November 19. – Évközi 33. Vasárnap 
Olv.: Péld 31,10-13.19-20.30-31; Zs 127; 1Tessz 5,1-6; 
Evangélium: Mt 25,14-30  

A mi osztályunkban történt, a Kecskeméti Piarista Gimnáziumban. Egyik tanév végén két tanuló négyest kapott matematikából. Az osztályfőnökünk volt a matektanár, egy azóta már igen idős piarista szerzetes. Ő jól ismert bennünket, nemcsak a matematika órákról. Az egyik fiú, aki négyest kapott, kiváló matekos volt. Országos versenyeken is jól megállta a helyét. Abban a félévben viszont elég lustának, hanyagnak bizonyult, így bekapott néhány négyest, és négy-ötödre állt évvégén. A másik fiú viszont addig mindig közepes volt matematikából. Ebben a félévben azonban nagyon összeszedte magát, gyengébb képességeit nagy szorgalommal kompenzálta, így szerzett négyeseket, sőt még ötöst is, így három-negyedre állt évvégén. Miután mindketten megkapták a bizonyítványt a négyes matek jeggyel, a jobb matematikus fiú felháborodva tiltakozott, és épp a korábban mindig csak hármas szintet elérő fiúhoz kezdte hasonlítani magát. „Nehogy már én négyest kapjak, ha ő is négyest kapott! Egyáltalán nem azonos a tudásunk! Ő miért kapta meg a jobb jegyet, ha nekem meg a rosszabb jutott?” Az osztályfőnök bölcsen lecsendesítette a hőbörgőt. „Azért, mert ő nagyon sokat tanult, szorgalmasan gyakorolt azért, hogy a tiédnél ugyan alacsonyabb, de önmagához képest magasabb szintet elérje. Neked meg csak egy kicsit kellett volna produkálnod magad, hogy kijavítsd azt a néhány négyest, de arra se voltál képes a lustaságod miatt.”   

A talentumok példabeszéde, hasonlóan az előző vasárnapi evangéliumban szereplő 10 szűz példabeszédéhez, az ember felelősségére hívja fel a figyelmet. A felelősségre, amely az Isten hívására adott szabad válaszunk lehetőségével, az Ő ajándékainak felhasználása területén élvezett szabadságunkkal együtt jár. Isten – bár mindenkit végtelenül szeret és mindenkit ugyanarra az örök boldogságra hív meg – más és más adottságokkal, képességekkel áldja meg az embert. Nem mindenkinek ugyanazt az utat kell bejárnia Isten Országáig: azonban a maga sajátos útját mindenkinek végig kell járnia. Nem tagadhatjuk meg azt a küldetést, amire Isten meghívott minket.   

Tény és való, hogy Isten nem egyformára alkotta az embereket, nem egyforma képességekkel és adottságokkal ruházta fel őket. Azonban a feladatok, elvárások tekintetében sem egyforma a mérce. Ahogyan hallottuk, a talentumait „kinek-kinek a rátermettsége szerint” bízza szolgáira az úr. Aki többet kapott, attól többet is kérnek számon. Azonban a jutalom mégis ugyanaz: akár gyengébb, akár jobb képességekkel van megáldva valaki, ha megteszi, ami tőle telik, a teljes és tökéletes boldogságot nyeri el. Az ő személyes, megismételhetetlen élete teljesedik be, egyéni, személyre szabott célját, boldogságát éri el.   

Igaz ugyan, hogy Isten nem az érdemeket nézi, és irgalma felülmúlja igazságosságát, de attól a számonkérés még kikerülhetetlen valóság! Ha Isten nem kérné számon az embert tetteiért, döntéseiért, ha valamiképpen nem ítélné meg azokat, akkor éppen személy mivoltunkat, szabadságunkat és vele járó felelősségünket venné semmibe. Isten ugyan irgalmaz a megtérő bűnösnek, megbocsátja a bűnöket és mulasztásokat, ha azokért bocsánatot kérünk, azonban nem tagadja le ezek gonosz voltát, nem kendőzi el a pusztulás, romlást, amit okoznak. És ennek a pusztulásnak, romlásnak a fájdalmát valamiképp átélik azok is, akik ezeket a bűnöket, mulasztásokat elkövették.   

Társadalmunk nagy sebe a „következmény nélküliség”: a hiányt nem nevezzük hiánynak, a bűnt bűnnek. Nincs igazi számonkérés, főleg objektív mérce alapján. Ha valami nem megy, amink mennie kellene és lehetne, inkább nem erőltetjük. Ehelyett kikiáltjuk az elért „szintre”, hogy ez a legmagasabb, ez a követendő. Márpedig ez a hozzáállás nem készteti az embert épülésre, fejlődésre, ez nem igazi szeretet.   

Ki kell hangsúlyozni, hogy ha az ember igyekszik élni a rábízott talentumokkal, törekszik a legjobbat, a legtöbbet kihozni önmagából, az nem érdemszerzés céljából történik. Nem „kiérdemelni” kell Isten szeretetét, hanem élni vele, felhasználni, válaszolni rá. Ez persze sokszor fáradozást, áldozatot jelent, de enélkül csak látszat-gyümölcsök vannak az életünkben, és nem valódi épülés, érlelődés. 

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

November 12. – Évközi 32. Vasárnap 
Olv.: Bölcs 6,12-16; Zs 62; 1 Tessz 4,12-17 
Evangélium: Mt 25,1-13  

A szél és a víz versenyre keltek egymással, melyikük az erősebb.  
 – Próbáljuk ki az erőnket ezen a nagy kövön itt – mondta a szél, a völgykatlant elzáró hatalmas sziklára mutatva.   
– Legyen – mondta a víz.  
A szél nekiveselkedett, összeszedte minden erejét, s hatalmas fuvallattal próbálta odébb gördíteni a sziklát. Azonban csak a port tudta lefújni a tetejéről: maga a szikla meg sem mozdult. A víz ekkor apró kis patakocska képében kezdett folyni a szikla körül, s lassan körülnyaldosta. A szél hangos kacagásban tört ki. – Na hiszen! Ha én minden erőmmel sem voltam képes megmoccantani ezt a nagy követ, nemhogy eltűntetni az útból, akkor majd épp ennek a jelentéktelen kis vízerecskének sikerülne! A patak azonban nem törődött a gúnyolódásával, továbbra is játékosan körülcsobogta a sziklát. Teltek az évek, évtizedek, majd évszázadok. A szikla mind kisebbre és kisebbre kopott: a végén már csak apró kavics maradt belőle, melyet a patak játszva tudott hátára venni és tovarepíteni.  

 
Az okosság és a balgaság ellentétpárja a 10 szűz példabeszédében olyan aspektusban jelenik meg, ami mit sem veszített aktualitásából az elmúlt kétezer év során. Az evangélium azokat nevezi balgáknak, akik csak a jelenben akarnak ragyogni, tündökölni. Csakis itt, most, azonnal akarják élvezni az életből, ami szerintük élvezhető, kifacsarni a mindennapokból azt a boldogságot, amit ők annak tartanak, a jövővel pedig nem törődnek. Távlati cél, egész életükön átragyogó vonzás nincs, ezért nem törődnek azzal sem, mi mindent áldoznak fel a pillanat oltárán, elvesztegetve ezzel az igazi értékek elérésének lehetőségét. Okosnak nevezi azonban Jézus azokat, akik nem csak a pillanatot akarják megélni, akik egy örökkévalóságon keresztül akarnak fényleni, ezért felkészülnek a jövőre, különösen is a végső nagy találkozásra, számonkérésre.   

Mennyire jellemző, hogy már a földi élet tekintetében is csak az orráig lát az emberek többsége! A párkapcsolatait a mai fiatalok többsége úgy éli meg, hogy mire odajutna, hogy az egyetlent, az Igazit megtalálja, már régen nincs mit adnia neki. Nem tudja semmivel kifejezni, hogy tényleg ő lenne az egyetlen, az igazi, ezért nem is lesz más, csak egy a sok közül. Hányan és hányan tékozolják el szűkös vagy akár bőséges anyagi javaikat gyakorlatilag felesleges dolgokra, ami valóban csak a pillanatnyi, felszínes ragyogást szolgálja. Amikor pedig valóban komoly szükség lép fel az életükben, vagy mások szorulnának lényegesen a segítségükre, akkor nincs hová nyúlni. Sokan nem vállalnak gyermeket, vagy legalábbis több gyermeket, hogy a jelenlegi viszonylagos jólétet, kényelmet ne veszélyeztessék. Néhány évtized múlva pedig szociális otthonok szűkös, túlzsúfolt szobácskáiban kötnek ki, minden jóléttől és kényelemtől távol. Kétségbeejtő a jövő kilátásait tekintve az az értelmetlen pazarlás is, amit a természet kincsei, energiatartalékai terén művel a mai társadalom embere.  
 
Igen, sajnos az evilági élet komolyabb, jelentősebb értékeit is feláldozzák sokan a jelen pillanat ragyogásának, élvezetének oltárán, nem is beszélve az örök életről, az örök boldogság távlatáról! A példabeszédben szereplő okos szüzeknek szintén ég a lámpájuk: vagyis ők is megélik a jelen pillanatot, ők is értékelik a jelenben azt, ami valóban értékes. Azonban a jövőre is gondolnak, várják az életük igazi beteljesülését, készülnek az Istennel való találkozásra. A balgák azok, akik szinte semmire sem tudnak várni, kellőképpen felkészülni, akik mindent azonnal akarnak elérni, birtokolni, elfogyasztani. Az okosak azonban gyűjtögetik az „olajat”, amely mind a földi életben, mind egy örök életen át képes megtartani bennük a világosságot. Gyűjtögetik az örök élet kincseit: vagyis időt szánnak az imádságra, az Istennel való kapcsolat ápolására, valamint az önzetlen szeretetből fakadó jótettekre. Ezek a pillanatnak élő ember számára értelmetlen dolgok, látszólag semmi gyakorlati hasznuk nincs. Hosszú távon mégis ezek teszik már itt a földön is értékessé, boldoggá az életüket. A halál után pedig csakis így találhatják nyitva azt a bizonyos kaput, amely az örök lakomára vezet.  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

November 05. – Évközi 31. Vasárnap 
Olv.: Mal 1,14b – 2,2b.8-10; Zs 130; 1Tessz 2,7b-9.13; 
Evangélium: Mt 23,1-12 

Két diáklány beszélget: „Képzeld, nekem az apám még mindig tiltja, hogy diszkóba járjak! Nem dolgozza fel, hogy nem vagyok már kislány! Elmúltam tizenhárom éves! Mindig azt mondogatja, hogy olyasmit láthatok ott, amit nem szabad, ami nem válik hasznomra.” A másik megkérdezte: „De azért már csak kipróbáltad, nem?” „Persze, egyik éjjel kiszöktem az ablakon és ellógtam a diszkóba.” „Na és láttál ott olyasmit, amit nem kellett volna?” „Igen, az apámat!”   

A példaadás nem az egyetlen nevelési módszer, de mindenképpen az egyetlen, ami valamelyest még működik is.  

Az olvasmányban Isten az Ószövetségi zsidó papság hűtlenségét, hamisságát kéri számon. Figyelmezteti őket, hogy helyzetüknél, szolgálatuknál fogva nem csak önmagukért felelnek: ahogyan sokak javára válhat hiteles és Istenhez méltó tevékenységük, úgy sokak lelki kárát, az Úrtól való eltávolodását is okozhatja a botrányos és megtévesztő magatartásuk és tanításuk. Az evangéliumban pedig a farizeusok és az írástudók kétszínűségét kifogásolja Jézus, helyesebben megmutatja tanítványainak, hogyan is álljanak hozzá az ilyen kétszínű viselkedéshez.  
A szentírási idézetekben tehát a tekintély és a hitelesség nagyon is aktuális témaköre kerül elő. Nemcsak az ószövetségi papság és a farizeusok világában fordult elő méltatlan, botrányos, Istenre és az Ő népére rossz fényt vető viselkedés, hanem bizony a kereszténység történetében is számos válságnak, megtorpanásnak, szakadásnak volt egyik, nem is elhanyagolható oka az egyház papjainak vagy híveinek hűtlensége, a keresztény tanításnak ellentmondó életmódja. Isten szeretete ugyan mindig megadta a megújulás kegyelmét, mindig akadtak olyan Szentlélektől áttüzesített emberek, akik sokakban helyreállították a bizalmat az egyház iránt, de ez a tény is éppen arra mutat rá, hogy bizony az „emberi tényező” egyáltalán nem elhanyagolható a keresztény közösségben sem.  

Sokszor hangoztatott jelenség, hogy napjainkban a tekintély szinte minden korábbinál nagyobb válságban van: a családban a szülők, nagyszülők tekintélye, az iskolában a tanárok, pedagógusok tekintélye, a munkahelyi főnökök tekintélye, az állami vezetőké, nem is beszélve az egyház vezetőinek tekintélyéről. Természetesen ez egyáltalán nem jó, hanem sokkal inkább fájdalmas tény, hiszen a tekintély iránti tisztelet, valamilyen hivatalnak, szolgálatnak a megbecsülése tartást adhat egy társadalomnak, sok érték megőrzésében, továbbadásában segíthet. Ráadásul a tekintélytisztelet hiányának alapvető oka nem elsősorban a hivatalt viselő emberek méltatlan viselkedése (ami persze sokszor előfordul), hanem sokkal inkább az emberek egymás iránti szeretetének hiánya, a közösségek megbomlása, vagyis az önzés, az individualizmus. Ezért egyáltalán nem mondhatjuk azt, hogy a tekintélytisztelet hanyatlása valamiféle jó irányba mutató, vagy akárcsak természetes folyamat lenne!  

Ugyanakkor, ha már ez van, akkor kezdenünk kell valamit ezzel a helyzettel! Az biztosnak tűnik, hogy puszta parancsszavakkal, asztalra csapkodással, kényszerítő törvényekkel nem lehet helyreállítani a tekintély megbecsülését. Az egyetlen valamelyest hatásos módszernek a hitelesség és a személyesség bizonyul. Vagyis a betöltött hivatalhoz vagy szolgálathoz méltó, annak megfelelő életmód és a ránk bízott emberekre történő személyes odafigyelés, a velük kiépített élő kapcsolat.   

Nem tudunk mindig, mindenben Krisztushoz méltó módon viselkedni, szólni, cselekedni. Emberek vagyunk, vannak hibáink, bűneink, korlátaink. Nem is beszélve arról, hogy nem lehet a mai bonyolult világban mindig kitalálni, hogy most éppen mit is mondana, hogyan is cselekedne Jézus. Tény, hogy ez így van. Azonban éppen az egyház kétezer éves fennállása, szüntelen megújulása, megifjodása mutatja, hogy mégsem teljes egészében lehetetlen vállalkozás a hitelesség! 
Aki igazán megismeri és átelmélkedi Jézus életét és tanítását, aki az imádságban élő kapcsolatban van a Mesterrel, az, ha nem is minden esetben, de azért az esetek többségében helyesen tudja megállapítani, mit is tenne vagy mondana a helyében Jézus. Másrészt pedig az emberi hitelesség nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy valaki tökéletesen bűntelen, mindig, mindenben meg tud felelni az isteni parancsoknak. Ezért hívja fel a figyelmet az evangélium végén Jézus az alázatra: aki alázatosan elismeri a botlásait, nem takargatja vagy kimagyarázza azokat, hanem bocsánatot tud kérni, és felállva tovább küzd azért, amit a hibái ellenére is igaznak és jónak tart, annak nem kell félnie attól, hogy teljesen elveszíti a hitelességét. A szülő tekintélye nem szenved csorbát gyermekei előtt, ha elismeri a tévedését, s adott esetben bocsánatot is tud kérni. Ugyanígy a pap, illetve minden keresztény ember tekintélye, becsülete is megmaradhat, ha botladozva ugyan, de igyekszik hűséges maradni Isten törvényeihez, meg tudja bánni bűneit, és nem adja fel az ellenük való küzdelmet.   

Végül egy-két mondat szükségeltetik arról is, hogy mennyire fontos a személyes odafigyelés, a személyes szeretet azok iránt, akiket ránk bíztak! Még a legtökéletesebb életmódot folytató ember sem tud igazán hatással lenni másokra, ha nem figyelnek oda rá, nem törődnek vele, nem ismerik meg őt. Azonban még egy botladozó, gyengeségekkel küzdő ember is jó hatást tud gyakorolni másokra akkor, ha szeretetével, odafigyelésével, áldoztakészségével megnyeri őket. A tekintély visszaszerzésére a minél hitelesebb példaadás mellet szükségeltetik a személyes kapcsolat, az együtt töltött idő, a másik életébe való belépés is. Erre pedig valamennyien küldetést kaptunk! Ne féljünk hát a tanúságtételtől, még ha tudjuk, hogy nem is vagyunk hibátlanok: ha szeretetünkön keresztül az emberek megérzik Jézus szeretetét, akkor újra többen akarnak majd az egyház közösségének tagjai lenni!  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük! 

A legnagyobb és az egyik legnehezebb tanúságtétel szerintem a szeretet megélése Krisztus tanítása szerint. Missziós szempontból a szeretet kimutatása van a legnagyobb hatással másokra. Olyannyira, hogy képes megváltoztatni embertársaink életét. Ezért is nagy a felelősség rajtunk, keresztényeken, mert ha csak „ájtatoskodunk”, vallási gyakorlatokat végzünk, de a szívünkben harag, rosszindulat, közömbösség, önzés, szeretetlenség … ver gyökeret, akkor igazából farizeusi lelkület él bennük és képmutatónak tartanak bennünket a nem hívők – és igazuk van. Tehát, nem hogy segítenénk az evangelizáció munkáját, hanem még ártunk is Jézus ügyének.

Mi volt Jézus legfőbb parancsa?
Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legfőbb: az első parancs. A második hasonló ehhez: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. E két parancson függ az egész törvény és a próféták (Mt 22, 37-40).

Tehát, minden a szeretettől függ.

Jézus életével maga mutatott példát nekünk. Nem árt tudatosítani magunkban, hogy Isten előbb szeretett minket. A szeretetének legfőbb jele, hogy akarta, hogy legyünk!

De milyen is legyen az a szeretet, amellyel tanúságot tehetünk hitünkről?

Ezt a legjobban Szent Pál fogalmazta meg:
Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem,
csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem,
ismerjem az összes titkokat és minden tudományt, legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak,
ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Osszam el bár egész vagyonomat a szegények közt s vessem oda testemet, hogy elégessenek, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal. mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet nem szűnik meg soha. A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik. Tudásunk csak töredékes, töredékes a prófétálásunk is. de amikor eljön a beteljesedés, ami töredékes, véget ér.

Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek, de mikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait. Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek,
ahogy én magam is ismert vagyok. Most megmarad a hit, a remény, a szeretet, – ez a három, de köztük a legnagyobb a szeretet. (1Kor 1-13)

Azt hiszem, épp elég feladat számunkra, ha az előbbi jellemzőkhöz tartjuk magunkat. Ha jóságosak vagyunk, türelmesek, nem kérkedünk, nem vagyunk tapintatlanok …. , akkor a környezetünk megérez valamit Isten szeretetéből. Ez a szeretet képes arra, hogy megváltoztassa az emberek gondolkodását és elkezdjenek ők is szeretetben élni. Így lehetünk eszközök Isten kezében. Ez az igazi missziós munka.

Elhoztam neked egy idős, olasz házaspár – Carlo és Rita – történetét, akik elmesélik, hogyan élték meg tavasszal a karantén időszakát. Köszönet a történetért az ujvaros.hu -nak!

Carlo: Majdnem 85 éves vagyok, de még nem volt ilyen időszak az életemben, amikor arra lettem volna kényszerítve, hogy otthon maradjak. Ebben most az a legnehezebb, hogy nem is tudjuk, hogy meddig tart a bezártság. Mégis ajándék lett a karantén, hiszen sok mindenen el tudtam gondolkodni. A Nagyböjt kezdetén szíven talált a papunk felhívása, amikor a vasárnapi szentbeszédben arra buzdított, ismerjük fel Isten minden ajándékát. Ezután ajándéknak tudtam felfogni a napsütést, a (ritka) esőt, az erkélyrácson tollászkodó galambot – megfigyelhettem a bársonyos tollak szépségét és tökéletességét („A mennyek az Ő dicsőségét éneklik…”).

Rita és Carlo (Forrás: www.ujvaros.hu)

Még a járvány is ajándék tudott lenni, hiszen csak ez a mondat visszhangzott a fülemben: „az Istent szeretőknek miden a javukra válik.”

Ez az ige lett számomra az „antivírus”, ami segített, hogy könnyebben tudjam élni a jelen pillanatot: a napok gyorsan elszaladtak, és én nyugodt voltam. Egyre több szépséget fedeztünk fel így, hogy 24 órából 24-et együtt töltöttünk a feleségemmel, Ritával, és egyre csak mélyült az egységünk. Azt mondják, hogy a korral felerősödnek az ember hibái, ezzel szemben én úgy látom, hogy Ritának egyre kevesebb hibája van (mindegyikünknek van, valljuk be), sőt, ha jobban belegondolok, szinte el is tűntek. Úgy éreztük tehát, hogy semmiben nem szenvedtünk hiányt, és folyamatosan hálát adtunk Istennek azért, amit tőle kaptunk. Ebben a békés időszakban ösztönzést éreztem arra, hogy felhívjam a rég látott ismerősöket, főleg, akikről azt gondoltam, szenvednek a magány miatt, vagy több nehézséget okoz az előrehaladott koruk. Így telefonáltam egy régi kolléganőmnek is, aki egyedül él. Nagyon szép és mély beszélgetésünk volt, aminek a végén a kolléganőm azt mondta: „Nekem ez a telefonhívás olyan volt, mintha a Jóisten megsimogatott volna.”

Rita: Mivel már elmúltunk 80 évesek, kötelezően be kell tartanunk az előírásokat: az életünk otthon zajlik, 0-tól 24 óráig együtt, csak mi ketten. Ezekben a napokban nagyobb gondot fordítottunk a telefonos vagy interneten keresztüli kapcsolattartásra, ezáltal tudtuk a családot, barátokat, ismerősöket szeretni. Sőt, még jobban szeretni, mivel a régen látott, egyedül élő, vagy akár konkrét nehézséggel küzdő ismerősöket is felhívtuk. Így megtapasztaltuk, hogy semmi sem lehet akadály, ha szeretni akarunk. Ami pedig a kettőnk kapcsolatát illeti, most újra felfedezzük a lelki megosztás szépségeit. Carlo, aki nem egy beszédes típus, és nehezen beszél magáról, most könnyebben megnyílik, és megajándékoz engem a legbelsőbb gondolataival. Én, aki ezzel szemben olykor túl sokat is beszélek, most azon kapom magam, hogy érdeklődve hallgatom őt, mindig tanulok abból, amiket a töprengései nyomán megoszt velem. Úgy érezzük, hogy kölcsönösen gazdagítjuk egymást. Több időnk van arra, hogy nyugalomban és elmélyülve kövessük a televízióban a vallási műsorokat, és aztán elmélkedjünk ezekről.

Próbálok mindent úgy végezni, a legegyszerűbb, nap nap után visszatérő kis dolgokat is, hogy mindig kapcsolatban maradjak Istennel.

Amikor ez sikerül, azt veszem észre, hogy nem érzem szükségét a klasszikus értelemben vett elmélkedésnek, mert az egész napot Isten jelenlétében töltöttem. Nyilván van, amikor elszomorodom, rosszul érzem magam, szenvedek, fáj, amikor megfertőződésről, halálesetről, bármilyen egyéb nehézségről kapunk híreket. Egyik nap, amikor a szekrényeket és a fiókokat rendezgettem, megtaláltam néhány régi fotót. Az egyik fénykép egy ünnepi estét örökített meg, a felvételen ott volt a plébániánkról egy olyan házaspár is, akikkel már jó ideje nem találkoztunk. A férj időközben elhunyt, a feleségről meg azt hallottam, hogy nagyon beteg. Gondoltam, biztos örülne, ha megkaphatná ezt a fényképet (ez jó ürügy is volt arra, hogy felvegyük a kapcsolatot), de nem tudtam, mi módon oldjam ezt meg, tekintettel a megszorításokra. De nem tudtam a telefonszámát se, címét se. Jézushoz fordultam, hogy Ő mutasson utat, hogy tudnám elérni ezt a hölgyet. Néhány nap múlva, amikor el kellett mennem elintézni valamit, összetalálkoztam vele! A távolságot betartva, el tudtam neki mondani, hogy van nálam egy fénykép, amit neki szeretnék adni. Nagyon örült! Kiderült, hogy nem is lakunk messze egymástól, így nem sokkal a találkozásunk után be tudtam dobni a postaládájába a fotót.

Imádkozzunk most közösen Szent Ágostonnal:
„Isten szeretet, s aki szeretetben marad, Istenben marad és Isten őbenne.” Én benned vagyok Istenem, hogy általad éljek. Te bennem laksz, hogy fenntarts és ne engedj elesni. Te gyógyszer vagy a betegnek, életszabály a bűnösnek, világosság a vaknak, otthon az elhagyatottnak. Mindent megadtál tehát nekem. Hadd értsem meg, hogy nem én adok neked valamit, amikor Hozzád jövök, s hogy még csak saját magammal sem rendelkezem…”

 Imádkozzunk most közösen egy tized rózsafüzért ezzel a titokkal: „Akit értünk keresztre feszítettek”. Azért ezt a titkot választottam, mert Jézus szeretete a kereszten vált teljessé.

* * *

Kedves Klubtag!
Te hogyan, milyen módon tapasztaltad már meg Isten szeretetét és hogyan próbáltad tovább adni a környezetedben? Van erről élményed, emléked? Megosztanád velünk?

Október 29. – Évközi 30. Vasárnap 
Olv.: Kiv 22,20-26; Zs 17; 1Tessz 1,5c-10; 
Evangélium: Mt 22,34-40 

Édesapa és édesanya kisétálnak a kisfiukkal a bevásárlóközpontból. A szülők minden ujján szatyor vagy csomag lóg, a hónuk alatt nagy dobozok. Ahogy az autó felé tartanak, a kisfiú szüntelenül nyafog, lamentál. Végül az édesanya kifakad: „Mi bajod van még mindig? Megvettük neked a kisautót, a vonatot, a kék pulóvert, a Milka csokit, mindent, amit csak akartál? Mi kellene még?” „Semmi, csak fogd meg a kezem, mami!” – kérleli a kisfiú. Az édesanya döbbenten megáll egy pillanatra, s ránéz a rengeteg csomagra: hát bizony, szabad keze az már nem maradt a gyermeke számára!  

Jézus nem véletlenül hívja fel a figyelmünket Mária és Márta történetében arra, hogy hajlamosak vagyunk sok mindennel törődni, sok minden miatt nyugtalankodni, az egyetlen igazán lényegeset meg elhanyagolni. A törvénytudó az evangéliumban egy véget nem érő és meddő vitába akarja belerángatni Jézust, amit a korabeli farizeusok, írástudók folytattak: „Melyik a legfőbb parancs a Törvényben?” Talán valami olyan választ remél, amilyenekkel ők is felelni próbáltak erre a megoldhatatlannak tűnő kérdésre. Jézus esetleg majd kiemel egy konkrét, apró részletet a Tórából, mondjuk az áldozati szertartások bemutatása terén: mikor, hogyan, milyen állat milyen részeit kell elégetni az áldozati oltáron, vagy valami hasonlót. Vagyis egy apróságot abból a rengeteg megtenni, megtartani való előírásból, amelyet a Törvény könyvei felsorolnak. Jézus azonban nem ezt teszi. Nem egyetlen konkrét parancsra hegyezi ki a Törvény lényegét, hanem olyan választ ad, amely a nélkülözhetetlen alapot adja meg minden előírás alá, a lényegét ragadja meg egyszer s mindenkorra az Ószövetségi írásoknak is. „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel! Szeresd felebarátodat, mint saját magadat!”   

Ha ez a leglényegesebb dolog hiányzik az életünkből, akkor fáradságos, izzadságos, sokszor értelmetlennek tűnő kötelességteljesítéssé silányul mind a vallásgyakorlatunk, mind az emberekkel való kapcsolatunk. Már ha lesz egyáltalán! Napjaink emberére inkább az a jellemző, hogy aminek nem látja értelmét, amihez nem érez személyes kötődést, azt inkább abbahagyja, semmint küszködjön érte. Bizony, ezért van az, hogy egyre inkább elmarad a templomba járás, csökken a szentségekhez járulók száma, de az emberi kapcsolatok terén is egyre szegényebbek vagyunk. Egyre kevesebben tartják fontosnak a „kereteket”, ha a lényeg hiányzik belőlük! Sajnos ugyanakkor azért sem sokat tesznek, hogy a szeretet megszülessen vagy élő maradjon bennük – akár Isten, akár az embertársak iránt. Pedig csak úgy magától, minden erőfeszítés nélkül ez nem fog megtörténni!   

A szeretet megéléséhez mindenekelőtt a megismerés, méghozzá a nem pusztán felszínes megismerés szükséges. Isten megismertetése terén óriási felelőssége van a már hitre jutott embereknek, az evangelizáló tevékenységüknek. Beszélni Istenről, tanúságot tenni az Ő irántunk való szeretetéről, életünkkel megmutatni, hogy mit tud cselekedni velünk és bennünk az Isten! Ez rendkívüli fontossággal bír korunk társadalmában. Ha pedig valaki már eljutott az istenismeret egy bizonyos fokára, akkor ápolnia, mélyítenie kell ezt a kapcsolatot, hiszen rendszeres találkozás nélkül ugyanúgy elhidegedhet, mint az emberi kapcsolatok! Milyen ragyogó hatással lehetne az istenkapcsolatunkra a mindennapos elcsendesülő ima, amikor átgondoljuk az Istentől kapott ajándékokat, amikor tudatosítjuk az Ő jelenlétét az életünkben, észrevesszük áldó kezének nyomait! Ha így éber marad a szeretetünk iránta, akkor sokkal könnyebb a vallási előírások betartása, akkor megtapasztaljuk, hogy amit Isten parancsai tőlünk kérnek, az mind valóban a mi javunkat, boldogságunkat szolgálja. Sőt, ha Istenhez való ragaszkodásunk a szívünkből fakad, akkor még olyasmit is komolyan veszünk és igyekszünk megtartani Isten vagy az Ő egyháza rendelkezéseiből, amit nem igazán értünk, vagy amivel – legalábbis most még – nem tudunk egyetérteni. Vagy amit nem könnyű megtennünk, ami valóban áldozat! Hiszen ezeknek a „nehéz vagy nem érthető” dolgoknak a száma és jelentősége elsilányul a lényeg mellett: Isten boldogító közelségének tapasztalata mellett. Aki számára a vallás nem más, mint nehezen érthető és megtartható, izzasztó és fáradságos kötelességek halmaza, az egyáltalán nem ismerte fel és tapasztalta meg a lényeget: Isten ingyenes, előzetes és feltétel nélküli szeretetét, s azt az igazabb, boldogítóbb emberi életet, amelyet az Ő tanításait követve megtapasztalhatunk. Egyik tanárom mondta nekünk még kispap koromban, és nagyon megragadt bennem: „Nem azért szeretnek minket, mert jók vagyunk, hanem azért vagyunk jók, mert szeretnek minket.”  

Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a másik szélsőség is hibás: vagyis amikor valaki hívőnek, Isten- és emberszeretőnek tartja vagy állítja be magát, de a tettek hiányoznak a szavak mögül. Vagy legalábbis azok a tettek, amelyeket az állítólag szeretett személy kér tőlünk. Mennyi kapcsolat szétesése mögött húzódik meg ez az önző önámítás! Szeretlek, de addig, amíg olyan vagy, amilyennek én elgondollak, amíg azt adhatom neked, amit én akarok vagy szívesen adok, amíg nem kérsz tőlem valamit, ami nekem már nehéz, komoly áldozatot jelent!  
A szeretet igenis magában foglalja az olyan tetteket, áldozatokat, amelyeket nem mi találtunk ki, amelyekre nem is gondoltunk. A szeretet magába foglalja a kötelességteljesítést is, hiszen csak ott beszélhetünk valóban szeretetről, ahol hűség, vagyis hosszabb távú kitartás van. A hosszabb távú kapcsolatokban pedig mindig megszokottá válnak bizonyos tettek, gesztusok, gyakorlatok, nem jelentenek mindig egyforma élményt. De ez nem jelenti azt, hogy nem fontosak és nincs szükség rájuk!  
Éppen az mutatja meg a szeretet őszinteségét és mélységét, ha valaki adott esetben lelkesítő érzelmek hiányában, fáradtan, esetleg szomorúan vagy testi-lelki bajoktól szenvedve is megteszi valakiért azt, amit felvállalt, amire igent mondott, aminek értékes és szükséges voltát már sokszor átélte. Ha ilyen nehéz stádiumokban is kitartunk, meg fogjuk tapasztalni, hogy mind istenkapcsolatunk, mind az emberekkel való kapcsolatunk friss és élő marad, új és új ajándékokkal képes elhalmozni minket, s ha nem is minden egyes alkalommal, de azért képes áttüzesíteni a szívünket.  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük! 

Október 22. – Évközi 29. Vasárnap 
Olv.:  Iz 45,1.4-6; Zs 95; 1Tessz 1,1-5b; 
Evangélium: Mt 22,15-21 

A fáradt vándor eltévedt a kiszáradt pusztaságban. Egész álló nap bolyongott a tűző napon, de sem egy árnyékot adó bokor, sem egy korty víz nem akadt sehol. A szája már kicserepesedett a szomjúságtól. Már utolsó erejét összeszedve tudott csak vánszorogni, amikor végre meglátott egy rogyadozó viskót. A viskó előtt egy kézi pumpás, romos kút árválkodott. A vándor rángatni kezdte a rozsdás kart, de a kút csak nyikorgott, csikorgott fülsértően, egy csepp vizet sem adott. Hiába próbálkozott percekig, még jobban kifáradva, semmit sem tudott előcsalogatni a kútból. Elkeseredve rogyott le a viskó tövébe, amikor hirtelen megpillantott egy üvegkorsót. A korsó tele volt vízzel, azonban a nyakára erősítve egy papírdarabot látott. A papírra ez volt írva: „Ha azt akarod, hogy a kút működjön, öntsd bele ennek a korsónak a tartalmát az utolsó csöppig. Ha csillapítottad a szomjadat, ne felejtsd el újra megtölteni a korsót!” A szomjas vándor rettenetes dilemma előtt állt: Minden ízében reszketett a vízért, annyira kívánta. Ha beleönti a kútba, akkor ki tudja, ez a rozsdás alkalmatosság működni fog-e? Nem tűnt valószínűnek. Ha azonban megissza a korsó tartalmát, akkor a később esetleg idetévedő vándorok biztosan nem tudnak vízhez jutni. Végül egy hirtelen döntéssel és bátor mozdulattal megragadta a korsót és beleöntötte a vizet a kútba. Újra megragadta a rozsdás pumpát, s minden erejével pumpálni kezdett. A kút először most is csak nyikorgott. Rövidest azonban szörcsögni kezdett, s végre kilövellt az áhított vízsugár. A vándor hálásan nyelte a friss, bár kissé vasízű vizet. Majd színültig töltötte a korsót, s az üzenet alá még odaírta: „Higgy benne, hogy tényleg működik!”  

Az evangéliumban Jézus arra biztatja kora társadalmát és azóta is minden embert, hogy „adjuk meg a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig ami az Istené”! Sokat lehetne azon töprengeni, vajon mi mindent jelenthet ez. Ki az a császár? Mi jár neki? És persze mit és miért adjon az ember az Istennek? A császár a mindenkori világi hatalom. Jézus korában a zsidók többsége nagyon mély ellenérzésekkel viseltetett az elnyomó római császár és hivatalnokai, katonái ellen. Az adófizetést a vele járó súlyos teher mellett megalázónak is érezték. Azonban tagadhatatlan, hogy maga Jézus és Őt követően a korai keresztények mégsem fordultak erőszakosan az elnyomók ellen. Noha sokan haltak vértanúhalált a római üldözések hatására, és persze magát Jézust is a római helytartó ítélte el, ez soha nem azért történt, mert Jézus és követői a politikai hatalmat akarták volna aláásni, vagy mert nem akarták volna teljesíteni állampolgári kötelességeiket. Például mert megtagadták volna az adófizetést, vagy fegyvert fogtak volna az igazságtalanságok ellen. Nem.  
Jézus és sokan az első keresztények közül azért lettek áldozattá, mert Istennek akarták megadni azt, ami neki járt, még akkor is, ha ez ellenkezett a korabeli politikai hatalom akaratával. Ők Istenbe vetett hitükért haltak meg, nem az állammal szembeni elégedetlenségük vagy hűtlenségük miatt. A birodalom idővel rá is ébredt, hogy a kereszténység mennyire sokat segíthet éppen az emberek közösségbe kovácsolása és a béke megőrzése terén, s államvallássá tette a krisztusi hitet.   

Jézus tehát soha nem tagadta – és a kereszténység sem – hogy az államhatalom igenis jogosan létezik, az állampolgárok pedig valóban tartoznak vele szemben teljesíteni állampolgári kötelességeiket. Ennek célja ugyanis az egész közösség java, ami bizony sokszor megköveteli egyéni érdekeink háttérbe szorítását, az egyéni javaink egy részéről való lemondást. Természetesen még nagyobb a felelőssége az állami vezetőknek, akik a hatalmat gyakorolják, hogy azt valóban a közjó érdekében tegyék, legyenek igazságosak, az elesettek iránt szolidárisak, s elsősorban ők is ismerjék el maguk fölött azt az Istent, akinek elszámolással tartoznak! Jézus és a mindenkor igazi keresztényei jószándékúak voltak a világi hatalom birtokosaival szemben is. Akkor nem engedelmeskedtek csak nekik, amikor a világi törvények követése már elfordította volna őket Istentől, az Atyától, lelkiismereti meggyőződésüktől, hitüktől, vagyis megakadályozta volna őket abban, hogy megadják Istennek azt, ami az Istené. (pl. nem imádták istenként a római császárokat).  

Óriási bajokat okoz mind a vallási, mind a társadalmi életben az odaadás, az áldozatkészség háttérbe szorulása. Bizony elsősorban azt nézi a mai ember, hogy mit kaphat ő az Istentől, mit kaphat az államtól! Mindenekelőtt elvárásai vannak, sokszor irreális és igazságtalan elvárásai Istennel és a világi hatalommal szemben is. Azt bezzeg szívesen elfelejti, hogy neki is bele kellene tölteni a maga korsócskája tartalmát a közös kútba!  
Mit jelent ez? Elsősorban azt, hogy igyekszik a legtöbbet, a legjobbat kihozni önmagából mindennapi kötelességeinek teljesítésével. Ki-ki az életkora és életállapota, hivatása szerint: becsületes tanulással, munkával, gyermekvállalással, gyermekneveléssel, hűséggel a családja, a nemzete iránt, egyáltalán a mások iránti felelősség komolyan vételével! Ha mi megteszünk minden tőlünk telhetőt a közjó érdekében, ha kötelességeinket erőnkhöz mérten becsülettel teljesítjük, vagyis „megadjuk azt, ami jár”, akkor kérdezhetünk rá jogosan arra, hogy nekünk mi jár, mások mivel tartoznak nekünk! És higgyük el, minél többen öntik bele nagylelkűen a maguk korsónyi vizét a közös kútba, minden nehézség és emberi hiba ellenére annál élhetőbbek és szebbek lesznek a mindennapok a mi hazánkban is!  

 *** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük!