Március 27.  Nagyböjt 4. vasárnap
Olv.: Józs 5,9a.10-12  //  Zs 33  //  2Kor 5,17-21
Evangélium: Lk 15,1-3.11-32  

Nagy szélvihar csapott le a tengeren hánykolódó hajóra. A matrózok és tengerészek összeszorított fogakkal, a veszéllyel látszólag mit sem törődve, kettőzött erővel dolgoztak, hogy megmentsék a hajót és önmagukat. Csak egy fiatal matrózinas veszítette el a lélekjelenlétét, s kétségbeesve kiabálni kezdett. Mindenkinek panaszkodott, bizonygatta, hogy nincs remény, biztosan elvesznek! Egyre hangosabban siránkozott, mint akit élve nyúznak. A többiek között is fel-felütötte a fejét a pánikhangulat, mikor a fiú nyüszítését hallották. Végül a hajó kapitánya, aki szintén fent küzdött a fedélzeten, megelégelte a nyavalygást, s utasította a tengerészeket, hogy dobják a tengerbe a fiút. Ők meg is tették.
A kapitány azonban észrevétlen ügyességgel egy kötelet hurkolt a bokájára, s annak segítségével rögtön ki is húzták a matrózinast a vízből, mielőtt a hullámok elnyelték volna. Attól kezdve a fiú csendben tette a dolgát, mint a többiek. Egy panaszszavát sem lehetett többé hallani. „Látjátok! Nem is tudjuk, milyen jó dolgunk van, amíg igazán bajba nem kerülünk!” – mondta a kapitány a többieknek.   

Ma Nagyböjt negyedik vasárnapja, az „öröm vasárnapja” van. Többféle öröm érheti az embert.   
Örömöt élhetünk át a hirtelen meglepetések során, amikor teljesen készületlenül, váratlanul ér bennünket egy-egy örvendetes hír, esemény vagy találkozás. Talán ilyenkor érezzük magunkat leginkább megajándékozottnak. Sokak szerint csak az ilyen meglepetésszerű öröm lehet a valódi öröm. Én azonban ezzel vitába szállnék. Az ilyen örömök ugyanis általában nem hosszú távúak, nem épülnek bele az életünkbe, nem gazdagítják azt komolyabban, hiszen kevés személyes közünk van hozzájuk . 

Hiteles örömöt jelent egy kitűzött cél elérése is a jól felépített, végigküzdött folyamatok végén: pl. egy diploma vagy nyelvvizsga megszerzése. Noha nem meglepetésszerű, számítunk erre az eredményre, mégis örülünk, hiszen sokat küszködtünk érte, komoly teljesítményeket tettünk le az asztalra, s ez elégedettséggel tölt el minket. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ilyenkor sem csak saját magunknak köszönhető az eredmény. Egyedül kevesek lettünk volna hozzá.   

Létezik azonban olyan öröm is, aminek a forrása szüntelenül velünk van, de eddig nem figyeltünk fel rá, nem tudatosult bennünk, hirtelen azonban ráébredünk! Hányszor és hányszor nem vesszük észre az életünkben jelen lévő jót és szépet, nem tudunk örülni az élet szépségének, az egészségnek, a bennünket szerető, minket gondozó emberek figyelmességének, odaadásának. Nagy hiányossága társadalmunknak, hogy egyre kevésbé tudjuk észrevenni a hétköznapokban jelenlévő örömforrásokat. Eltakarják azokat szemünk elől a reklámok csili-vili hívságai, a piac által felmagasztalt, de a mi gyűjteményünkből még éppen hiányzó értéktelen kacatok hamis ragyogása. Bizony, néha meg kell tapasztalni a birtokunkban lévő, bennünket körülvevő, de a hétköznapokban annyira semmibe vett, alapértékek hiányát ahhoz, hogy becsülni tudjuk őket, örülni tudjunk nekik.  

Izrael népe a mai olvasmányban eléri pusztai vándorlása végcélját: bevonul az Ígéret Földjére. Csak néhány mondatos, látszólag tényszerű beszámolót olvashatunk erről, de micsoda tengernyi szenvedés, mozgalmas évtizedek előzik meg ezt a célba érést! Negyven évvel korábban is beléphettek volna már Kánaán földjére, elnyerhették volna a tejjel-mézzel folyó országot, de akkor még nem értek meg rá. Akkor is ott álltak már a Jordán partján, a határon, de nem akartak bevonulni, mert megijedtek. „Nem bíztak Isten ígéreteiben, semmire sem becsülték a megígért földet”- ahogyan a zsoltáros mondja. Pedig az azt megelőző hetekben hányszor megtapasztalták Isten karjának erejét, segítő jelenlétét, mégsem tudatosították azt kellőképpen. Meg kellett tapasztalniuk a negyven éves kimerítő vándorlást, hánykolódást a pusztában, hogy végre örülni tudjanak annak, amire Isten meghívta őket.  

Az evangéliumban szereplő tékozló fiú szintén nem tud örülni annak a szeretetnek, biztonságnak, nyugalomnak és jólétnek, ami napról-napra körülveszi. Unalmas és értéktelen életformának tartja. Őt szeretve óvó, jóra nevelő apját pedig irigy zsarnoknak. Óriási pofátlansággal még apja életében kikéri örökségét, s elkezdi élni a maga által jónak vélt életformát, ami tökéletes összeomláshoz, csődhöz vezet. A disznók vályúja mellett, éhezve, a legnagyobb megaláztatás kellős közepén bezzeg már tudja értékelni mindazt, amit otthagyott. Tudja, hogy apja házában a rabszolgának is jobb dolga van, mint most neki. Úgy gondolja, megpróbál legalább szolgaként bekéretőzni az atyai házba. Egyáltalán nem csodálkozhatna – valószínűleg nem is csodálkozna – azon, ha már messziről ráengednék a kutyákat. Ha mérges, elutasító szavakat kapna onnan a kapun túlról.  

Nem ez történik.
Atyja eléje siet, magához öleli, újra gyermekévé fogadja. Mekkora örömet jelent most ennek a fiúnak ugyanaz a szeretet, ugyanaz a gondoskodás, figyelem, amit eddig is megkapott, de amit annyira nem tudott értékelni! Bár döbbennének (döbbennénk) rá minél többen a hálátlanok és figyelmetlenek közül a minket gondozó, nekünk jót akaró, életünket szüntelenül figyelemmel kísérő szülők, tanárok, barátok, lelkipásztorok odaadó szeretetére! Mennyi örömforrás van az életünkben, amit nem tudatosítunk időben! Leginkább Isten szeretete van jelen állandóan az életünkben, a maga ezer és ezer figyelembe se vett vagy teljesen természetesnek tartott jelével.  

Nemcsak a tékozló fiú örül azonban, hanem az Atya is! Micsoda öröm a szülőnek, az elkötelezett pedagógusnak vagy papnak az az élmény, amikor gyermekei, tanítványai egyike-másika rádöbben arra, mit is kapott, kaphat tőlük, s elkezdi értékelni azt!
Innentől válik igazán személyessé a kapcsolat, az a szeretet, ami addig kínosan egyoldalú volt. Isten, akinek minden ember személyesen teremtett és szeretett gyermeke, egyáltalán nem viseltetik közönnyel egyikünk sorsa iránt sem. Aggódik értünk, félt bennünket! Szabadságunkat tiszteletben tartva kiszolgáltatja magát az ember szabad döntésének, sebezhetővé teszi magát általunk. Épp ezért akkora öröm számára, ha az ember válaszol a szeretetére. Ilyen válasz a megtérés, a bűnöktől való elfordulás és az atyai házba hazatérés is. Ilyenkor, ahogyan Jézus mondja az evangéliumban, ünnep van a Mennyek Országában.
Az örvendező Isten ünnepe a megtérő bűnös fölött.   

Vegyük észre mi is, amíg még időnk van erre, a bennünket körülvevő örömforrásokat! Tudjuk értékelni az Isten és embertársaink szeretetét, s ha megsértettük azt bűneinkkel, őszinte bűnbánattal állítsuk helyre a megsebzett kapcsolatot! Higgyük el, a magunk öröme mellett Istennek és emberi szeretteinknek is örömet okozunk ezzel!  

 ***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.  

Március 20.  Nagyböjt 3. vasárnap 
Olv.: Kiv 3,1-8a.13-15;  //  Zs 102; //  1Kor 10,1-6.10-12
Evangélium: Lk 13,1-9 

Olivér, a strucc különbözött társaitól. Úgy gondolta, hogy nem jelent megoldást minden veszély elkerülésére az, hogy homokba dugják a fejüket. Szerinte attól, hogy a struccok úgy tesznek, mintha a veszély nem létezne, hogy befogják előle a szemüket-fülüket, attól az még igenis létezik. Próbálta erről meggyőzni társait, de mindhiába. Ők továbbra is úgy gondolták, hogy minden fenyegetés megszűnik, ha gyorsan belevájják a fejüket a homokba és nem vesznek róla tudomást. Egy nap jelentős elefántcsorda trombitálása és dübörgése verte fel a csöndet éppen azon a viszonylag szűk ösvényen, ahol a struccok tartózkodtak. Félő volt, hogy a csorda összetapossa a struccok csapatát. Olivér kétségbeesetten biztatta társait, hogy bújjanak az útmenti nagy szikla mögé, akkor megmenekülnek. Azok azonban nem hallgattak rá: mélyen belefúrták fejüket a homokba, azt gondolván, hogy ezzel ők is láthatatlanná válnak, se láttak, se hallottak. Olivér egyedül bújt a szikla mögé. Amikor pár perc múlva elhalt az elefántdübörgés és előmerészkedett, társaiból csak véres csont- és tollhalmazt talált.  

Addig, amíg valaki vagy valami nem létezik, nem kell számolni vele. Nem kell róla tudomást venni, semmi kötelezettségünk nincs vele szemben. Addig, amíg valaki vagy valami nem létezik, gondolhatunk róla akármit, képzelhetünk és állíthatunk róla akármit. Amíg az embernek nincs családja, férje, felesége, gyermekei, addig álmodozhat, képzelődhet róla bárhogyan. Attól a pillanattól azonban, amint van, már jócskán lehatárolódik az álomvilág és konkrét formákat ölt az ember tennivalója velük szemben. Konkrét, sokszor nem könnyű elvárásoknak kell megfelelnie velük szemben. Igen, jóval kényelmesebbnek tűnik, ha valaki vagy valami nem létezik, főleg, ha komoly közünk lenne hozzá, ha létezne.  
Épp ezért az emberek jó része ma struccpolitikát folytat Istennel szemben. Jobb, ha nem létezik valóságosan, legföljebb az emberek „gyártmányaként”, mert akkor úgy csavargathatjuk a vele kapcsolatos elképzeléseinket, ahogy akarjuk. Olyan ígéreteket és törvényeket adhatunk a szájába, amilyet akarunk, amelyek nekünk szimpatikusak, amelyeknek könnyedén meg tudunk felelni. Vagy pedig egyszerűen nem vehetünk róla tudomást, ha nekünk úgy kényelmes. Jól mondja II. János Pál az „Ecclesia in Europa” c. enciklikájában: az emberek nagy része ma úgy él, mintha Isten nem létezne. Pedig a valóság némileg más.   

Isten már a kinyilatkoztatás kezdetén úgy mutatkozik be Mózesnek, mint „Aki van”. A név a lényeget fejezi ki: Isten lényegéhez tartozik a Biblia szerint a létezés. Ő az egyedüli, aki valóban öröktől fogva és mindörökké létezik, minden és mindenki, aki és ami van, Tőle nyeri létezését. A filozófia, az emberi gondolkodás egyértelműen bizonyítja, hogy a sok esetleges, önmagát megmagyarázni nem tudó létező nem értelmezhető másképp, csak ha feltételezzük egy örök és tökéletes létforrás létezését. Ha azonban Isten van, akkor innentől Ő is egy konkrét valaki. Nem feltételezhetünk Róla össze-vissza akármit, főleg olyasmit nem, ami egyértelműen ellentmond az általa önmagáról kinyilatkoztatott tényeknek. Ráadásul, ha Isten van, akkor nem úgy van, mint egy tekercs WC-papír vagy akár egy másik ember: nem sétálhatok el mellette közömbösen, mint akihez-amihez semmi közöm sincs. Ha Isten van, akkor az én életem is Tőle ered és csak Nála ér célba. Akkor törvényei és ígéretei rám is vonatkoznak. Akkor Ő dirigál nekem és nem én neki. Akkor létezik az életem célbaérésének, de a cél elhibázásának konkrét lehetősége is: vagyis létezik az üdvösség és a kárhozat, a Mennyország és a pokol.  

Milyen jó, hogy amit Istenről megtudunk a kinyilatkoztatásban, az vonzó és örömteli, nem fenyegető és taszító! Ő úgy „van”, hogy szeret minket. Amikor megjelenik Mózesnek az égő csipkebokorban, nem ilyeneket mond: „Eddig jó volt nektek, mert nem tudtatok rólam. Nem kellett félnetek tőlem, de ez mától másként lesz! Megnehezítem az életeteket mindenféle törvénnyel, önkényes elvárásokat támasztok veletek szemben, amit teljesítenetek kell, akár tetszik, akár nem!” Isten nem zsarnok elnyomóként mutatkozik meg, aki követelőzik, hanem ezt mondja: „Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát és hallottam panaszát … Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam.” Isten teljesen ingyenesen, mindenféle előzetes emberi teljesítmény és érdem nélkül megszabadítja népét, tanújelét adja szeretetének. Utána pedig, ahogyan Szent Pál feleleveníti a szentleckében, végigkíséri népét a pusztai vándorlás viszontagságai között. Étellel táplálja, szomját oltja, sőt „lelki sziklaként” vagyis támaszként áll mellettük. Mégis újra és újra elégedetlenkednek, lázadoznak Isten és az Ő szolgája, Mózes ellen. Olyan sokszor olvassuk ezt, szinte minden oldalán a Kivonulás Könyvének, hogy a mi emberi türelmünk már rég elfogyott volna! Vérlázító ez a bizalmatlanság és hitetlenség, hogy Isten segítő szeretetét annyiszor megtapasztalva mégis morgolódnak és szembefordulnak Vele. Nem is jutnak el valamennyien az Ígéret Földjére. Nem azért, mert Isten elfordul tőlük, hanem mert ők fordulnak el tőle, megvetik Isten ígéretét, nem akarják végigjárni az utat a beteljesülésig.   

Az evangélium szintén Isten türelmére, de ugyanakkor a megtérés elengedhetetlenségére hívja fel a figyelmünket. Sokszor halljuk, mondjuk, hogy Isten türelme „határtalan”. Pedig ennek logikailag nincs értelme. Nem beszélhetünk ott türelemről, ahol feladjuk az elvárásainkat. A lemondás valakiről vagy valamiről nem türelem. Isten hosszan tűrő, de nem mond le rólunk, nem adja fel az életünkkel szemben táplált elvárásokat, legföljebb akkor, ha kénytelen feladni miattunk, a mi végleges elutasításunk miatt. Ezzel azonban határához érkezett a türelem. A fügefának előbb utóbb termést kell hoznia, mert ha nem hoz, értelmetlen a léte. Isten türelmének határa persze nem az Ő szeretetének megszűnését jelenti, hanem a mi szeretetünk hiányát. Isten türelmének határa nem az a „nem”, amit Ő mond ki ránk, hanem az a „nem”, amit mi mondunk ki Őrá, az Ő meghívására. Ha véglegesítjük a struccpolitikát Istennel szemben, ha nem veszünk tudomást létéről és kilétéről, ha kedvünk szerint csavargatjuk a kinyilatkoztatásban kapott ismereteket, törvényeket, akkor is bele fogunk ütközni az Ő kikerülhetetlen valóságába. Ha nem teremjük meg az Isten és embertársaink iránti szeretet gyümölcseit, akkor az a mi életünkben fog hiányként, nagyon is fájó elégedetlenségként megnyilvánulni. Bizony örök hiány, örök elégedetlenség, örök kizártság is kialakulhat ebből. A „külső sötétség, ahol sírás lesz és fogcsikorgatás”. Jézus a mai nagyböjti vasárnapon felhív a megtérésre, az Isten szerető, de kikerülhetetlen valóságának elfogadására. Törvényeinek követésére és bűneink megbánására, megvallására. Éljünk, és ne visszaéljünk Isten türelmével, megakadályozva az Ő szeretetének kibontakozását életünkben!  

  ***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Március 13.  Nagyböjt 2. vasárnap 
Olv.: Ter 15,5-12.17-18  //  Zs 26  //  Fil 3,17 – 4,1
Evangélium: Lk 9,28b-36 

Két kagyló lapult a tengerfenéken, félig beleágyazódva a homokba. Egyikük időszakonként fájdalmasan felsóhajtott: „Erős szúrást érzek a bensőmben! Néha annyira fáj! Mintha belülről nyomna, feszítene valami!” A másik kagyló ilyenkor mindig kárörvendőn nevetett: „Látod, nekem semmi bajom! Nem érzek fájdalmat, engem nem szúr belülről semmi.
Te biztos selejtes vagy!” Egy alkalommal épp akkor úszott el a két kagyló mellett egy apró halacska, amikor elhangzott a szokásos párbeszéd a kagylók között. A halacska ránézett a társa fájdalmán nevetgélő kagylóra, és ezt mondta: „Nos, igen! Neked azért nem fáj semmid, mert belülről üres vagy! A társad azonban azért szenved, mert egy gyönyörű, értékes gyöngyszem fejlődik benne, a világ egyik legdrágább kincse! Ezért érdemes szenvednie, áldozatot hoznia.”  

Jézus színeváltozása történetének egyik alapvető üzenete az, hogy a szenvedés és a megdicsőülés, az áldozat és a célba érés, a fájdalom és a boldogság nem zárja ki egymást. Sőt! Nem Isten teremtő akaratából, hanem az emberi bűnök okozta sebzettségből következően valójában nem is létezhet egyik a másik nélkül. A valódi megdicsőülés a szenvedés útján járva érhető el. Nem valósíthatunk meg értékes célokat komoly áldozatok meghozatala nélkül. Az igazi, örök boldogság elnyerése nem lehetséges anélkül, hogy fel ne vállaljuk a szeretettel együtt járó fájdalmakat. Vagyis a feltámadáshoz a kereszten át visz az út, ahogyan Krisztus követői kezdettől fogva vallották. A Tábor hegyén Jézus teljes isteni dicsőségében jelenik meg kiválasztott apostolai előtt. Úgy tűnik, hogy most végre véglegesen beigazolódik a tanítványok hite: Jézus valóban az Isten Fia, a megtestesült Isten, aki mindenek fölött uralkodik. Azonban Jézus éppen eljövendő szenvedéséről beszél Mózessel és Illéssel. A megdicsőülés látomása még csak ideiglenes: ezután jön még a szenvedés, a kiszolgáltatottság, a látszólagos tehetetlenség és vereség fájdalmas útja.
A látomás igazi értelme csak a feltámadást követően világosodik meg az apostolok előtt. Igen, Jézus mennyei dicsősége valóságos volt, de annak elnyeréséhez fel kellett vállalnia a kereszt megváltó áldozatát. A jutalom elnyerése, a célba érés nem egyik pillanatról a másikra, minden előzmény nélkül történik.  

Ábrahám hitében számomra mindig az a megnyerő és hiteles, hogy ez az Istentől megszólított férfi milyen hosszan, kitartóan, hűségesen képes várni az Úr ígéreteinek beteljesülésére. Nem akar azonnali, olcsón megszerezhető, mégis látványos eredményt, mint a mai kor embere. Isten fiúgyermeket és tőle származó sok utódot ígér neki, holott a felesége meddő. Országot ígér neki, tejjel-mézzel folyó Kánaánt. Ábrahám hisz az ígéretekben, elhagyja biztonságos otthonát, felvállalja a vándorlás, a hontalanság minden veszélyét és viszontagságát. Telnek-múlnak az évek, évtizedek, s a várt fiú mégsem születik meg. Eléri ugyan Kánaán földjét, de annak csak egy pici barlangja az övé, amit azért vásárol meg, hogy legyen hová eltemetnie halottait. Isten nem siet teljesíteni ígéreteit.

A mai olvasmányban szereplő történet is azt bizonyítja, hogy Ábrahám nagyon bízik ugyan Istenben, de bele kell nyugodnia, hogy Isten akkor fogadja el az áldozatot, amikor Ő akarja. Akkor és úgy teljesíti ígéretét, amikor és ahogyan Ő akarja. Az ókor vallási szokásai szerint Ábrahám állatáldozatot mutat be, ahogyan Isten kéri. Előkészíti a teljesen elégő áldozatot, azután várja, hogy Isten jelét adja az áldozat elfogadásának azzal, hogy tüzet küld az áldozati hús megemésztésére. A tűz azonban késlekedik. Leszáll az éj, Ábrahámot el is nyomja az álom várakozás közben. A Szentírás mondata, hogy „Félelmetes sötétség szállott rá”, véleményem szerint Ábrahám lelkiállapotára is vonatkozik. Hisz Istenben, bízik Benne, teljesíti akaratát, de mégis egyre nehezebb, egyre fájdalmasabb ez a várakozás. A tűz végül leszáll, Isten elfogadja az áldozatot és megerősíti Ábrahámmal kötött szövetségét. Tudjuk, hogy az ígéretek végül teljesülnek, de micsoda valóságos keresztutat kellett addig végigjárnia Ábrahámnak!   

Igen, Istent nem lehet sürgetni, nem lehet ajándékait kiprovokálni. Az, amit Ő ígér nekünk, sokkal nagyobb és értékesebb annál, semhogy a mai ember „mindent azonnal” mentalitása számára könnyen elérhető legyen. Mivel az üdvösség, az örök boldogság a szeretetből forrásozik, előbb meg kell tapasztalnia az embernek a hűséges, kitartó szeretetben mindig megjelenő áldozatvállalást is. Akik – a szentlecke szavaival élve – úgy viselkednek, mint Krisztus keresztjének ellenségei, azok igyekeznek életükből kiküszöbölni az erőfeszítéseket, a kínlódásokat. Valamilyen szinten természetes emberi magatartás ez, hiszen a szenvedés eredetileg nem tartozott hozzá az Isten által megálmodott emberi természethez. Azonban a bűn elkövetése miatt és óta vannak olyan fájdalmak, áldozatok, amelyeknek elutasítása egyben a szeretet elutasítását és saját személyes érlelődésünk, jobbá válásunk elutasítását jelenti. Milyen keserű dolog rádöbbennie számos mai felnőtté érlelődő fiatalnak, hogy bizony hiba volt annak idején a könnyebb utat választani a tanulásban, az iskolai életben. Mégiscsak többre mennék most, ha megtanultam volna azt a nyelvet, ha diplomát szerezhettem volna stb. stb. Milyen önmarcangoló érzés egykori családunk romjai fölött szánakozni, ráébredve arra, hogy megmenthettük volna a család egységét, ha annak idején türelmesebbek, kitartóbbak vagyunk! Ha elviseltük volna az együtt maradással járó terheket. Persze pozitív példát is lehet hozni! Milyen sok szülő él át a jelenben komoly szenvedéseket amiatt, hogy a gyermeke látszólag érzéketlen és hálátlan a szeretete, odaadása iránt. Félreérti, megveti, semmibe veszi őt! Azonban évekkel, talán évtizedekkel később beérik a szeretet és kitartás gyümölcse: megérti a már felnőtté vált gyermek, hogy mennyi mindent is köszönhet a szüleinek.  

A mai szentírási részek tehát Nagyböjt II. vasárnapján reményt nyújtanak számunkra a mindennapi küszködéseinkben, keresztcipelésünkben. Megmutatják, hogy a fájdalom és az áldozat nem a befejezés, nem a végcél, hanem az úthoz tartozik, ami odavezet. A célnál a megdicsőült Krisztus vár ránk, hogy bevezessen az el nem múló boldogság országába. Addig is velünk van azonban, velünk járja a kereszt útját, enyhíti kínlódásainkat, s szüntelenül ráirányítja tekintetünket az áldozat értelmére.    

***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Március 6.  Nagyböjt 1. vasárnap 
Olv.: MTörv 26,4-10  //. Zs 90  // Róm 10,8-13;
Evangélium: Lk 4,1-13 

Fehér emberekből álló expedíció érkezett a brazíliai őserdő egy még szinte érintetlen indián falujába. Repülőgépük egy tisztáson szállt le a falu közelében. A fehér emberek, akik szerették volna megszerezni az őserdő indiánok által lakott részét is, arról beszéltek a törzs főnökének és a véneknek, hogy mennyivel magasabb rendű a civilizált emberek élete az övéknél. Mennyivel kényelmesebb, gazdagabb. Ha ők is részévé lennének a civilizált társadalomnak, akkor olyan lehetőségek nyílnának meg előttük, amiről eddig nem is álmodtak. Hogy bizonyítsák szavaik igazát, s hogy elkápráztassák az indiánokat, felajánlották, hogy elviszik a törzsfőnököt és a törzs vezetőit egy sétarepülésre. Az indiánok be is ültek a gépbe, ami hamarosan felemelkedett, s nagy köröket írt le magasan az őserdő fölött. Amikor újra leszálltak, az expedíció vezetője izgatottan kérdezte a látszólag teljesen szenvtelen indiánokat a repülés élményei felől. A törzsfőnök azonban ezt mondta: „Ennyi? Hát erre a madarak, sőt a koszos legyek is képesek.”  

Nem elég, hogy valami látványos, elkápráztató. Az embernek azt a kérdést is fel kell tennie: Mire jó ez? Mi értelme van? Értékesebb lesz-e tőle valóban az életem és mások élete?  
A sátáni kísértések, amelyekről a mai evangéliumban olvasunk, alaptípusait jelenítik meg minden kísértésnek, amivel az ember találkozhat.  
A „test kívánsága” az ember érzéki vágyainak, testi igényeinek helytelen kielégítését jelenti. A Sátán először ebbe a hálóba akarja belegabalyítani Jézust, amikor arra biztatja, hogy változtassa kenyerekké a köveket és lakjon jól. Le kell szögeznünk, hogy az emberi test, a belé ültetett vágyakkal, igényekkel együtt Isten jó alkotása, s nem a Gonosz műve. Mint ahogy azok az anyagi-testi javak is, amelyek ezeket az igényeinket kielégítik, Isten teremtményei. Nem azzal van tehát a gond, hogy az ember vágyik ételre, italra, kényelemre, pihenésre, szexuális gyönyörre, hanem azzal, amikor mindezt valódi gyökerétől és céljától elszakítva, Istentől eltávolodva akarja élvezni.  

Az ördög nem tud élvezetet adni, alkotni, csak megrontani azt azáltal, hogy az emberben elhomályosítja az igazi célt: Isten és az embertárs szeretetét és önmaga helyes szeretetét.  
A testi, anyagi javak is az ember örömét hivatottak szolgálni, de azt a teljes örömet, amit nem a birtoklás és a fogyasztás okoz, hanem az öröm megosztása, a szeretet átélése, a megajándékozottság élménye. Ha a földi javakat és a testi örömöket személytelenül csak birtokolni és fogyasztani akarjuk, ráadásul mértéken túllépve, akkor elveszítjük a velük járó örömet. A megcsömörlés már nem gyönyört, hanem fájdalmat okoz, nem felüdülést, hanem leterheltséget. Ha a testi javak megszűnnek a szeretet eszközévé és kifejezésmódjává lenni, akkor maga az ember lesz eszköz: a másik ember az én birtokom és élvezetem tárgya, én pedig az élvezetek rabja, játékszere. Az is veszélyes, ha anyagi igényeink túlzott teljesítésére annyi időt, energiát fordítunk az életünkből, hogy szellemi és lelki igényeink kielégítésére már nem futja. Jézus erre hívja fel a figyelmünket, amikor az első kísértést visszautasítja: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten ajkáról származik.” Milyen keservesen „alultáplált” a mai átlagember lelkileg! Szinte semmire nincs elég lelkierőnk, a megpróbáltatásokat nagyon nehezen viseljük, a komoly, egész személyiségünket igénylő elköteleződésekre nem szánjuk rá magunkat. Éhezünk a több szeretetre, de tenni érte nem sokat teszünk, s mi is egyre lejjebb csúsztatjuk azt a mércét, amire az van írva, hogy „embernek lenni”.  

Jézus, az Atya testté lett Igéje azért jött, hogy a lelkünket táplálja, s hogy megmutassa, hogyan is férkőzhetünk hozzá ehhez a mindennél fontosabb táplálékhoz: a rendszeres és elmélyült imádság, az Isten szavának, tanításának megismerése és követése útján. Ahhoz azonban, hogy ehhez a táplálékhoz, erőforráshoz hozzájussunk, határt kell szabnunk magunknak – és szeretteinknek – a testi, anyagi javak halmozása és fogyasztása terén. Ebben segít a Nagyböjti lemondás, önmegtartóztatás.  

A „szem kívánságának” kísértése arra irányul, hogy összezavarodjék az értékrendünk, s azt lássuk értékesebbnek, vonzóbbnak, ami lényegtelen, nem különösebben értékes, mert nincs sok köze a szeretethez és a valódi boldogsághoz, de látványos és népszerű. Gondoljunk csak arra, hogy kik a példaképei a mai gyerekek, fiatalok többségének és milyen alapon?  
A különféle sztárok, akik sportban, zenében vagy más marginális területen képesek ugyan jól teljesíteni, de emberileg olyan szinten vannak, hogy együtt élni szinte lehetetlen velük. Miért a legnézettebb műsorok közé tartozott – tartozik a Győzike Show, a Való Világ, a Balázs vagy Mónika Show stb. stb.? A szem kívánságára elkövetett bűnök révén az ember könnyedén és gyorsan, igazán komoly teljesítmények nélkül ünnepeltté, bálványozottá akar lenni. Akár mint sztár, akár mint szexbomba vagy politikus. Ez nem más, mint nagyon is helyes szeretetvágyunk ördögi eltorzulása, összeszűkülése.  

A Sátán a második kísértésben arra akarja rávenni Jézust, hogy leugorva a templom magas párkányáról kápráztassa el nézőit azzal, hogy lebeg a levegőben, s nem esik le, összetörve magát. Így majd könnyedén és gyorsan elismerik az emberek, hogy Ő valóban Isten Fia, tényleg csodatévő hatalma van, Ő a Messiás! Csakhogy Jézus nem elkápráztatni akarja az embereket, hanem megváltani. Nem látványosság akar lenni számunkra, akit ideig-óráig ünneplünk, azután elfelejtünk, hanem a bennünket mindig, minden helyzetben szerető Isten jelenlétét akarja tudatosítani bennünk. Ezért visszautasítja ezt a kísértést is azzal, hogy figyelmezteti a Sátánt: ne akarjon belőle valami olyasmit csinálni, ami Ő nem akar lenni. Ne akarja Istent valami olyasmire kényszeríteni, amit nem akar megtenni. Mert amit Isten nem akar, az nem lehet jó.   

Az „élet kevélysége” pedig nem más, mint az önző hatalomvágy, uralkodási vágy. Éreztetni a hatalmamat másokkal, alárendeltté tenni a többieket magammal szemben. Valójában ez is az alapvető „szeretni és szeretve lenni” igény eltorzulása az emberben. Pedig aki csupán uralkodni akar mások felett, az nem fogja átélni szinte soha az igazi, őszinte szeretetet.  
A Sátán hazugsága és egyetlen igazán őszinte vágya ebben a kísértésben érhető utol leginkább. Nem az övé a világ, hogy azt csakúgy nekiadja valakinek. Ugyanakkor nagyon is vágyik arra – ebben áll bukásának lényege – hogy Isten helyett őt imádják az emberek. Valóban, minél inkább úrnak hiszi magát valaki mások fölött, minél több hatalmat kaparint a kezébe azt gondolván, hogy ő mindenki felett rendelkezik, annál jobban kiszolgáltatja magát a gonosznak, annál inkább eszközzé válik a Sátán kezében a világ és az emberiség megrontására. Persze, hogy szükség van vezetőkre, akiknek a kezében valóban vannak eszközök az irányításra, a közösség egységének megteremtésére és fenntartására! Azonban ez nem feltétlenül jelent hatalmaskodást, mások erőszakkal való lealázását, önző kizsákmányolását. Jézus azért hivatkozik Istenre, mint egyedüli Úrra, akinek imádás jár, mert Isten nem hatalmaskodva és pusztítva Ura a világnak és az embernek, hanem önfeláldozó szeretettel és szüntelen megbocsátó irgalommal.   

Jézus tehát visszautasítja mindhárom alapkísértést, a „test kívánságának, a szemek kívánságának és az élet kevélységének” kísértését. Mégpedig úgy, hogy rámutat: mit veszíthet az ember, ha enged ezeknek az alacsonyabb rendű értékekre irányuló vágyaknak. A kísértés elleni küzdelem fő eszköze nem az, ha azt hajtogatjuk magunknak: „Jaj, nem szabad! Nem szabad!”, vagy pedig, hogy „nincs is semmi jó abban, amit mutogatsz nekem”, hanem inkább az, hogy felismerjük, valami nagyobb jót akar adni nekünk az Isten, helyesebben az a nagyobb jó már a birtokunkban is van. Ha pedig mégis elbukunk a kísértések özönében, akkor „van pártfogónk az Atyánál, az ember Jézus Krisztus, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, de a bűntől mentes maradt”. Nagyböjt egyik lényeges tartalma éppen a bűnbánat és a szentgyónáshoz járulás, amire Jézus felszólít bennünket a hamvazás szertartásában is: „Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az Evangéliumban!”  

***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Február 27.  Évközi VIII. vasárnap
Olv: Sir 27,5-8  //  Zsolt 91  //. 1Kor 15,54-58
Evangélium: Lk 6,39-45 

Két férfi gyermekkoruk óta jó barátságban volt. Úgy nőttek fel, hogy szinte minden szabadidejüket együtt töltötték. Az iskolában egymás mellett ültek. Amikor megházasodtak, a házaikat is egymás mellé építették. Még kerítés sem volt közöttük, csak egy ösvény választotta el a kertjeiket egymástól. Így a családjaik is szoros kapcsolatban voltak. Egy napon azonban egy ravasz manó elhatározta, hogy próbára teszi a barátságukat. Magára öltött egy különleges köpönyeget, aminek a jobb oldala piros, a bal oldala pedig kék volt. Mikor a barátok a földjeiken dolgoztak, a manó elhaladt közöttük az ösvényen, magára vonva mindkettőjük figyelmét. „Milyen szép piros köpönyege volt annak az embernek!” – jegyezte meg az egyik férfi. „De hiszen kék volt!” – válaszolta a barátja. „Dehogyis volt kék! Piros volt.” – replikázott az előző. „Nem vagyok én bolond, se színvak! Igenis, hogy kék volt!” – emelte fel a hangját a másik. Elkezdtek ezen vitatkozni, egyre jobban belelovalva magukat. Végül már válogatott sértéseket vágtak egymás fejéhez üvöltve. „Ez a hosszú barátságunk végét jelenti!” – jelentették ki mindketten. Már épp hátat fordítottak volna egymásnak talán örökre, amikor a manó újra megjelent, s lassan körbe forogva táncolni kezdett előttük. A két férfi most természetesen meglátta mind a két színt a köpenyen. Most a manónak este neki: „Miattad vesztünk össze! Miért akarsz nekünk rosszat?” „Nem, nem én okoztam a veszekedést.” – mondta a manó. „Mindkettőtöknek igaza volt, s ugyanakkor mind a ketten tévedtetek is. Azért veszekedtetek, mert mindketten csak a saját nézőpontotokból láttatok.   

„Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e mind a ketten gödörbe?” –  teszi föl a kérdést Jézus a mai evangéliumban. Sokszor milyen könnyen és meggondolatlanul osztogatjuk a tanácsokat embertársainknak. Olykor talán nem is segítő szándékból fakadó tanácsadás ez, hanem inkább fensőbbséges kioktatás. „Mert én jobban tudom! Én értek hozzá! Mert én okosabb, tapasztaltabb, erkölcsösebb vagyok stb. stb.”  

Sajnos nem ritka eset, hogy a tanmeséhez hasonló apró, bagatell nézeteltéréseken tényleg elcsúsznak életre szólónak indult barátságok, ígéretesnek mutatkozó szerelmek, sőt házasságok. A legtöbbször nem is abból fakad a baj, hogy van véleményünk és azt elmondjuk, hanem hogy azt megfellebbezhetetlen igazságnak gondoljuk, amivel szemben nincs helye ellenvéleménynek. Vagy éppen olyan hangnemben adjuk elő, amit a másik megalázónak, lekezelőnek tart. Pedig az esetek többségében – főleg ha túl gyorsan, a helyzetet nem eléggé kiismerve mondunk véleményt vagy osztogatunk tanácsot – nincs is teljes egészében igazunk. A dolgok egy részét látjuk csak, a saját nézőpontunkból értékelünk valamilyen eseményt, cselekedetet. Így pedig legföljebb féligazságokra juthatunk el. Nem baj az, ha ezeket elmondjuk – főleg, ha megkérnek rá. Azonban nem szabad fafejűen azt gondolnunk, hogy csak ez a meglátás lehet igaz, s mindenképpen meg kell hallgatnunk a másik véleményt is, vagy éppen többek véleményét. Nem szabad azt gondolnunk, hogy a mi látásunk mindig elég tiszta ahhoz, hogy a többiek bennünket kövessenek, mindig nekünk adjanak igazat.   

Másrészt – még ha nekünk van is igazunk – nem feltétlenül mindig, mindenben kell érvényt szerezni az igazunknak! Vannak olyan lényegtelen apróságok, amiken egyáltalán nem érdemes veszekedni, amikért óriási hiba lenne kockára tenni egy barátságot, egy szeretetkapcsolatot. Vagy ha lényeges dologról van is szó, s mindenképpen szólnunk kell, nagyon nem mindegy a hangnem, a stílus! Az olvasmányban erre tanít bennünket Sirák fia: vigyázzunk a szavainkra, mert elsősorban a szavaink mutatják meg, kik is vagyunk, milyenek is vagyunk valójában. A haragból, méltatlankodásból született igaz szavak legtöbbször inkább rontanak a helyzeten, semmint javítanának. Azonban, ha kiérzik belőlük a másik iránti őszinte aggódásunk, tiszteletünk, a rossz észrevétele mellett a bennük lévő jó megbecsülése is, akkor hatékonyabb lehet a bírálatunk. Legyünk készek mindig elismerni a saját gyengeségeinket, hiányosságainkat is (a szemünkben lévő szálkát, vagy éppen gerendát), s akkor a másik ember nem fogja felülről jövő kioktatásnak vagy rosszindulatú szidalmazásnak gondolni azt a negatívumot, amit vele kapcsolatban kénytelenek vagyunk kimondani.  

***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Február 20.  Évközi VII. vasárnap
Olv: 1Sám 26,2.7-9.12-13.22-23  //  Zsolt 102  //  1Kor 15,45-49 
Evangélium: Lk 6,27-38 

Egy fáradt, keserű arcú vándor rótta az országutat. Szerencsét próbálni indult, munkát szeretett volna vállalni, hogy szabaduljon a nyomasztó szegénységből. Egyik este behúzódott egy tisztásra, s lefeküdt aludni. Álmában egy angyal jelent meg előtte, s ezt mondta neki: „Holnap találkozni fogsz az úton egy remetével. Kérd el tőle a gyémántot, ami a zsebében van!” A vándor felébredve hitte is, nem is az álombeli látomást. Azonban amikor néhány óra múlva valóban szembejött vele az úton egy remete, feltámadt benne a kíváncsiság. Megállította és így szólt hozzá: „Kérlek, add nekem azt a gyémántot, ami a zsebedben van!” A remete készségesen húzta elő a csillogó követ a csuhájából. „Jaa, hogy ez egy gyémánt? A folyóparton találtam reggel. Tessék, vigyed!” A vándor ujjongó szívvel, repeső örömmel indult tovább. Azonban később egyre jobban eluralkodott rajta a félelem. „Jaj, mi lesz, hogyha elveszik tőlem? Hova dugjam? Hogy védjem meg a gyémántomat az útonállóktól? Biztos elrabolják! Talán agyon is vernek miatta.” Amikor besötétedett, nem mert elaludni. Egyik zsebéből a másikba dugdosta a gyémántot. El is ásta, de aztán újra előásta, mert attól félt, reggelre kelve nem fogja megtalálni. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt. Másnap aztán megfordult, és öles léptekkel, gyors menetben a remete után eredt. Estefelé utol is érte. Odaállt eléje, és azt mondta: „Vedd vissza a gyémántodat! Inkább azt a könnyed, szabad lelkületet add nekem, amivel egy szóra képes voltál nekem ajándékozni ezt a kincset érő követ!”

Jézus a mai evangéliumban a keresztény szeretet mélységét mutatja meg számunkra. Azt a mélységet, ami bizony nem könnyen érhető el a felszínességre hajlamos, rohanó ember számára. Ha Jézus nyomába akarunk lépni, akkor nem elég önmagunkat szeretnünk, még csak a hozzánk közel álló, vagy számunkra szimpatikus embereket sem. Persze szükséges mindkettő: a helyes önszeretet és a hozzátartozóink, barátaink iránti áldozatkészség egyaránt. Azonban a Mester arra hív meg minket, hogy ezen felül azokat is szeressük, akik számunkra idegenek, közömbösek, sőt akár éppen ellenszenvesek, akik ki is érdemelték netán ezt az ellenszenvet!  

Vajon amikor mi adunk valakinek valamit, milyen indokkal tesszük? Miért? Sokan csak üzletet kötnek, amikor látszólag önzetlenül adnak valakinek valamit. Legtöbbször épp azok, akik a leghangosabb kampányt szervezik, a legnagyobb hírverést csapják saját adakozásuk körül, valójában csak jó befektetést hajtanak végre: azért adnak, hogy idővel még többet kapjanak vissza, még nagyobb előnyökre, haszonra tegyenek szert.   

Vannak persze, akik tényleg szeretetből adnak, de csak azoknak, akik velük szoros kapcsolatban állnak, akikkel szemben elfogultak: saját családtagjaik, gyermekeik, unokáik, esetleg legjobb barátaik. Természetesen ez egyáltalán nem elítélendő, hiszen felelősséggel tartozunk a családunkért, barátainkért. Azonban ebből az adakozó szeretetből sokszor hiányzik az okosság, a kellő tisztánlátás. Pénzzel vagy egyéb anyagi javakkal tömni azokat, akik igazából nem szorulnak rá, dolgozni, gürizni azok helyett, akik lustán és felelőtlenül állnak hozzá az élet dolgaihoz nem okos dolog, nem helyes szeretet-megnyilvánulás. El lehet jutni sajnos oda, ahol sok család tart: a gyerekek, unokák nem ajándékként, hálás szívvel fogadják már ezeket az adományokat, hanem nekik kijáró jussként követelik. Nem köszönik meg, hanem a legnagyobb természetességgel elvárják, s legföljebb azt teszik szóvá – többnyire igen csúnyán – ha valami miatt mégsem kapják meg. A legnagyobb hibát azonban azzal követik el az ilyen adományozók, hogy nem látnak túl saját kis környezetükön. Nem veszik észre az „idegenek” valós szükségleteit, érzéketlenné válnak mások iránt.  

Vannak azért olyanok is, akik sokat adnak másoknak, tesznek másokért, függetlenül attól, hogy családtag vagy sem, barát vagy sem. Nem is a saját haszon, vagy a hírnév, a dicséret vagy a népszerűség vágya hajtja őket. Ugyanakkor mégis táplálnak elvárásokat azokkal szemben, akikért cselekszenek, akiknek adományoznak. Mindenáron értelmét akarják látni a tetteiknek, az adakozásuknak, méghozzá saját maguk által meghatározott értelmét. Azt gondolom, alapvetően ezzel sem lenne baj. Fontos, hogy jogos és számukra is hasznos elvárásokat megfogalmazzunk embertársainkkal szemben. Az is teljesen természetes, hogy az ember értelmét akarja látni a munkájának, az áldozatainak. Mi van azonban akkor, ha egyes esetekben mégsem igazolódnak az elvárásaink? Ha nem látszik értelme az áldozatkészségünknek? Ilyenkor belefér a keresztényi szeretetbe azt mondani, hogy „ennek aztán soha többé nem adok semmit, ezekért aztán soha többé nem teszek keresztbe egy szalmaszálat sem!”? Nem gondolnám.

Nem szabad a visszajelzéstől, az eredménytől, az érdemtől vagy a hálától teljesen függővé tenni a jótékonyság, a keresztényi szeretet cselekedeteit. Isten talán éppen azokat a cselekedeteinket, áldozatainkat áldja meg leginkább, amelyeknek nincs semmi önös indoka a részünkről. Amikor valóban egyszerűen a tiszta szeretet vezet bennünket, látva mások egyértelmű szükségét, kiszolgáltatottságát. Talán azok a tetteink, adományaink lesznek a leggyümölcsözőbbek, amelyekkel kapcsolatban a legkevesebb bennünk az elvárás önmagunk felé, a viszonzás vágya vagy az elismerés igénye. Amikor valóban azzal a lelkülettel adunk, amelyet Jézus így fogalmaz meg a Hegyi Beszédben: „Ne tudja a bal kezed, mit cselekszik a jobb!”  

***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.