Adventi lelkigyakorlat 3.

Hogyan fejleszthetjük a reményhez való hozzáállásunkat?

Mennyire „engedhetjük meg” magunknak, hogy optimisták, bizakodóak legyünk?
Sokszor mondják az optimista emberre, hogy naiv. Pedig ez nem igaz. Vegyük a klasszikus félig teli, vagy félig üres pohár esetét! A pesszimista azt mondja, hogy félig üres és az is mindjárt elpárolog. Az optimista pedig úgy gondolja, hogy félig tele van és még lehet is rá tölteni. A reálisan optimista azt mondja: „Látom, hogy nincs tele, hiszen csak félig van.” Erre a gondolkodásmódra az jellemzői, hogy látom az élet küzdelmeit, nehézségeit, azokat nem tagadom le, nem kamuzok magamnak. Tudomást veszek a negatívumokról, de közben látom a pozitívumokat is. Látom azt, hogy a küzdelmeim lehetőségek a fejlődésemhez. A próbatételekben kibontakozhatok. Összegezve: a reálisan optimista nem azt mondja, hogy csak a pozitív létezik. Elismeri a negatívat, amiben jó is van. Meglátja mind a kettőt. Ráadásul a rosszra, a kihívásra nem azt mondja, hogy itt mindennek vége, hanem, hogy lennie kell valamilyen megoldásnak. Hisz ebben. Van benne egy folyamatos, nyitott, reményteli kutatás.

Olyan, mint egy „kincsvadászat”. Vajon, hol találhatom meg a megoldást arra, ami most negatív? Itt megszoktam említeni Assisi Szent Ferenc imáját. Azt mondja: „Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni…” – elismerem, hogy vannak ilyenek. „Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet…” – ez az a reményteli optimista viszonyulás, hogy a dolgokon tudok módosítani; „és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”
A pesszimista szerint semmin nem lehet változtatni, fogadd el így! Ez van. Az élet nyomor, szenvedés, aztán meghalunk.

Érdemes fejleszteni az optimista hozzáállásunkat. Az érzelmi intelligenciának a része az optimizmus, ami fejleszthető. Ha már felfedezzük, hogy pesszimista a hozzáállásunk, az már a fejlődés kezdeti lépése. Sőt! Felismertem és be is láttam. Még őszinte is vagyok magammal. Következő lépés az elhatározás, ki akarok ebből nőni. Például, az elém kerülő próbatételekre mindig azt mondom: hiába. Amikor ezt a szót kiejtem magamban, akkor felteszek egy provokáló kérdést: „Biztos, hogy hiába? Nincs más alternatíva?” Érdemes észrevenni a gondolati rutinjainkat és azokat kihívás elé állítani, módosítani. Nem azt kell helyette mondogatni, hogy megoldható, megoldható, hiszen az önámítás lenne. A „belső kazettáinkat” nem lehet csak úgy átírni, mert meggyőződésből fakadnak. Tegyem fel a kérdést: „Nekem tényleg soha semmi sem sikerül? Hogy jutottam mégis idáig? Van otthonom, házastársam, gyermekeim.” Ne kidobáljunk, értéktelenítsünk, hanem értékeljük az eddig megtett utat. Igazából az optimizmus reménnyel való viszonyulás a holnaphoz.

Érdekes a Bibliában, amikor Isten valamilyen útra küldi Izrael népét, azzal kezdi: „Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomból.” Miért mutatkozik be újra és újra? Ekkora demens lenne a népe? Nem. Azt akarja ezzel mondani, hogy ott volt velük a pusztában, a küzdelemben. Nem változott, ugyanaz az Isten, aki kihozta a szolgaságból, átsegítette a próbatételeken. Nézzen vissza, adjon hálát és bízzon benne, mert Ő ma is ugyanaz. Kísérni fogja továbbra is.

Optimizmus és remény
Az optimizmus egy viszonyulás. A remény éltet, érzelmekkel teli. Ez gyengédebb, testesebb érzés. A remény nagyobb ívet ír le, nagyobb perspektíva, érzelmi hozzáállás. Olykor a megoldhatatlanon is túlmutat. Például, minden diagnózis ellenére hiszem a gyógyulást. Az optimista ember reménnyel tervez, gondolkodik. Bízik abban, hogy előbb-utóbb megtalálja a működőképes megoldást. Képes azt is mondani, hogy „reális vagyok, ezt el kell engednem.” Vannak megoldhatatlannak tűnő dimenziói az életünknek.

A remény belekapaszkodik abba, ami túlmutat az emberi dimenzión. Ez az Isten. A remény azt mondja, egyszer találkozunk akkor is, ha most a földi életben elválunk. Ez már nem optimizmus. Sokkal több. Egy hittel töltött, mélyebb viszonyulás ahhoz, hogyan alakul a holnapunk.

Előfordul, hogy reménykedünk párkapcsolatban, gyermekáldásban, gyógyulásban, kibékülésben, egzisztenciális biztonságban, stb. Ennek a reménykedésnek több aspektusa van. Nem csak a remény beteljesülése, hanem az az érzelmi állapot, ahogy az életet közben élem. Az tévedés, hogy a remény csak akkor válik hasznossá, ha beteljesül. Ha nem realizálódik, akkor csalódunk, de az odáig elvezető út élettel telibb volt.

Ha én reménykedem valamiben, akkor azért mindent megteszek, ami emberileg megtehető. Akarunk adni egy plusz hozzáállást, ahol az ember és a világ képességei véget érnek, mert ott kezdődnek a csodák. Persze van, amikor Isten nem adja meg a csodát. A remény ekkor nem azt mondja, hogy minden hiába való volt. Mindezzel együtt meg kell keresnünk azokat a dolgokat, amelyekben reménykedhetünk.

Ha csalódunk a reményünkben, akkor a legegészségesebb dolog odamenni Istenhez és azt mondani: „Nem adtad meg, pedig annyira kapaszkodtam beléd. Nem értelek. Fáj.” Az Isten válla elég erős, hogy elbírja viselni a könnyeinket, tombolásainkat, dühünket. Én sem értem ilyenkor, de egyet tudok, egyszer majd érteni fogom. Most csak azt tudom, hogy Istenbe akarok kapaszkodni a legnagyobb mélységben is.
Ha a földi vágyaimat nem is teljesíti, van még egy reményem, amiben biztosan nem fogok csalódni. Egyszer, Veled, Istenem, találkozok. A reménynek több szintjét különböztethetjük meg. A földi vágyakat és ami mindezt felülírja és túlmutat rajtuk, az örök életbe vetett reményt. Nem szabad általánosítani, hogy ha egy reményben csalódok, akkor mindegyikben fogok. Hangsúlyoznám, hogy a csalódást fel kell dolgozni, amihez idő kell. Nem lehet úgy, hogy ma csalódtam, holnap már új reményt keresek.

A léleknek is van gyógyulási ideje, nem lehet sürgetni. Ezt engedjük meg magunknak. A Bibliában az első laptól az utolsóig egy gyönyörű ív mutatkozik meg, aminek a lényege az, amit Isten mond: „Veled vagyok!” Visszanéz velem a múltra és kinyilvánítja, hogy velem volt minden küzdelemben. Támogatott, hamarabb szeretett, mint azt én tudnám. Ne félj, most is veled vagyok! Amerre mész, arra is veled leszek! Azt szoktuk kérni, hogy mentsen ki a sötét, nyirkos veremből. A jobb ima az lenne, ha azt kérnénk, gyere mellém, mutasd meg magad itt a sötét veremben. A legcsodálatosabb beteljesedés annak a tudata, hogy egy nap én leszek Ővele, de az már örökké fog tartani.

Az Isten jelenléte az életünkben az igazi reménységünk. A vágyak, a célok emberiek. Kellenek, hiszen ez az élet! Isten mindig is velem akar lenni. A múltban, a jelenben, a jövőben és az örökkévalóságban. Ha ebbe tudunk kapaszkodni, akkor sokkal többet kibírunk, mint amit el tudnánk képzelni.
Békességgel, élettel betelve bírjuk elhordozni az élet terheit. Találjuk meg azt az élettel teli jövőképet, ami az Isten jelenlétéről beszél a múltunkban, a jelenünkben, a jövőnkben és az örökkévalóságban.

Tapolyai Emőke klinikai- és pasztorál szakpszichológus

Székely János szombathelyi megyéspüspök:
„A II. világháború végén történt Németországban. Egy Karl Fischer nevű fiatalembert bevagoníroztak sok száz más férfival együtt, hogy Szibéria felé elindítsák őket. A fiatalember egy kis cédulára fel tudta írni, hogy hová viszik őket, és hogy szereti a feleségét. Megcímezte a kis levelet Berlinbe a feleségének, és egy kis skatulyában kidobta a vonatból. Körülbelül egy héttel később, amikor már napok óta egy pályaudvaron vesztegeltek, egy különös hangra lett figyelmes. Meg-megkocogtatta valaki a vagonok kerekeit, aztán halkan azt kérdezte: Karl Fischer itt van? A férfi úgy érezte, mintha villám csapott volna bele. A társai a vállukra emelték, így tudott kinézni a marhavagon tetőablakából. A felesége állt a vagon mellett vasutas ruhába öltözve. Azt mondta neki: Karl, fel a fejjel, megvárlak! Azután az asszony távolodni kezdett, nehogy feltűnjön valakinek a beszélgetés. A férfi megbabonázva nézte a feleségét. Amikor levették a tetőablakból, végtelenül boldog volt, alig tudott megszólalni. Később számtalanszor el kellett mesélnie, hogy milyen is az ő felesége, hogy hogyan kaphatta meg a levelet, hogy hogyan gyalogolhatott nem kis veszélynek kitéve száz kilométert arra az állomásra, ahová a Szibériába induló szerelvényeket összegyűjtötték, és ahol aztán rátalált a férjére. Társai nem tudtak betelni az elbeszéléssel. Irigyelték a feleségéért. Amikor később Szibériában többször föl akarta adni a túlélésért való küzdelmet, amikor a betegség leverte a lábáról, a társai mindig azt mondták neki: Neked élned kell, egy ilyen asszonyhoz neked haza kell jutni. A fogság négy éve alatt ez az asszony mindannyiuk számára a remény angyala volt.

A nehézségek, a problémák, a konfliktusok átszövik életünket, és megterhelnek minket. A jövőbeli remélt jóra való várakozás egyre inkább nehezére esik a mai embernek. Mindent azonnal szeretnénk. Az örök élet reménye, még ha távolinak tűnik is, közel van, és okot ad reménységre, túl a földi reményeinken. A remény szimbóluma a horgony. Amikor kidobjuk, még nem látjuk, miben fog megkapaszkodni. A remény ki tud húzni minket a nehézségeink mocsarából. Az Istentől kapott örök élet reménye hassa át mindennapjainkat, és emeljen nehézségeink fölé bennünket.

Ferenc pápa:
A keresztény ember nem elégedhet meg azzal, hogy neki magának van reménye; sugároznia is kell a reményt. A reménység magvetőjének kell lennie. Ez a legszebb ajándék, amelyet az Egyház az egész emberiségnek adhat, különösen akkor, amikor úgy tűnik, hogy minden a vitorlák leengedésére ösztönöz.

Edith Stein:
A remény az, amikor elhiszem, hogy Isten mindenek ellenére munkálkodik az életemben.

Márai Sándor:
A remény az a kötél, amelyen az ember a végtelen szakadék felett átlendül.

Most néhány percre helyezkedj el kényelmesen, csukd be a szemed, hallgasd az alábbi zenét, és engedd, hogy megérintsenek azok a gondolatok, amelyeket az előbb olvastál a szentírásból, az elmélkedésnél, a gondolatoknál!

Gondolkodj el az alábbi kérdéseken:
– Hogyan ad neked reményt Isten ígérete a mindennapokban?
– Milyen módon tudsz mások számára reményt nyújtani?
– Hogyan látod a saját életed kihívásait a remény fényében?
– A  jövőddel kapcsolatban milyen félelmeket hordozol magadban?

Imádkozz Istenhez, hogy erősítse meg benned a belé vetett bizalmadat! Egy rövid fohász minden reggel és este: „Jézusom, bízom benned!”