„A MÉGIS-EMBEREK”

Nehéz élethelyzeteket megélt, illetve pozitív szentéletű emberek életébe, küzdelmeibe, döntéseibe nyersz bepillantást egy-egy Mégis-történettel, sok-sok tanulsággal.

A csipogás volt az új alapritmus

Nem Guantánamo, hanem a PIC, a koraszülött intenzív. Itt a napot két-három óránként etetési idő osztja fel. A szülők időérzéke szétesik, de a szeretet nem.
László és Anita három veszteség után érkezett ide. A reményük kicsi volt, az elszántságuk nagy. A hegyre küldött ultrahang csak annyit üzent: figyeljünk. Aztán jött a Honvéd, a terhespatológia, a váratlan maradás. Éjjel csörgött a telefon: tíz perced van. Sürgősségi császár lett belőle.

Lackó ezerháromszáznyolcvan grammal és negyven centivel érkezett. Egy másfél kilós kenyérnél is könnyebb volt. Az inkubátor falán át először az apa nézte meg. A színe olyan volt, mint a lazacé. Ezen a helyen a nevetés is gyógyít. A nővér elnevette magát, és ezzel eloszlatta a bénító félelmet. A Honvéd családbarát osztály: anya, apa, baba nincs elválasztva. Kódok, fertőtlenítés, szabályok, de nyitott ajtók.

Az apa biciklivel járt be, bármikor. Néha ott aludt az ágy szélén. A gépek hangja közben megtanult különbséget hallani. Mégis mindig összeszorult a gyomra. Kenguruzni először remegő kézzel mert. Bejelzett a szaturáció. Nem mozdult, csak suttogott: segítség.
A nővér kinézett, és azt mondta: mindent látunk, nyugalom.

A PIC-en a hősök gyakran kék ruhát viselnek. Az apa közben dolgozott. Reggel munka, este bolt, éjjel kórház. Megtanult váltani szerepek között, mint fokozatokat a bringán. Az etetéseknél néha át tudta venni a műszakot. A fürdetés sokáig csak anyai kézbe fért bele. Ő inkább kádat szerelt és pelenkát hozott. A folyosón más apák történetei is összecsengtek. Volt, aki ikrekkel járt be, amíg az anyát mentették. Volt, akinek a kulcsa a fogason lógott hetekig. A beszélgetésekben nem voltak nagy szavak, csak jelenlét.

A zárójelentés napja mégis mindent más fénybe tett. Oldalakon át latint kapott, amit alig értett. A Honvédban leültek vele, és türelmesen elmagyarázták. Így lehet hazamenni egy kettő kilós csodával. Otthon az ágy hatalmasnak tűnt. Minden mozdulat tanulás volt. A feltétel nélküli szeretet pedig egyszer csak leesett.
Éjjel sétált a síró babával, zsibbadt karral, csendes áhítattal. És rájött, hogy nem tudja nem szeretni. A félelem nem tűnt el, csak alakot váltott. Lágyéksérv jött, sürgősségi forgatókönyvvel. Utókövetés lett, neurológus, konduktor, türelem. Szenzoros érzékenység is akadt, de megoldókulcs is.

Később beszélgetni kezdtek Lackóval arról, mit jelent koraszülöttnek lenni. A szó mögül lassan előtűnt egy teljes történet. Ekkor született meg a másik történet is: egy színdarab apákról. Tollár Mónika három valós apa interjúiból rendezett előadást. A színpadon nem hatásvadászat van, hanem tisztelet. A pad, a fogas, a zöldséges láda díszletként pont annyit mond, amennyit kell. A darab üzenete egyszerű: váratlan helyzetben is lehet méltón szeretni.

László ezért azt mondja a mai apáknak: jelenlétből sosem elég. És azt a mai anyáknak: nem vagytok egyedül.
A MÉGIS itt azt jelenti, hogy a csipogások közé is befér egy új élet ritmusa.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

AZ ÉLET IGÉJE

Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak!

„Volt egy gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözködött, és mindennap dúsan lakmározott. Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. Szívesen jóllakott volna az ételmaradékból, ami a gazdag ember asztaláról lehullott, de abból sem adtak neki. Csak a kutyák jöttek, és nyalogatták a sebeit.
Meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. A gazdag is meghalt, és eltemették. A pokolban, amikor nagy kínjai közt feltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és a keblén Lázárt.
Felkiáltott: »Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet. Iszonyúan gyötrődöm ezekben a lángokban.«
»Fiam – felelte Ábrahám –, emlékezzél rá, hogy milyen jó dolgod volt életedben, Lázárnak meg mennyi jutott a rosszból. Most ő itt vigasztalódik, te pedig odaát gyötrődöl.
Azonfelül köztünk és köztetek nagy szakadék tátong, hogy aki innét át akarna menni hozzátok, ne tudjon, se onnét ne tudjon hozzánk átjönni senki.«
»Akkor arra kérlek, atyám – kiáltotta újra –, küldd el őt atyai házunkba, ahol még öt testvérem él. Tegyen bizonyságot előttük, nehogy ők is ide jussanak a gyötrelmek helyére.«
Ábrahám ezt felelte: »Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak.« Ám az erősködött: »Nem teszik, atyám, Ábrahám! De ha valaki, a halottak közül elmenne hozzájuk, bűnbánatot tartanának.« Ő azonban így felelt: »Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem hisznek.«” (Lk 16,19-31)

A történet két ember sorsát állítja szembe: egy gazdagét, aki pompában él, és egy szegényét, Lázárét, aki éhezve, betegségekkel küzdve fekszik a kapuja előtt. A földi életben óriási a különbség köztük, de a halál után ez megfordul: Lázárt Ábrahám kebelére viszik, a gazdag pedig gyötrelmek közé kerül. A gazdag ember könyörög, de a válasz világos: amit elmulasztott az életben, azt nem lehet utólag jóvátenni. A példázat háttere, hogy Jézus a farizeusokhoz és azokhoz beszél, akik ragaszkodtak a vagyonhoz, és nem hallgattak a törvény és a próféták figyelmeztetésére. 

„Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak.”

Ez a mondat nagyon időszerű. A gazdag ember azt kéri, hogy valami rendkívüli jel, egy halott feltámadása győzze meg testvéreit. Ábrahám válasza viszont kijózanító: nem a csodák hiánya, hanem a hallás hiánya a baj.

A mai ember is gyakran így gondolkodik: „Ha Isten tényleg létezik, mutasson jelet! Ha csoda történik, majd hinni fogok.” De Jézus tanítása szerint a jelek ott vannak: a Szentírásban, a hagyományban, az Egyházban, az irgalmas cselekedetekben. A kérdés az, meghalljuk-e őket.

Olyan ez, mint amikor valaki fejhallgatóval ül a szobában, és nem hallja, hogy kopogtatnak az ajtón. Nem azért, mert senki sem kopog, hanem mert a saját zajai elnyomják a jeleket. Mi is gyakran így vagyunk: a zajos világban nem halljuk meg Isten szavát.

Ábrahám szavai arra emlékeztetnek: már mindent megkaptunk, ami elég a megtéréshez. Nem rendkívüli bizonyíték kell, hanem nyitott szív. Mózes és a próféták szava ma is szól: a törvény és az evangélium arra hív, hogy szeressük Istent és felebarátainkat.

A gazdag ember tragédiája nem az, hogy gazdag volt, hanem hogy nem figyelt Lázárra a kapujában. Mi is hajlamosak vagyunk elnézni a rászorulók, a magányosak, a kicsinyek mellett, miközben keressük a „nagy jeleket”. Pedig az igazi jel maga az ember, akit Isten mellénk állít.

A mondat üzenete az is: nem kell különleges élmény ahhoz, hogy megtaláljuk Istent. Ő ott van a hétköznapi igében, az imában, a szentmisében, egy baráti szóban. A kérdés: figyelünk-e?

A modern ember sokszor új bizonyítékot, új csodát, új szenzációt keres. De a hit nem a rendkívüli eseményekből fakad, hanem abból, hogy meghalljuk és befogadjuk az Igét. Ezért mondja Jézus: „Boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek.”
Ebben segít Finta atya új könyve is »

A figyelés olyan, mint a kertész munkája: a mag már ott van, a nap süt, az eső esik – a kérdés, hogy hajlandóak vagyunk-e ápolni a talajt. Isten szava magként hullik életünkbe. Ha nem figyelünk rá, elfojtja a világ zajos gazdagsága.

Ez a mondat tehát arra hív, hogy ne várjunk új jelekre, hanem nyissuk ki a fülünket és a szívünket arra, ami már előttünk van. A hit nem az információ hiánya miatt nehéz, hanem a figyelem hiánya miatt.

Gyakorlat: 

Válassz ki minden nap egy konkrét pillanatot – például a reggeli kávét, a munkahelyre érkezést, vagy a lefekvés előtti csendet –, amikor tudatosan felteszed magadnak a kérdést: „Ma miben, ki által szólt hozzám Isten?”
Ez lehet egy szentírási ige, egy találkozás, egy érzés, vagy akár egy szegény ember arca az utcán. Írd fel röviden, vagy mondd el imában. Így lassan megtanulod: nem rendkívüli csodákra kell várni, hanem a mindennapok prófétai szavát meghallani. És akkor Ábrahám szavai ma is igazak lesznek: „Van Mózesed és vannak prófétáid – hallgass rájuk.”