Inspiráló gondolatok
Ne félj a gyengeségeidtől!
Edith Stein, azaz Szent Terézia Benedikta a Kereszttől, így írt: „Ne félj a gyengeségedtől – Isten benne akar erőssé tenni.”
A gyengeség a legtöbbünk számára szégyenfolt. Elrejtjük, eltakarjuk, harcolunk ellene. Pedig a lelki élet éppen a gyengeségen keresztül vezet a mélységhez. Edith Stein élete tragédiákkal és küzdelmekkel volt teli – de ezek által mélyült el hitében és szeretetében. A kereszt nemcsak szenvedés, hanem átalakulás.
Isten nem a tökéletességedet használja, hanem a nyitott szívedet.
A gyengeség elfogadása nem passzivitás, hanem alázat. Annak felismerése, hogy nem nekem kell mindent megoldani. Isten akkor tud igazán hatni, amikor már nem kapaszkodunk görcsösen önmagunkba. Ma ne takard el a gyengeséged. Inkább emeld fel Isten elé, mint egy áldozati ajándékot. A gyenge kézben ott van a legnagyobb erő, ha Isten tartja. Aki a gyengeségét is szeretni tudja, az valójában a Lélek erejét hordozza. Ez az erő nem a világ szerint győz – hanem az örökkévalóság szerint.
Élethelyzetek – sorozat
A gyönyörű fű
(Azt hiszem, egyetlen fűszál ér annyit, mint az égbolt csillagai. Walt Whitman)
Anyám kilencvenhárom éves korában halt meg. Rengeteg tragédiát élt át, és az élet semmiért sem kárpótolta. Alig néhány éve voltak házasok, amikor elveszítette apámat, és egyedül maradt két kisfiúval a gazdasági válság kezdetén, 1929-ben. Feladta nevelőnői állását egy milliomos csemetéi mellett, és házvezetőnőként kezdett dolgozni, hogy jobban össze tudja tartani a család megmaradt részét. A sok mosástól és padlósikálástól olyan lett a keze, mint egy építőmunkásé, de Isten megsegítette, és keveset betegeskedett.
Miután kijártuk az iskolát, anyámnak nem maradt más öröme, mint a tévékészülék, amit én vettem neki, a bátyám időnkénti látogatása Észak-Kaliforniából és a vasárnapi közös reggelijeink.
Egy munkás hetet követő vasárnap reggel egyszeriben úgy éreztem, értelmetlen az életem. Mindössze az éltetett, hogy van húsz órám a következő munkahét kezdetéig.
Kellemesen hűs kaliforniai reggel volt. Anyám a rozsdás teraszon ülve várt rám, amikor a háza elé hajtottam. Szerette az öreg házat, mely talán az első állandó otthona volt. Amint kiszálltam a kocsiból és a veranda felé indultam, fáradt, öreg arca sugárzott a szeretettől és az örömtől, mely a szomszédos kávézóban eltöltendő közös reggelinknek szólt.
Fekete cipője most is, mint mindig, makulátlanul csillogott, és a szokásos tiszta, fekete szoknyáját és egyszerű, fehér blúzát viselte. Blúza a gallérnál szorosan össze volt fogva, és egy kék bross díszelgett rajta, melyen aranybetűs „Anya” felirat állt. Emlékszem, valaha én vettem neki ezt az olcsó ékszert anyák napjára – legalább negyven éve lehetett. Anya sohasem volt nagy igényű, és amint az látszik, nem is kapott túl sokat.
Nemigen ért rá, hogy megtanítsa, milyen az élet, vagy mik benne az értékek, de ha odafigyeltem, hogyan bánik másokkal, hogyan beszél az emberekkel, mindent megtudhattam az életről és az értékekről.
Őszintén éreztetni akartam anyámmal, hogy az előttünk álló néhány közös óra nekem is ugyanolyan fontos, mint neki. Biztos vagyok benne, hogy nem igazán feleltem meg az elvárásainak. Túlságosan meg voltam győződve róla, hogy a világ nem szép, és túl nagy fontosságot tulajdonítottam a munkámnak illetve az anyagi javaknak.
Besegítettem anyát az autóba, azután elindultunk. Mint minden vasárnap reggel, most is azt mondta: – Jaj Istenem, ez aztán a csodaszép autó! – Én nem tartottam különösen szépnek. Két évvel korábbi modell volt, és csak azért nem vettem újat, mert tizenkét havi részletet még tartoztam érte.
Anyám minden szavából sütött az öröm és a remény, az én válaszaim pedig egytől egyig üres udvariaskodások voltak, mindenféle őszinte érdeklődés vagy biztatás nélkül. Befejeztük a reggelit, és én szégyenszemre alig vártam, hogy hazavigyem anyát, és visszatérhessek a mocskos, anyagias, való világba.
Anya az utolsó néhány percben nem sokat szólt; talán azért, mert az járt a fejében, hogy ismét elmúlt egy vasárnapi látogatás, és már csupán néhány háztömb választja őt el otthonától és az ismét rázakandó magánytól. Én azon tűnődtem, milyen rossz állapotban van az út, és hogy az útmenti házakra is igencsak ráférne már a festés. Anya egyszer csak olyan lelkesedéssel kiáltott fel, mintha legalábbis életében először látná a naplementét:
– Odanézz, fiam, odanézz! Hát nem csodálatos?
Délelőtt tizenegy óra volt, ezért naplementéről szó sem lehetett. Mi lehet olyan szép ezen a lepusztult, környékbeli utcán? Udvariaságból visszakérdeztem:
– Mi olyan szép, anya?
– A fű, fiam, a fű! Nézd csak meg, milyen gyönyörű a fű!
– Gyönyörű a fű?
Fele fordultam, hogy megnézzem a füvet, és megpillantottam ráncos arcát, ritkás, ősz haját, hosszú kezeit a kidudorodó erekkel és bütykökkel, melyeket hosszú évek áldozatos szeretete termelt ki. Öreg, elhomályosuló szemei most fényesen csillogtak, és az arca sugárzott, amint az út menti gyepre mutatott.
Sok szép arcot láttam már életemben, de még egyetlen ilyen gyönyörűt sem, mint ezért a drága, öreg hölgyét, amint a közönséges fű szépségét szívja magába. Milyen gazdag is ő, mert megadatott neki, hogy meglátja és megleli a szépséget a hétköznapiságban. Milyen szegény és szerencsétlen vagyok én, akinek ilyen sekélyes érzéke van az értékekhez. Szégyenkezve fordítottam el tekintetemet az arcáról, és ránéztem a fűre. Tényleg csodálatos volt!
Ismét anyámra néztem. Visszanézett rám, és mintha azt mondta volna a pillantásával: „Látod, fiam, te is észreveszed. A fű gyönyörű.”
Nem akartam megszólalni. Attól féltem, elszáll a varázslat, hogy elveszítem ezt a csodálatos, meleg békességet.
Egyszeriben azt vettem észre, hogy anyám ajtaja előtt állok, és nyitom az ajtót.
– Köszönöm, fiam, ezt a szép délelőttöt. Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy. Mit fogsz csinálni a nap hátralévő részében?
Reméltem, hogy nem látszik rajtam a bűntudat, és hogy érzi, milyen hálás vagyok neki azért, amit az imént tanultam tőle. Szorosan magamhoz öleltem, úgy suttogtam a fülébe:
– Most egyenesen hazasietek, és nézem a füvet.
John Doll
GONDOLAT:
A valódi gazdagság nem az anyagi javakban rejlik, hanem abban a képességben, hogy észrevegyük és megbecsüljük az egyszerű, hétköznapi dolgok szépségét. Az édesanya szemein keresztül a „közönséges” fű is csodává válik, mert benne van a hála, az alázat és az élet szeretete. A fiú ekkor döbben rá, hogy mennyire szegény az, aki a rohanásban és a munkában elveszíti a szemét a lényegre. A tanulság: ha nyitott szívvel élünk, az élet legapróbb ajándékaiban is felfedezhetjük Isten jelenlétét és a boldogság forrását.
***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!