Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!
A hét témája:
Ragaszkodások
IRÁNYTŰ:
SZENTÍRÁSI ELMÉLKEDÉS
Az éppen aktuális téma szentírási vonatkozásait mutatom be egy rövid elmélkedéssel fűszerezve.
Ha nem mi irányítunk, szétesik az élet?
Jézus egyszer így bátorít Lukács evangéliuma 12, 32-34-ben:
Ne félj, te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja országát. Adjátok el, amitek van, adjátok oda a rászorulóknak. Készítsetek magatoknak kimeríthetetlen erszényt, elfogyhatatlan kincset a mennyben, ahol nem fér hozzá tolvaj, és nem rágja szét a moly. Ahol a kincsetek, ott a szívetek is.
Jézus először a félelmeinkre szeretne rámutatni: „ne félj.” Mintha azt mondaná: a ragaszkodásod mögött nem kapzsiság van először, hanem szorongás. Félünk, hogy nem lesz elég. Félünk, hogy ha elengedjük, üresen marad a kezünk.
Félünk, hogy ha nem mi irányítunk, szétesik az élet.
Aztán nézzük a következő történetet (Mt 19, 16-22):
Egy alkalommal odalépett hozzá valaki, és megkérdezte tőle: „Mester, mi jót kell tennem, hogy eljussak az örök életre?” Így felelt neki: „Miért kérdezel engem a jó felől? Csak egyvalaki jó. Ezért, ha el akarsz jutni az örök életre, tartsd meg a parancsokat.” Az megkérdezte: „Melyeket?” Jézus felsorolta: „Ne ölj, ne törj házasságot, ne lopj, hamisan ne tanúskodjál, apádat és anyádat tiszteld, felebarátodat pedig szeresd úgy, mint saját magadat.” Az ifjú erre kijelentette: „Ezeket mind megtartottam. Mit kell még tennem?” „Ha tökéletes akarsz lenni – felelte Jézus –, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere, és kövess engem!” Ennek hallatára az ifjú szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt.
A gazdag ifjú történetében Jézus ránéz valakire, aki „rendben van” kívülről, mégis nyugtalan belülről. Megtartott parancsolatokat, tisztességes, komoly ember, és mégis érzi: hiányzik valami. Azt kérdezi: „mit tegyek?” Jézus válasza megrendítően személyes: nem ad neki újabb feladatlistát, hanem a szívéhez nyúl. Mintha azt mondaná: „mutasd meg, mihez vagy odakötve.” Amikor pedig kimondja a hívást az elengedésre, a történet szerint az ifjú elszomorodik, mert sok vagyona volt. A szomorúság itt leleplező: nem az elengedés fáj igazán, hanem az, hogy rájövünk, mennyire fog minket valami.
Ott van Ábrahám első hívása: „Menj ki földedről… atyád házából…” Ez az ige nem csak földrajzi költözés, hanem belső átköltözés. Isten néha nem azt kéri, hogy mindent dobj el, hanem azt, hogy indulj el a régi életedből, a régi gondolkodásból, a régi „így szoktam”-ból.
A ragaszkodás sokszor nem tárgyakhoz köt, hanem mondatokhoz: „én ilyen vagyok”, „ezt muszáj”, „ennek így kell lennie.” Isten pedig azt mondja: van ennél szabadabb élet is.
Az elengedés a Bibliában sosem öncél. Jézus nem ürességet akar, hanem helyet készíteni. Helyet Isten országának benned. Helyet egy tisztább szeretetnek. Helyet annak, hogy ne a tárgyak, a szerepek vagy a félelmek mondják meg, ki vagy. A „kincs” szava azért ilyen erős, mert a kincs iránytű: amerre húz, arra megy a szíved. Ha a szív rossz irányba húz, akkor az egész ember rossz helyen él, még akkor is, ha kívülről rendben van.
Ezért az elengedés nem szégyen, hanem bátorság. Nem azt jelenti, hogy eddig „bután” éltél, hanem azt, hogy ma már őszintébben akarsz élni. A Szentírásban Isten gyakran nem elvág, hanem kibont: kibont a szorításból.
Amikor valami elengedhetővé válik, akkor nem csupán kevesebb lesz, hanem több is: több béke, több figyelem, több jelenlét. Jézus mondata pedig a végén mindig ugyanoda ér: ne félj. Mert Isten nem elvesz, hanem ad. Nem kifoszt, hanem megajándékoz. Néha éppen az elengedésen át.
LELKI, PSZICHOLÓGIAI SZEMPONTOK
Nagyon hasznos, lényegretörő lelki, pszichológiai szempontokat kapsz egyszerű, közérthető nyelvezettel, sok-sok példával, gyakorlatokkal, hogy a mindennapjaidba gyorsan át tudd ültetni.
Mi az, ami épít, és mi az, ami megkötöz?
A ragaszkodás nem csak lelki kérdés, hanem emberi működés is. Az agyunk szereti, ami ismerős, még akkor is, ha az ismerős már fáraszt. A kutatók ezt „a megszokotthoz való ragaszkodásnak” írják le: hajlamosak vagyunk a jelenlegi állapot mellett maradni, mert a változás kockázatosnak tűnik. Ilyenkor a „maradok így” nem tudatos döntés, inkább belső fék. Azért erős, mert a változáshoz gondolkodni, mérlegelni, kilépni kell. A megszokás pedig azt suttogja: „ne mozdulj, így legalább tudod, mire számíts.”
Van egy másik jelenség is: ami a miénk, azt értékesebbnek érezzük pusztán attól, hogy a miénk. Különféle pszichológiai kísérletekben elég volt, hogy valaki kapjon egy tárgyat, és máris nehezebben vált meg tőle, magasabb „értéket” tulajdonított neki. Ezért olyan nehéz kidobni a régi pulóvert, amit már nem hordunk, vagy a tárgyat, amihez történet tapad. Nem a tárgy az igazán drága, hanem az érzés, hogy „ez hozzám tartozik.”
Ahogy a tárgyhoz kötjük magunkat, úgy kötjük magunkat néha rossz szokásokhoz, rossz kapcsolati mintákhoz, túlterhelő munkaritmushoz is. „Az enyém” néha azt jelenti: „ehhez szoktam.”
A következő csapda: ha sokat fektettünk valamibe, akkor nehezebb abbahagyni, még akkor is, ha már nem jó. Ezt a kutatások „beleragadásnak” mutatják: minél több idő, pénz, energia ment bele, annál jobban érezzük, hogy „kár lenne elengedni.” Pedig lehet, hogy pont az a kár, ha nem engedjük el. Ilyenkor a szívünk két dolgot kever: a múlt erőfeszítését és a jövő reményét. Azt hisszük, a múltat csak úgy tisztelhetjük, ha folytatjuk. Pedig a múltat néha úgy tiszteljük, ha tanulunk belőle, és nem ismételjük tovább.
A ragaszkodásnak van egy nagyon hétköznapi terepe is: a rendetlenség, amikor „túl sok” minden van a térben. Egy hosszú távú vizsgálatban azt találták, hogy akik a saját otthonukat „zsúfoltnak” és „kaotikusnak” írták le, azoknál kedvezőtlenebb stressz-hormon mintázat jelent meg, különösen az édesanyáknál. Magyarán: a „túl sok” nemcsak bosszant, hanem fárasztja a testet is. Nem csoda, ha az ember egy idő után nem bírja. A tárgyak száma ugyanis gyakran döntések számát is jelenti: mit hova tegyek, mit tartsak meg, mit keressek, mit javítsak meg, mit vegyek újra. A „túl sok” az sok apró belső zajt jelent.
Mit lehet ezzel kezdeni úgy, hogy ne legyen belőle önvád és újabb megfelelési kényszer? Az első lépés a tiszta kérdés: „Ez szolgál engem, vagy én szolgálom ezt?”
Ezt felteheted tárgynak, szokásnak, elvárásnak, kapcsolatnak. A második lépés a próba, amikor kiválasztasz valami kicsi dolgot, amit egy hétig „elengedsz”, és figyeld, mi történik. Például, egy felesleges előfizetést, egy túl gyakori közösségi média nézést, egy esti plusz feladatot, amit nem muszáj. A harmadik lépés az, hogy a hiány helyére teszel valamit: ha elengedsz, legyen helyette „igen” is. Igen az alvásra. Igen a csendre. Igen egy rövid imára. Igen egy húsz perces sétára. Mert a szív nem szereti az ürességet, csak a szabadságot, amit megtölt a jó.
Egy nagyon működő gyakorlat a „három doboz” otthon: marad, megy, kérdéses. A „kérdéses” dobozban lévő dolgokat, szokásokat… nem kell ma eldönteni, hogy elengeded-e, csak dátumot adni neki. Két hét múlva visszanézed, és akkor már tisztábban látszik, mi volt valóban fontos. Egy másik gyakorlat a „kicsi veszteség” edzése: szándékosan mondasz le valami apró kényelemről, hogy a szíved megtanulja, nem omlik össze a világ, ha nem minden úgy van, ahogy megszoktad. Egy harmadik a „szelíd határ”: hetente egyszer kimondod valakinek vagy magadnak, hogy „most ezt nem.” Nem haragból, hanem rendből. Mert a rend nem merevség, hanem kapaszkodó.
A ragaszkodás mélyén gyakran az a mondat lakik: „ha ezt elengedem, ki leszek én?” Itt jön a lelki rész: Isten szemében te nem a dolgaid vagy, nem a szerepeid vagy, nem a múltad vagy. Te a szeretett gyermek vagy. Amikor ezt komolyan vesszük, az elengedés nem megsemmisít, hanem hazavisz. Olyan lesz, mint amikor kifújod a levegőt, és rájössz: eddig is volt tüdőd, csak nem merted használni. A cél nem az, hogy „kevesebb legyen”, hanem hogy szabadabb legyél.
A szabadság mindig azzal kezdődik, hogy megkülönbözteted: mi az, ami épít, és mi az, ami megkötöz.
Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?
Köszönöm a megújulásra serkentő gondolatokat. A három doboz története után, most újabb útmutatót kaptam.
Szokásaim, napi teendőim, az időbeosztásom, újra gondolása a követekező feladat! … Korlátaim miatt módosult életvitelmben sok kuszaság és rendezetlenség van. Ha jól érzem magam, túl teljesítek önmagamhoz képest – kimerülésig, kihasználva a fizikai jólétet. Aztán áltatva magam „pihenésként” jól esik az internet,esetleg tv. Nincs az időbeosztásomban a „csak úgy lenni” Isten előtt. /Régen többször volt ilyen/ Ez, most elém került, ahogy elolvastam az elmélkedés és mélyen érintett. Foglalkoznom kell vele. Köszönöm mégegyszer.
Köszönöm az útravalót.Segít abban, hogy befejezzem a „tavaszi nagytakarítást” nemcsak a targyaimban, hanem a lelkemben is! Sosem késő!