Inspiráló gondolatok
Hol kezdődik az igazi szabadság?
Szent Benedek azt tanította: „A szabadság nem az, hogy mindent megtehetek, hanem az, hogy a jót választhatom.”
A modern világ a szabadságot gyakran az önkényes választás illúziójával azonosítja. De a belső szabadság nem az, hogy minden lehetséges – hanem az, hogy tudatosan nemet mondhatok arra, ami nem épít. A szabadság felelősség. Nem sodródás, hanem irányítás. Szent Benedek szerzetesi regulája a fegyelem és az ima által vezette a szerzeteseket a szabadság mélyebb megélésére.
Mert az igazi szabadság ott kezdődik, ahol a vágyainkat Isten iránti szeretet formálja át.
Aki szabad, az nem a világ tetszéséért él, hanem az isteni rend fényében. A belső szabadság azt jelenti, hogy nem vagy rabja a hangulatodnak, a mások véleményének, vagy a kényelemnek. A szabadság választás: nap mint nap választhatod a jót, az igazat, a szentet. Nem mindig könnyű – de mindig méltó.
Ma kérdezd meg magadtól: miben vagy rabja valaminek, ami nem szolgálja az életed? És hol tudnál ma szabadabban szeretni? A szabadság nem egyedül visz az úton – hanem Istennel kézen fogva.
Élethelyzetek – sorozat
Ne ragadjunk le a hiányosságainknál!
Kora ősz volt. Élvezettel végeztem munkámat mint önkéntes segédedző egy csapat energiával teli, tízéves futballozó gyerek között. A dolgom főként az volt, hogy rendet tartsak ebben a nyüzsgő, izgő-mozgó gyerekseregben, mivel szakmailag vajmi keveset értettem a játékhoz.
Egyik reggel a munkahelyemen az előző esti futballedzésen tűnődtem. A kezembe adták a tízéves Bradley kórlapját, mert ő volt az első ultrahangos betegem aznap. Bradleyre jól emlékeztem, noha évek óta nem láttam őt. Autóbaleset érte négyéves korában, és deréktól lefelé megbénult.
A tragikus helyzetek sajnos eléggé gyakoriak a gyerekkórházakban, és a kétoldali végtagbénulás korántsem ritka jelenség. Ezen a reggelen azonban a futkosó, ugrándozó, labdát rúgó tízéves gyerekek képeivel volt tele a fejem, ezért aztán egy kicsit nyomott hangulatban léptem be a rendelőbe, hogy megvizsgáljam Bradleyt. Arra gondoltam, hogy ő soha nem fogja élvezni a futballozás örömét.
Nekikezdtem Bradley ultrahangvizsgálatának, és közben elbeszélgettünk az élet apró-cseprő dolgairól. A szeme felcsillant, amikor a zenére terelődött a szó: a hegedű-, a zongora- és a furulyajátékra. Elmondta, milyen csodálatos dolog zenélni. Bradleyt beválasztották az Omahai Szimfonikusokhoz is, hogy vegyen részt egy versenyben. Csak úgy sugárzott belőle az öröm és a lelkesedés. Azután egyszer csak, mintha zavarba jött volna érzelmeinek túláradásától, felém fordult, és azt kérdezte:
— Dr. Brown, maga játszik valamilyen hangszeren?
— Nem, nem játszom — feleltem egy kicsit szégyenkezve.
Úgy éreztem, el kell magyaráznom Bradleynek, hogy próbáltam zenét tanulni, és számos zongoratanár meg néhány klarinét tanár is kitette a lelkét, hogy megtanítson. Végül azonban mindegyikük ugyanazt közölte a szüleimmel: „Jim igazán igyekszik. De sajnos egy csöpp tehetsége sincs.”
— Ó, igazán sajnálom, Brown doktor — mondta Bradley. — Látszott rajta, hogy őszintén sajnál, és az a furcsa, hogy ettől én is kellemetlenül éreztem magam. Nos, ott ültünk egymással szemben, és mindketten bánkódtunk az én zenei tehetségtelenségem miatt. Aztán hirtelen erős késztetést éreztem, hogy megmagyarázzam Bradleynek, ő a sérült, nem én. De valóban ő az?
— Köszönöm, Bradley — mondtam. — Végül is nem baj. Isten adott nekem másféle tehetséget.
— Tudom, Brown doktor. Igaza van, maga hál’ istennek nagyon jó orvos. De én mindennap úgy érzem, hogy akkora szerencsém van, és olyan hálás vagyok, mert tényleg nincs semmi ahhoz fogható, mint ha valaki zenélni tud.
Elbúcsúztunk egymástól. Az ultrahangeredménye jó volt, és ő boldogan távozott, hogy muzsikáljon. Megnyugvást és lelki békét éreztem. Megint egyszer emlékezetembe idéztek két rendkívül általános emberi tévedést. Az egyik, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a világi dolgoknak (mint a futkosás és az ugrándozás), a másik, hogy túl kicsiny hatalmúnak képzeljük az Istent.
GONDOLAT:
Ne ragadjunk le annál, amiben hiányosságaink vannak. Isten mindenkit különleges ajándékokkal ruházott fel – másnak a zene, másnak a gyógyítás, megint másnak az emberszeretet vagy a szolgálat lett a talentuma. Ahelyett, hogy azt siratnánk, ami nincs, fedezzük fel és becsüljük meg, amit kaptunk, mert az tesz teljessé minket, és így válunk Isten nagy „zenekarának” nélkülözhetetlen tagjaivá.
***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!