Inspiráló gondolatok
Az idő megszentelése
Szent II. János Pál pápa gyakran emlékeztetett arra, hogy az idő nemcsak múlik, hanem megszentelhető. A napjaink gyakran szaladnak – reggeltől estig tennivalók, határidők, telefonok, e-mailek, feladatok. Sokszor úgy érezzük, az idő ural minket, nem mi őt.
De az idő ajándék – és ha Istennek adjuk, az örökkévalóságba torkollik. Az imádság, a figyelem, a szeretet mind megszenteli az időt. Egy mosoly, egy imaszó, egy köszönöm – ezek kis szigeteket teremtenek az örökkévalóságból a mindennapban. János
Pál pápa napirendje szigorú volt, de mindig szakított időt az elcsendesedésre, az emberekre, az Eucharisztiára. Az idő nem ellenség – hanem szövetséges, ha jól használjuk.
Ma próbálj meg egyetlen órát teljes figyelemmel megélni. Ne kapkodj, ne siettesd. Csak jelen legyél. És figyeld meg: ebben az egyszerű jelenlétben ott van Isten.
A szentek nem több időt kaptak – csak másképp használták. Neked is megadatik ez a lehetőség. Minden nap egy szentély lehet, ha Istennel kezded, és benne éled.
Élethelyzetek – sorozat
A szeretett fiú
„Ahol szeretet van, ott van Isten.” (Lev Tolsztoj)
A szülőszobára hívtak, hogy segédkezzem egy hamarosan megszülető csecsemő születésénél; a túl kevés mekónium miatt ugyanis komplikációkra lehetett számítani. A mekónium a gyerek beleiben lévő salakanyag a születés előtt, és bizonyos esetekben rendellenességekre lehet belőle következtetni. Ilyenkor általában gyermekorvos vagy egyéb szakorvos jelenléte indokolt a szülésnél, bár ezek az újszülöttek többnyire rendellenességek nélkül jönnek a világra, és teljesen egészségesek.
A szülőszobában anya és apa izgalommal vegyes örömmel várták első gyermekük születését. A terhesség problémamentesen zajlott. Amint azonban a baba megszületett, rögtön látszott, hogy nagy gond van. A gyerek nyílt aggyal született. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag hiányzik az agy felső része, valamint a koponyacsúcs. Ezek az újszülöttek általában nem élik túl a csecsemőkort, és többnyire más egyéb rendellenességeik is vannak.
A szülész azonnal átadta nekem az újszülöttet. Még a várakozás és izgalom lázában égő apának is első látásra feltűnt, hogy a babával valami baj van. Az anya nem kapott nyugtatót, és természetesen azonnal látni akarta a csecsemőjét. A baba nem nagyon sírt, de a légzése viszonylag egyenletes volt. Bőrszíne mélykék maradt, ez súlyos szívműködési zavarra utalt, ami ezeknél a gyerekeknél gyakori.
Lehetetlen szavakkal leírni a körülmények hatására bekövetkező, hirtelen érzelmi váltást. Az egyik pillanatban mindenki boldog, nevet, viccelődik, a levegőben a várakozás izgalma vibrál, mindenki egy gyönyörű kisbabát vár, és arra gondol, milyen csodákat tartogat számára az élet. Azután egyetlen pillanat alatt mindez átcsap a teljes hitetlenségbe, dühbe és kétségbeesésbe.
Átkaroltam az apát, miközben az újszülöttet az anya mellé gurítottuk a kocsin. Megfogtam az asszony kezét, és elmagyaráztam nekik a diagnózist. Hirtelen senki sem tudott rám igazán odafigyelni. Bebugyoláltam a csecsemőt, és megkértem az apát, hogy vigye át az újszülött-szobába. Megmondtam az anyának, hogy néhány alapvető vizsgálatot el kell végeznünk, azután mindjárt visszajövünk.
Útban az újszülött-szoba felé megkérdeztem az apát, milyen nevet szántak a gyereknek.
Nem felelt. Azt kérdezte, életben marad-e a csecsemő. „Tüzetesebben meg kell vizsgálnom” — feleltem. Belegondoltam, milyen durva beavatkozásokra van szükség ahhoz, hogy megpróbáljunk életben tartani egy ilyen gyereket néhány hétig vagy néhány hónapig, esetleg évekig. Tudtam, hogy mindaz, amit megtehetünk, talán erkölcsileg is támadható.
Mire az újszülött-szobába értünk, a baba légzése felgyorsult. Az EKG súlyos szívelégtelenséget állapított meg. A mellkasi röntgen és ultrahangvizsgálat helyrehozhatatlan szívrendellenességről tanúskodott. A babának ezen kívül más baja is volt, többek között veseelégtelenség. Közben a nővérek átöltöztették az anyát abba a szobába, ahol a csecsemőt vizsgáltam. Miután végighallgatta szakszerű magyarázatomat az újszülött különféle problémáiról, egyszerűen rám nézett, és azt mondta: „Johnnak hívják. Azt jelenti, a szeretet.” Ezután megkért, hogy adjam a kezébe a gyereket.
Átmentünk egy másik szobába, ahol az anyát kényelmesen lefektethettük, és az apa melléülhetett. Itt mindketten hozzáférhettek a gyerekhez és beszélhettek hozzá. Ki akartam menni, de megkértek, hogy maradjak.
Az anya hangosan imádkozott a fiáért és énekelt neki. Mesélt neki magáról, a férjéről, a reményeikről és a vágyaikról. Újra és újra elmondta neki, mennyire szeretik őt.
Döbbenten figyeltem, mint alakul át a kétségbeesés és a reménytelenség szeretetté és törődéssé. Az élet a leggyötrelmesebb csapás mérte erre a párra, olyan élményen mentek keresztül, mely — érthető módon — általában dühöt, ellenséges érzelmeket, önsajnálatot vált ki, hiszen semmivé foszlik a gyermek felnevelésével kapcsolatos összes remény és ábránd. Ez a pár a szörnyű csalódás közepette mégis megértette, hogy egy egész élet szeretetét kell átadniuk a gyereküknek a rendelkezésükre álló nagyon rövid idő alatt, és ez a legfontosabb. Miközben beszéltek hozzá, énekeltek és bemutatkoztak neki, magukhoz ölelték, nem vették észre a kívülálló számára groteszk fizikai elváltozásokat a gyereken. Ők annak az apró emberi lénynek a lelkét látták és érezték, aki csak néhány órát kapott az élettől. John pár perc múlva meghalt.
Az a fiatal pár megtanította nekem, hogy az élet értéke nem attól függ, mennyi időt töltünk el a földön, sokkal inkább a szeretet mennyiségétől, melyet a ránk kiszabott idő alatt adunk és megosztunk másokkal. Ők szívük teljes szeretetét adták a fiuknak. Az a gyerek valóban szeretett volt.
James C. Brown, orvos
A szeretet megélésére tanít a Szentírás – nagyon sokféle módon.
Ebben segít Finta atya: Az én reményem c. könyve, ahol 58 szentírási részletet, magyarázatot és hozzá kapcsolódó történetet találsz.
Kattints ide és tiéd lehet ez a „lelkigyakorlatos könyv” »
***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!