Egy negyvenhat éves nő, Christelle Pellecuer gyerekkora óta hordozott magában egy nagyon mély érzést: hogy „nem tartozom igazán sehová”. Madagaszkáron élt, amikor hétévesen elveszítette az édesanyját, majd egy misszionárius gondjaira bízták, végül árvaházba került. Tízévesen Franciaországba fogadták örökbe, egy fehér, középosztálybeli családba, úgy, hogy nem beszélte a nyelvet, és a gyász is sokként dolgozott benne. Idővel beilleszkedett, tanult, majd Angliába ment, ott diplomát szerzett, és később több területen is dolgozott. Kívülről akár „sikersztorinak” is tűnhetett volna. Belül azonban végig ott működött egy rejtett motor: ha hasznos vagyok, ha jól teljesítek, ha mindent rendben csinálok, akkor talán elfogadnak. Ő maga is arról beszélt, hogy a munkahelyein gyakran kereste a valahová tartozás érzését, és emiatt sokszor inkább továbbállt, mintsem hogy megküzdjön a nehezebb helyzetekkel.

A „jó ember fala” nála különösen abban látszott, hogy soha nem állt ki magáért. Nem pályázott meg lehetőségeket, nem kérte, ami járt volna, nem hitte el, hogy elég jó. Említett példát is: volt olyan állás, amihez megvolt minden képesítése, mégsem jelentkezett, miközben egy kevésbé tapasztalt kolléga megkapta. A megfelelés nemcsak a bátorságát ette meg, hanem az erejét is. Egy ponton kimondta: nála a perfekcionizmus két alkalommal is kiégéshez vezetett. Volt olyan munkahelye, ahol napi tizenöt órákat dolgozott, alig aludt, rosszul evett, és fejben állandóan a feladatokon pörgött, mert „tökéletesre” akarta csinálni. A legfájdalmasabb az volt, hogy a plusz erőfeszítés nem hozta meg azt a megnyugtató elismerést, amire várt. Sőt: minél kevesebb visszajelzést kapott, annál jobban hajtotta magát – mintha a szeretetet munkával lehetne kiérdemelni.

A fordulat akkor jött, amikor másodszor is megállította a teste: kimerültség miatt orvos írta ki. Ekkor felismerte, hogy a munkastílusa azt üzeni saját magának: mások igénye mindig fontosabb, mint az övé. Lépésről-lépésre elkezdett határokat tanulni: munkaidőt tartani, mozgást beiktatni, csendet és pihenést keresni, és kevésbé mások véleményéből élni. Végül a szabadúszás felé ment, ami ijesztő volt anyagilag, de azt élte meg: több tere lett egészségesebb szokásokat építeni, és „leépíteni” azt a régi belső kényszert, hogy csak akkor értékes, ha mindenki elégedett vele.

A történet tanulsága nagyon Útitárs-kompatibilis: a „jó ember” falát sokszor nem rossz szándékból építjük, hanem védekezésből. De ha a jóság mögött állandó félelem lakik, akkor a jóság szépen lassan elfogyaszt. Van kiút: nem egyik napról a másikra, hanem apró, bátor határhúzásokkal, és azzal a döntéssel, hogy a saját értéked nem a hibátlan teljesítményből fakad.