Június 12. Szentháromság vasárnapja 
Olv.: Péld 8,22-31 // Zs 8 // Róm 5,1-5 
Evangélium: Jn 16,12-15 

Egy tinédzser elkeseredetten panaszkodott Mark Twain-nek, a híres írónak: „Rettenetesek a szüleim. Főleg az apám, akivel egyáltalán nem értjük meg egymást! Állandóan veszekszünk. Begyöpösödött agyú! Még csak fogalma sincs a modern életről! Kibírhatatlan a helyzet! Az lesz a legjobb, ha elköltözöm otthonról, amint tudok!” Az író így válaszolt: „Fiatal barátom! Mélyen átérzem a helyzetét. Tudja, amikor tizenöt éves voltam, az apám ugyanilyen lehetetlen alak volt: műveletlen, berozsdásodott, önző! Azonban legyen egy kis türelemmel! A szülők nagyon lassan fejlődnek, de azért idővel megváltozhatnak! Tíz évvel később, amikor huszonöt éves lettem, már annyira jutott az apám, hogy néha egész értelmesen el lehetett beszélgetni vele. Amikor harmincöt éves voltam, már alig-alig voltak problémáink vagy vitáink egymással. Most pedig, hogy negyvenéves is elmúltam, akár hiszi, akár nem, az én öreg, fehér hajú apámhoz fordulok a legszívesebben tanácsért, ha valamilyen segítségre van szükségem. Látja, így megváltozhatnak a szülők, ha kellő türelemmel vagyunk hozzájuk!”  

Biztos, hogy a szülő változott meg az idők során az iménti példában? Nem inkább a gyermek? A mai evangéliumban Jézus azzal indokolja a Szentlélek Isten kiárasztását a világba, hogy Ő maga nem mondhatott el mindent az embereknek, mert nem voltak még elég erősek hozzá. A megígért Szentlélek megtanít majd bennünket mindenre és eszünkbe juttat mindent, amit Jézus hirdetett korábban. A Mester azt is kihangsúlyozza, hogy amit a Szentlélek majd hirdetni fog, azt abból veszi, ami Jézusé és az Atyáé: vagyis nem fog forradalmian új, a meghirdetett evangéliumhoz képest egészen más dolgokat hozni. Ha viszont ez így van, ha a Szentlélek olyan dolgokat mond, mint korábban Krisztus, akkor miért van szükség Őrá? Miért nem mondott el mindent Jézus kellő részletességgel, s miért nem elég, ha egyszer elmondta? A válasz nagyon egyszerű: azért, mert az isteni kinyilatkoztatás emberekhez szól. Emberekhez, akik nincsenek egyszer s mindenkorra „készen”, hanem fejlődnek, bontakoznak egyénileg és társadalmilag egyaránt.  

Ki ne küzdött volna még azzal a kérdéssel emberi kapcsolataiban, hogy „Meg kell mondani, de mikor és hogyan? Mondjuk meg, de hogyan, hogy meg is értse?” Bizony, az ember nincs felkészülve egyformán az élete minden pillanatában bizonyos válaszokra és magyarázatokra. Ugyanígy igaz ez az egész emberi társadalomra is: a történelmi, kulturális fejlődés nem hagyható ki a képből. Isten, aki tiszteletben tartja az ember szabadságát és képességeit, tudja ezt. Ahogyan a szülő sem egyforma mélységű és teljességű válaszokat ad gyermeke egy-egy kérdésére különböző életkorokban anélkül, hogy hazudna, úgy Isten is egyre jobban megmagyarázza, megérteti a kinyilatkoztatást az emberiséggel a történelem során.  

Mi szükséges ehhez a folyamatos, egyre mélyebb megmagyarázáshoz, megértetéshez? Állandó kapcsolat. Ha szülő és gyermek, férj és feleség, barát és barát között nem szakad meg a kapcsolat, akkor megadják egymásnak a lehetőséget arra, hogy idővel jobban megértsék a másiknak egy-egy korábbi döntését, szavát, cselekedetét. Isten is arra törekszik, hogy folyamatosan kapcsolatban legyen az emberiséggel.  

Amikor ma a Szentháromságot ünnepeljük, akkor Istennek azt a velünk való folyamatos kapcsolatát is ünnepeljük: azt, hogy a történelem kezdeteitől mindmáig keresi, szereti az embert és nem szűnik meg az igazságra tanítani. A kinyilatkoztatás három korszakát szokás a teológiában egy kis leegyszerűsítéssel az „Atya, a Fiú és a Szentlélek korszakainak” nevezni. A teremtéstől kezdve a Messiás eljöveteléig elsősorban az Atyával találkozunk: a teremtő és gondviselő Istennel, aki a kiválasztott embereken keresztül megkezdi az emberiség tanítását, formálását. A Jézus születésétől mennybemeneteléig tartó időszakot, a megtestesülés és a megváltás évtizedeit nevezhetjük a Fiú korszakának, amikor maga az emberré lett Isten élt közöttünk, szólt hozzánk, s ezzel az isteni kinyilatkoztatás Jézusban elérte csúcspontját. A mennybemenetelt követően a Szentlélek kiáradásával pedig kezdetét vette a Szentlélek korszaka, amely azóta is tart.  

Isten működése ebben a világban az első Pünkösd óta a Szentlélek tevékenységében érhető utol. Ő az, aki megőrzi az evangélium hirdetőit az igaz tanításban, s minden korban lelkesíti, ösztönzi a hívőket Krisztus követésére. Ő az, aki az egymást követő kulturális, társadalmi korszakokban mindig segít értelmezni és megélni ugyanazokat a keresztény igazságokat, alkalmazva azokat a mindig új kihívásokhoz. Az Ő segítségével tud az Egyház válaszokat adni az emberiség újabb és újabb kérdéseire, problémáira anélkül, hogy eltérne az evangéliumi alapoktól. A Lélek támasztja minden korban Isten barátait, a szenteket, akik hősies krisztuskövetésükkel példát adnak a lanyhulóknak. Ő tartja ébren a szentségekben Krisztus örök érvényű tetteit, ajándékait. Lényegében ugyanazt mondja és teszi, mint az Atya és a Megváltó Krisztus, de egyre jobban kibontva és megértetve az isteni kinyilatkoztatást az emberekkel a szüntelenül változó világban.  

Természetesen a háromszemélyű Egy Isten nem szűnik meg tökéletes egység lenni egyik korszakban sem. Mind az Atya, mind a Fiú, mind a Szentlélek együttműködik a teremtésben, a gondviselésben, a megtestesülésben, a megváltásban és a hit hirdetésében, ébren tartásában is. Azonban az emberiség történetének és az egyes emberek életének más-más korszakaiban Isten mégis mindig valamelyik Személye által nyilvánul meg, közeledik az ember felé, hogy megértesse és megszerettesse Önmagát vele. Legyünk hálásak a Szentháromság Egy Istennek ezért a figyelmes, emberi mivoltunkat, fejlődésünket tekintetbe vevő szeretetéért, s kérjük az Ő kegyelmét, hogy soha ne utasítsuk el közeledését, mindig nyitottak legyünk a mindennapokban a Vele való találkozásra!  

 *** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Június 5. Pünkösd ünnepe 
Olv.: ApCsel 2,1-11 // Zs 103 // 1Kor 12,3b-7.12-13; 
Evangélium:  Jn 20,19-23 

A híres szívspecialista orvos komoly műtétre készült. Több kollégája is segédkezett neki. Egyikük, aki most műtött együtt először a professzorral, csodálkozva látta, hogy az operáció előtt keresztet vet és elmélyülten imádkozik. Amikor a szívspecialista befejezte az imát, az új kolléga kissé gunyorosan megkérdezte: „Ennyire nem bízol magadban, a szaktudásodban, hogy Istenhez kell fordulnod kisegítésért? Nem gondoltam volna!” A professzor azonban így válaszolt: „Bízom én abban, amit tanultam, amit tudok, de az önmagában még kevés. Annyi de annyi váratlan dolog jöhet közbe és jött is már közbe, amit nem én okozok, nem én irányítok. Éppen ezért operáció alatt annyira közel érzem magam Istenhez, hogy soha nem tudom, hol végződik az én szaktudásom és hol kezdődik az Isten működése.”  

Az emberi élet, a világon minden fejlődő, alakuló élet az Isten és az ember együttműködésének a műve. Ezt az együttműködést biztosítja Isten részéről a Lélek, a halk szavú, szinte észrevétlen, mégis annyira nélkülözhetetlen Szentlélek. A keresztény hit szerint minden már megfogant emberi testbe a lelket maga az Isten teremti bele, személyes, egyéni teremtő aktussal. Az emberi léleknek ez a teremtése a Szentlélek által történik, ahogyan a Biblia írja: Isten maga leheli bele az élet leheletét, lelkét a Föld porából, anyagából formált emberbe. Azonban nemcsak az ember személyes, egyéni élete, hanem a közösségi élet minden formája, a társadalmi, egyházi élet megnyilvánulásai is a Szentlélek által lehetnek egészségesek, gyümölcsözőek. Az élet, akár a személyes, akár a közösségi, a maga teljességében kiszámíthatatlan. Nem lehet előre megtervezni. Lehetnek, sőt kellenek is előzetes tervek, elképzelések, de a valóság legtöbbször kisebb-nagyobb mértékben másként alakul. Ki az, aki kézben tudja tartani a dolgokat, maradéktalanul irányítani képes az élet alakulását? Mi emberek biztosan nem. Sem a sajátunkét, sem a gyermekeinkét, családunkét, városunkét, egyházunkét. Akkor alkudjunk meg a teljes bizonytalansággal, érezzük magunkat és szeretteinket a véletlenek játékszerének? Nem! Bátran higgyünk abban, hogy valaki igenis kézbe veszi és kézben tartja minden élet alakulását! Ha akarjuk és hagyjuk, akkor Isten Szentlelke irányítja a létünket az igazi boldogság felé.  

Rendkívül fontos egy-egy házaspár, család, de az egész emberiség számára a születés eseménye, az élet első csodája! Ki ne érezné meg egy-egy kisgyermek születésekor, hogy mennyire kevés ehhez a pusztán emberi erő, képesség! Ugyanúgy sír fel, mint a többi milliárdok, mégis egy új hang szólal meg általa: egy korábban soha nem hallott hang, egy korábban soha nem látott, személyes élet! A születés pillanata teli van új ígéretekkel, teli lelkesedéssel, az indulás örömével. Pedig a jövő bizonytalan, kiszámíthatatlan. Mégsem kell, megijedni, hanem rá lehet és rá kell bízni az új kis életet minden élet Urára, Alakítójára, a Szentlélekre!   

Nemcsak az egyes emberek létének kezdetén és lefolyásán munkálkodik és őrködik a Szentlélek, hanem a közösségekén is. A Pünkösd az Egyház születésnapja. Isten csodás tette, a Szentlélek eljövetele által születik meg a Krisztusban hívő emberek első gyülekezete, s utána mind valamennyi. Az egyház egész útja az Isten és az emberek együttműködése során valósul meg.   

A születésnap mindig a visszagondolás, a megtett útra való rácsodálkozás ideje. A születésnap ugyanakkor nemcsak a visszaemlékezés ideje, hanem az új lelkesedésé, a folytatás iránti elkötelezettségé is. Legyen ez a Pünkösd mindnyájunk számára az élet ünnepe: az egyház életéé, a mi saját kisebb-nagyobb plébániáink, közösségeink életéé! Kérjük a Szentlelket, hogy mindig öntsön friss lelkesedést a szívünkbe, s erős elhatározást, hogy nyitottak akarjunk maradni minden tervünkben, kezdeményezésünkben az Ő meglepetéseire, sugallataira!  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

ÁLDÁS ÉS KEGYELEM
EZ A MAI LELKI NAP TÉMÁJA, GONDOLATA

„Nagyon kevesen fogják fel, mivé tudná tenni őket Isten, ha átadnák Neki magukat, s hagynák, hogy az Ő kegyelme formálja őket.” – mondta Loyolai Szent Ignác.

Én nagyon sokszor előveszem Ignácnak ezt a gondolatát. Újra és újra arra figyelmeztet, hogy ne a terveimmel, elképzeléseimmel, törekvéseimmel, ügyes-bajos dolgaimmal legyek elfoglalva állandóan, hanem folyamatosan törekedjek arra, hogy átadjam az Úrnak az irányítást. Átadjam Neki a kormányt, én pedig üljek át az „anyósülésre”, és bízzak benne, hogy jó irányba vezeti életem autóját.

Bizony, nehéz átadni az irányítást! Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem ez nem megy könnyen. Újra és újra magam akarom irányítani a dolgaimat, és amikor nem úgy sikerül valami, ahogy szerettem volna, elszomorodom, vagy mérges leszek…

Gondolom, nem vagyok egyedül ezzel a „problémával”. Ezért is hoztam ezt a témát most. Gyakoroljuk közösen azt, hogy minden nap, amit az Istentől kapunk, az áldás és kegyelem legyen számunkra! Kérjük közös imádságban, hogy mindannyian – mi Klubtagok – teljesen át tudjuk adni magunkat az Ő szeretetének. Imádkozzunk egymásért is ezen a napon!

Mi történik akkor, ha átadjuk Jézusnak az irányítást, ha átadjuk magunkat az Ő szeretetének?

Nézzük csak mi történt az első Krisztus-követőkkel húsvét után, az első századokban! Mit éltek ők át?

Amikor az apostolok és a júdeai testvérek megtudták, hogy a pogányok is befogadták Isten igéjét, a Jeruzsálembe visszatérő Pétert néhányan a kereszténnyé lett zsidók közül szemrehányással illették: „Te olyan embereket látogattál meg, és olyanokkal étkeztél együtt, akik nem tartják meg a mózesi törvény előírásait.”

Péter erre hozzáfogott és szép sorjában elbeszélte nekik az eseményeket:

„Joppé városában tartózkodtam és imádkoztam, amikor elragadtatásban látomásom volt. Valami lepedőféle ereszkedett le négy csücskénél fogva az égből egészen elém. Amikor jól szemügyre vettem, szárazföldi négylábú állatokat, vadakat, csúszómászókat és égi madarakat láttam benne. Egyúttal hangot is hallottam, amely így szólított meg: »Péter, kelj föl, öld meg és egyél belőle!« De én szabadkoztam: »Szó se lehet róla. Uram, hiszen közönséges vagy tisztátalan ételt sohasem vettem a számba.« Ekkor a mennyei hang másodszor is megszólalt: »Amiről Isten úgy nyilatkozott, hogy tiszta, azt te ne tartsd tisztátalannak!« Ez háromszor megismétlődött, azután az egész fölemelkedett az égbe.

Akkor nyomban három férfi állt meg a ház előtt, ahol laktam. Cezáreából küldték őket hozzám. A Szentlélek felszólított, hogy habozás nélkül tartsak velük. Velem jött hat testvér is, és így tértünk be Kornéliusz házába. Ő aztán elmondta, hogy házában angyal jelent meg neki, és felszólította: »Küldj Joppéba! Hívasd el Simont, más néven Pétert! Ő olyan tanítást hirdet neked, amely által üdvözülsz te és egész házad népe.«

Alighogy beszélni kezdtem nekik, leszállt rájuk a Szentlélek, akárcsak kezdetben mireánk. Eszembe jutottak az Úr szavai, amikor így szólt: »János csak vízzel keresztelt, ti ellenben a Szentlélekben fogtok megkeresztelkedni.« Ha tehát Isten ugyanazt az ajándékot adta nekik, mint nekünk, akik hiszünk Jézus Krisztusban, ki vagyok én, hogy akadályt gördítsek Isten útjába?”

Ennek hallatára a tanítványok lecsillapodtak, és dicsőítették Istent: „Így hát a pogányoknak is megadta Isten az örök életre vezető bűnbánatot!” (ApCsel 11,1-18)

Észreveszed ebben a rövid elbeszélésben, Jézus mennyire ott volt az apostolok és a hívők életében. Mennyire jelen volt a hétköznapjaikban. Mennyi “csodálatos” dolog történt velük, mert figyeltek Jézusra, a Szentlélek vezetésére, és így minden ami történt velük, kegyelemmé, áldássá változott.

Erre vagyunk mi is meghívva, hogy az életünk áldás legyen mások számára! Fedezzük fel a mai nap minden apró történésében Isten működését!
Örülök, ha a tapasztalatodat megosztod velünk, lent a hozzászólásnál!

Milyen nagyszerű dolog megérezni azt, hogy valaki mellettünk áll a legnehezebb helyzetekben is, gondoskodik rólunk, amikor már semmi biztatót nem látunk magunk előtt.

Jézus, a gondos Pásztor, nevünkön szólít. Ajtóhoz is hasonlítja magát, mely a biztonságot jelenti, megvédi a juhokat a veszélyektől, és rajta keresztül érkezik az életünkbe minden kegyelem. Jézus hagyja, hogy ki-bejárjunk, nem korlátoz, nem zár be. „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen” – mondja.

Már az is óriási kegyelem, hogy szabad vagyok.

Szabadságomban áll, hogy arra figyeljek, ami életet ad. Ez nem könnyű, mikor kultúránk eláraszt holtvágányra vivő üzenetekkel. Isten szabadságot ad arra, hogy kimenjek, majd visszatérjek táplálkozni s meghallani iránymutatását az életre és a tartós békességre. Most várakozzak, most legyek egy kicsit csendben, hogy meghalljam, ahogy Isten szeretettel nevemen szólít.

Elhoztam neked a Szentírásból Námán történetét

Kérlek, olvasd el figyelmesen!

A királyok korában történt. Námán, a szíriai király seregének vezére, nagyra becsült, kedvelt embere volt urának, mert általa adott az Úr győzelmet Arámnak. De ez az ember leprás volt.

A szíriaiak egyszer kivonultak portyázni, s Izrael földjéről magukkal hurcoltak egy lányt. Ez Námán feleségének szolgálatába került. S így szólt asszonyához: „Ha uram a prófétához fordulna Szamariában, biztosan megszabadítaná leprájától.” Námán erre elment urához és előadta; „Így és így beszélt ez az Izrael földjéről való lány.” Szíria királya azt válaszolta: „Menj el s adok neked egy levelet Izrael királya számára!” El is ment, s vitt magával 10 ezüst talentumot, 6000 sékel aranyat és 10 ünnepi köntöst. Aztán átadta Izrael királyának a levelet, amely így szólt: „Ezzel a levéllel egyszersmind szolgámat, Námánt is elküldöm hozzád, szabadítsd meg leprájától!”

Amikor Izrael királya elolvasta a levelet, megszaggatta ruháját és felkiáltott: „Vajon Isten vagyok én, hogy halált vagy életet tudjak osztogatni? Miért küldte hát ide ezt az embert, hogy szabadítsam meg leprájától? Világosan láthatjátok, csak ürügyet keres, hogy belém köthessen.”

Amikor Elizeus meghallotta, hogy a király megszaggatta ruháját, elküldött hozzá s ezt üzente neki: „Miért szaggattad meg ruhádat? Jöjjön el hozzám, és megtudja, hogy van próféta Izraelben.”

Námán tehát elment lovastul, kocsistul, és megállt Elizeus házának ajtaja előtt. Elizeus kiküldte hozzá egyik emberét, ezzel az üzenettel: „Menj, fürödj meg hétszer a Jordánban, és fölépül a tested, tiszta leszel!” Námán megharagudott és azt mondta: „Nos, azt gondoltam, majd kijön, elém áll és segítségül hívja az Úrnak, az ő Istenének a nevét, aztán a beteg rész fölé tartja kezét, s így megszabadít a leprától. Hát nem különbek-e Damaszkusz folyói, az Abana és a Parpar Izrael minden vizénél? Miért ne fürödhetnék hát meg azokban, hogy megtisztuljak?” Azzal megfordult és haragosan elment onnan. Szolgái azonban eléje léptek és a lelkére beszéltek: „Atyám, ha a próféta valami nehezet kívánt volna, nem tennéd-e meg azt is? Mennyivel inkább (meg kell tenned), mivel csak azt mondta neked: Fürödj meg és tiszta leszel.”

Leszállt tehát, és Elizeus utasítása szerint hétszer alámerült a Jordánban. A teste újra olyan tiszta lett, akár egy kisgyerek teste.

Aztán visszatért Isten emberéhez, egész kíséretével együtt. Amikor az kijött, odament, eléje állt és azt mondta: „Valóban, most már tudom, hogy nincs Isten az egész világon, csak Izraelben.”
(2Kir 5,1-15a)

Nemrég Ferenc pápa felvetette, hogy a szíriai harcos, Námán, a mai, nehézségekkel küzdő ember jelképe. A bibliai történet szerint Námán nagy tetteket vitt végbe, de leprás lett. Ugyanígy, mi is komoly munkát végzünk, igyekszünk Isten akarata szerint és a szeretet parancsa alapján élni, de tele vagyunk testi-lelki bajokkal, bűnökkel.

Námán ugyanakkor elég alázatos volt ahhoz, hogy segítséget kérjen. A segítség alulról jön, egy senkitől, egy zsidó rabszolgalánytól, aki elmondja neki, hogy a zsidók Istene meg tudná gyógyítani.
Igen, sokszor onnan kapjuk Isten kegyelmét, a segítséget, a megoldást, ahonnan nem is gondoljuk és amikor nem is számítunk rá. Veled is történt már ilyen?

Námán kincsekkel megrakodva Izraelbe utazik, hogy megvásárolja, gyógyulását. Ám a próféta csak egy egyszerű feladatot bíz rá: fürödjön meg a Jordánban hétszer. Námán ezt megtagadja, és visszaindul hazájába. De újra elhangzik egy mentő gondolat alulról, a szolgák részéről, akik kérik, tegye meg, amit a próféta javasolt. Leveti páncélját – az emberi hatalom jelképét – megfürdik, és azt tapasztalja, hogy bőre újra ép, “olyan, mint egy kisgyermeké”.

Ugye, milyen gyakran előfordul, hogy senki másra, csak magunkra szeretünk hallgatni? Ha azonban figyelmesebben rátekintünk a bennünket ért eseményekre, az emberi találkozásainkra, észrevehetjük Isten áldását és kegyelmét, még akkor is, ha először nem annak tűnik.

Lehet, hogy a saját magunk testi-lelki gyógyulásához is az kell, hogy ne magunkra hallgassunk, hanem tanuljunk meg odafigyelni az életünk apró-pici dolgaira is. Szabaduljunk meg a „páncéljainktól”, és legyünk olyanok “mint egy kisgyermek”, hisz ilyeneké az Isten országa. 

Ne mi akarjuk meghatározni, hogy mikor és hogyan tegyen velünk jót az Isten: bízzuk rá magunkat teljesen!

* * *

Kedves Klubtag!
Ha a leírtakkal kapcsolatban van tapasztalatod, élményed, emléked, örülök, ha megosztod velünk!

ÍRD IDE BÁTRAN AKTUÁLIS IMASZÁNDÉKODAT IS!

Május 8. Húsvét 4. vasárnap 
Olv.: Jel 7,9.14b-17 // ApCsel 13,14.43-52 
Evangélium: Jn 10,27-30 

Michael Ende „Momo” című felnőtt meséjének főszereplője egy rongyos, csavargó kislány, aki szegénysége, egyszerűsége ellenére is óriási hatással lesz a városka életére, amelynek határában letelepedik. Egyik nagyszerű tulajdonsága abban áll, hogy csodálatos, izgalmas játékokat talál ki gyerektársai számára. Játékokat, amikhez nem kellenek különösebb eszközök, főleg nem drága játékszerek, csak képzelőerő, aktivitás és közösségi érzés. Ezekben a játékokban mindenkinek van szerepe, mindenkire szükség van, mindenki fontosnak érezheti magát. A gyerekek minden nap örömmel keresték fel Momót, s órákig játszottak önfeledten. Azonban a szürke urak, akik a másoktól ellopott időből éltek, felismerték, mekkora veszély a számukra Momó, és mindaz, amit a gyerekekkel és a felnőttekkel csinál. Hiszen aki csak kapcsolatba került Momóval, az mind leállt egy kicsit a rohanással. Nem hajtotta állandóan a pénzt, kilépett egy-egy kis időre az őrült hajszából, hogy beszélgessen, másokon segítsen, játsszon és nevessen. A szürke urak felkeresték Momót és a többi gyereket is, hogy drága, csillogó-villogó játékszerekkel árasszák el őket. Babákkal, akik tudtak mondani néhány mondatot – mindig csak ugyanazt! – és volt néhány cserélhető ruhájuk. Villogó, szirénázó autókkal, melyek önműködően gurultak előre-hátra. A cél az volt, hogy a gyerekek ezekkel a játékokkal játsszanak, otthon, egyedül. Ne keressék egymás társaságát, ne fecséreljék az időt közös fickándozásra! Momót persze nem nyűgözték le ezek a drága csecsebecsék. Ő gyorsan átlátott a szitán. Kis társai azonban, akik többnyire szintén a szegény gyerekek közül kerültek ki, eleinte lelkendezve fogadták a soha nem látott, drága és szép játékszereket. Valóban otthon maradtak, széles mosollyal próbálták ki az új babákat, autókat, egyéb szerkentyűket. Azonban igen hamar észrevették, hogy valami gond van. Ezeket a dolgokat csak arra lehetett használni, amire gyártották őket. Csak azt tudták mondani, ami beléjük volt programozva. Csak addig gurultak, amíg az elem ki nem fogyott. A gyerekek rövid időn belül félelmetesen unatkozni kezdtek. Pár nap múlva sarokba hajították az új játékszereket, és szomorúan üldögéltek. Valami nagyon, de nagyon hiányzott nekik. 

„Juhaim hallgatnak szavamra … követnek engem, és én örök életet adok nekik.” Az emberiség fejlődése során még nem következett el olyan idő, amikor az emberek többségére ne lett volna jellemző a nyáj-szellem, vagyis az, hogy sokakat egy irányba lehessen vezetni. Mivel ez egy állandó jellemzőnek tűnik, nem is biztos, hogy önmagában tragédia lenne. Az ember közösségi beállítottsága inkább pozitív, mint negatív tulajdonság. Inkább az a nagyon nem mindegy, hogy akik a vezetők, a pásztorok szerepét töltik be, azok milyen irányba vezetik a tömegeket? Milyen kínálmányokkal vonzzák őket, milyen értékeket ajánlanak? Jézus is a követésére hív meg minden embert. Pásztornak, jó pásztornak nevezi magát, és őszintén szeretné, ha mind többen járnának a nyomában. Azonban amit Ő tud ajándékozni, arra valóban nem képes senki más! Jézus nem valami csillogó-villogó, tetszetős, de értéktelen bóvlit húzgál el az orrunk előtt, ami vonzónak tűnik ugyan első látásra, de nem ad hozzá semmit a boldogságunkhoz. Ő örök életet ajándékoz nekünk. Az örök élet elnyerése persze nem egy gyorsan végbemenő, kényelmes folyamat, ami szinte semmi erőfeszítést nem követel tőlünk. Bizony, ha Jézus nyomába szegődünk, sok mindenre nemet kell mondanunk. Rögös és szűk ösvényre lépünk, amelyen nem mindig könnyű a járás. Áldozatokat kell hoznunk, amelyeket az Isten és az emberek iránti szeretet követel tőlünk. 

Voltak időszakok, nem is egyszer és nem is ritkán, amikor a keresztény hitet, Jézus meggyőződéses követését erőszakkal próbálták akadályozni. Amikor hatalmi eszközökkel igyekeztek elérni, hogy Jézus nyájához ne csatlakozzon szinte senki. Azonban nem ezek voltak feltétlenül a legveszélyesebb idők a kereszténységre nézve. Az egyház történelme azt bizonyítja, hogy nagyobb gondok származtak abból, amikor a kereszténység gyakorlása szabad volt ugyan, de sok más pásztor teljesen ellenkező irányokba is vezetni igyekezett az embereket. Amikor mindenféle hamis értékek, olcsó bóvlik kikiáltói sokkal hangosabban kínálgatták a maguk, Jézus útjától eltérítő boldogság-pótlékait. Igen, amikor az örök élet igazi boldogsága helyett a tömegek a földi élet rövid lejáratú örömeinek nyomába szegődtek …. az ilyen időszakok számítottak mindig a legnehezebbnek a Krisztusban hívők számára. Legyünk őszinték, bizony most is ilyen helyzetet élünk meg, legalábbis az európai „civilizáció” országaiban! Amikor a plázák vasárnap is „szentebb helynek” számítanak a többség szemében a templomoknál, amikor az üres idejükben szinte kivétel nélkül telefonjaikat nyomogató fiatalokat úgy próbálják védeni a túlterheltségtől, hogy a nagy nehezen kiharcolt hittan vagy etika órát akarják mindenekelőtt újra eltörölni, akkor valóban nem lehet kétségünk afelől, hogy a tömeg Jézus útján jár-e vagy sem! 

Azonban afelől sem lehet kétségünk, hogy a bóvliról előbb-utóbb kiderül, hogy bóvli. Ami nem tudja betölteni az ember örök boldogság utáni vágyát, az előbb-utóbb a sarokba kerül. Ha nem is azok vannak a legtöbben, akik Jézust, a Jó Pásztort követik, mégis fontos, hogy ők mutatják a jó irányt! Ők járnak a tényleg célhoz vezető úton. Fontos, hogy kitartsanak, mert ha valaki végképp belefárad a sok-sok hiábavalóság hajszolásába, végképp értelmetlennek érzi sokat csalódott életét, talán lesz kikre föltekintenie. Talán lesz még olyan hiteles értékekre törekvő közösség, amely képes új reményt, igazi életcélt adni neki.    

***

HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Május 29.  Urunk mennybemenetele  
Olv.: ApCsel 1,1-11 // Zsolt 46 Ef 1,17-23 vagy Zsid 9,24-28;10,19-23      
Evangélium: Lk 24,46-53 

Egy állami gondozottakat nevelő otthonban volt egy fiú, akit Ignácnak hívtak. Nagyon kedves, segítőkész srác volt, mindig lehetett rá számítani. A többiek bármit kértek, szinte azonnal teljesítette. Ha veszekedés tört ki, ő volt az első, aki békítgetni próbálta a társait. Ha bántották, soha nem szólt vissza haragosan vagy durván, inkább tréfával ütötte el. Mindenét megosztotta másokkal. Társai persze sokszor ki is használták a jószívűségét, de ő észre sem vette. Esténként mindig elővette a Bibliáját, s olykor még lámpaoltás után is azt olvasgatta zseblámpafénynél a takaró alatt. Havonta egyszer a közeli templom plébánosa misét is tartott a nevelőotthonban. Ezen mindig ott volt egy pár tucat fiú a nevelőkkel együtt. Az egyik misén, amikor a könyörgések következtek, az egyik kisebb fiú hangosan felkiáltott: „Istenem, add, hogy én is olyan legyek, mint Ignác! Hadd legyek olyan jó és vidám, mint Ignác!” A plébános kissé furcsán nézett a fiúra és ezt mondta: „Nem azt kellene inkább kérned, hogy olyan lehess, mint Jézus?” A fiúcska gondolkodás nélkül rávágta: „Miért? Jézus talán olyan volt, mint Ignác?” A plébános megértette, hogy a kisfiú Ignácban látta meg a legjobb embert, akit valaha is ismert. Jézusról csak hallott, de az igazi szeretetet és jóságot Ignác példáján látta megvalósulni. Ezért így felelt a fiúnak: „Igen, Jézus olyan jó és igaz volt, mint Ignác, sőt még nála sokkal jobb. Ignác is azért olyan jó, mert Jézust szereti és követi, Őhozzá akar hasonlítani. 

Jézus mennybemenetelének ünnepén az olvasmány és az evangélium is beszámol arról az eseményről, amikor az Úr elbúcsúzik tanítványaitól és elhagyva ezt a földi világot, felemelkedik az Atya Országába. Nem örökre akar elköszönni az emberektől, s nem is azért megy el, mert magukra akarja hagyni őket. Jézus előremegy oda, ahol majd a mi otthonunk is lesz, helyet készít számunkra a Mennyben, hogy mi is egy örökkévalóságon át boldogan élhessünk Vele és szeretteinkkel.  
Az angyalok meg is vigasztalják a szomorúan felfelé bámuló apostolokat: „Jézus, Aki most közületek fölment a Mennybe, úgy jön el ismét, ahogyan a szemetek láttára Mennybe szállt.” 

Azonban Jézus Földön maradt követőinek nem az a sorsa, hogy tétlenül várják az Ő visszajövetelét. Mindkét szentírási beszámolóban halljuk, hogy Jézus felszólítja a tanítványokat, hogy legyenek tanúk: tanúi az ő életének, szenvedésének, halálának és feltámadásának. Mit jelent tanúnak lenni, tanúskodni? Beszámolni valamiről, amit láttunk és hallottunk. Egy eseményről, aminek résztvevői voltunk. Vannak dolgok, amikről hallgatni kell, amikről nem szabad beszélni, még ha tudomásunkra is jutottak. Ilyenek a titkok. Ezeknek az elárulása legtöbbször bajt, szenvedést okoz. Azonban vannak olyan dolgok, események is, amelyekről nem szabad hallgatni, amiket mindenképpen meg kell osztani másokkal, mert számukra is fontos, jelentős örömhír. Jézus élete és megváltó kereszthalála, feltámadása ilyen. A küldetés, hogy tanúságot tegyenek róla, nemcsak az apostoloknak és az első keresztényeknek szólt, akik látták, hallották Jézust és találkoztak vele feltámadása után. Minden keresztény felszólítást kap, hogy tanúskodjon Jézusról.

Akik elsőáldozók lesznek, akik magukhoz veszik Jézus testét és vérét, azokat különösen is erre buzdítja ez a nagy ajándék. Itt nemcsak ti kaptok valami nagyon jelentős értéket, a Jézussal való bensőséges találkozást, hanem ezentúl nektek is adnotok kell: méghozzá magát Jézust kell adnotok a környezeteteknek.  
Kérdezhetnétek: „Mi hogyan tanúskodjunk Jézusról, hiszen nem láttuk, nem hallottuk őt? Nem voltunk ott egyetlen csodájánál sem, de a keresztje alatt sem.” Mégis tudtok Róla tanúságot tenni, hiszen megismertétek a tetteit az evangéliumból a felkészülésetek során. Megtanultátok, miben és hogyan kell úgy élnetek, ahogyan azt Jézus tette és ma is tenné. Most pedig, amikor magatokhoz veszitek Jézus testét a Szentostyában, még el is tölt benneteket az Ő ereje. Az életetek egyesül az Ő életével, Ő maga tud és akar cselekedni általatok, ha ti ezt engeditek, akarjátok. Tudtok olyan jóságosak lenni mindenkihez, amilyen Ő volt. Meg tudtok bocsátani másoknak, ahogyan Ő tette. Áldozatokat tudtok hozni az emberekért, ahogyan Jézus. Türelmesek, békések tudtok lenni akkor is, ha mások esetleg nem olyan jók veletek, mint ti elvárnátok. Ha rendszeresen gyóntok és áldoztok ezután, akkor Jézus egyre jobban beépül a ti életetekbe, egyre nagyobb hasonlóság alakulhat ki közte és közöttetek, így a szavaitok és tetteitek által az emberek megláthatják, milyen volt Jézus, ahogyan a nevelőotthon lakói is megismerték Ignác tettein keresztül a Megváltót. 

*** 

HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.   

Május 22. Húsvét 6. vasárnapja 
Olv.:  ApCsel 15,1-2.22-29 // Zsolt 66 // Jel 21,10-14.22-23      
Evangélium: Jn 14,23-29 

Egy-két évvel ezelőtt láttam egy filmet, amelyben az egyik szereplővel érdekes eset történt meg. Hosszas munkanélkülisége során sokat imádkozott, hogy legyen végre munkája. Amikor nagy nehezen felvették egy textilgyárba raktárosnak, nagyon megörült. Egy jó hónapja dolgozott még csak ott, és természetesen próbaidős volt, amikor a gyár igazgatója és helyettesei maguk elé hívták. Elmondták neki, hogy elégedettek a munkájával, szorgalmasan dolgozik, és a lelkiismeretessége is példás. Felvázoltak előtte egy nagyszerű lehetőséget: amint lejár a próbaideje, véglegesíteni fogják, sőt a fizetését is megemelik, ha szemet huny afölött, hogy a gyár igazgatója és az igazgatóhelyettesek olykor kivisznek egy-egy nagyobb csomagot vagy egy-egy raklap készárut a raktárból anélkül, hogy azt valahova is feljegyeznék. A fiatalember ereiben meghűlt a vér! Ezek itt arra akarják kényszeríteni, hogy legyen cinkostársuk a tolvajlásban! Minden idegszála tiltakozott ez ellen. Ha azonban nem teljesíti a kérésüket, akkor biztos lehet benne, hogy elbocsátják! Hogyan döntsön most?? A főnökei látták, hogy habozik, ezért így szóltak hozzá: „Nem kell azonnal döntenie, elég, ha holnap választ ad a kérdésünkre!” A férfi gondterhelten ment haza, s előadta a dilemmáját a feleségének, akit szintén boldoggá tett, hogy a férje végre újra dolgozik. Az asszony sírva fakadt, s elkezdte ecsetelni, hogy mennyire szüksége van a családnak erre a keresetre: nekik és két kiskorú gyermeküknek egyaránt. Azonban a férje csak a fejét csóválgatta a könnyeivel küszködve. Egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludt. A felesége, látva a gyötrődését végül azt mondta: „Menj, és dönts a lelkiismereted szerint! Én nem akarlak megakadályozni ebben. Bízzuk Istenre!” A férfi néhány óra múlva újra ott állt az igazgató és a helyettesei előtt. Halkan csak ennyit mondott: „Nem érdekel az sem, ha kirúgnak! Én ezt nem tudom megtenni! Nem engedi a lelkiismeretem!” Az igazgató erre szélesen elmosolyodott: „Erre a válaszra vártunk! Reméltük, hogy így fog dönteni! Éppen most üresedett meg annak a részlegnek a vezetői posztja, amelyen dolgozik! Öné a részlegvezetői állás! Nekünk éppen ilyen talpig becsületes fickóra van szükségünk, mint maga! Egyébként maga a hetedik dolgozó, akit megkérdeztünk, de az első, aki nem hajlandó szemet hunyni a lopás fölött!”  

Sokszor találkozom a beszélgetések során ezzel a véleménnyel, sőt meggyőződéssel: minden vallás csakis az emberek műve. Semmiféle Istennek semmi köze hozzá! Emberi kitalációk, emberi vágyak, álmodozások, vagy éppen emberi okoskodások, hatalmaskodás és érdekhajszolás összessége! Vagy ha Jézus valóban Isten Fia volt is és eredetileg egy nagyszerű vallást alapított is, azt az emberek később meghamisították, saját szájuk íze szerint elferdítették. Ez a gondolkodás tagadja a Szentlélek állandó munkáját, jelenlétét az egyházban, melyről a mai evangéliumban így beszél Jézus. „Amikor eljön a Vigasztaló, az igazság Lelke, ő majd megtanít titeket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.”  

Persze kár lenne tagadni, hogy sok emberi vonás volt, van minden vallásban, adott esetben sok emberi hiba, tévedés is. Azonban alapvetően mégis az Isten vezetése dominál a kereszténység történetében a Szentlélek munkálkodása nyomán. Ennek egyik legfőbb bizonyítéka éppen az, hogy milyen sokszor döntöttek az egyház vezetői vagy egyes tagjai a rövid távú emberi érdekek, saját földi boldogulásuk, érvényesülésük ellen. Ha csak emberi mű, emberi érdek lenne a vallás, akkor mindig az emberek számára hasznos, kifizetődő, bajokat elkerülő utak kerekedtek volna fölül. Azonban ennek az ellenkezőjével tele van az egyház története.  

Emberi szempontból ésszerűtlen, érthetetlen döntések, áldozatok sorát látjuk sok-sok keresztény ember részéről, akik munkájuk, vagyonuk, sőt életük elveszítését is kockára tették, csak hogy hűségesek maradjanak Jézus tanításaihoz. Pl. a mai olvasmányban is azt halljuk, hogy a zsidókeresztény többség ellenére a pogánykeresztények javára döntenek az apostolok. Azután a sok vértanú, az egyházüldözések közepette megnyilvánuló hűséges kitartás. A missziók szentjein és mártírjain, a modern diktatúrák nyomásával szemben megnyilvánuló hősies ellenálláson át egészen a lefejezést is vállaló 21 kopt keresztény tanúságtételéig, akik az Iszlám Állam erőszakos térítésének estek áldozatul. Napjainkban is ellenáll a Katolikus Egyház a világ nyomásának olyan kérdésekben, amikben a keresztény hit hűséges akar maradni az evangéliumhoz, noha sokkal nagyobb „népszerűségre” tehetne szert, ha pl. engedélyezné a válást és újraházasodást, vagy megesketné a homoszexuális párokat. Nem, a keresztény hit és életforma nem pusztán emberek kitalációja, hanem valóban Isten Lelke élteti és mozgatja ma is az egyházat, annak minden emberi vonása mellett is!  

A Szentlélek azonban nem csak az egész egyházban vagy az egyes egyházi közösségekben dolgozik, hanem minden egyes hívőben is. 

***

HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.