Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

A hét témája:

Szégyen és bűntudat

Heti gondolat

Nem az vagy, amit elrontottál

A szégyen egyik legnagyobb trükkje, hogy elhiteti: ha kiderül, mi van benned, véged. Ha meglátnak a gyengeségeddel, a hibáddal, a zavaroddal, azzal, amit elrontottál, akkor már nem leszel szerethető. Ezért inkább elbújsz. Nem feltétlenül fizikailag, hanem belül: mosolyogsz, jól működsz, segítesz, rendben tartod a dolgokat, csak közben egy darabot elrejtesz magadból. És minél tovább rejtegeted, annál nehezebb lesz előjönni.

Ferenc pápa egy húsvét utáni szentmisén egészen tisztán beszélt erről: azt mondta, hogy sokszor félünk és szégyellünk megnyitni a szívünket, de a szégyent nem zárt ajtónak kell látni, hanem az első lépésnek a találkozás felé. Azt is kimondta: „Ne féljünk szégyent érezni… lépjünk át a szégyenből a megbocsátásba.” Ez nem azt jelenti, hogy a szégyen „jó érzés”, hanem azt, hogy lehet kapu. A szégyen néha azt jelzi: nem akarom a rosszat, nem akarok a sötétben maradni. Csak éppen a következő lépés hiányzik: hogy ne magamban rágjam, ne elrejtsem, hanem megengedjem, hogy Isten irgalma és a józanság fénybe tegye.

Brené Brown – aki sokat kutatott a szégyen témájában – egy mondatban összefoglal egy fontos kulcsot: a szégyen ereje abból él, hogy „kimondhatatlan”, hogy nem beszélünk róla. Amíg csak a fejedben kering, addig óriásnak tűnik. Amikor viszont kimondod egy biztonságos helyen, valakinek, aki nem bánt, vagy Isten előtt imában, egyszer csak kisebb lesz. A bűntudat sokszor segíthet, mert azt mondja: „ezt nem így akartam, szeretnék javítani.” A szégyen viszont gyakran azt mondja: „én vagyok rossz, én vagyok menthetetlen.”

A hit üzenete pedig pont az ellenkezője: nem az vagy, amit elrontottál, és nem az a jövőd, amitől most rettegsz. A szégyen elbújtat, az irgalom előhoz. A szégyen bezár, Isten megbocsátása ajtót nyit.

TÖRTÉNET -ÉLETHELYZET

Pont az tud áldássá válni

Dr. Azi Jankovic egy vallásos közösségben nőtt fel, és kívülről sokáig úgy tűnt, minden rendben van vele. Járt közösségbe, részt vett az ünnepeken, tette a dolgát, mosolygott, „tartotta magát”. Közben tizenöt évesen depressziót állapítottak meg nála, és gyógyszert is kapott, de erről szinte senkinek nem beszélt. Úgy élte meg, hogy ezt titokban kell tartania, mert ha kiderül, az emberek máshogy néznek majd rá. A szégyen nem azt mondta neki, hogy „kérj segítséget”, hanem azt, hogy „maradj csendben, nehogy baj legyen”. Pár évvel később egy pszichiáternél ült, aki nagyon gyorsan rásütött egy újabb címkét, amitől még inkább úgy érezte: vele „valami komoly baj” van. És amikor az ember ezt így megéli, könnyen elkezdi nemcsak a tüneteit rejtegetni, hanem saját magát is.

Azi közben próbált „normálisan” élni. Sőt, nagyon is összeszedetten. Dolgozott, igyekezett helytállni, később családja lett, négy gyermeket nevelt, és volt, hogy a külvilág számára semmi nem látszott az egészből. Ő pedig még jobban rászokott arra, hogy belül elviselje, ami van. Aztán az évek nem úgy teltek, hogy egyszer csak „elmúlt”. Inkább úgy, hogy időnként jobban volt, időnként nagyon rosszul. Hosszú időn át különféle kezelések, próbálkozások, gyógyszeres időszakok követték egymást, és volt, hogy kórházi ellátásra is szüksége lett. Ő maga később úgy írt erről, hogy hét alkalommal került kórházba. Nem azért, mert gyenge volt, hanem mert a terhe már nagyobb volt annál, hogy csendben egyedül elvigye.

A történet egyik fontos fordulópontja 2022 után jött. Egy újabb kórházi időszakot követően azt élte meg: hiába csinált „mindent úgy, ahogy mondták”, mégsem áll össze az élete úgy, ahogy remélte. Ekkor találkozott azzal a kifejezéssel is, hogy „nehezen kezelhető eset”, ami neki nagyon fájt, mert úgy hangzott, mintha ő lenne a probléma, nem pedig egy ember, aki küzd. És itt dőlt el benne valami. Nem az, hogy mostantól mindent tud, hanem az, hogy nem akar többé úgy élni, mintha szégyellnie kellene a saját történetét.

Elkezdett utána olvasni, kérdezni, összerakni, mi miért történik benne. De közben egy másik döntés is megszületett: óvatosan, lépésről-lépésre beszélni kezdett róla. Először csak részleteket. Aztán blogban. Aztán podcastban. Aztán előadásokban is. Itt jött az a pillanat, amit sokan ismernek: jószándékú emberek figyelmeztették, hogy ha mindezt felvállalja, azzal kockáztatja a hírnevét, a megítélését, a helyét a közösségben. Vagyis pontosan azt a veszteséget, amit a szégyen mindig belenget: „ha kiderül, elfordulnak tőled”.

Azi mégis azt írta: végül azért döntött a nyíltság mellett, mert túl sok szenvedést látott maga körül, és nem akarta tovább erősíteni azt a falat, hogy erről „nem szokás beszélni”. Azt tapasztalta, hogy amikor ő őszinte, sokan elkezdenek megbízni benne, és a bizalom nyomán mások is mernek kicsit előjönni. Nem feltétlenül nyilvánosan, csak annyira, hogy végre ne legyenek egyedül. Mert a szégyen egyik legkegyetlenebb része nem is az érzés maga, hanem a magány, amit okoz. Amikor az ember körül ott vannak a többiek, de ő belül mégis úgy érzi, hogy „ezt nem mondhatom el senkinek”.

A történetben az is fontos, hogy Azi nem csinál belőle cukormázat. Azt írja: a félelem valós volt. A kockázat is valós volt. Mégis azt élte meg, hogy a titkolózás falai mögött egyre rosszabb volt levegőt venni, míg az őszinteség – bármennyire ijesztő – elkezdett teret nyitni. Ez az, ami nagyon szépen kapcsolódik az Útitárs évadához is: a belső falak gyakran „biztonsági falak”. Azért épülnek, hogy megvédjenek. Csak idővel börtönné válnak. A szégyen falat épít: „ne lássanak”. A gyógyulás viszont apró ajtókat nyit: „legalább egy valaki előtt már nem bújok el”.

A tanulság az, hogy a szégyen nem attól múlik, hogy erősebb leszel, hanem attól, hogy kapcsolódni kezdesz. Hogy van legalább egy pont, ahol kimondhatod: „nem vagyok jól”, „küzdök”, „félek”, „segíts”. Isten sokszor pont ott tud áldást fakasztani, ahol te csak rejtőzködni akartál.

Mert amikor már nem bújsz el, akkor nemcsak téged lehet megtalálni – hanem a reményt is, ami eddig a fal túloldalán várt.

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!