életemmel kapcsolatban? Képességeim, adottságaim, amelyeket legnagyobbrészt nem is saját magamnak köszönhetek, s amelyek legtöbbször múlandók? Milyen sokan vannak, akik ilyesminek próbálnak örülni önmagukban, hogy aztán az életük nagyobb részében szinte állandóan bánkódjanak, megkeseredjenek valamely bálványozott tulajdonságuk elmúlásán. Gondoljunk csak a szépségversenyek megszállottjaira vagy a gyorsan változó zenei stílusok sztárjaira! Vannak olyanok is, akik a munkájukban elért sikereikre büszkék, azokat fitogtatva próbálják igazolni saját értékességüket. Itt sem szabad elfelejteni, hogy az ember szinte mindig, mindenben mások által lerakott alapokra építkezik. Sikereink legalább annyira szüleink, tanáraink, más embertársaink sikerei is. A mai evangéliumban a Jézus által elküldött tanítványok is azon örvendeznek, hogy a küldetést önmagukat túlszárnyaló módon sikerült megvalósítaniuk. Még az ördögök is kitakarodtak a megszállottakból, amikor imádkoztak fölöttük! Ugyanakkor a tanítványok nem felejtik el hozzá tenni: „A Te szavadra …” – vagyis tudják, hogy eredményeiket nem maguknak, hanem az Úr Jézusnak köszönhetik.  

Milyen sok, saját dicsfényében tündökölni akaró embertársunk elfelejti a jézusi igét: „Nálam nélkül semmit sem tehettek.” A Mester persze nem akarja megtiltani, hogy örömünket leljük jó adottságainkban és evilági sikereinkben. Valóságos örömforrások ezek is. Azonban nem akarja, hogy leragadjunk ezeknél a múló és korántsem teljes örömöknél. „Az én örömöm legyen tibennetek és örömötök ezzel teljes legyen.” Miből fakad ez a teljes öröm? Jézus öröme, boldogsága nem más, mint a Szentháromság örök szeretetében való élet. A mérhetetlen szeretet és személyes elfogadás megtapasztalása és viszonzása az örök boldogság lényege. Az ember pedig, mint Isten szeretett gyermeke, ebbe az életbe, a szeretetnek ebbe az örök körforgásába kap meghívást. Ezt jelenti az evangéliumi mondat: „Inkább annak örüljetek, hogy nevetek fel van jegyezve a Mennyben.” Ez a följegyzés, ez a meghívás nem kiérdemelhető vagy kiérdemlendő dolog: Isten teljesen ingyenes, a szó valódi értelmében „oktalan” szeretetéből fakad. Isten csodálatosnak lát és szeret minket, és ezért létezünk! Nem léteznünk és valamit tennünk, valamilyennek lennünk kell előbb, hogy csodálatosnak lásson! Micsoda vigasztalás ez az ember számára, amikor kudarcokat él meg, amikor a bűneivel küszködik, amikor észreveszi ereje, szépsége, egészsége hanyatlását. Igen, Isten tud valamit rólunk: hogy szeret minket, hogy szenvedett értünk, hogy örök boldogságát akarja megosztani velünk. Hogy ott szerepel a nevünk a Nagy Könyvben, a meghívottak között.   

Akkor tehát teljesen felesleges is volna itt a Földön bármit is tennünk azért, hogy napról napra különb, jobb emberek legyünk? Hogy eredményeket mutassunk fel bármiben? Nem, dehogyis erről van szó! Csak azt kell helyre tennünk, hogy ennek mi a célja. Nem arra valók erőfeszítéseink, hogy kiérdemeljük Isten szeretetét, csodáló tekintetét, hanem arra, hogy megmutassuk iránta való viszont-szeretetünket, hogy megmutassuk, tényleg azok közé tartozunk, akik az örök boldogságra kaptak meghívást. Aki elfogadja ezt a meghívót, az elkezd már itt a Földön a mennyei élet értékrendjében élni: vagyis minden képességét, cselekedetét arra használja, hogy Isten szeretetét megmutassa, tükrözze másokra. Nem önmaga iránt, hanem az Úr iránt kíván csodálatot és hálát kivívni. Isten segítsen minket abban, hogy mindig örülni tudjunk ingyenes kiválasztottságunknak, s ebből az örömből mindig a szeretet és a hála önajándékozó, áldozatos tettei fakadjanak mások felé!  

 ***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Gabriella és családja viszontagságos története

Rohamos javulás

A rehabilitáción megkezdődhetett Sebi mozgatása. A gyógytornász próbálta felültetni. Rémisztő látvány volt. Nem gondoltam volna, hogy 7 heti fekvés ennyire legyengíti az izmokat. Egyszerűen a fejét sem tudta tartani. Összecsuklott minden testrésze. 2 ember tartotta 1-2 másodpercig és dőlt minden irányba. Lassan megszabadult a gyomorszondától, de akkor láttuk, hogy mennyire nehezen tud inni, nyelni. Állandóan félre nyelte a folyadékot. Szívószállal nem tudott mit kezdeni. Nagy szenvedés volt az italadagját beadni neki. Beszélni több mint egy hétig képtelen volt. Csak mutogatott, de nem tudtuk mit akar. Ez borzasztó érzés volt, mert így nem tudtunk rajta segíteni. Egy darabig kínlódtunk egymással, majd lemondóan legyintett, feladta. Készítettünk egy ABC-t kartonlapra, hogy mutassa meg a betűket, de még nem volt olyan tiszta az agyműködés, sem a finom mozgás, hogy sikerüljön neki. Volt, amikor betűket rajzolt a levegőbe, de csak néhányat tudtunk felismerni belőle. Újra a hit próbája volt az, hogy bízzunk abban, hogy fog tudni beszélni, olvasni, számolni. Mikor lassan ő is szembesült a korlátaival komoly apatikus hangulat vett erőt rajta. Fontosnak tartottam, hogy tudjon áldozni rendszeresen. A Jóisten küldött nekünk ismerősök révén egy hölgyet, aki a közeli apácákhoz járt, mint külső munkatárs. Minden hétfőn jött az Oltáriszentséggel Sebihez. Beszélgetett vele, tartotta ő is benne a lelket. A kórházban voltak olyan munkatársak, akik zenéltek, foglalkoztak a betegekkel. Ők is sokat lendítettek Sebin. Logopédus foglalkozott vele heti 3-szor, neuropszichológus is adott neki feladatokat. Bibliaórákat is tartottak. Sebi hozzászólásai az ott dolgozóknak nagy kegyelmi ajándék volt. Ezt ők mesélték nekem, sokszor sírva, hogy milyen jókat mond ez a gyerek. A sok torna lassan eljuttatta Sebit oda, hogy lábra tudott állni, és tolókocsival, később mankóval, járókerettel, majd bottal tudott rövidtávon közlekedni. Így már lemehettünk az udvarra, sétálgathattunk, persze csak kicsiket. Sebi tevékenységei nagyon meglassultak voltak. Egy órán keresztül tudott megenni fél szelet kenyeret! Beszéde nagyon nehezen érthető és nagyon lassú volt. Egy mondathoz többször kellett levegőt vennie. Voltak alaptalan félelmei, kicsit úgy tűnt nekem, hogy újra járja a gyerekkort. Mintha újraszületett volna, végig kellett mennie azon a soron, amin már egyszer végigment, de mintha elfelejtette volna. Először azt terveztük az osztályfőnökével, hogy befejezi májusig a tanévet úgy, hogy magántanulóként otthon megtanulja a tananyagot. Be kellett látnunk, hogy ez nem fog menni. Képtelen volt tanulni. Nem fogott az agya nehéz szövegeket. Ez nagy szomorúsággal töltött el mindannyiunkat, hiszen azt jelentette, hogy új közösségbe kell, hogy kerüljön. Egyáltalán az sem volt biztos, hogy a gimnáziumba vissza tud-e menni. Nagy lelki teher volt ezzel szembesülnünk és hinni abban, hogy a JóIsten majd ezt is elrendezi. 

Tavasszal egy-egy hétvégére hazaengedtek. Hihetetlen öröm volt ez mindenkinek! Végül Húsvét ünnepe után két héttel végleg hazaköltöztünk. 

Istenem, kegyetlen nehéz volt ez a félév! Köszönjük, hogy Sebi hazajöhetett! Hálát adunk azért, hogy lábra tud állni, suttogva, de tud beszélni és lassan nyiladozik az értelme. Hálát adok azért is, hogy nem emlékszik semmire a balesetből. 

Nagyon sok szerencsétlen beteggel találkoztunk a kórházban. Kérlek, ne feledkezz meg róluk sem! Add meg mindenkinek a gyógyulás kegyelmét! 

Szűzanyám! Te sokszor mentél bele olyan helyzetekbe, amikor nem láttad a jövőt, nem láttad a kiutat, mégis bíztál az Isten gondviselésében. Segíts, hogy mi is olyan bizalommal legyünk, mint Te voltál, olyan alázattal vegyük az akadályokat, mint Te és olyan bizalommal nézzünk a jövőbe, ahogy Te tetted, amikor kimondtad: „Legyen nekem az Úr igéje szerint.”

Új betegség a láthatáron

Amikor Sebit kiengedték, feltűnően rossz vérképet mutatott. Kardiológusa kérte vizsgálatát a kórházban. Kevés volt a fehérvérsejtje, ezen belül pedig a granulociták száma. Egy darabig nem volt ezzel problémánk, de amint elmentünk nyáron nyaralni, Sebi beteg lett. Lázas állapot esetén be kellett vinnünk a kórház hematolőgiai ambulanciájára, vérvételre. Az eredmény olyan rossz volt, hogy Sebit ott fogták. Intravénás antibiotikum és csontvelő serkentő injekciókkal hozták helyre. Ez innentől kezdve szinte havonta ismétlődött. Nagyon elkeseredtünk, mert megtudtuk, hogy ez egy elég veszélyes állapot, ami sajnos tartósnak ígérkezik. Ha Sebi belázasodik, akkor menni kell, mert néhány óra alatt is olyan állapotba kerülhet, ami életveszélyes. A felelősség súlya ránk nehezedett. 

Azt terveztük, hogy ősszel Sebi újra kezdi a 9. osztályt. Természetesen kórházzal kezdte. A bejárást az én kíséretemmel oldottuk meg. Reggel bekísértem a suliba, majd mentem dolgozni, munka után érte mentem és együtt indultunk haza. Nagyon nehéz volt neki is, mert lassan, bottal, bukdácsolva tudott közlekedni, elfáradt mire beért. A közösségben nagyon nehezen boldogult meglassult, suttogó beszéde miatt. Nem tudott rendesen kommunikálni. A tanórákon nagyon hamar elfáradt, nem fogta fel, amit hall, nem tudott lépést tartani. Lehetetlen volt ezt így tovább folytatni. Szerencsére adódott egy megoldás. Abban az épülettömbben, ahol Sebi iskolája volt, működött egy másik alapítványi keresztény iskola, mely sérült gyerekeket fogadott. Itt lehetett egyenkénti foglalkozásokat kérni. Sebit átvittük ebbe az iskolába úgy, hogy néhány tárgyat tartott csak meg a régi suliban, itt pedig a többi tantárgyat egyénileg tanulta. Így maradt is a közösségben, ami fontos volt neki, de a képességeihez igazodva tudott haladni a tananyagban. Ez az iskola fizetős volt, de örültünk annak, hogy szinte egy helyen maradhatott. Ez így már elviselhető volt továbblépésnek. 

Sajnos a havonkénti betegségek Sebit hátráltatták. Rettegtünk, mikor lázasodik be, mikor kell vinnünk a kórházba. Ez a betegség egy komoly visszalépés volt számunkra és nagyon elkeserített. A reményt orvos barátnőm csillantotta fel. Javasolta Sebinek, hogy változtassuk meg a táplálkozását, adjunk neki búzafű levet, csírákat és nyers gyümölcsleveket, mert szerinte ezektől meg fog gyógyulni. Megfogadtuk tanácsát és Sebi hősiesen itta a rendkívül rosszízű búzafüvet. Ennek ellenére egyenlőre nem sokat javult a vérképe, ezért csontvelő vizsgálatra is sor került. Megállapították, hogy a csontvelő ki van fáradva és ezért nem tud elegendő érett fehérvérsejtet termelni. Betegsége ismeretlen eredetű, lehet, hogy a lázcsillapító gyógyszerek okozták, és talán élete végéig küzdeni fog emiatt. Elmondani nem lehet mit éreztem erre a hírre. Amikor az ember nem látja a jövőt, akkor elkeseredik. Én folyamatosan nem láttam a Sebi jövőjét! Kicsi korától kezdve nem láttam. Nem tudtam elképzelni, milyen lesz, ha már tud futni, ha tud táncolni, ha tud kirándulni zihálás nélkül, ha tud egy ruháspolcot helyrerakni és sorolhatnám. Úgy gondoltam, a Sebi egy misztérium az életemben és el nem tudtam képzelni mi lesz belőle. 

Istenem, mennyi szenvedést kell még elviselnünk? Mi a terved a fiammal? Mit áldozzunk még fel, hogy meggyógyuljon? Miben higgyünk? Egyáltalán meg akarod gyógyítani, vagy csak anyai szívemet fájdítod az újabb betegségekkel? Istenem én belepusztulok, ha ő nem gyógyul meg! 

Jézusom, úgy érzem, kicsi vagyok, tehetetlen vagyok, és nagyon félek! 

Szűzanyám! Te nem féltél, amikor mindenórásan Betlehembe kellett indulnod? Nem féltél, amikor Egyiptomba kellett menekülnöd az éjszakában? Nem féltél, amikor hiába kerested fiad Jeruzsálemben? Nem féltetted Őt, amikor 30 évesen elhagyta az otthonát? Mekkora hited volt és bizalmad a Gondviselésben! Kérlek, ne hagyj magamra félelmemben! 

Alternatív gyógymódok

Az már világosan látszott, hogy Sebi nem fog gyorsan gyógyulni és abban is biztosak voltunk, hogy a hagyományos orvoslás itt kevés lesz. Mikor kijött a kórházból, már azon járt az agyunk, hogy milyen alternatív terápiával segítsük. Orvos barátnőm javasolta az elsőt, a lézerakupunktúrát. Kezdetben bejártunk a városba, majd ő vett egy készüléket és attól kezdve ingyen és bérmentve kezelte Sebit minden héten. Úgy gondolom, hogy ez sokat számított. A másik javaslata egy dinamikus mágnes terápia volt Csepelen egy magánrendelőben. Erre is elmentünk. Egy hétig kapott a Sebi fejére mágnes kezelést, gyógytornát és testmasszázst. Ebből azonban legalább még két ilyen kúrát kellett volna kapnia, hogy eredmény legyen. Erre már nem került sor, mert elkezdődött az iskola és Sebi tiltakozott. Nem tudjuk, hogy lett volna-e belőle javulás. Ártani biztosan nem ártott volna neki. 

Pár hónappal később az utcán szólított le valaki, aki szintén mágnes készüléket ajánlott Sebinek. Ezt is kipróbáltuk, és mivel jónak találtuk megvettük a mágneseket. Nyáron kezelgettük vele, de nagyon sok időt igényelt a terápia, és erre nem volt már a tanulás mellett kapacitásunk. Egy idő múlva abbahagytuk Sebi kezelését. 

A következő lehetőséget a Képmás újságban fedeztem fel. Ez a biorezonancia volt. Az orvos nagyon korrektül, megmondta, hogy nem tudja fog-e rajta segíteni és meddig kell kezelni, mert ilyen beteggel nem volt tapasztalata. Majdnem egy tanévet jártunk hozzá, de nem tudjuk, hogy a párhuzamosan alkalmazott terápiák közül ez mennyire használt neki. 

A következő készítményt a szomszédasszonyomtól kaptam. Gyógynövény koncentrátum volt, mely az immunrendszert támogatja. Többféle terméket kezdtünk el szedni, melyek úgy gondolom, hogy sokat segítettek. Ennek eredményeképpen megismerkedtünk egy természetgyógyásszal, aki most is kezeli Sebit. Neki komoly műszerei vannak, amikkel bemérve meg tudja állapítani, milyen természetes anyagok használnak az adott állapotában. Ez persze egy hosszú folyamat, hiszen a Sebi sérülése nagyon komoly volt. 

Eközben a munkahelyemen ajánlottak egy olyan embert, aki pszi sebész. Nagyon jó eredményeket ért el. Olyan betegeken, akiken már senki nem tudott segíteni 50% eséllyel tudott gyógyulást produkálni. Sokáig gondolkoztam azon, hogy szabad-e nekünk ilyen irányban mozdulni. Hónapokig tipródtam ezen. Végül anyai ösztönöm segített a döntésben. Úgy gondoltam, mint anya nem nézhetem tétlenül gyerekem betegségét, hanem ha egy mód van rá, minden alkalmat meg kell, ragadjak arra, hogy gyerekem meggyógyulhasson. Ez anyai kötelességem. Nagyon sokat imádkoztunk és kértük az Istent, hogy Ő irányítson döntésünkben, és ha rosszul döntöttünk is, legyen meg az Ő akarata. Ezek után mertem felvenni a kapcsolatot a gyógyítóval. Sebi nem is kellett hozzá, csak én. Beszélgettem ezzel az emberrel és nagyon szimpatikusnak tűnt. Láttam rajta, hogy tiszta szívből akar segíteni, de azt mondta, hogy az eredmény azon múlik, hogy mennyire hiszek benne. Míg én nála voltam, nagyon sokan folyamatosan imádkoztak értünk. Én próbálkoztam, de voltak kétségeim. Az Úristen úgy akarta, hogy ne ilyen módon gyógyuljon Sebi. 

Volt még egy gyógymód, aminek a neve, práná nadi. Ezt egy többlépcsős tanfolyamon lehet elsajátítani. Ezen is sokat, hónapokat gondolkoztam, belekóstoljak-e? Kérdeztem bölcs embereket, mit szólnak hozzá. Nagyon vegyes véleményeket kaptam. Végül elmentem egy hétvégére megtanulni. Ez a gyógymód Tibetből származik, és nagyon nehezen adták ki a módszert a tibeti szerzetesek. A lényege a kézrátételes gyógyítás, melyet az előz meg, hogy energiát kér a gyógyító a kozmoszból. Én Istentől kértem az energiát, és gyógyítás után megköszöntem azt. Nem gondolom, hogy eretnekség ezt végezni, akkor, ha a gyógyító ingyen és bérmentve, a szeretettől vezérelve végzi ezt, Istenbe vetett bizalommal. Beszéltem olyan pappal, aki azt mondta, hogy nyugodtan csináljam, ha úgy érzem, hogy ez jó. Sebi azonban fenntartással van ez iránt és úgy gondolom, hogy emiatt nem erőltetem, hiszen ennek akkor van értelme, ha ő is hisz abban, hogy ez használ neki. 

Gyógyító papnál is jártunk. Henrik atya először akkor kezelte Sebit, amikor még alig tudott járni. Misztikus élményem volt ezzel kapcsolatban. Sokan voltunk a templomban. Szentmise, csodálatos homília előzte meg a gyógyítást. Majd ezt követően sorba álltunk (Sebi helyett mi). Körülbelül az ötvenedikek lehettünk a sorban. Henrik atya és egy szerzetes nővér imádkozott mindhármunkért. Én nem éreztem különösebben semmit csak behunytam a szemem és bizalommal Istenre gondoltam, de az atya azt hiszem annál inkább, mert amikor végeztek az imával, nem folytatta a gyógyítást, hanem leborult a mellette levő életnagyságú irgalmas Jézus kép elé a földre és pár percig ott maradt. Majd felállt és folytatta mosolyogva ahol abbahagyta. Én úgy gondolom, hogy saját bőrén tapasztalhatta, hogy nagy erőkre volt szükség Sebi gyógyításához. Nagyon nagy hatással volt ez rám, úgy éreztem, az Isten felkarol minket. Második alkalommal Egerszalókon találkoztunk vele egy ugyanilyen programon. Akkor már a lányok is ott voltak és ők is önként beálltak a sorba. Mindannyiunk számára egy csodálatos élmény volt, mert éreztük, hogy megerősödtünk, nemcsak hitünkben, hanem a megpróbáltatások elviselésében is. Hálás szívvel gondolok Henrik atyára és kérem Isten áldását rá, hogy sok embert meg tudjon gyógyítani az Úr erejével. 

Talán ide sorolhatom az ajándékba kapott ereklyéket is. Nem sokkal a baleset után sógornőm hitoktatói találkozón vett részt, ahol egy pap ismerősétől kapott egy Batthyányi Stratmann László ereklyét. Sebinek küldte, amíg meg nem gyógyul. Odatettük az ágya elé. A másik egy Kaszap István ereklye volt, amit az a néni adott, aki rendszeresen áldoztatta Sebit. Ezen kívül Sebi volt tanárától a sok ima mellett kaptunk Lourdesi vizet is. 

Istenem köszönjük a felkínált utakat, a reményt, hogy vannak még lehetőségek arra, hogy Sebi élhető életet éljen. Köszönöm segítő testvéreim áldozatát és türelmét. Bocsáss meg nekem, ha erőszakkal rossz útra tévedtem és kérlek, terelj mindig a jó irányba. Segíts elfogadnom akaratodat, de soha ne hagyj remény nélkül!

Két évvel később

Sebi a 10. osztályt már nem az alapítványi, hanem az eredeti iskolájában kezdte. Nem volt könnyű, de megbirkózott az akadályokkal. Tanárai nagyon segítőkészek és megértőek voltak, így történhetett az, hogy maradhatott a gimnáziumban. Kihívás volt ez mindenki számára. A bejárást már egyedül akarta, abban segítettünk neki, hogy a metróhoz kivittük autóval és hazafelé is sokszor kocsival jött a végállomástól. Én nagyon féltettem, de megértettem azt, hogy nem akar már velem utazni. Továbbra is a Szűzanyára bíztam őket. Lassan elhagyta annak a botnak a használatát, amit Medjugorjében kapott. Kevesebbet volt beteg annyira, hogy kórházba kelljen vonulni, de még mindig voltak nagy fájdalmai elsősorban a szájában gyakran jelentkező fekélyek miatt. Feje is gyakran megfájdult és az erőnléte messze nem volt olyan, mint egy egészséges embernek. Úgy gondolom, hogy az, amit ő csinált, az ember feletti teljesítmény volt az ő állapotában. Isten kegyelmével bírta ezt az évet végigcsinálni és a szenvedéseket elviselni. 

Hogy hálát adjunk Sebi gyógyulásáért és kérjük a Szűzanya további közbenjárását elhatároztuk, hogy zarándoklatra megyünk Csíksomlyóra, a búcsú idejére. Nagyon féltem az utazás viszontagságaitól, de úgy éreztem, hogy ide most el kell, menjünk. Voltak kalandjaink és nehézségeink, de az élmény kárpótolt minket. Közel 400 ezer ember volt ott velünk. Sebi hősiesen végiggyalogolta az utat, de nagyon elfáradt. Bár csodás gyógyulásban nem volt részünk, én úgy gondolom felajánlásunkkal nagy kegyelmeket kaptunk. Páratlan vendégszeretetben volt részünk és sok szépet láttunk a 4 nap alatt. Köszönjük ezt az élményt!

Eredmények

Három év telt el a baleset óta. Sebi, ha lassan is, de fejlődött. Beszéde gyorsult, érthetőbb lett, kezd már énekhangokat is kiadni magából. Járása javult, kevésbé dülöngél, kevesebbszer esik el. Tanulni is többet tud egyhuzamban. Megtanult biciklizni, próbálkozik a korcsolyázással is. Gyalogolás közben tud már beszélni, kevesebbszer állunk meg pihenni, gyorsabban tud menni. Egyre többet használja bal kezét, bár figyelmeztetni kell erre. Meg tud csinálni egy vacsorát magának, kisebb ügyeket elintéz. 

Immunrendszere kezd magához térni, kevesebbet beteg, de rendszeresen kell gyógytermékeket szednie. 

Hangulata jobb, kiegyensúlyozottabb, de még bőségesen vannak nehéz pillanataink, félelmeink. 

Úgy gondolom, a sok szenvedés tágabb látókörűvé tette. Bölcs meglátásai vannak az életről. Ő meglátja az értéket a fogyatékos emberekben is, sőt nagyobbra tartja őket, mint az egészségeseket. Sorsközösséget vállal velük, mert ő is megtapasztalta azt, hogy a sérült embereket sokan kitaszítják és nem értik meg őket. Sebi tudja, hogy a szenvedés értékké válhat, ha felajánljuk valakiért, vagy valamiért, vagy egyszerűen csak alázattal elfogadjuk. A testileg fogyatékos emberek érzelmileg gazdagabbak, míg az egészséges emberek között elég sok érzelmi fogyatékos van. 

Hálát adok Neked Istenem, azért, mert Sebit megmentetted a haláltól. Hálát adok azért, mert folyamatosan gyógyítod. Köszönöm kegyelmeidet, amelyekkel elviselhetővé tetted szenvedéseinket. Köszönöm a nehézségeket, mert fejlődtünk általa lélekben és közelebb kerültünk hozzád és a sérült emberekhez. 

Hálát adok rokonaimért, barátaimért és minden testvéremért, aki imádkozott és imádkozik értünk. Összefogásukkal a Mennyországot építik. Áldd meg őket fáradozásukért! 

Jézusom! Azt mondtad: ”Aki követni akar engem, vegye fel keresztjét és úgy kövessen.” Nagy keresztet adtál Uram, de én így is követni akarlak, hiszen náladnál semmi sem vonzóbb. Életünk értelmét a Te tanításod adta meg. Kérlek, segíts, hogy minden nap fel tudjam venni azt a keresztet, amit nekem szántál. Ha elesek vele, segíts föl. Kereszthordozásom legyen erőforrás mások számára. 

Köszönöm kegyelmedet, amellyel végig támogattál minket. Valóban megtapasztaltuk a nehézségek ellenére, hogy velünk vagy és segítesz, sőt olyan élményekben volt részünk, amelyek különösen megdobogtatták szívünket. Köszönjük, bár meg nem érdemeljük. 

Kérünk, maradj velünk továbbra is, gyógyítsd testünket, lelkünket, hogy meg tudjunk maradni a hitben, a reményben és a szeretetben, ámen. 

Ó, Jézusom, Megváltóm, itt vagyok lábaidnál! Szeretem, dicsérem és 
áldom egész szívemből isteni gondviselésedet mindenért, amit rám 
küldtél vagy megengedtél. Mert mindaz, ami általad történik, jó és 
csodálatra méltó. Szent akaratod történik mindenben és minden által, 
bármennyire lázadozzék is ellene természetem. Legyen áldott és imádott 
isteni végzésed mindörökké! Ég és föld előtt megvallom, teljes 
szívemből hiszem, Uram, hogy igazságos vagy, és hogy ezt a szenvedést, 
sőt, sokkal többet is megérdemlek bűneimért. Azért ezt a 
megpróbáltatást szívemből vállalom a te dicsőségedre, igazságod 
kiengesztelésére, szent akaratod teljesítésére, szenvedésed iránti 
tiszteletből, melyet bűneimért viseltél el. 
(Eudes Szent János)

* * *

Köszönöm megtisztelő figyelmedet!

HA VAN BÁRMI, AMI MEGÉRINTETT EBBŐL A SZAKASZBÓL, ÍRD LE NYUGODTAN, OSZD MEG VELÜNK!
HA VAN IMASZÁNDÉKOD, AZT IS BÁTRAN ÍRD LE!

Gabriella és családja viszontagságos története

Ami a háttérben zajlott

Édesanyámékat tőrdöfésként érte a hír. Az már egy csoda, hogy nem kaptak infarktust, vagy agyvérzést. Anyám a Jóisten akaratára bízta Sebi sorsát. Azonnal elkezdték mondani apámmal a szabadító rózsafűzért, majd hívták testvéremet és Lajos atyát. Mikor munkahelyemen megtudták a balesetet, főnököm azonnal intézkedett. Volt egy orvos ismerőse, aki ott dolgozott a Balesetiben. Őt hívta, aki azután képben volt és mindent tudott a Sebiről a későbbiekben is. Csókay Andrást főnököm és rokonaim is ismerték. Őt is értesítették, aki odatelefonált és érdeklődött Sebi iránt és felajánlotta segítségét szükség esetén. Sógornőm aznap beszélt egy erdélyi pappal, akinek közeli paptársa volt az a ferences szerzetes, akivel Medjugorjében egy estét végig beszélgettünk. Így Erdélyben már aznap misét mondtak Sebiért. Az egész iskola, ahova Sebi járt, imába kezdett, már az első szünetben. Kórusom, ahova jártam, aznap este értünk imádkozott. Másnap Gáspár atya, egyházközségünk káplánja, majd Sándor atya plébánosunk is misét mondott értünk. Mindenki mozgósítva lett, mint egy kaptárban a méhek, úgy nyüzsögtek a rokonok, barátok ismerősök. Terjedt a hír szanaszét, hogy meg sem tudom számolni hányan imádkoztak értünk. Kolleganőm orgonaművész. Hívták kísérni egy koncertre. Ott kérte a kórustagokat, hogy ha nincs más felajánlásuk, ezt a szentmisét Sebiért ajánlják fel. Volt olyan közösség, ahol több csatornán keresztül értesültek a balesetről. Ez hihetetlen érzés volt, kis reményt kaptam, hogy talán a dolgok jóra fordulnak, ha ennyien közbenjárnak az Úrnál értünk. Ennek kegyelmi hatását éreztük, de meg kell, hogy mondjam, csak ideig-óráig. Nagyon hullámzó volt a lelkiállapotom. Egyik pillanatban nyugodt voltam, másikban rémült és ideges, vagy enervált, vagy mélységesen szomorú, vagy egyszerűen csak üres. 

Andrásnak a baleset napján volt utolsó munkanapja, mert a cégnél, ahol dolgozott, leépítés miatt elküldtek nagyon sok embert. Ő is közöttük volt. Mondják, hogy a bajok csőstől jönnek, mégis ez most talán abból a szempontból nem volt olyan nagy baj, mert így bent tudott lenni ő is Sebinél. Mondhatom azt is, hogy ez az egybeesés kegyelem volt. Egész nap bent voltunk a kórházban. Rémülten figyeltük a monitorokat, és remegtünk, amikor rossz értékeket mutattak. Sebinek folyamatosan magas volt a szívverése. Ez nagyon leterhelte az amúgy is beteg szívét. Gyakran emelkedett az agynyomás is a megengedettnél magasabbra, de szerencsére nem tartósan, így végül is nem kellett agyműtét. Belázasodott, ami állítólag a sérült agynak nem szerencsés, így gyógyszerrel és ventillátorral csillapították. Szörnyű érzés volt, látni azt, hogy egész teste libabőrben van, annyira fázott. Szerencsére folyamatosan altatták, nem tudtuk mit és mennyire érez. A CT vizsgálat diffúz agysérülést mutatott ki, tehát gócos elváltozást, bevérzést nem találtak. 2 törés volt a koponyán, az egyik jobb-, a másik baloldalon frontálisan. Nem tudták viszont megmondani, milyen következménye lesz ennek a későbbiekben értelmi szintjére, mozgására. Tud-e majd újra beszélni, olvasni, stb. Csípőcsontja 3 helyen törött el, de nem volt elmozdulás. 

Az orvosok azt mondták, hogy az első 4-5 nap életveszélyesnek mondható. Ez elég sokkoló volt. Folyamatosan imádkoztunk, és próbáltuk tartani magunkban is és benne is a lelket. A kórházból kimerülve érkeztünk haza. Otthon vártak a lányok, velük is kellett a hírt közölni. Le voltak döbbenve, sírtak. Szerintem ők sem tudták sokáig igazán felfogni, mi történt. 

Az éjszakák pokoliak voltak. Nem tudtunk aludni. Néhány napig bírtuk, azután muszáj volt altatót szedni, mert nagyon kimerültünk. A legrosszabb volt felébredni reggel, mert nem tudtuk mire ébredünk. András vállalta bátran azt, hogy hajnalban felhívja a kórházat egyáltalán él-e még a fiúnk. Rettegtünk a választól. Annyira féltünk, hogy elveszítjük Sebit, de attól is nagyon féltünk, hogy komoly, maradandó sérülése lesz. Én nem is tudom, hogy tudtuk ezt kibírni. 

Istenem! Ismét a mélységből kiáltok hozzád! A poklok poklában vagyok, kérlek, szabadíts ki! Mondd, hogy ezt nem Te akartad! Mondd kinek a műve ez? Kiért és miért gyötrődünk? Uram én is hibás vagyok, mert kimondtam azt a mondatot? Azért ütötte el az autó, mert én kimondtam? Ez egy valóságosan megélt félelem volt bennem, de mondd, hogy nem ezért történt, mert ha igen, akkor én soha nem fogok megbocsátani magamnak! Vagy talán vele kellett volna utaznom minden reggel? Gondatlan szülők vagyunk, túlbecsültük a képességeit? Nem lett volna szabad egyedül közlekednie? Ki mondja meg? 

Szűzanyám! Ugye ott voltál vele? Ugye a Te kötényedbe esett Sebi? Rád bíztam őt, édesanyák példaképe, ugye segítesz? Hozd ki őt a halál torkából! Könyörögj érettünk!

Még több baj, még több kegyelem

Másnap bejött látogatni Sebi osztályfőnöke és az igazgatóhelyettes, aki már túl volt egy súlyos baleseten. Őket is sokkolta a látvány, de vigasztaltak, bíztattak és nagyon együtt éreztek velünk. Ettől kezdve minden héten meglátogatta az osztályfőnök, pedig neki is nagycsaládja volt. Sebi változatlanul volt, továbbra is kómában és altatva. Időnként ellenőrizték, hogy ha nem altatják, akkor érez-e. Csipkedték a karját (már tiszta lila volt neki), hogy reagál-e, de nem jelzett. 

Az osztályvezető főorvos nagyon meglepett engem, mert úgy mutatkozott be, hogy ő a Kőbányai Evangélikus Gyülekezet egyházközségi tanácsának vezetője, és biztosított afelől, hogy az egész egyházközség Sebiért imádkozik. Onnan tudta, hogy mi kik vagyunk, hogy a Sebi volt osztálytársának az anyukája az ő egyházközségében hitoktató. Ez nekem nagy megnyugvást hozott, mert tudtam, hogy Sebi jó kezekben van, és mindent meg fognak tenni érte. 

A harmadik napon nagyon nagy bajt közöltek estefelé az orvosok. Sebinek teljesen elfogytak a fehérvérsejtjei. Nem volt egyáltalán védekezése. Ez komoly életveszélyt jelentett, hiszen az agysérüléssel akár agyhártyagyulladást is kaphatott volna. Steril szobában kellett volna lennie, de az nem volt. Helikopterrel hoztak neki gyógyszert Németországból, de kellett néhány nap, míg az hatott. Nem lehetett hozzányúlni csak steril kesztyűvel. Én előtte azonban puszilgattam. Attól féltem, hogy emiatt fog meghalni. Ez újabb sokkoló hír volt. Újra a kétségbeesés fojtogatott, de bíznunk kellett a Gondviselésben. Újra fel kellett ajánlani Sebi életét a Teremtő szándékára. Nagyon nehéz volt elviselni ezt az újabb csapást. Emlékszem, anyámmal kint ültünk a folyosón és sírdogáltunk. Arra gondoltam, hogy képtelen vagyok a fiamat elengedni, pedig lehet, hogy az Úr ezt kívánja tőlem? Ábrahámra gondoltam. Az Ő erős hitére lett volna szükségem. 

Másnap anyám felhívott telefonon és mondta, hogy kiesett két lap a könyvéből, amit akkor olvasott. Mária Julianna naplója volt. Ebben egy csodálatos ima, ami arról szól, hogy bízzuk minden gondunkat az Úristenre még akkor is, ha a bajok rosszabbra fordulnak. Ő átveszi gondjainkat és megoldja, de csak akkor, ha teljes bizalommal ráhagyatkozunk. Anyám ezt akkor már megtette és megnyugodott. Sőt, azt az üzenetet kapta, hogy a Sebi meg fog gyógyulni. Hamar eljutottak hozzám ezek a sorok, és mondhatom, hogy életmentőek voltak. Ebbe kapaszkodtunk, és próbáltuk felajánlani bizalmunkat, de mindennap szükséges volt ezt megtenni, mert nagy volt a baj. A teljes ráhagyatkozáshoz nagyon komoly hit kell. Az ima kegyelmi hatása érezhető volt, olyan lelki megnyugvásokat kaptunk, amit nem lehetett megmagyarázni. A körülöttünk lévő emberek csodálkoztak rajtunk. Persze voltak nagyon nagy mélységeink is, mert az ördög nem alszik, állandóan megkísért minket, és kínoz. 

Másik nagy élményem Gábor atya volt. Minden vasárnap ott misézett a kórházban. Azonnal megkerestük és mondtuk neki, hogy mi történt. Ő volt az, aki tanács helyett imádkozott értünk, hogy jó döntést hozzunk a negyedik császárom előtt. Szinte hihetetlen, hogy felbukkant megint az életünkbe. Mintha a Jóisten küldte volna. Feljött a Sebihez és imádkozott az ágyánál attól kezdve minden héten. Mikor látta kétségbeesésünket értünk is imádkozott. Nagy lelki megnyugvást jelentett az ő jelenléte és közreműködése. Hihetetlen erőt kaptunk általa. Áldja meg az Isten jóságát! 

Hétvégén bevittük a lányokat Sebihez. Előtte felkészítettük őket a látványra. Így is sokkoló volt számukra bátyjukat látni. Ott sírtak az ágyánál. A főorvostól emiatt nagy leszúrást kaptunk. Ő azt mondta, hogy a testvérek csak akkor mehetnek be hozzá, ha ő felkészítette erre őket, de akkor még nem volt bent. Azután beszélt a lányokkal. Ekkor tudtam meg, hogy Sebi betegsége minimum 1 évig, de inkább másfél évig fog tartani. Tiltakozásul ezt akkor nem hittem el neki. Úgy gondoltam, hogy a fiam hamarabb meg fog gyógyulni, mert az Isten velünk van. 

Egy hét után újra elkezdtem dolgozni. Nem volt könnyű helyt állnom és lepleznem bajomat. Nem is sikerült, de próbálkoztam. Nagyon kimerítő volt minden napom. Reggel munka, onnan kórház, majd este 8 felé értem haza és akkor álltam neki főzni másnapra. Lányaimat alig láttam. Nem tudtam, hogy tanulnak nélkülem, alig tudtunk beszélgetni, pedig az ő lelküket is ápolni kellett. Szerencsére András velük volt délutánonként hála a munkanélküliségnek! Este már annyira fáradt voltam, hogy nem volt erőm semmihez. Ezt lányaim megsínylették. Sajnáltam őket és lelkiismeret furdalásom volt, amiért őket elhanyagoltam. 

Egyik nap erőt vettem magamon, hogy felhívjam Sebi körzeti orvosát. Nagyon megvárakoztattak, mert éppen beteget vizsgált. Különösen nehéz volt közölni vele a hírt. Mikor letettem a telefont kitört belőlem a zokogás, amely már régen kívánatos volt. Körülbelül egy hét kellett ahhoz, hogy ki tudjam sírni a keserűséget magamból és ki tudjam tombolni dühömet, kétségbeesésemet. Nagyon nagy megkönnyebbülés volt. 

Mikor letelt az életveszélyes állapot időtartama, akkor újabb baj jött elő. Sebinek tüdőgyulladása lett. Ezt a főnököm előbb tudta, mint én. Újra aggódni kezdtünk, illetve nem tudtunk megnyugodni. Csoda, hogy Sebi ezt is kibírta! Hihetetlen életösztön volt benne! Persze az is számított, hogy egész nap valaki vele volt, hol apja, hol én, de más rokonaink is látogatták rendszeresen. Csak éjszaka volt távol a családtól. Tudtuk, hogy a kómában is érzékelnek a betegek, úgyhogy folyamatosan beszéltünk hozzá. Tartottuk benne a lelket, imádkoztuk mellette hangosan a szabadító, a szokásos és az irgalmasság rózsafüzérét és még sok más imát. Biztos vagyok benne, hogy ő ezeket érzékelte és tartotta benne az élni akarást. 

Istenem! Köszönöm neked azt, hogy nem hagytál el! Köszönöm, hogy számos csodával megajándékoztál! Köszönöm az imát, amit életmentésül küldtél nekünk! Áldott légy, mert elküldted nekünk Gábor atyát, akinek személyében valóságosan megtapasztalhattam azt, hogy jelen vagy bajunkban! Köszönöm annak a megszámlálhatatlanul sok embernek, köztük gyerekeknek az összefogását és imáját! Nagyon sokan szeretnek bennünket! Hálát adok a kegyelmekért, amelyek életben tartottak! Köszönöm a hitet, amellyel megajándékoztál! 

Hálát adok neked minden nehézségünk ellenére, mert Te voltál a kapaszkodónk! Nélküled belehaltunk volna a fájdalomba! 

Drága Szűzanyám! Te tudod milyen gyötrelem egy édesanyának haldokló fiát látni! Könyörögj érettünk! Köszönöm, hogy ügyeltél éjszaka a fiam ágyánál. Köszönöm, hogy vigyáztál rá. Köszönöm az imákat, amiket küldtél megnyugvásunkra. Légy továbbra is segítségünkre, tolmácsold kéréseinket az Úrhoz, áldott Szűz! Világ Királynője! Szeplőtelen Szent Szívedbe ajánlom Fiamat és lányaimat, férjemet, hogy megmeneküljenek a bajoktól!

Kicsi javulás, újabb kegyelmek

Sebi folyamatosan feladta a leckét az orvosoknak. Mindig találtak valami aggodalomra való okot. A hasában valami folyadék gyűlt össze, mert az ütközéskor tompa hasi sérülést is szenvedett. A máján és a veséjén bevérzést találtak és attól féltek, hogy a folyadék vér. Először vérkészítményt kapott, de valami egészen különleges, ritka vért kaphatott csak és így is izgultak, hogy nem lesz-e baj belőle. Azután elhatározták egyik este, hogy laparoszkópiával bekukucskálnak a hasába, hogy megtudják mi az a folyadék benne. Újabb izgalom volt a műtét, de szerencsére csak szerózus váladék volt, ami lassan felszívódott. Ezek miatt a beavatkozások miatt nem tudták a tubust a szájából kivenni, pedig már nagyon égető lett volna, mert ha sokáig bent marad, akkor maradandóan károsodhatnak a hangszálak. (Ez sajnos be is következett.) Baleset utáni harmadik héten végezték a gégemetszést, ami újabb műtét, újabb izgalom volt. Lába kezdett deformálódni, a sok fekvéstől és a mozgás hiányától. Ezért mindkettőt fél gipszbe tették, és a nap nagy részében rajta volt. Bár kétóránként forgatták, ami kétemberes feladat volt a nővéreknek, így is lettek rajta felfekvések, szerencsére nem nagy kiterjedésűek. A nővérek nagyon nagy figyelemmel és szakértelemmel gondozták. Itt egy ápolóra maximum két beteg jutott, így volt idő még arra is, hogy a haját levágják. Az egyik nővér különösen megszerette Sebit és olyan gonddal ápolta, mintha a fia lenne. Ő csodákat tudott produkálni vele. Négy héttel a baleset után már pépesre zúzott étellel etette a kómás fiút. Ezt a Sebi csak neki produkálta. Behozatott egy ágyra szerelhető biciklit és kerékpároztatta – persze csak passzívan, de ez is sokat számított. Úgy beszélt hozzá, olyan szeretettel és bíztatóan, ahogy senki más. Sebi mélykómája lassan javult, olyan értelemben, hogy már néha résre nyitotta a szemhéját. Ekkor még többet kommunikáltunk vele, sőt egyezményes jeleket is megbeszéltünk, amire reagált. Két pislogás –ami nem volt más, mint szemhéjrebbentés – a nemet jelentette, egy pislogás pedig az igent. Ez hihetetlen előrelépés volt! Tudtuk kérdezgetni és válaszolt a maga módján. Kérdezgettük, hogy emlékszik-e valamire? Tudja-e hogy hol van? Tudja-e, hogy mi történt vele? Találkozott-e Jézussal? Ezekre válaszolt, ha nem is mindig egyértelműen. Egyik napon sógornőm imádkozott az ágyánál, majd kérte Sebit, hogy emelje meg a bal kezét. Sebi próbálgatta és kicsit sikerült neki. Nagyon nagy öröm volt ezt látnunk. Sajnos az éberség azt is eredményezte, hogy a fájdalmat, és az érzelmeket is érzékelhetővé tette. Sokszor volt Sebinek nagyon fájdalmas, szenvedő arckifejezése, amit borzasztó volt látni. Engem nagyon megviselt, amikor ilyen volt és nagyon sokszor láttam szenvedőnek. Bár a nővérek azt mondták, hogy nem biztos, hogy ilyenkor fájdalma van, szerintem csak vigasztaltak. 

Eljött a karácsony ünnepe. Nekünk ez volt a legsötétebb és legboldogtalanabb karácsonyunk. Szenteste napján András volt bent délelőtt Sebinél és én nem mentem be hozzá kora délután, mert úgy terveztük, hogy este nála leszünk. Ez nagy lelkiismeret furdalás volt nekem A misztériumjátékot meg akartuk nézni, hogy legyen valami karácsony jellege ünnepünknek. Ezalatt azonban csak a Sebire tudtam gondolni, arra, hogy most biztosan engem vár, keres, és én nem vagyok ott vele. Alig vártam, hogy beérjünk hozzá. Kedvenc nővérünk üdvözölt és mondta, hogy Sebinek látogatója volt. Kifaggattam, ki lehetett. Hát a káplánunk volt nála, akkor, amikor mi a templomban voltunk. Nagy hálát érzek iránta és az Isten iránt is, hogy így szervezték ezt a délutánt. Soha nem fogom elfelejteni Gáspár atya áldozatát! Azután megünnepeltük a Sebivel a karácsonyt úgy, ahogy otthon szoktuk, énekkel, imával. 

Valamikor ezekben a napokban történt az, hogy búcsúzkodtam Sebitől. Kérdeztem hazaenged-e, mert a lányok is várnak, meg a házimunka. Sebi pislogott, hogy menjek. Mikor betakartam és búcsú puszit adtam neki elmosolyodott. Nem akartam hinni a szememnek. Ezt máskor is csinálta később, búcsúzáskor. Valószínűleg már fáradt lehetett és annak örült, hogy végre alhat. Nagy öröm volt látni hosszú idő után a mosolyát. 

Istenem! Te Létbe hívtad Sebestyént és küldetést adtál neki. Most bajban van. Mi az imán kívül nem tehetünk már semmit. Rajtad a sor. Gondoskodj róla Te! Rád hagyatkozunk, legyen meg a Te akaratod! De arra kérünk, adj erőt, hogy azt el tudjuk fogadni!

Misztikus dolgok

Édesanyám találkozott egy hölggyel a templomban, aki megszólította őt. Beszélgetni kezdtek és anyámnak adott egy imafüzetet, melyben bajbajutottak imái voltak összegyűjtve. Nagyon szép és számunkra fontos imák voltak benne. Az Isten küldte ezt nekünk, hogy Sebi ágyánál ezeket imádkozzuk. Ez a hölgy, akit Erzsikének hívtak elmesélt egy történetet. Nagyon szereti a Szűzanyát, akitől egy üzenetet kapott, hogy menjen el Fatimába. Erzsike szeretet volna elmenni, de pénze nem volt. Azt az üzenetet kapta, hogy a pénzzel ne törődjön, azt megkapja hozzá. Erzsikéhez pár hét múlva becsöngetett egy idős néni és mentegetőzve odaadott neki egy kis csomagot, majd eltűnt. Amikor kibontotta 98 ezer Ft volt benne, pont annyi, amennyi a fatimai úthoz szükséges. Nagyon boldog volt és megköszönte az Úrnak az adományt, majd elutazott Fatimába, ahol nagy kegyelmeket kapott. Ezt anyám egyik hétfői napon mesélte el nekem. Nagyon ledöbbentem, mert előtte való nap, hasonló élményben volt részünk. Vasárnap révén Gábor atya járt Sebinél, de sajnos nem tudtunk találkozni, mert én később értem be a kórházba. A nővér átadott nekem egy borítékot azzal, hogy az atya üzeni, hogy egy jóakarója küldi ezt nekünk. Megköszöntem, de nem néztem bele, hanem eltettem. Este az autóban bontottam ki és majdnem elájultam. 100 ezer Ft volt benne! Ez az egyezés számomra hátborzongató élmény, de az is, hogy még vannak jóakaratú emberek, akik megtalálják a jótékonyság útját. Hát így avatkozik bele az Isten kegyelmével az életünkbe! 

Másik élmény. András elmesélte a volt kolleganőjének a balesetet, de nem részletesen, csak egy-két mondatban. Ő otthon említette a férjének, aki táltos, gyógyító képességekkel rendelkezik. Csak annyit mondott, hogy Sebit elütötte az autó. A férj azt válaszolta: -Igen, tudom, a bal oldala sérült. Nem kell aggódni, meg fog gyógyulni. Ezen mi ledöbbentünk, mert valóban a bal oldala sérült. Átelmélkedve azt gondolom, hogy ez égi üzenet volt, hogy bízzunk a gyógyulásban. 

Abban az évben városmisszió volt. Sógornőm kapott idézeteket jártában-keltében az utcán. Ezeket betette a táskájába, azután elfelejtődött. A baleset után voltunk már, mikor valamit keresett és a kezébe akadtak az üzenetek. Rögtön arra gondolt, hogy a Sebinek fogja odaadni, hogy megerősítse őt. A következő sorrendben vette ki a táskájából az igéket: 

„Örök szeretettel szeretlek téged, azért vonzottalak kegyelemmel. Ismét felépítelek, és te felépülsz.” Jer 31,1-3 

„Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy az Ő irgalma azok számára, akik őt félik.” Zsolt 103,11 

„Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek!” Lk 11,9 

„Ezért remélj az Úrban és légy erős, légy bátorsággal és bízzál az Úrban!” Zsolt 27, 14 Ezek az üzenetek nagyon szívünkhöz szóltak mindannyiunknak. 

Anyám sokat imádkozott és kérte az Urat, hogy adjon bizonyosságot arra, hogy Sebi meggyógyul-e. Nem egyszer, hanem többször azt az üzenetet kapta, hogy fel fog épülni, de legyünk türelmesek. Egyik alkalommal azt hallotta, hogy Sebi okosabb lesz, mint volt. Énnekem is voltak hasonló élményeim, de bevallom őszintén már nem nagyon mertem hinni abban, hogy ezek az üzenetek valódiak-e. Mindenesetre sok erőt adtak. 

Hála néked Uram ezekért az üzenetekért, mert emlékeztetnek minket arra, hogy jelen vagy az életünkben és nem hagysz el, hanem rád hagyatkozhatunk. Hálát adunk örökké jelenvalóságodért, gondoskodásodért! Köszönjük anyagi támogatásodat! Segíts, hogy mi is gálánsak legyünk, amikor szükségben szenvedőkkel találkozunk!

A költözés

Hat hete volt már Sebi az intenzív osztályon. Túl volt az életveszélyen, ápolása már nem igényelt intenzív ellátást. Megszervezték az átköltöztetését a Bethesda Rehabilitációs Osztályára. Az új hely, ahova került korántsem volt úgy felszerelve. Nagy fejetlenség fogadott minket. Először is nem volt megfelelő méretű ágy a számára. Egy kis ágyba akarták bepréselni Sebit. Erről sikerült lebeszélnem őket, de a másik fekvőhelynek nem volt rácsa. Sebi ekkor már spontán mozgásokat végzett, ami elég nagy amplitúdóval bírt. Szanaszét rugdalódzott a lábával, kalimpált a kezével. Ezek miatt sokszor beverte a végtagjait, kék zöld foltokat szerezve. Félő volt, hogy leesik a rács nélküli ágyról. Másik probléma a légcső tisztítása volt. Ezt folyamatosan kellett végezni a hurutossága miatt. Ezt az új helyen nekem kellett csinálni, de nem volt hozzá sem berendezés, sem steril eszközök. Mivel itt sokkal kevesebb nővér volt és több beteg Sebire nem tudtak úgy figyelni, főleg éjszaka nem. Első nap végére én kétségbeestem. Hogy fogja tölteni így az éjszakát? Alig bírtam otthagyni, mert nagyon féltem, hogy baj lesz. Sírva mentem haza, mert rossz előérzetem volt. 

Rosszérzésem beigazolódott. Viharos éjszaka volt, a nővéreknek Sebivel. Romlott a légzése, hiába tisztogatták, egyre hurutosabb lett. Szerintem fertőzést kapott, vagy megfázhatott, a mentőben, mert aznap nagyon hideg volt. Délután már átköltöztették egy másik szobába, ami közelebb volt a nővérekhez. Másnap reggel hallottam, hogy szörcsög, nehezen veszi a levegőt. Mivel be kellett mennem dolgozni, először édesanyám töltötte vele azt a délelőttöt. Azt mondta, azt a napot soha nem felejti el. Sebi egyre jobban fuldoklott és ő csak tehetetlenül nézte. A szaturációja olyannyira leromlott, hogy a következő nap át kellett vinni mentővel a Bethesda Intenzív Osztályára. András volt vele utána és ő is látta milyen rossz állapotban van. Kellett néhány nap, mire rendbe hozták. Megnyugodtam, mert itt már jó kezekben éreztem őt. 10 napig volt itt, és ezalatt csoda történt! Sebi szép lassan felébredt! Hogy pontosan mikor, nem tudjuk, de egy történés megvilágosított minket. 

Gáspár atya, aki folyamatosan érdeklődött Sebi iránt bejött őt meglátogatni. Előtte mondtam neki, hogy jó lenne, ha kaphatna Oltáriszentséget, mert úgy láttam szüksége lenne rá. Mikor az atya keresztet vetett és mondta hozzá a dicsőséget, akkor láttuk, hogy Sebi is elkezd ügyetlenül hadonászva keresztet vetni. Az „én vétkemnél” a kezét a mellére tette és mozgatta. Gáspárral összemosolyogtunk, mert láttuk, hogy Sebi nagyon itt van velünk. Azután szépen lenyelte az Eucharisztiát. Mikor ezt elmeséltem testvéremnek, azt mondta, hogy ez a gyerek már nem kómás, biztosan magánál van. Hát így tudtuk meg a csodát, nem az orvosok tájékoztatásából! Nagyon boldogok voltunk és hálát adtunk az Istennek, hogy nem kellett erre 10 évet várni! Az egészben csak az volt nehéz, hogy ezt nem tudtuk előre. A rehabilitáción első nap az ügyeletes orvossal beszélgettem és kérdeztem vajon meddig lesz Sebi kómában? Azt mondta, - tipikus racionális gondolkodású férfi módjára - hogy lehet, hogy egy hétig, de lehet, hogy 10 évig. Nem tudjuk. - Ezt olyan flegmán és tapintat nélkül mondta, hogy felfordult a gyomrom tőle. Persze egy fiatal, huszonéves orvos volt, aki mit sem tud az életről, mégis úgy gondolom, egy rehabilitációs osztályon dolgozó orvosnak akkor sem lenne szabad így válaszolnia, ha az igazságot mondja. 

Ezután Sebi megoldotta a gége kanüljét is, mert egyik éjjel kihúzta magának úgy, mint a gyomorszondáját szokta. Azon az éjszakán félig beforrt neki, úgyhogy már nem rakták vissza. Itt az intenzíven meglátogatta a kardiológusa is. Sajnos a szíve romlott, ezért új gyógyszereket kellett kapnia. Ezt követően visszakerültünk a rehabilitációra, de már sokkal jobb állapotban. 

Istenem! Hálát adok ezért a nagy csodáért, Sebi újjászületéséért! A Rád hagyatkozás meghozta gyümölcsét. Továbbra is gondoskodj Sebiről és adj nekünk nagy-nagy türelmet és hitet, hogy higgyünk a felépülésében, higgyünk abban, hogy a szenvedéseink értelmet nyernek és életünk az üdvösség felé halad! Istenem felajánlom saját szenvedéseimet fiam gyógyulásáért. Kérlek, végy el az övéből és add át nekem, mert ő már nagyon sokat szenvedett. 

Köszönöm Szűzanyám, hogy nem hagytad Sebit megfulladni! Köszönöm, hogy segítettél jó kezekbe juttatni! Köszönöm, hogy édesanyám és férjem mellett vele voltál a nehéz órákban. Segíts továbbra is! 

* * *

(Folytatjuk …)

HA VAN BÁRMI, AMI MEGÉRINTETT EBBŐL A SZAKASZBÓL, ÍRD LE NYUGODTAN, OSZD MEG VELÜNK!
HA VAN IMASZÁNDÉKOD, AZT IS BÁTRAN ÍRD LE!